Elméleti alapvetés

Könyvem I/2.2 alfejezetében rámutattam, hogy a variativitással kapcsolatos terminológiai többértelműség a lexikai (szó- és szóalak-) variánsok kapcsán a leggyakoribb. Ugyanebben az alfejezetben ennek okait is tisztáztam, illetve rá-mutattam arra, hogy melyek azok a nyelvi jelenségek, amelyeket a lexikai vari-ánsoktól el kell különítenünk. Azt is jeleztem, hogy a lexikai variánsok a morfo-lógiai variánsoknak csak egy csoportját alkotják (a tő- és toldalékmorféma-variánsok mellett), azaz a két fogalom nem azonosítható egymással. Azt azonban még nem tisztáztam, hogy mi is a különbség a szó- és szóalakvariáns terminusok között, illetve a különböző nyelvekben és nyelvváltozatokban élő lexikai varián-sokkal kapcsolatos terminológiai kérdések ismertetésére sem került még sor.

1.1 A lexikai variánsokkal kapcsolatos terminológiai kérdések

A lexikai variánsoknak több típusát is megkülönböztethetjük aszerint, hogy hány nyelvváltozat/nyelv elemeiként alkotnak nyelvi változót. Először azoknak a variánspároknak/variációs soroknak a jellemzőit veszem sorra, amelyek két nyelv, majd azokét, amelyek két nyelvváltozat kölcsönhatásának következtében jönnek létre, végül azokról a variánspárokról ejtek szót, amelyek egy nyelvvál-tozat variáns elemeinek tekinthetők. Mivel dolgozatomnak ebben a részében különböző nyelvváltozatok/nyelvek variáns elemeit vizsgálom, a terminológiai egyértelműség érdekében egyeztetnem kell néhány az egymás mellett élő nyelv-változatokkal és nyelvekkel foglalkozó (látszólag egymástól távol álló) nyelvé-szeti diszciplína szakkifejezéseit is. Mielőtt azonban ezt megtenném, a szó- és szóalakvariáns fogalmakat kell tisztáznom.

1.1.1 A szó- és szóalakvariánsok

Mint ismeretes, a szónak nincs egyértelmű definíciója (vö. Fehér 2007, 2008). A szó összefoglaló terminus, amely mást jelent, ha a beszéd és mást, ha a

nyelv egységeként tekintünk rá. Ha a beszéd szavaira gondolunk, akkor a szóelő-fordulás vagy szövegszó terminusokat használjuk, ha a nyelv szavaira gondo-lunk, akkor pedig a lexéma terminust. A lexéma a szóelőfordulásokból elvont nyelvi egység, amelyet más megközelítésben (a lexikon egységeként) szótári szónak is nevezhetünk (vö. Juhász J. 1980: 99–110).

A szóalak fogalma szintén összefügg a lexémákkal és a szóelőfordulásokkal is, hiszen a szóelőforduláshoz egyetlen szóalak, míg a lexémához több szóalak is tartozhat (vö. Lengyel 2000: 26–28). A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a tári szó (azaz a lexéma) felfogható olyan szóalakként is, amelyiken az adott szó-faji kategóriára jellemző ragok és jelek nemcsak jelölten, testes morfémaként, henem Ø alakban is jelen lehetnek. Az előbbi megállapításokból következik, hogy pl. a fut igére tekinthetünk úgy mint szóelőfordulásra, úgy mint lexémára, de úgy is mint szóalakra, amelyen a módjel, az időjel és a személyrag Ø válto-zatban van.

Ha a fenti megállapításokat a variánsokra alkalmazzuk, akkor azt mondhat-juk, hogy a szó- és szóalakvariáns terminust bármilyen kontextusban szabadon felcserélhetjük egymással és a lexikai variáns terminussal is. A dolgozat további részében a szóvariáns terminust mégis a morfológiailag motiválatlan (kisebb – önálló jelentéssel rendelkező – morfémákra nem bontható) kontaktusváltozók (diplom – diploma, motor – motorka) és nyelvjárási variánsok (pehely – pöhű, lötyög – lütyög), a szóalakvariáns kifejezést pedig a morfológiailag motivált (odúja – odva, aprója – apraja) variánsok jelölésére használom majd (a motivá-ció kérdéséhez vö. Kiss J. 2000: 155).

