Témamegjelölés, a kutatás tárgya

A szerzői jogot a dinamizmus jellemzi. Ez a dinamizmus nemcsak a szó szűkebb értelmében értendő, azaz, hogy a technikai fejlődés a jogászok számára állandó kihívást jelent, hanem annak tágabb értelmében is, utalva ezzel arra, hogy a szerzői jog – a művek felhasználása érdekében – állandó mozgásban van. A szerzői mű létrehozásával keletkező abszolút jog mindaddig meddő marad, míg a kiaknázásához szükséges jogügyletek nem jönnek létre.

A szerzői művek védelmének fennállása alatt a szerzői jog mindkét dinamizmusa megfi-gyelhető. Egyrészt a jogosultság alkotóelemei (műtípusok, vagyoni jogok, védelmi idő) folyamatosan bővülnek, másrészt a jogviszony alanyai is változ(hat)nak. Ez a két – látszólag – ellentétes irányú mozgás olykor egymást kioltja, míg máskor egymást erősítik. Előbbi történik például akkor, amikor egy új, addig ismeretlen felhasználási módra a korábban kötött felhasználási szerződés hatálya nem terjed ki (felek ügyleti akarata). Ekkor a szer-ződés erejét az új jogosultság kioltja – mit ér önmagában a gramofonon történő kiadás joga az on-line környezetben. Utóbbira, azaz az egymást erősítő mozgásra példa a védelmi idő meghosszabbodása. Ilyenkor egy korábban kötött, időközben hatályát vesztett szerződés feléled, és újra lehetőséget biztosít a mű felhasználására, a jogosultság ismételt kiaknázására.

A szerzői jog dinamikájának vizsgálata napjainkban is aktuális. Az Európai Unióban több olyan törekvés van, amely a szerzői jog korlátlan átruházásának, illetve átengedé-sének kíván korlátot szabni (pl. követő jog, filmrendező üreshordozó-díjigénye) vagy a korábbi szerződések jogosult részéről történő felmondásával, vagy a korábban kikötött egyszeri díjazást felváltó ismételt díjazásra való igény biztosításával.¹ A szerzői jog forga-lomképességének (átruházhatóságának) ugyanis fontos gazdasági jelentősége van. A szerző kizárólagos, mindenkivel szemben érvényesíthető abszolút joga a mű felhasználásának engedélyezésében valósul meg, amely jelentős vagyoni értékkel bírhat. Ha a szerző ezt a jogot másra átruházhatja, akkor attól kezdve nem engedélyezheti a felhasználást, maga sem használhatja fel, és másokat sem tilthat el a felhasználástól. Mégis, a mű a külvilág számára mindvégig az ő műve marad.

Kutatásom során először a szerzői jog magyarországi megjelenését és a jogalkotó általi elismerését, azaz a szabályozástörténetet vizsgáltam. Ennek során a szerzői jog forgalomké-pességére voltam figyelemmel, így az egyes törvénytervezetek és javaslatok kronologikus áttekintésekor elsődlegesen az ezzel összefüggő rendelkezéseket vizsgáltam.

1 A hangfelvételek meghosszabbított védelmi idejére tekintettel lásd a szerzői jog és egyes szomszédos jogok védelmi idejéről szóló 2006/116/EK irányelv módosításáról szóló az Európai Parlament és a Tanács 2011/77/

EU Irányelve (2011. szeptember 27.), továbbá a 2015. június 24-i Julia Reda-jelentés erre a problémára utaló 25. pontja: „…szorgalmazza a szerzők és az előadóművészek egyéb jogosultakkal és közvetítő szolgáltatókkal szembeni szerződéskötési pozíciójának javítását – különösen a szerzők által átruházott jogok felhasználására vonatkozó olyan ésszerű időszak bevezetésének megfontolását, amelyet követően az említett jogok megszűnnek –, miután a szerződéses kapcsolatokat gyakran egyenlőtlen erőviszonyok jellemezhetik; ezzel kapcsolatban hangsúlyozza a szerződéskötési szabadság fontosságát;” [kiemelés tőlem.] Az Európai Parlament állásfogla-lására irányuló indítvány az információs társadalomban a szerzői és szomszédos jogok egyes vonatkozásainak összehangolásáról szóló, 2001. május 22-i 2001/29/EK európai parlamenti és a tanácsi irányelv végrehajtásáról (2014/2256(INI)).

Ugyancsak a szerzői jog forgalmához tartozik a kiadói szerződés és a munkaviszonyban alkotott művek szabályozása is, ahol egyrészt vizsgáltam a szabályozási mintául szolgá-ló porosz-német és osztrák törvényeket, másrészt a kiadói jog történetét, harmadrészt a szakmai szokásnak tekinthető kiadói kollektív szerződéseket. A kutatás első fele tehát a statikus szerzői joggal, valamint a szerzői jogi dinamizmust lehetővé tevő rendelkezések szabályozástörténetével foglalkozik.

