A magyar nyelv szlovákiai változatai

A magyar nyelv a Kárpát-medencében (más-más tényezők hatására) jelenleg nyolc országban változik. Az egyik ilyen ország Szlovákia (vö. Szilágyi N.

2008: 105). A szóban forgó országokban használt magyar nyelvváltozatok jel-legzetességei a magyar nyelv szétfejlődésének, különfejlődésének következmé-nyei (vö. Lanstyák 2002, Szilágyi N. 2008: 106).

A magyar nyelv szlovákiai változatai speciális nyelvváltozatok, melyek jel-legzetességeinek feltérképezése még nem teljes körű, így a témakörben eddig összefoglaló jellegű munka sem készülhetett (vö. Lanstyák 2004: 194). Bár a 2011-ben megjelent Magyarok Szlovákiában elnevezésű sorozat Nyelv (Szabómihály–Lanstyák szerk. 2011) című – hetedik – kötete ezt a hiányt némi-leg pótolja, hiszen a szlovákiai magyar nyelvhasználat szinte összes színterével foglalkozik, illetve tudományterületek és nyelvváltozatok szerint is rétegződik, de ez a kiadvány sem monografikus jellegű.

A variativitás a magyar nyelv nemzeti változatának (sztenderd) és állami vál-tozatainak viszonyában is érvényesül, hiszen az „egyes nemzeti nyelvek böző változatait is variánsoknak nevezhetjük, kiterjesztve a variativitást a külön-böző idegen nyelvi környezetben élő és különkülön-bözőképpen fejlődő, variálódó

anyanyelvváltozatokra is. Így vizsgálható a magyarországi magyar nyelvi szten-derdnek az erdélyi, a szlovákiai, a szlovéniai, a kárpátaljai, az őrvidéki, a vajda-sági, a horvátországi magyar nyelvváltozata mint területi változatok, vagy az USA-ban és Ausztráliában élő szórvány magyarság nyelvének variativitása is a magyarországi magyar nyelvi sztenderdhez mint invariánshoz viszonyítva” (Lő-rincz J. 2011b: 144).

A kérdés egy más szempontú megközelítése Lanstyák Istvántól származik:

„Azokat a nyelveket, amelyek egynél több országban használatosak széleskörű-en ún. emelkedett funkciókban – vagyis az államigazgatás, az oktatás, a szak-mák, a tömegtájékoztató eszközök, egyházi szertartások, a kulturális élet, a tu-dományos kutatás stb. nyelveként –, többközpontúnak nevezzük” (Lanstyák 1996/1998c: 158). A szlovákiai magyar nyelvészt sok támadás érte ezen elmélet miatt, annak ellenére, hogy ő maga is kijelenti: a magyar nyelv másképpen több-központú, mint az angol vagy a spanyol nyelv, mert utóbbiak több teljes köz-ponttal, míg a magyar csak eggyel rendelkezik. A magyar nyelv többi (szlováki-ai, erdélyi, kárpátaljai stb.) központja csak részleges központ, mert a Magyaror-szággal szomszédos államokban egyik sem funkcionál államnyelvként. A ma-gyar nyelv többközpontúságának tárgyalásakor tehát csupán egy nemzetközi fogalom magyar viszonyokra való átültetéséről, azaz terminológiai kérdésről van szó (vö. Lanstyák 2002).

A szlovákiai magyar nyelvváltozatok (a magyarországiakhoz hasonlóan) egy-részt horizontálisan, másegy-részt vertikálisan tagolhatóak. Az első csoportba sorol-ható a magyar sztenderd szlovákiai változata, a nyelvjárások és a regionális köz-nyelvek, a másikba pedig a különböző funkcionális stílusok (regiszterek), me-lyek keretein belül megkülönböztethető a koinészerű beszélt nyelv és a szak-nyelvek (vö. Lanstyák 2000: 153; Pintér 2008: 13).

