Az igék és a nyelvi variativitás

A kerettanterv (Štátny vzdelávací program ISCED 2 – Maďarský jazyk a lite-ratúra, 2010) az igékkel kapcsolatban a következő (variativitással is összefüggő) követelményeket állítja a hatodikos diákok elé: ismerje és alkalmazza a felszólí-tó mód rövid és hosszú igealakjait, amelyek összefüggnek az -s, -sz, -z, -dz, -t végű igék különböző alakjainak ismeretével és helyes használatával is, valamint ismerje az ikes igék szerepét és helyét az igei paradigmában.

Nézzük meg először a felszólító módú igék varianciáját. Az egyes szám má-sodik személyű igealakok kapcsán a következőket olvashatjuk: „Ha figyelmesen megnézitek a felszólító mód egyes szám 2. személyének alakjait, észreveszitek, hogy van egy hosszabb és egy rövidebb igealak” (Bukorné–Bolgár 2010a: 44).

A tankönyvszerzők azt is kifejtik, milyen jelentősége van az egyes alakoknak, miben térnek el egymástól: „A hosszabb alakot általában a kérések megfogal-mazásakor, a rövidebbet pedig a parancs, felszólítás esetében használjuk. A hosszabb forma udvariasabb” (Bukorné–Bolgár 2010a: 44). A tankönyv szerzői tehát előre felhívják a tanulók figyelmét arra, hogy melyik igei alakvariáns mi-lyen kommunikációs helyzetben használandó. Ez a megfogalmazás jól szemlél-teti a pragmatikai jelentések eltérését, és azt is, hogy a variációs sor tagjai kü-lönböző kommunikációs helyzetekben alkalmazhatók adekvát módon. A könyv a kérdés részletes kifejtése után egy feladat keretében a tanultakat átülteti a gya-korlatba is: „Fogalmazzatok meg utasításokat és kéréseket úgy, hogy az ige rövi-debb és hosszabb alakjait is használjátok!” (Bukorné–Bolgár 2010a: 46). A feladat kapcsán a tanulóknak tehát alkalmuk nyílik arra, hogy különböző kom-munikációs helyzetben adekvát módon használják az egyes alakváltozatokat. A rövidebb és hosszabb alakok használatával kapcsolatban Lőrincz Julianna is hasonlóképpen vélekedik: „Ezenkívül a tanárnak fel kell hívnia a tanulók fi-gyelmét a rövidebb és hosszabb alak pragmatikai jelentésének különbségére is: a rövidebb alak semleges stílusú és/vagy kategorikusabb felszólítást fejez ki, míg a hosszabb, kérő/kérlelő forma” (Lőrincz J. 2011b: 146). Az előbbi megállapítás a most vizsgált tankönyv elődjével (Szuchy 2001) kapcsolatban hangzott el. A Szuchy-féle tankönyv anyagának vizsgálatakor Lőrincz Julianna a felszólító módú egyes szám második személyű igealakok kapcsán azonban hiányosságként

értékelte a -j módjel változásainak nem szakszerű magyarázatát. Ezt a hiányos-ságot a jelen tankönyv szerzői sem pótolták: „Ahogy már megtanultuk, a felszólí-tó mód jele a -j. Külön figyelmet érdemelnek azonban azok az esetek (…), amikor a -j teljesen hasonul, pl.: moss, ússz. Ha ezeknek az igéknek a hosszabb formáját használjuk, akkor is hasonulás történik (…), pl.: mossál, ússzál” (Bukorné–

Bolgár 2010a: 44). Itt sem hangzik el tehát, hogy a rövid alak esetében a felszó-lító mód jele Ø morféma, amely a -j variánsa, és az sem, hogy a hasonult más-salhangzók is a -j módjel variánsai/alternánsai (vö. Lőrincz J. 2011b: 146).

A tankönyv a -t végű igék felszólító módjával is foglalkozik, aminek kapcsán a következőket olvashatjuk: „A t végű igék felszólító módja háromféle lehet: -ts-t írunk és -cs-t vagy -ccs-t ejtünk (ejts) → összeolvadás; -ss-t írunk és -ss-t ejtünk (siess) → teljes hasonulás; -ssz-t írunk és -ssz-t ejtünk (eressz) → teljes hasonulás” (Bukorné–Bolgár 2010a: 45). A fenti meghatározás hiányossága, hogy a szerzők a szóban forgó jelenséget mássalhangzó-törvényszerűségek se-gítségével próbálják megmagyarázni a -j módjel és az igetövek varianciájának kérdése helyett (a többváltozatú igetövek esetében ugyanis az egyes melléktővál-tozatok allomorfokként/variánsokként viszonyulnak a szótári tőhöz, azaz az invariánshoz). Ennek következtében a magyarázatban az egyváltozatú (az ejt, fejt stb. típusú -t végű igék töve mindig egyalakú: ejtik, fejtsétek stb.) és a több-változatú igetövek (ezen belül az szt ~ sz és t ~ s több-változatú tövek: ereszt ~ siet) kérdése is átfedésbe kerül. Mivel a tankönyvben nem esik szó a többváltozatú igetövekről, a feladatok megoldása közben a tanulókban felmerülhet (és sok esetben fel is merül) a kérdés, hogy egyes felszólító módú igék esetében miért változik meg a szótári tő, másokéban miért nem. A kérdésfelvetésre jó lehetősé-get biztosít a tankönyv azon feladata (Bukorné–Bolgár 2010a: 45/2), amelyikben a tanulóknak a következő igéket kell felszólító módba tenniük: hord, fut, szán, szerez, vet, szeret, szól, fogyaszt. A felszólító módú igealakok változásának mássalhangzó-törvényszerűségek segítségével való magyarázata a tanulók szá-mára megtévesztő lehet, ugyanis ennek alapján például a hord, szán stb. típusú igék töve is többváltozatúnak feltételezhető ([hord] és [horgy], [szán] és [szánny]). Véleményem szerint ehelyett sokkal célravezetőbb lenne megismer-tetni a tanulókat a többváltozatú igetövek fogalmával, valamint a -j módjel vari-ációs sorával, aminek kapcsán nem hagyható figyelmen kívül természetesen a mássalhangzó-törvényszerűségek némelyike sem.