Ezt követően a kutatásom a szerzői jog dinamikáját vizsgálta, beleértve a szerzői jogi jogátruházó szerződést, a kiadói szerződést, külön a zeneműkiadói szerződést és a mun-kaviszonyban alkotott műveket. Szükségszerűen az egyes esetekben további kérdéseket is érintettem, mint amilyen például az eddig szinte alig vizsgált, sajátos jogviszonyt jelentő díjkitűzés, vagy a felek ügyleti akarata és az ismeretlen felhasználási módokkal (mint amilyen a megfilmesítés is) kapcsolatos szerzői jogi kérdések.

A szerzői jog történetének vizsgálata során vált világossá számomra, hogy a szerzői jognak a XIX. századbeli kodifikációjáig vezető út során milyen összetett és szerteágazó kérdésekkel találták magukat szembe az alkotók, az egyes művek fordítói, a műveket közreadó nyomdászok, vállalkozók és a kiadók.

A digitalizált, az elektronikus dokumentumok megjelenését megelőző korszakot – a könyv alakban megjelent kiadványokat tekintve – Johannes Gutenberg innovációja, a megfelelő összetételű nyomdafesték és papír, továbbá a mozgatható betűkkel történő sok-szorosítás határozta meg. A kezdetek idején a szerzőség, a szerzőket megillető jogok szinte föl sem merültek. Az új találmány igazi főszereplői és nyertesei a XVI–XVII. században leginkább azok a nyomdászok voltak, akik tevékenységük során elsősorban gazdasági előnyeiket akarták biztosítani. A nyereségesség alapja az uralkodói, vagy egy-egy település helyi privilégiuma volt, amely hol egy nyomtatvány kiadásának kizárólagosságát, vagy egy, meghatározott időben való kiadására való kizárólagos jog elnyerését biztosította a nyomdának. A nyomdász, a kiadó a legtöbb esetben nem is vált el egymástól, sőt olykor a könyvkereskedés, azaz a terjesztés is kapcsolódhatott a vállalkozó nyomdászhoz.

A nyomtatásban közreadott, számtalanszor a nyomdák, a kiadók igazi meggazdago-dását jelentő mű szerzőjét nem egyszer szinte mellékszereplőként láthatjuk egy-egy vitás esetben feltűnni. Hogy a szerzőt illetik-e elsődleges és kizárólagos, személyéhez fűződő, vagy vagyoni jogok, vagy a művet megjelentető kiadót, még a XIX. század első felében sem volt hazánkban egyértelmű.

A hazai viszonyokat jól jellemzik Arany László gondolatai, aki az 1870-es évekbeli törvényjavaslatát kísérő írásában képtelenségnek tartotta azt a magyarországi gyakorlatot, hogy a kiadói jog szabályozása megelőzze a szerzői jog szabályozását. „A kiadói üzlet már tüzetesen szabályozva van új kereskedelmi törvényünkben, mely ennek az üzletnek egy egész czimet szentel. Tehát ha valami munkát az író a kiadónak elad: ezen szerződésből eredő jogi viszonyuk a törvény által már részletesen szabályozva van. De hogy magának az írónak mennyi joga van a saját művéhez; mit ád el, ha azt eladja; mit vesz a kiadó, ha megveszi: erről mit sem tud a törvénytár. Filius ante patrem.”²

Arany László kifakadása alapján merült föl bennem, hogy ha képtelenség a szerzői jog nélkül a kiadói ügyletet szabályozni, akkor a kiadói ügylet kodifikálása előtti időszakban nem beszélhetünk sem kiadói szerződésről, sem más szerzői jogi jogviszonyról.³

2 Arany László: Az írói és művészi tulajdonjogról. Budapesti Szemle. 1876. (20) 225.

3 A szerzői jog szabályozására 1884-ben, míg a kiadói ügyleteké már ezt megelőzően, 1875-ben sor került.

A XIX. század utolsó harmadában, a szerzői jogot tisztázó törvényi szabályozás meg-születése utáni későbbi évtizedekben is adódhattak azonban méltánytalan – vagy annak tűnő – visszásságok. Ezt példázza Illés Endre visszaemlékezése, amely egy, az 1930-as évekhez kötődő élményét idézi föl. Illés Endre, a Révai Intézet irodalmi vezetője egy szépirodalmi sorozatban meg akarta jelentetni Ambrus Zoltán Midás király című regé-nyét is, azonban méltánytalannak érezte, hogy az örök áron megvett művek után a kiadó ismételten már nem fizet jogdíjat.

De amikor a részletekről kezdtem tárgyalni – meghökkentem. Gazdasági igazga-tónk közölte velem: a regény örök áron a kiadóé, örök áron? Tehát nem fizetünk honoráriumot? Asztalomra kérettem az Ambrus-dossziét.

S mintha mellbe vágtak volna.

