Könyvemben a nyelvi variativitás szlovákiai magyar vonatkozásaival foglal-kozom. Ennek a kérdéskörnek a tanulmányozása azért indokolt, mert bár ismert a nyelvészek körében, de mind a magyarországi, mind a szlovákiai magyar szak-irodalomban főként a nyelvi változékonyság (nyelvi variabilitás) kérdéskörén belül szociolingvisztikai, és nem leíró nyelvészeti elméleti keretben vizsgálják.
Éppen ezért a szakemberek többsége, ha foglalkozik is a variativitás kérdésköré-vel, más jelentésben alkalmazza a hozzá kapcsolódó szakterminológiát, a termi-nológiai többértelműség következtében pedig egyes esetekben átfedések kelet-keznek a variativitás és a vele szoros kapcsolatban álló lexikológiai jelentésvi-szonyok és más nyelvi jelenségek között. Ennek oka a kérdés más szempontú és célú megközelítése, ezért munkámban több variativitással kapcsolatos és tőle elhatárolandó fogalmat, nyelvi jelenséget is tisztázni fogok.
A nyelvi variativitás vizsgálata a szlovákiai magyar nyelvváltozatok körében azért célravezető, mivel bennük „minden valószínűség szerint több az alakválto-zat, mint a közmagyar szókincsben. […] Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy e sajátos szókincs elemei nemrég kerültek be a nyelvbe, s még nem volt idejük megszilárdulni, annál kevésbé, mert sok esetben beszélt nyelvi, sőt meg-bélyegzett elemekről van szó, melyek mögött nem áll támogatólag semmilyen intézményrendszer” (Lanstyák 2006a).
Annak ellenére, hogy a variativitást a szlovákiai magyar nyelvváltozatokban vizsgálom, a munka egészében mégis a magyar sztenderdet tekintem mérvadó-nak. Itt szeretném megjegyezni, hogy a sztenderd – standard terminuspár is ösz-szefüggésbe hozható a nyelvi variativitás kérdéskörével, hiszen denotatív lexikai és grammatikai jelentéseik megegyeznek, de írásmódjuk eltér: a standard ejtés-változat az angol (és német) írást, a sztenderd ejtésejtés-változat pedig az angol kiej-tést tükrözi (vö. Zsemlyei 2002/2009: 12). A terminológiai egyértelműség érde-kében a sztenderd terminust a dolgozat egészében a magyarországi normatív nyelvváltozat (kivéve a szó szerinti idézeteket), a standardot pedig a magyaror-szági normatív nyelvváltozat szlovákiai állami változatának (vö. Lanstyák 1995/1998: 230) a megnevezésére használom. Az állami változat szinonimája-ként a szakirodalomban a területi változat megnevezés is használatos (vö. Jakab I. 1993/1998a: 25), de a terminológiai pontosság érdekében az utóbbi terminust a nyelvjárásokkal való összefüggése miatt (vö. Kiss J. 2003: 27) nem alkalmazom.
A nyelvi variativitás szlovákiai magyar vonatkozásainak vizsgálata során a sztenderd nyelvváltozat több okból is a legjobb kiindulási pont:
1. Nemcsak a magyarországi, hanem a szlovákiai magyar beszélőközös-ségben is ez a legnagyobb presztízzsel rendelkező nyelvváltozat (vö.
Lanstyák 2000: 148, 153).
2. Ennek a nyelvváltozatnak a tükrében értelmezhető variánsként egy adott variációs sor összes eleme (vö. Benkő 1988: 77).
3. Az egyes nyelvészeti elméleti keretek között ez a nyelvváltozat jelenti a kapcsot, ugyanis minden nyelvészeti irányzat számol a sztenderd nyelv-változattal.
4. A szlovákiai magyar iskolákban is a magyar sztenderd nyelvváltozat használatának elsajátíttatása a cél, így a tankönyvkutatás szempontjából szintén kiemelt szerepe van.
A félreértések elkerülése végett azonban már a dolgozat bevezetőjében sze-retném leszögezni, hogy a sztenderd nyelvváltozatra nem „eszményi” nyelvvál-tozatként tekintek, hanem úgy kezelem, mint a nyelvi kommunikációs folyamat szempontjából kiemelt szerepű nyelvváltozatot. Ez azt jelenti, hogy a többi nyelvváltozat variánsait nem vélt „helyességük”, „szépségük” vagy „magyaros-ságuk”, hanem nyelvhasználatbeli értékük, valamint az egyes kommunikációs helyzetekben való adekvátságuk/inadekvátságuk alapján értékelem. Ennek elle-nére azonban mind a nyelvi variativitás fogalma, mind annak szlovákiai magyar vonatkozásai kapcsán elkerülhetetlen a nyelvi norma kérdéskörének vizsgálata, hiszen a variativitás a nyelvi norma figyelembe vétele nélkül nem értelmezhető adekvát módon.