A nyelvi variativitás kérdésének az ikes igék kapcsán is szóba kellene kerül-nie. Az ikes/iktelen igevariánsok jelentései között háromféle kapcsolat állhat fenn: funkcionális alakvariánsok, melyek között csak pragmatikai

jelen-téskülönbség van (drogoz – drogozik), részleges alak- és jelentéshasadást mutató alakpárok (hajol – hajlik), melyek esetében bizonyos fokú jelentéselkülönülés is megfigyelhető, és a teljes szóhasadás következtében létrejött önálló lexémák (sugároz – sugárzik) (vö. Lőrincz J. 2004b). Ezt a kérdést azért kellene megvi-tatni a diákokkal, mert a kerettanterv követelményei között szerepel az ikes/iktelen ragozású igék (jelentésbeli) eltéréseinek ismerete is. Természetesen a hatodikosoknak csupán annyit kellene tudatosítaniuk, hogy az ikes/iktelen alakváltozatok között esetenként jelentésbeli eltérés figyelhető meg. Az ugyan szóba kerül a tankönyvben, hogy az ikes paradigma kiveszőben van, azt azonban nem említik meg a szerzők, hogy az -ik személyrag el nem tűnhet, hiszen funk-ciója van (vö. Kalcsó 2010). A könyv ikes igékkel kapcsolatos magyarázatai közül szeretnék egyet külön kiemelni: „Az sem minősül nyelvhelyességi hibának, ha nem használjuk az ikes igék személyragjait az előző oldalon található táblá-zat szerint. Pl.: eszek, úszok (eszem, úszom helyett)” (Bukorné–Bolgár 2010a:

50). Ez a megállapítás variánsként kezeli az ikes és iktelen egyes szám első sze-mélyű alakokat, ugyanis szabadon felcserélhetőnek állítja be azokat minden nyelvi kommunikációs helyzetben. Ezzel a megállapítással nem érthetek egyet, ugyanis: „Az ikes személyragok nem alkotnak teljes paradigmát: csak jelen idő-ben és egyes számban, de mindhárom módban jelentkeznek” (Kugler 2000:

118). Különböző korpuszvizsgálatok is azt mutatják, hogy az írásbeliségben az -m sze-mélyragos alakok do-minálnak (vö. Kalcsó 2010), a-mi né-mi -megszorítással a beszélt nyelvre is érvényes (vö. Kontra 2004). A tankönyv, amely egyébként más esetekben nyelvművelő szemléletű (lásd pl. az egyes szám első személyű -nák/-nék toldalékmorféma-variánsok kérdését), ebben az esetben szociolingvisz-tikai elméleti alapon áll, így véleményem szerint nyelvi kétségeket ébreszt a diákokban.

Ha figyelembe vesszük a diákok anyanyelvjárási ismereteit, akkor az ikes igék kapcsán meg kell említenünk az egyes szám második személyű kijelentő módú igevariánsokat is, amelyek az ikes/iktelen paradigma keveredésének kö-vetkeztében jöttek létre (kapsz – kapol). Az ikes alakból különböző nyelvi válto-zások során kialakultak a nyelvjárási alakok (kapol – kapó – kapú), amelyek a diákok anyanyelvváltozatában a sztenderd változat variánsaként élnek (kapsz – kapú). A tanulóknak a kérdés kapcsán azt kell megjegyezniük, hogy az ikes pa-radigma nem teljes, és hogy az anyanyelvváltozatukban az iktelen igék esetében is az ikes analógián alapuló változat a használatos. Az ikes/iktelen igék tanításá-nak problémáját tovább bonyolítja az álikes igék (pl. hazudok, mobilozok)

kérdé-se is (vö. Balázs 2002: 113–115), amivel jelen dolgozatban nem áll módomban foglalkozni.

Az igék feltételes módja is fontos a variativitás kérdéskörén belül, ezért a je-len idejű egyes szám első személyű általános ragozású igék esetében elmondható a tanulóknak, hogy a -nék toldalék (módjel + igei személyrag) a beszélt nyelvben és a nyelvjárásokban néha a magánhangzó-harmónia szabályainak megfelelően módosul (aludnék helyett aludnák). Az igék varianciája kapcsán szólnunk kell a segédige és a határozói igenév kapcsolatából létrehozott passzív szerkezetekről is: „Biztosan hallottatok már hasonló mondatokat: Az ügy le lett zárva. A tévé egész este be van kapcsolva. (…) A felsorolt példákban a határozói igenévhez létigét kapcsoltak. A köztudatban az ilyen szerkezeteket mindezidáig nyelvtanilag és nyelvhelyességileg kifogásolták, ám a legutóbbi nyelvészeti kiadványok már csupán néhány esetben tartják helytelennek, magyartalannak” (Bukorné–Bolgár 2010a: 101). A tankönyv tehát az állapotra vonatkozó létigés szerkezetek helyes-sége mellett foglal állást, amit a nyelvtörténeti adatok mellett a nyelvművelői szemléletű munkák is alátámasztanak (vö. H. Varga 2010: 191–192, Zimányi 1995: 33).