Dagadt iratcsomó volt. Levelek, ellenlevelek, szerződések, megállapodások, kü-lönféle pótlások, engedmények, szigorítások, s ami a legjobban felkavart: kérések és elutasított kérelmek hosszú sora. S közbül egy megkötözött író. Megkötözték a csuklójánál, a bokájánál, s még a lélegzetvételhez is engedélyt kellett kérnie, majd-nem szó szerint. És mindezt Ambrus Zoltánnal tették. Az írók írójával. A finom, hallgatag, művelt, szerény, korrekt emberrel. […] Ez volt a kiadói gyakorlat.⁴

Számomra Ambrus Zoltán és Illés Endre esete arra szolgáltatott példát, hogy ha a XIX-XX. század fordulóján a szerzői jog korlátlanul forgalomképes volt – tehát lehetőség volt a szerzői jog élők közötti korlátlan átruházására – akkor a gazdasági erőfölényben lévő társaságok ezen időszakban végig arra törekedhettek, hogy egyszeri összegért valamennyi szerzői jogot, azaz örök áron örök jogot szerezzenek meg.⁵

A kutatás terjedelmét több szempontból is szűkíteni kellett. A terjedelmi korlátok miatt a könyv elsősorban a hazai jogalkotással és szabályozástörténettel foglalkozik, a külföldi szabályozási mintákra csak akkor tér ki, ha az jogtörténeti előzményként jelenik meg, vagy a hazai gyakorlat azt ténylegesen átvette, amint történt például az ALR, az OPTK, a BUE rendelkezései esetében.

Szűkítést jelent továbbá, hogy a szerzői jogi, valamint az ehhez kötődő, felsorolt jog-viszonyok és különösen a büntetőjogi jogérvényesítés kérdéseivel csak a kötet témájához feltétlenül szükséges mértékben foglalkozom. Ugyanígy nem tárgya az írásnak a kutatási szerződés és a tervezési szerződés sem, amelyek ugyan érintik a szerzői jog forgalmát, de tárgyukat tekintve elkülönült/önálló szerződéstípusként való megjelenésük a XX. század második felére tehető.

A kutatás időhatárairól külön is szükséges megjegyezni, hogy a vizsgált időszak ugyan minden esetben érinti a kezdeteket, az előzményeket is, de a vizsgálat súlypontját a XIX.

század, valamint a XX. század első ötven éve jelenti. Igaz ez akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a Kt. és az 1921. évi Szjt. 1969. december 31-ig volt hatályban. A Kt. és az 1921. évi Szjt. szerzői jog forgalomképességére vonatkozó főbb rendelkezéseit azonban 1951-től, az írói művek kiadásáról szóló 98/1951. (IV. 21.) MT rendelet miatt a gyakor-latban már nem lehetett alkalmazni.

A bekövetkezett paradigmaváltást Világhy Miklós írása érzékelteti személetesen, aki – elsősorban a szocialista jogelvek mentén – harcba szállt a dualista felfogással szemben, és burzsoá csökevényként tartotta számon a szerzői jogok korlátlan forgalomképességét.

4 Illés Endre: Mestereim, barátaim, szerelmeim I. Budapest, Magvető, 1979. 455.

5 A szerzői jog korlátlan forgalomképessége 1951-ig volt érvényben.

A szocialista állam – létrejöttének időpontjában – azzal a helyzettel találja magát szemben, amelyet a szellemi alkotások létrejöttének és felhasználásának kapita-lista viszonyai teremtettek. […] A tőkés, amikor megveszi a tanulmányt, az írói, a tudományos vagy a művészeti alkotást attól, aki azt létrehozta, ezzel valójában megteremti magának az értéktöbblet elsajátításának lehetőségét. A tőkés által elsa-játított, tulajdonában tartott szellemi alkotás államosítása tehát tulajdonképpen az értéktöbblet elsajátításának lehetőségét veszi el a tőkéstől.⁶

Világhy a szerzői joggal érintett gazdasági társaságok államosításának ideológiáját követően kifejtette, hogy a szerző jogai lényegében nem vagyoni természetűek, és a velük kapcsolatos viszonyok nem is lehetnek árutermészetűek, tehát forgalomképtelenek. Ezért határoztam meg a kutatás végpontját 1952-ben.

Végül utalni kell arra a körülményre, miszerint az 1969. évi és a hatályos 1999. évi Szjt. is a monista felfogást, azaz a szerző személyhez fűződő és vagyoni jogainak egy-ségét vallja, s így azok – főszabály szerint – forgalomképtelenegy-ségét hirdeti. Ez az elvi forgalomképtelenség az engedélyezés jogának elidegeníthetetlenségét jelentette, de nem azt, hogy a mű felhasználását ne lehetett volna, vagy ne lehetne engedélyezni, esetenként akár a teljes védelmi időre is. A könyv tehát az ezt megelőző, dualista felfogást valló, a szakirodalomban viszonylag feltáratlan korszakot kívánja feldolgozni.

A kutatás által lefedett időszakban a szerződéses és bírói gyakorlat adhat választ arra, hogy a felek különböző természetű jogaikkal mennyiben éltek, és a forgalomképességnek a bíróság – a szerző érdekében – hol húzott határt. A Királyi Kúria gyakorlatának továbbélése miatt a kötetben röviden utalunk az 1969. évi és az 1999. évi Szjt. egyes rendelkezéseire is.