Földrajzi, makro és regionális gazdasági hatáselemzés

VARGA ATTILA Bevezetés

A közgazdaságtan fővonalát sokáig a tér-nélküliség jellemezte (Krugman 1991b). A modellek egy úgynevezett „egy-pont gazdaságot” elemeztek, tehát egy olyan rendszert, melyből a tér hiányzott, vagyis minden folyamat egy pontban zajlott. Ez azáltal világítható meg a legkönnyebben, ha felfigyelünk arra, hogy a közgazdasági gondolkodást megalapozó mikroökonómia, vagy makroökonómia modelljei nem tartalmaznak olyan, a mindennapokban észlelt fontos, térrel kapcsolatos jelenségeket, mint a szállítás költségei vagy a városméret különbözőségeivel illusztrálható agglomerációs előnyök (mint például a nagyobb városokat jellemző olcsóbb munkaerőhöz, információhoz, tudáshoz való hozzájutás) és hátrányok (zsúfoltság, környezeti ártalmak a nagyvárosokban). Ezek a jelenségek pedig igen fontosak a mindennapi gazdasági döntésekben. A vállalatok költségei ugyanis nem függetlenek attól, hogy hol választanak telephelyet, hiszen a szállítási költségek, vagy a gazdasági tevékenységek koncentrálódásából adódó térbeli külső méretgazdaságosságok jelentős különbségeket eredményezhetnek az egyébként azonos technológiával működő, de eltérő lokációjú vállalatok profitkilátásaiban.

A közgazdaságtan dominánsan tér-nélküli szemlélete az utóbbi negyedszázad folyamán fokozatos változáson megy keresztül, döntően az új gazdaságföldrajz megjelenésének és térhódításának következményeként. A statikus új gazdaságföldrajzi modellek egy hagyományos, tér-nélküli gazdaságmodellt tesznek többrégióssá, miáltal integrálják a szállítási költségeket, a régiómérettel összefüggő agglomerációs hatásokat és a termelési tényezők régiók közötti migrációját (Krugman 1991a, Fujita, Krugman, Venables 1999). A dinamikus új gazdaságföldrajzi modellek pedig az agglomerációs hatásokat építik be az eredetileg tér-nélküli növekedési modellekbe (Baldwin, Martin 2004). Az így felépített statikus és dinamikus modellek rávilágítanak arra, hogy egy ország, vagy egy még nagyobb területű gazdasági integráció gazdaságföldrajza (vagyis a gazdasági tevékenységek térbeli elhelyezkedése) meghatározó szerepet játszik a makroszintű eredményekben (GDP, foglalkoztatás, növekedés) (Varga 2009).

A gazdasági tevékenységek térbeli elhelyezkedésének a nemzetek fejlődésében játszott szerepére az utóbbi évtized szakpolitikai vitái is rámutatnak (World Bank 2009, OECD 2009, Barca 2009). Mind a terület-alapú, mind a tér-semleges beavatkozásokat pártoló irányzat,

147

eltérő hangsúlyokkal ugyan, de egyetért abban, hogy olyan gazdaságföldrajzi jellemzők mint a térbeli külső méretgazdaságosság (agglomerációs előnyök vagy hátrányok), az országokon belüli régiók gazdasági lehetőségei, vagy a gazdasági szereplők régiókon belüli és régiók közötti interakciói meghatározóak a gazdaságfejlesztést célzó szakpolitikai beavatkozások sikerében. Különböző makroszintű (nemzeti szintű) eredményekhez vezethet ugyanis egy ország gazdaságfejlesztését célzó költségvetése attól függően például, hogy azt a nagy agglomerációk fejlesztésére, vagy a lemaradó területek támogatására fordítják. A beavatkozások földrajza tehát meghatározó eleme a fejlesztéspolitika sikerének.

A makro-regionális (a nemzeti és a nemzeti szint alatti) területi egységek közötti interakciók további fontos elemére mutatnak rá az utóbbi évek kutatásai (D’Costa és szerzőtársai 2013).