Mivel a magyar sztenderd kodifikált (azaz használati szabályait szótárak, nyelvtanok, helyesírási szabályzatok, nyelvhasználati kézikönyvek rögzítik), ezért a benne található alakváltozatok (a rögzített szóanyagnak köszönhetően) viszonylag jól elhatárolhatók a többi nyelvváltozat variánsaitól. A szlovákiai magyar nyelvváltozatok esetében ez azonban nem mondható el! Ennek két oka is van. Az egyik, hogy a nagy presztízsű és a nyelvi kommunikációs folyamat szempontjából is kiemelt szerepű szlovákiai magyar standard nyelvváltozat (amely a magyarországi sztenderd állami változataként definiálható) csak rész-legesen kodifikált (vö. Lanstyák–Szabómihály 1994/1998: 212). A másik ok pedig az, hogy a szlovákiai magyar nyelvváltozatok sajátosságainak leírása első-sorban szociolingvisztikai elméleti keretben történt/történik, amely szerint az összes szlovákiai magyar nyelvváltozat (a szlovákiai magyar standard nyelvvál-tozatot is beleértve) közvelegesnek tekinthető. A közvelegesség azt jelenti, hogy egy nyelvváltozatban gyakran találhatók olyan elemek is, amelyek egy másik
nyelvváltozathoz tartoznak (vö. Lanstyák 2009: 19). „A nyelvben egy adott idő-szakban egymással párhuzamosan vannak jelen a különböző nyelvi elemek vál-tozatai: az egyes nyelvhasználó közösségek által elfogadott variánsok együtt élnek az ún. sztenderd változatokkal” (Lőrincz J. 2001: 7). Így egy adott nyelvte-rület beszélőinek nyelvhasználatában (vagy akár egy beszélő idiolektusában is) egymás mellé kerülhetnek különböző használati értékű variánsok – például a málna, máno, mána (vö. Lanstyák 1996/1998a: 14) –, amelyek más-más nyelv-változat elemei. Ezért a nyelvi variativitás szlovákiai magyar vonatkozásainak vizsgálatakor a nyelvjárásokat, a regionális köznyelve(ke)t, a beszélt nyelvet stb.
is szem előtt kell tartanunk. Mivel a magyar nyelv szlovákiai változatai kisebb-ségi mivoltukból adódóan speciális helyzetben vannak a magyarországi nyelv-változatokhoz képest (vö. Kiss J. 1994: 93), a vizsgálódás során a nyelvi variativitás olyan aspektusait is figyelembe kell vennünk, amelyekkel a magyar-országi nyelvváltozatok kapcsán a nyelvészek nem, vagy csak érintőlegesen foglalkoznak: meg kell vizsgálnunk a kontaktusváltozók és a variánsok kapcso-latát is.
A fentiek alapján már előre vetül, hogy a nyelvi variativitás a szlovákiai (és magyarországi) magyar nyelvváltozatok mindegyikében külön-külön is vizsgál-ható, de az egyes nyelvváltozatok szoros kapcsolatából következően az egy nyelvváltozaton belüli variánsokon (veder – vödör) kívül beszélhetünk különbö-ző nyelvváltozatokban élő (őt – itet) variánsokról is. A szlovákiai magyar beszé-lők legtöbbje azonban nemcsak több nyelvváltozat használója, azaz fergusoni értelemben vett kettősnyelvű (vö. Wardhaugh 2002: 79), hanem kétnyelvű is, így a dolgozatban a két nyelv (magyar és szlovák) egymásra hatása következtében (kontaktusváltozóként) létrejövő variánsokkal (internátus – internát) is foglal-koznunk kell. A kontaktusváltozatok kapcsán a szaknyelvek sem maradhatnak ki a nyelvváltozatok sorából, mert a szlovákiai szakemberek a közép- és felsőfokú tanulmányaik során sokszor csak a szlovák szakkifejezésekkel ismerkednek meg, így a magyarországi szakterminológiát sok esetben egyáltalán nem is isme-rik. Ezért ugyanazt a jelenséget más névvel nevezik/nevezhetik meg, mint Ma-gyarországon, aminek következtében pl. alaki kölcsönszók formájában inadekvát variánsok jönnek létre (vö. Misad 2011a: 39). A szaknyelvek kapcsán meg kell említenünk a sztenderdtől eltérő írásváltozatokat is, amelyek a szlovákiai ma-gyar sajtóban elég gyakoriak (vö. Misad 2011b). Ezekkel a kérdéssel azonban nem foglalkozom bővebben, mivel a szaknyelvi variativitás vonatkozásai nem tartoznak szorosan a munkámban vizsgálandó nyelvi jelenségek körébe.
A különböző nyelvváltozatokban/nyelvekben élő variánsok vizsgálata kap-csán a nyelvi norma kérdéskörét a nyelvi normarendszer kérdéskörévé kell kibő-vítenünk, hiszen nemcsak a sztenderd nyelvváltozatnak, hanem minden egyéb nyelvváltozatnak is megvan a maga használati szabályrendszere. A különböző nyelvváltozatok variánsaival kapcsolatban a szinkrónia és diakrónia néhány összefüggését is ismertetnem kell.
A variánsok nemcsak a különböző nyelvváltozatokban való meglétük, hanem az egyes nyelvi szinteken való előfordulásuk alapján (fonéma-, morféma-, lexi-kai, szintaktikai stb. variánsok) is osztályozhatók, ezért a vizsgálat közben a különböző nyelvészeti tudományterületek eredményeit, kutatási módszereit is ötvöznünk kell egymással, kialakítva egy következetesen alkalmazott fogalom-rendszert. Ahhoz tehát, hogy a nyelvi variativitásról átfogó képet adhassunk, a jelentéstan, a szociolingvisztika, a dialektológia és a kontaktológia terminológiai kérdéseit is össze kell egyeztetnünk a leíró nyelvészeti terminológiával.
A könyvben nemcsak a variativitás elméleti kérdéseivel foglalkozom, hanem a variánsoknak az anyanyelvtankönyvekben betöltött szerepét is vizsgálom.