1.1.2 Két nyelv variánsai – a kölcsönszók mint lexikai variánsok

A nyelvi variativitás kérdésköréhez nemcsak a jelentéstan felől közelíthe-tünk, hiszen más nyelvészeti tudományágakban is találkozunk olyan terminu-sokkal, amelyek a lexikai variánsokat jelölik.

Ha a kontaktológia felől közelítjük meg a variativitás kérdését, akkor a lexi-kai variánsokat elsődlegesen az alaki kölcsönszókkal hozhatjuk kapcsolatba. „A kölcsönszó fogalmi köre egyaránt magába foglalja a jövevényszavakat, az ide-gen szavakat és az egyszeri előfordulású, hapax elemeket” (Benő 2004: 7). Az alaki kölcsönszók az elsődleges kölcsönszók csoportjába tartoznak. Egy lexéma akkor minősül alaki kölcsönszónak a szlovákiai magyar nyelvben, ha hasonló hangalakban és jelentésben megtalálható mind a szlovák, mind a magyarországi sztenderd nyelvváltozat szókincsében, de (a szlovákiai magyar szó) alakilag

jobban hasonlít a szlovák nyelvi elemre (vö. Lanstyák 2006c: 40). A szlovákiai magyar nyelvváltozatokban használt alaki kölcsönszók tehát a sztenderdben élő megfelelőik variánsai, azaz az alaki kölcsönszó és a sztenderd megfelelője vari-ánspárt alkotnak: internát – internátus, infarkt – infarktus. Az alaki kölcsönszók mint variánsok kapcsán meg kell említenem a részleges alak- és jelentéshasadás jelenségét is, hiszen az alaki kölcsönszók denotatív jelentései nem minden eset-ben teljesen azonosak a sztenderdbeli megfelelőikével: diploma ('szakképzettsé-get igazoló oklevél') – diplom ('oklevél'), desszert ('édesség') – dezert ('bonbon'), dupláz ('tétet emel') – duplázik ('repetázik').

A nyelvi variativitás nemcsak az alaki kölcsönszókkal, hanem a túlhelyesbí-téses alakváltozatokkal is kapcsolatba hozható. A hiperkorrekt szavak a helyzeti kontaktusjelenségek és önálló szóalkotások közé sorolandók. Egy szlovákiai magyar lexémáról akkor feltételezhető, hogy túlhelyesbítéses (hiperkorrekt) alak, ha sem a szlovák nyelvben, sem a magyar nyelvváltozatokban nincs vele azonos hangalakú szó, de a magyarországi nyelvváltozatokban (több esetben a szlovák nyelvben is) található egy hozzá nagyon hasonló hangalakú lexéma:

konkurencia – konkurenció, prófécia – próféció (vö. Lanstyák 2006c: 51). A túlhelyesbítéses alakok a szlovákiai magyar nyelvváltozatokban legtöbbször a görög–latin eredetű műveltségszók használata során alakulnak ki, mivel a beszé-lők úgy gondolják, hogy az eredeti változatok „szlovákos” hangzásúak, így azo-kat a „magyarosság” érdekében módosítaniuk kell. A szlovákiai magyar nyelv-használat hiperkorrekt alakjai tehát sztenderdbeli megfelelőik variánsai.

A lexikai szintű nyelvi variativitásnak vannak olyan szlovákiai magyar vo-natkozásai is, amelyek a közvetlen kölcsönszókhoz kapcsolódnak. A közvetlen kölcsönszók az elsődleges kölcsönszók közé tartoznak. Egy lexéma akkor minő-sül közvetlen kölcsönszónak a szlovákiai magyar nyelvben (ofina ~ frufru), ha hasonló hangalakban és jelentésben megtalálható a szlovákiai magyar nyelvben és a szlovákban egyaránt, a magyarországi nyelvhasználatban azonban nincs alaki (esetleg jelentésbeli) megfelelője (vö. Lanstyák 2006c: 39). A közvetlen kölcsönszók és sztenderdbeli megfelelőik esetében tehát teljes alaki eltérés áll fenn, ami azt jelenti, hogy azok egymás szinonimái. Néhány szlovákiai magyar élőnyelvi kutatásból azonban kiderül (vö. Lanstyák 2006a, 2006b), hogy a köz-vetlen kölcsönszók közül több is rendelkezik olyan alakváltozatokkal, amelyeket egymás variánsainak kell tekintenünk. Ezek az alakváltozatok a szlovák beszé-lők körében nem (vagy csak kis mértékben) használatosak, a szlovákiai magyar beszélők körében azonban gyakoriak (chripka – kripka – ripka 'influenza').