A makroszinten meghatározott gazdaságpolitikák (például a monetáris és fiskális politikák) szignifikánsan befolyásolhatják ugyanis a regionális fejlesztéspolitikai beavatkozások sikerét:

támogathatják, de akár vissza is foghatják azok eredményességét.

A legújabb közgazdaság-elméleti eredmények és a fejlesztéspolitikai diskurzusok tehát rámutatnak arra, hogy a makro és a regionális szintek kölcsönösen összefüggenek a fejlődésben: a beavatkozások térbeli eloszlása befolyásolja a makro szintű eredményeket, de a regionálisan implementált beavatkozások hatásai sem függetlenek a makro szintű gazdaságpolitikai intézkedésektől.

Annak ellenére, hogy az elméletben és a szakpolitikai vitákban már felismerték a makro és regionális dimenziók jelentőségét és interakcióit, a gazdaságfejlesztés hatásainak vizsgálatában gyakran használt gazdasági modellek továbbra is külön kezelik e két szintet. A modellek vagy a nemzeti szintű (GDP, foglalkoztatás, növekedés stb.) hatásokat elemzik, vagy pedig a régiókra gyakorolt gazdasági hatásokra fókuszálnak⁸⁵.

Az utóbbi évtized egyik figyelemreméltó gazdaságmodellezési fejleménye az “új generációs”, térszemléletű, vagyis a földrajzi hatásokat figyelembe vevő modellek megjelenése. Ezek a modellek szerkezetükben a makro- és a regionális szinteket integrálják, ezáltal ígéretes eszközeivé válhatnak a fejlesztéspolitika támogatásának. A MASST (MAcroeconomic, Sectoral, Social, Territorial) modell (Capello 2007), a GMR-típusú (Geographic, Macro and Regional – „földrajzi, makro és regionális”) modellek ( a), vagy a RHOMOLO (Regional

85 A HERMIN modell (ESRI 2002), az ECOMOD modell (Bayar 2007) vagy a QUEST III modell (Ratto et. al 2009) jó példák a makroökonómiai modellekre, míg REMI modell (Treyz et al. 1992) jól ismert reprezentánsa a regionális modelleknek.

148

HOlistic MOdeL) modellek (Brandsma, Kancs 2015) említhetőek ezen új irányzat képviselőiként.

Az új generációs modellek megtették tehát az első lépéseket abba az irányba, hogy a térbeliség beépüljön a hagyományos hatáselemzés keretrendszerébe. A könyvfejezet célja a térszemléletű gazdaságmodellezés egyik első képviselőjeként megjelenő földrajzi, makro és regionális (GMR)-típusú modellek irányzatának bemutatása. A GMR modellfejlesztési irányzat újdonsága a gyakran használt hagyományos (és a hatáselemzésekben tipikusnak tekinthető) modellekhez viszonyítva az, hogy integrálja a földrajzi hatásokat a modell szerkezetébe, ami által a térbeli tudásáramlások, az agglomerációs hatások, vagy az interregionális kereskedelem és a migráció következményei közvetlenül megfigyelhetőekké válnak. A térbeli közelítésből eredő további újdonsága a modelleknek az, hogy általuk nemcsak a makroökonómiai, de a regionális hatások is követhetőekké válnak.

A fejezet megírása során sok tekintetben támaszkodtam a Varga (2017b) tanulmányban kifejtett gondolatokra. A második alfejezet rámutat arra, hogy az utóbbi évtized szakpolitikai irányzatai kiemelik a földrajzi tényezők szerepét a makrogazdasági szintű (nemzeti) növekedésben. A harmadik alfejezet a térbeli gazdaságmodellezés legfontosabb kihívásait mutatja be, a negyedik és ötödik alfejezetek pedig a GMR modellfejlesztési irányzatba vezeti be az olvasót. A modellezési irányzat az egyik legújabb fejlesztés, a GMR-Európa modellen keresztül kerül bemutatásra. Összegzés zárja a fejezetet.