3.4.1 A magyar sztenderd szlovákiai változata, azaz a szlovákiai magyar standard nyelvváltozat

A szlovákiai magyar standard nyelvváltozat nem azonos a magyarországi sztenderddel, mivel azonban nagyon közel áll hozzá, annak állami változataként, nem pedig különálló standardként értelmezhető. A szóban forgó nyelvváltozat földrajzilag és társadalmilag tagolatlan, nagy presztízsű, főleg a műveltebb be-szélők által a nyelvhasználat minden színterén használt csekély mértékű kontak-tusváltozat. A két nyelvváltozat (a sztenderd és a szlovákiai magyar standard) közötti különbségek szinte csak a szókészletben jelentkeznek tükörkifejezések,

tükörjelentések, tükörszók és idegen eredetű kölcsönszók formájában. A szlová-kiai magyar standard nyelvváltozat gyakran beszélt nyelvi és nyelvjárási eleme-ket is tartalmazó közvelegként jelenik meg (vö. Lanstyák 2000: 153–155). „A nyelv közvelegessége azt jelenti, hogy egy-egy nyelv változataiban mindig talá-lunk olyan variánsokat (Lanstyák István jelen kontextusban a variáns terminust nyelvi változó jelentésben használja) is, amelyek egy másik nyelvváltozathoz tartoznak“ (Lanstyák 2009: 19). Jakab István (1989: 145) is hasonlóan vélekedik a kérdésről: „Művelt köznyelven nem feltétlenül a köznyelv »steril«, »színtelen-szagtalan«, vagyis teljesen jellegtelen változatát értem – nálunk ilyen aligha képzelhető el –; ide tartozónak vélem azt a változatát is, amelyen még a nyelvjá-rás színei-ízei kis mértékben érezhetők, s az idegen hatás nem jelentkezik benne feltűnő mértékben”.

3.4.2 A szlovákiai magyar nyelvjárások

A mai Szlovákia területére három nyelvjárási régió (közép-dunántúli–

kisalföldi, palóc, északkeleti) nyúlik át, amelyek további kilenc nyelvjáráscso-portra oszlanak (vö. Presinszky 2011: 201). A szlovákiai magyar nyelvjárások kontaktusváltozatok, de a kontaktusjelenségeknek ebben az esetében beszélhe-tünk egy történeti rétegéről is, amelyek nem kölcsönzéssel, hanem maradvány-hatásként kerültek be a szlovákiai magyar nyelvjárásokba. A szlovákiai magyar beszélőkre formálisabb beszédhelyzetekben nagyobb mértékben jellemző a nyelvjárásias nyelvhasználat, mint a magyarországi beszélőkre. Ennek oka, hogy a szlovákiai magyar beszélők nagy része falun él, a közép- és felsőfokú végzett-séggel rendelkezők aránya alacsonyabb, mint az anyaországban, és azon magyar anyanyelvű beszélőknek, akik szlovák nyelvű oktatási intézményeket látogatnak, nincs módjukban elsajátítani a magyarországi sztenderd nyelvváltozatot (vö.

Lanstyák 2000: 155–156). A szlovákiai magyar nyelvjárások esetében is megfi-gyelhető bizonyos köznyelviesedési folyamat, de ez nem olyan mértékű, mint a magyarországi nyelvjárások esetében (vö. Jakab I. 1989: 144).

3.4.3 A szlovákiai magyar beszélt nyelv

Ezt a nyelvváltozatot főleg a nyelvjárási háttérrel nem rendelkező vagy azt elhagyó beszélők használják. Tipikusan közveleges, normája nyitott, könnyen magába fogadja más nyelvváltozatok elemeit, nagyon sok benne a kontaktusje-lenség, a szlovák eredetű szó. A magyarországinál több nyelvjárási elemet tar-talmaz, a nyelvi konzervativizmusnak köszönhetően pedig bizonyos, a

magyar-országi sztenderdben megtalálható neologizmusok hiányoznak belőle. A nyelv-járásoktól koiné jellege, azaz viszonylagos regionális tagolatlansága, a szlováki-ai magyar standardtól pedig társadalmi tagoltsága, azaz a standard keretein kívül eső nyelvi jelenségek használata különbözteti meg. A beszélt nyelv legfelső rétegét köznyelvként foghatjuk fel, ami a standard kevésbé formális, beszélt stílusváltozata felé mutat (vö. Lanstyák 2000: 156).