A kontaktusváltozók tagjai közül az alaki kölcsönszókat, a hiperkorrekt ala-kokat és a közvetlen kölcsönszók fent említett fajtáit kontaktusvariánsoknak is nevezhetjük. Ez a terminus ismereteim alapján a kontaktológiai szakirodalomban még nem használatos, ennek ellenére alkalmazása célravezető, hiszen egyszerre utal a vizsgált szavak szemantikai és kontaktológiai jellemzőire is.

1.1.3 Két nyelvváltozat variánsai – az alaki tájszók mint lexikai variánsok Ha a dialektológia irányából közelítünk a variativitás fogalomköre felé, akkor azt kell mondanunk, hogy az alaki tájszók azok, amelyek azonos szemantikai jegyeket mutatnak a variánsokkal. Az alaki tájszó a vele lexikai szinten párhu-zamba állítható köznyelvi alaktól formailag különbözik, de csak annyira, hogy a köznyelvi beszélő számára is egyértelmű a két szó összetartozása (vö. Hegedűs 2003: 378). Az alaki tájszók tehát sztenderd megfelelőik variánsaiként értelmez-hetők (csalán – csollán – csollány csóvány, tébolyodik – tibolodik).

Mivel a kontaktusváltozók esetében szóba kerültek a közvetlen kölcsönszók mint köznyelvi megfelelőik szinonimái, így a tájszók közül is meg kell említe-nem a valódi tájszókat, amelyek szintén sztenderd megfelelőik szinonimáiként élnek. A szinonímia és a variativitás elhatárolására nemcsak azért van szükség, mert ezeknek a jelentésviszonyoknak a kapcsán találkozunk a legtöbb termino-lógiai pontatlansággal a szakirodalomban, hanem azért is, mert ezek a pontatlan-ságok esetenként bekerülnek a tankönyvek és munkafüzetek anyagába is (vö.

III./2.1.1 és III./3.1.2.1.1.1 fejezet).

1.1.4 Egy nyelvváltozat variánsai – a sztenderd nyelvváltozat kettős szó-alakvariánsai

Egy nyelvváltozaton belül is élhetnek együtt olyan alakváltozatok, amelyek egymás variánsai. A nyelvi norma kapcsán utaltam rá, hogy ezek az alakválto-zatok (elvileg) azonos értékben használhatóak (vö. Tóth 2002a: 13), bár pragma-tikai jelentéseikben különböznek, azaz az adott nyelvváltozaton belül nem azo-nos státuszúak, más-más minősítés kapcsolódik hozzájuk. A választásom az egy nyelvváltozaton belül élő variánsok kapcsán két okból esett a sztenderd nyelv-változat variánsaira. Egyrészt azért, mert a szlovákiai standard nyelvnyelv-változat szinte teljesen azonos a sztenderddel, ezért a sztenderdben használt variánspárok a szlovákiai magyar nyelvváltozatokban is közhasználatúak, másrészt, mert a sztenderd kodifikációjának következtében biztos, hogy a kiválasztott szópárok mindkét tagja egyazon nyelvváltozatba tartozik. Ezeknek a variánspároknak a

felépítése (a fentebb tárgyalt szóvariánspárokéhoz képest) morfológiailag motivált, azaz jól elkülönülnek bennük az egyes szóelemek. A sztenderd nyelvváltozat ket-tős szóalakjainak kapcsán is szem előtt kell tartanunk a különböző mértékű szóha-sadás tényét, hiszen az egyes szópárok tagjai esetenként itt sem csak pragmatikai jelentéseiben különböznek egymástól (apraja – aprója, daruja – darva).

2. Nyelvjárási és kontaktusvariánsok vizsgálata szlovákiai magyar