A térbeliség megjelenése a fejlesztéspolitika modern irányzataiban

A második világháború utáni periódusban az Európában és az Amerikai Egyesült Államokban kialakuló regionális politika fővonalát felülről lefele szabályozott redisztribúciós rendszer jellemezte. A szakirodalom a regionális különbségek csökkentésében e fejlesztéspolitika korlátozott sikerességére mutat rá. Példaként hozható az, hogy az EU kohéziós politikájának hatása a regionális konvergenciára pusztán enyhén pozitívnak minősíthető (Hagen, Mohl 2009), annak ellenére, hogy egyes tanulmányok pozitív nemzeti szintű GDP növekedési hatást jelentettek (például Bradley 2006, Schalk, Varga 2004, Varga, in’t Veld 2010).

A hagyományosan követett megoldásokkal kapcsolatos csalódottság a szakpolitikai gondolkodást az alkalmazott eszközrendszer felülvizsgálatára és új, a gazdasági fejlődést várhatóan jobban szolgáló instrumentumok kidolgozására ösztökélte. A modern fejlesztéspolitikai gondolkodás két, egymással vitában álló irányzata fejlődött ki a közelmúltban. Az első irányzat képviselői az esetek döntő hányadában nem bíznak a

149

regionálisan célzott intervenciók sikerében, ehelyett tér-semleges beavatkozások mellett érvelnek, olyan beavatkozások mellett, melyek univerzálisan érvényesülnek minden területi egységben. A második irányzat követői viszont a régió-specifikus beavatkozások folytatása mellett foglalnak állást, amellett érvelve, hogy a megfelelő módon kidolgozott terület-alapú politikák a gazdasági fejlesztés célravezető eszközei. Mind a két irányzat esetében a fókusz az aggregált (nemzeti vagy szupranacionális) gazdasági növekedést ösztönző szakpolitikák felé mozdult el.

A Világbank nagy visszhangot kiváltó jelentése (World Bank 2009) erőteljesen hangsúlyozza a gazdaságföldrajznak (vagyis a gazdaság térszerkezetének, tehát a gazdasági tevékenységek térbeli eloszlásának) a makroszintű (nemzeti, szupranacionális) növekedésben betöltött kulcsszerepét. A jelentés határozottan épít az új gazdaságföldrajz negyedszázados szakirodalmának azon eredményeire, melyek az agglomerációnak a gazdasági növekedésben játszott szerepét hangsúlyozzák. A vállalatok térbeli koncentrációja ugyanis a pozitív agglomerációs externhatások révén a gazdasági növekedést erősíti. A növekedést ösztönző pozitív agglomerációs hatások pedig további, régión kívüli gazdasági szereplők (vállalatok, munkaerő) bevonzása révén még inkább felerősödnek, mindaddig, amíg a pozitív agglomerációs hatások dominálnak.

A térsemleges (vagy „területileg vak”) irányzat szerint tehát a fejlesztéspolitikának az agglomeráció és növekedés önmagát gerjesztő folyamatát kell erősítenie. Ennek legígéretesebb módja pedig a lemaradó térségek gazdasági integrálása a magrégiókkal tér-semleges (tehát minden régióra egyformán alkalmazott) beavatkozásokkal. A gazdasági integráció akkor következik be, amikor az egyes régiók között nem tapasztalhatóak jelentős különbségek az intézményi fejlettség tekintetében (ami például az oktatásra, egészségügyre, vagy a közbiztonságra értendő), valamint, amikor a lemaradó régiók kellőképpen összekapcsolódnak az agglomerált magrégiókkal a közlekedési infrastruktúra által. A beavatkozásoknak tehát az agglomerációs hatások erősítését kell célozniuk a magrégiókban, mégpedig lehetőség szerint tér-semleges módon.