3.4.4 A szlovákiai magyar szaknyelvek

A Magyarország határain kívüli magyar szaknyelvek nagyban eltérnek a ma-gyarországitól. Ennek egyik oka, hogy az egyes szakkifejezéseket a szlovák szakszókincsből származó kifejezések fordításával hozzák létre olyan szakembe-rek, akik szlovákiai vagy csehországi egyetemeken tanulva nem a magyarországi szakterminológiát sajátították el (vö. Misad 2011a: 39). Egy másik, a szlovákiai szaknyelvekkel kapcsolatos tény, hogy azok bizonyos tekintetben „nemlé-tezőek”, ugyanis a különböző szakterületeken nem jelennek meg szlovákiai gyar szakközlemények (vö. Lanstyák 2000: 157), éppen ezért a szlovákiai ma-gyar szaknyelvek kérdése szinte megoldhatatlan, mivel a társadalmi körülmé-nyek nem kedveznek a szlovákiai magyar szakterminológia használatának (vö.

Jakab I. 1989: 148). Ezeknek a tényeknek a tükrében hatalmas előrelépést jelent a Magyar–szlovák terminológiai szótár (Cúth–Horony–Kamoncza–Szabómihály 2012), amely5295 kifejezést és 142 törvény, illetve rendelet pontos megnevezé-sét tartalmazza.

A szaknyelvek esetében azt is meg kell említeni, hogy maga az elnevezés is kapcsolatba hozható a variativitással, hiszen a regiszter szakterminus eredeti francia jelentése a használati variabilitással, az adott beszédhelyzetben használ-ható kifejezések közötti választás különböző lehetőségeivel (ide tartoznak a va-riánsok is) hozható összefüggésbe (vö. Cseresnyési 2004: 65).

3.4.5 A szlovákiai magyar regionális köznyelviség

Regionális köznyelven azt a táji színezetű, köznyelvi funkciójú nyelvváltoza-tot értjük, amely a nyelvjárások és a beszélt köznyelv között helyezkedik el, és a köznyelvtől főleg kiejtésben, alaktani kérdésekben és a szókészlet terén külön-bözik (vö. Kiss J. 2003: 234). Kisebbségi helyzetben az anyaországi nyelvválto-zatoktól bizonyos fokú különfejlődés is megkülönbözteti (vö. Pintér 2008: 15).

A szlovákiai magyarság regionális köznyelviségének tehát egy formálisabb, nyelvjárásias, de kirívó nyelvjárásiasságoktól mentes, beszélt nyelvi elemeket is

tartalmazó nyelvváltozatot tekinthetünk, amely átmenetet képez a nyelvjárások és a sztenderd szlovákiai változata között (vö. Kozsík 2006: 37). Jakab István nem egy, hanem három szlovákiai magyar regionális köznyelvet különít el: a palóc vidékit, a csallóközit és az északkeletit (vö. Jakab I. 1989: 146 és 1993/1998b: 40–44).

A szlovákiai (és általában a kisebbségi) nyelvváltozatok rétegződésével, a magyar sztenderdhez való viszonyával kapcsolatos viták az 1998-ban megjelent Nyelvmentés vagy nyelvárulás c. kötetben csúcsosodtak ki, a viták hatása azon-ban még napjainkazon-ban is érezhető (vö. Kontra 2013).

A fentiek tükrében elmondható, hogy nemcsak a standardizált nyelvek egyes állami változatai, hanem az egy nyelven belül egymás mellett élő nyelvváltoza-tok is egymás variánsainak minősülnek, ugyanis eltérő jegyeik mellett sok közös is van bennük. Egy adott nyelv nyelvváltozatainak variáns voltát bizonyítja az angolszász és német szakterminológia is, melyben a különböző nyelvváltozato-kat „language variation”-nak, „sprachliche Varietäten”-nek nevezik (vö.

Akmajian–Demers–Farmer–Harnish 2001: 275–276, Halvor–Theil 2005, Penny 2000: 2–4, Knipf-Komlósi–V. Rada–Bernáth 2006: 30, Muhr 2001: 779).

4. A variativitás és a vele azonos jegyeket is mutató lexikológiai