A területalapú fejlesztéspolitikai irányzat képviselői szerint minden régióban rejlik potenciál, nem csak a nagy agglomerációkban (pl. Barca 2009, OECD 2009). Bár a terület-alapú fejlesztéspolitikát támogatók nem zárják ki a tér-semleges beavatkozások elfogadhatóságát bizonyos esetekben, vagy az agglomerációs hatások jelentőségét a gazdasági növekedésben, az irányzat fő hangsúlya a régió-specifikus politikákra helyeződik. Ez különösen érvényes

150

azokra az esetekre, amikor a cél a növekedés elősegítése a fejlett országok lemaradó régióiban.

A területalapú fejlesztéspolitika támogatói régió-specifikus innováció-ösztönző beavatkozásokat javasolnak a növekedés támogatására (McCann, Ortega-Argilés 2015, Tomaney 2010, Wolfe 2011). Az érvelés szerint az innováció-politikának döntően terület-alapúnak kell lennie, hiszen az innováció regionális feltételei (melyeket összefoglalóan regionális innováció rendszereknek neveznek) központi szerepet játszanak a technológiai-fejlesztés és az ipari alkalmazások tekintetében. Kiterjedt empirikus irodalom támasztja ugyanis alá, hogy a technológia fejlődésére az innovációban résztvevők (pl. vállalatok, egyetemek, üzleti szolgáltatók) térbeli közelsége, amely az együttműködéseket, a tudásáramlást, a tanulást könnyebben megvalósíthatóvá teszi, ösztönzőleg hat (Varga, Horváth 2015). Mindezekhez köthetően az innovációhoz szükséges erőforrások jelentős mértékben térben koncentrálódnak, ami alátámasztja az innováció-ösztönzés terület-alapú felfogását.

A területileg vak politikák tehát a gazdaság területi integrációját célozzák döntően tér-semleges eszközökkel, abból a célból, hogy felerősítsék az agglomerációs hatásokat, míg a terület-alapú irányzat a hangsúlyt a régió-specifikus innováció politikákra helyezi azért, hogy a lemaradó régiók növekedését stimulálják. Mindazonáltal az is kiderül a vitákból, hogy a tér-semleges fókusz nem zárja ki a terület-alapú politikák alkalmazását és a terület-alapú beavatkozások támogatói is elfogadják, hogy vannak esetek, amikor az agglomerációkra koncentráló fejlesztés az elfogadható (World Bank 2009, OECD 2009, Farole, Rodríguez-Pose, Storper 2011). A két irányzat közötti viták tehát nem annyira a preferált instrumentumokról, hanem sokkal inkább a különböző instrumentumok súlyáról szólnak egy elfogadható szakpolitikai rendszerben (Garcilazo, Oliveira Martins, Tompson 2014). A valós szituációkban a különböző terület-alapú és tér-semleges fejlesztéspolitikai mixek közötti választást az ország sajátos térszerkezete határozza meg. Az egyik országban az agglomerációk erősítése tér-semleges, vagy akár terület-alapú politikákkal jóval hatékonyabbnak bizonyulhat, mint a lemaradó területek támogatása innováció-ösztönzéssel, míg egy másik országban éppen az ellenkezője lehet a célszerű.

A modern fejlesztéspolitikai irányzatok tehát erőteljesen hangsúlyozzák a gazdaságföldrajz kulcsszerepét a növekedésben: az agglomerációs hatások a gazdasági tevékenységek térbeli eloszlásának fontos aspektusai (amint arra a tér-semleges irányzat is épít), de további helyi jellemzők is, például a regionális ipari szerkezet, a helyi kutatás-fejlesztés erőssége, a humán

151

tőke nagysága, vagy az interregionális kapcsolatok szintén jelentőséggel bírnak a fejlődésben (ez utóbbiakra pedig a terület-alapú vonulat helyezi a hangsúlyt).

A fejlesztéspolitika modern irányzatainak tanulsága az, hogy egy nagyobb területi egység (egy ország, vagy az országok integrációja) fejlesztésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a konkrét beavatkozások mindig a tér valamely pontján történnek, és ezen beavatkozások hatékonyságát a térbeli hatások (mint például az agglomerációs hatások, az innováció régiónként változó adottságai, vagy a régiók közötti kapcsolatrendszerek) jelentősen befolyásolják. Ezért ugyanaz az országos szintű fejlesztéspolitikai költségvetés a nemzeti és regionális növekedést eltérően befolyásolja, attól függően, hogy miként kerülnek az erőforrások elosztásra a régiók között.

Térbeli gazdaságmodellezés: a legfontosabb kihívások

Amennyiben a gazdaságmodellezés jelenlegi uralkodó vonulatát követjük, és egy nagyobb területi egység (egy ország, vagy annál magasabb integráció) gazdaságfejlesztését célzó beavatkozások hatáselemzéseit makrogazdasági (nemzeti, vagy nemzetek feletti szinten aggregált) modellekkel vizsgáljuk, az összefüggések egy igen lényeges aspektusa, a térbeli hatások rendszere marad ki a képből. A beavatkozás (szub-nacionális) régiójában alkalmazott eszközök hatását ugyanis megnövelhetik, vagy éppen lecsökkenthetik a régióspecifikus pozitív, vagy negatív agglomerációs hatások, az oda- és elvándorlás, a regionálisan változó interregionális tudásáramlás-erősség, vagy az adott régió ágazati szerkezete. Ezekre a hatásokra a nagyobb területi egységeket egy pontként kezelő makrogazdasági modellek viszont érzéketlenek.

Tehát minden beavatkozás tér-specifikus és a modell alkotójának arra kell törekednie, hogy ezt a tér-specifikusságot minél pontosabban be tudja építeni a modell struktúrájába. A gazdaságfejlesztési beavatkozások hatásait vizsgáló modelleknek így a térbeli hatások beépítésére kell törekedniük, hiszen csak ekképpen lesznek képesek a különböző terület-alapú, vagy tér-semleges szakpolitikai beavatkozások eredményeit nyomon követni és így a politikák előzetes és utólagos hatásvizsgálatában információval szolgálni.

A tér gazdaságmodellezési integrálása viszont nem kihívások nélküli feladat. A következőkben a térszemléletű gazdaságmodellezés előtt álló legfontosabb kihívásokat ismertetem. Ide tartozik a technológiai fejlődést ösztönző politikák hatásainak modellbe foglalása, az innovációs hatásoknak a gazdasági változókban (GDP, foglalkoztatás, árak stb.) való megjelenítése, az idő- és térbeli dinamika szimultán modellezése és a makroökonómiai

152

szint integrálása a regionális modell-környezetbe. A kihívásokat a modellépítés négy lépéseként tárgyalom.

1. lépés: Az innováció-politikai hatások modellezése

A modernkori növekedés elismerten legfontosabb inputja a technológiai fejlődés. Ezzel összhangban az innováció regionális ösztönzésének szükségességét hangsúlyozzák a legújabb fejlesztéspolitikai irányzatok is. Az első lépés tehát a modellezésben arra vonatkozik, hogy a szakpolitikai instrumentumok innovációra való hatását miként építsük be a modell kereteibe.

Igen gazdag empirikus irodalom dolgozza fel az innováció földrajzi vonatkozásait (Varga, Horváth 2015), és ezáltal lényeges információk állnak rendelkezésre a modellek építői számára.

A szakirodalom rámutat arra, hogy az akadémiai intézmények (egyetemek, közfinanszírozású kutatóintézetek) és innovatív vállalatok, illetve vállalati K+F laboratóriumok közötti helyi tudásáramlások pozitív kapcsolatban állnak a regionális innováció szintjével (Feldman, Florida 1994). Mindezeken túl, a tudástranszfer gyakran átlépi a régióhatárokat. Az empirikus kutatások szerint a tudásáramlások erőssége a távolsággal folyamatosan csökken (Anselin, Varga, Acs 1977). A szakirodalmi eredmények azt is alátámasztják, hogy az innováció és a kutatás-fejlesztés közötti kapcsolatra hat a régió vállalkozási szintje is (Acs, Varga 2005).

További, a gazdaságmodellezés szempontjából fontos információ az, hogy az innovációban résztvevő szereplők agglomerálódása (versenyző és beszállító vállalatok, üzleti szolgáltatók, akadémiai és magán kutató laboratóriumok) is pozitív összefüggést mutat a regionális innováció nagyságával (Varga 2000). Az intézmények szerepe a helyi tudástermelési folyamatban szintén nem elhanyagolandó faktor, ahogyan erre a szakirodalom szintén hangsúlyosan rámutat (Boschma 2005).

Az empirikus tanulmányok hangsúlyozzák azt is, hogy az iparági dimenzió is igen fontos innovációs tényező. Ugyanis, ha a vállalatok térbeli koncentrálódása és az innováció kapcsolatrendszerét vizsgáljuk, nem pusztán az azonos iparágba tartozók, de a különböző, ám egymáshoz kapcsolódó iparágak agglomerációja is jelentőséggel bír a technológiai fejlődés során (Glaeser, Kallal, Scheinkman, Shleifer 1992, Frenken, van Oort, Verburg 2007).

Mindezeken túl az is bizonyítást nyert, hogy a diplomások egyetemek és vállalatok közti (Faggian, McCann, Sheppard 2009) és a képzett szakemberek vállalatok közötti (Breschi, Lissoni 2001) migrációja a helyi tudásáramlások legfontosabb csatornáinak bizonyulnak. A humán tőke mobilitás mellett az intra- és interregionális tudáshálózatok szerepe is kulcsfontosságú az innovációban (Miguélez, Moreno 2013, Sebestyén, Varga 2013a).

153

Az innovációnak a regionális kutatás-fejlesztéssel és humán tőkével, a fizikai közelséggel, az agglomerációval, a vállalkozással és a tudáshálózatokkal megfigyelt pozitív kapcsolata megalapozza a modern szakpolitikai irányzatokban megjelent elgondolásokat. Ezen megközelítések olyan integrált politikákat céloznak, melyek a K+F ösztönzést, az oktatásfejlesztést, a vállalkozási környezet javítását, a megközelíthetőséget célzó infrastrukturális beruházásokat és a kutatási együttműködések elősegítését tartalmazzák, realisztikusan feltételezve, hogy mindezek az innovációs aktivitás élénkülését fogják eredményezni.

Visszatérve a gazdaságmodellezési kihívásokhoz és tudomásul véve a fenti szakpolitikai mix relevanciáját, továbbra is kérdéses, hogy a helyi innovációt meghatározó komplex környezeti feltételrendszer miként ültethető át a hatáselemző modellek nyelvére? A már most kidolgozott lehetőségek közül felmerülhet a térbeli tudás-termelési függvény alkalmazása (Varga, Pontitakis, Chorafakis 2014), a regionális számítható egyensúlyi modellek építése (Hermansson et al. 2010), vagy a dinamikus evolúciós modell-közelítés alkalmazása (Fagiolo, Dosi 2003).

2. lépés: A technológiai hatás gazdasági változókkal való kapcsolatának modellezése

A válasz arra a kérdésre, hogy miként kapcsoljuk a szakpolitikák innovációs hatását a gazdasági változókhoz (output, foglalkoztatás vagy infláció), nem magától értetődő. Az innováció aggregált növekedési hatása két (nem feltétlenül egymást kizáró) úton történik. A technológiai fejlődés vagy a már létrehozott termékek számát növeli az előállítási költségek csökkentése révén (termelékenységi hatás), vagy új termékek bevezetését eredményezi (változatossági hatás) (Saviotti, Pyka 2003). Mind a termelékenységi, mind a változatossági hatások modellezése kihívásokkal teli feladat.

A gazdasági növekedés elméletei különböző megoldásokat javasolnak. Habár a Romer által megalapozott endogén modell (Romer 1990) szerint az innováció új változatokat produkál, az új termékek közti változatosságot elfedi a végső javak aggregált jellege a modellben, így igazából az output-növekedés termelékenység-növekedésként jelenik meg. Az Aghion-Howitt (1998) által felírt többszektoros növekedési modell ugyan lehetővé teszi a szektorok közötti áramlásokat, de a szektorok száma a modellben konstans, így a változatosság-hatás itt is korlátozott. A neoklasszikus irányzattal összevetve a schumpeteri evolúciós növekedési elméletekben, melyekhez Fagiolo és Dosi (2003), vagy Saviotti és Pyka (2003) munkái kötődnek, a változatosság-hatás megoldása sikeresebbnek tűnik.

154

Mindazonáltal itt is érvényes az, amit bármely teoretikus rendszerrel kapcsolatban megállapít az empirikus gazdaságmodellező: az elméleti tételek gyakorlati modellekbe való átültetésének nehézségét számos technikai gond fokozza, melyek közül az adatok előfordulása, különösen a szub-nacionális régiók szintjén, az egyik igen súlyos probléma.

3. lépés: A növekedés tér-idő dinamikájának modellezése

Az innovációt ösztönző beavatkozások regionális gazdasági növekedést eredményeznek, ha az új termékek/termékváltozatok iránti kereslet növekszik (változatosság-hatás), vagy, ha a kereslet növekedése túlkompenzálja az egység-költség növekedést (termelékenységi hatás).

Egy adott nemzeti fejlesztéspolitikai költségvetés a növekedésre hathat részben közvetlenül, a regionális erőforrások (technológia, munka, tőke) bővítésének ösztönzésével, és részben közvetetten, azáltal, hogy a regionális beavatkozás tényezőmigrációt indukálhat a többi régióból.

A növekedésösztönzés tér-idő dinamikája tehát azt jelenti, hogy a termelés tényezői szimultán módon növekednek a helyi források bevonásával és a más régiókból való bevándorlással. A fejlesztéspolitikai hatások modellezése magában kell tehát, hogy foglalja a növekedés tér-idő dinamizmusának integrálását. A kihívás itt a belső források növekedésének és a termelési tényezők térszerkezet-változásának szimultán modellezése.

Különböző területi/instrumentális támogatási kombinációk különböző tér-idő növekedési dinamikát eredményezhetnek. E komplex folyamat követésére a regionális modellek rendszere lehet alkalmas, ahol a régiókat a kereskedelmi, migrációs és technológia-áramlási folyamatok kapcsolják össze. Ennek a folyamatnak a modellezése több technikai kérdést felvető feladat.

Az egyik kihívás a regionális modellek típusának megválasztása. A leggyakrabban használt alternatívák a parciális regionális egyensúlyi modellek (Capello 2007), illetve a regionális számítható egyensúlyi (CGE) modellek (Donaghy 2009, Partridge, Rickman 2010). Fontos további különbségek a modellek között a piaci szerkezetben (tökéletes vagy tökéletlen verseny), a munka-migráció motivációinak (interregionális bérkülönbségek vagy régióközi hasznosság-beli különbségek), vagy a különböző agglomerációs hatások (pénzben kifejezhető vagy technológiai externáliák) meghatározásában állnak.

Az egyik kihívás a regionális modellek típusának megválasztása. A leggyakrabban használt alternatívák a parciális regionális egyensúlyi modellek (Capello 2007), illetve a regionális számítható egyensúlyi (CGE) modellek (Donaghy 2009, Partridge, Rickman 2010). Fontos további különbségek a modellek között a piaci szerkezetben (tökéletes vagy tökéletlen verseny), a munka-migráció motivációinak (interregionális bérkülönbségek vagy régióközi hasznosság-beli különbségek), vagy a különböző agglomerációs hatások (pénzben kifejezhető vagy technológiai externáliák) meghatározásában állnak.