(A magyar irodalom története 5. és 6. kötete)
Az MTA Irodalomtudományi Intézetének megalapítása az 1950-es évek közepén többek között azzal a nem titkolt szándékkal történt, hogy az új tudományos intézmény munkatársai alkossák meg a korszak ideo-lógiai-politikai elvárásainak megfelelő összefoglalást a magyar iroda-lom történetéről a kezdetektől „napjainkig”. A mélyzöld színéről csak
„Spenót”-nak nevezett hatkötetes irodalomtörténet utolsó két kötete (az 1905 és 1919 közötti másfél évtizedet feldolgozó 5., valamint a Ta-nácsköztársaság utáni évtizedeket gyakorlatilag a szintézis megírásá-nak jelenéig áttekintő 6. kötet) a Modern Magyar Irodalmi Osztályon készült. Mindkét kötet szerkesztője Szabolcsi Miklós volt, a fejezeteket rajta kívül huszonhat fiatal, zömében harmincas éveiben járó iroda-lomtörténész írta.
„Maga a kézikönyv mint értekező műfaj nagyon rossz. Lélektelen műfaj, ahol alkalmazkodni kell egy csoporthoz, hangban, stílusban is, és alkalmazkodni kell előre kitalált követelményekhez” – emlékszik vissza a munka nehézségeire Kenyeres Zoltán, és ebből is kitűnik: a ké-zikönyv elkészítésének mintegy fél évtizede az intézet munkatársaitól igen komoly lemondást kívánt, a személyes ambíciók háttérbe szorítását igényelte. A 20. század magyar irodalomtörténete a korábbi korszako-kat feldolgozó kötetekhez képest speciális nehézségeket is támasztott.
(Ebben a korszakban válik ugyanis megragadható kategóriává a fejlő-déstörténet csúcsaként remélt szocialista irodalom, felvetődik például Kassák és az „egyszemélyes avantgárd” problematikája stb.) Hiányoz-tak továbbá azok az átfogó korszak-, életmű- és műfajtörténeti mono-gráfiák, amelyek az előző évszázadok kutatóinak többé-kevésbé már a rendelkezésére álltak. A 6. kötetnek számolnia kellett a határon túli magyar irodalmakkal is, a nyugati emigráns magyar irodalommal
vi-58 MODERN MAGYAR IRODALMI OSZTÁLY
szont (politikai okokból) nem foglalkozhatott a kézikönyv. A két kötet megoldatlanságait, hibáit (korszakolási problémák, szerkezeti nehézsé-gek, egyenetlensénehézsé-gek, aránytalanságok) már a megjelenéskor érzékelték a fejezeteken dolgozó intézeti munkatársak is, a kézikönyv kiadását követő vitaüléseken éppen ezért gyakran elhangzó mentség az anyag megragadhatatlansága, a történeti távlat hiánya volt. A legnagyobb gon-dot a 6. kötet utolsó, A felszabadulás utáni magyar irodalom (Vázlat) című fejezete jelentette, amely szükségessé tette egy újabb nagyszabású szintézis megírását az 1945 utáni időszakról.
A magyar irodalom története 5. és 6. kötetének kézirata 1964-re lé-nyegében készen volt, ezután következett a lektori véleményezés folya-mata. A 20. századi anyag lektorai budapesti egyetemi oktatók, Bóka László és Király István voltak, a történészek részéről Balogh Sándor és Hanák Péter véleményezte a kéziratot. A lektori bírálatok tükrében át-dolgozott két kötet végül 1965-ben jelent meg. Szabolcsi Miklós ugyan mindössze egy olyan mozzanatra emlékszik a lektorálás időszakából, amikor (Czine Mihály erdélyi magyar irodalomról szóló fejezete kap-csán) politikai aggályok merültek fel, mégis sokatmondó az a megál-lapítása, mely szerint az „egyetem, főleg a pesti bölcsészkar, sohasem fogadta el teljesen a könyvet”.
A „Spenót” megjelenését – évtizedek távlatából úgy tűnik – igen élénk kritikai diskurzus fogadta. A korszak sajátos viszonyrendszereit is jól jellemzi, hogy a kötetek recenzensei, bírálói nem egy esetben ma-guk a szerzők voltak. Az eltelt ötven év alatt számtalan kritika érte az akadémiai kézikönyvet, és tünetértékű, hogy a rendszerváltozás után azonnal, az Alföld folyóiratban lezajlott vita során megfogalmazódott a kézikönyvvel szembeni rekanonizáció igénye. A „Spenót” hiányaival már megjelenésekor kirajzolta az intézet kutatói és általában a magyar irodalomtudomány számára az elvégzendő feladatokat, de hibái és ide-ológiai ballasztja ellenére is mindmáig megmaradt egyfajta viszonyítási pontnak az azóta született szintéziskísérletek számára.
59
MODERN MAGYAR IRODALMI OSZTÁLY
A „Sóska”
A magyar irodalom története 1945–1975 négy kötetben, Béládi Miklós (és egy négytagú szerkesztőbizottság) szerkesztésében, 1981 és 1990 között jelent meg – ez a vállalkozás volt hivatott folytatni a „Spenót”
néven emlegetett A magyar irodalom története című hatkötetes aka-démiai kézikönyvet, részben felülírva és kiegészítve az utolsó, hatodik kötetet, amely a magyar irodalomtörténetet 1919-től (az akkori) „nap-jainkig”, azaz a 60-as évek derekáig tárgyalta. Borítójának színe – és az előd metaforikus elnevezése – után ez a sorozat a „Sóska” nevet kapta.
A kiegészítő köteteket azért kellett elkészíteni, mert a „Spenót” hatodik kötetében A magyar irodalom 1945-től napjainkig című fejezet műfaji megjelölése a „vázlat” volt. Részben érthetően, hiszen ki is vállalkozott volna akkoriban, bő másfél évtizeddel a felszabadulás után a vidám barakk koszorús teoretikusai közül az 1960-as években uralkodó ide-ológia széleskörű, beható, névvel is vállalt visszamenőleges analízisére, már ami ennek irodalmi vetületeit illeti. Az 1945 és 1957 utáni irodalom bemutatása végül négy fejezetben történt meg, műnemek szerinti leosz-tásban, az „általános helyzetet” felskiccelő mikrotörténeti felvezetőkkel – az elvárásoknak megfelelően.
Egyértelmű volt, hogy az ügy nem tűr halasztást – el kell készíteni a folytatást, a koncepciót el kell vezetni egészen a kortárs irodalomig. Tóth Dezső eredeti, majd többször módosított, a folytatásra vonatkozó kon-cepciója felett jajongó, búsongó tort ültek az intézet munkatársai; a tény-leges folyamat nullpontjáról Kenyeres Zoltán által írottakhoz nem is kell kommentár: „vázlatok, viták, újabb és újabb tervek után megkezdődött a munka operacionalizálása”. A nehéz szülésben pedig „Szabolcsi [Mik-lós] távolabbról és magasabbról, Bodnár [György] közelebbről és kisebb hatáskörrel” vettek részt. Az eredeti koncepciót, a műközpontúságot a
„portréközpontúság” váltotta fel, de nem ez volt az egyetlen probléma, ami – mint kiderült – évekig hátráltatta a megjelenést. A megrendelői igények és a józan belátás közti egyensúlyozás parttalan szövegfolyam-ban öltött testet, már a folyamat elején jól látszott, hogy egyetlen korrek-ciós kötet helyett több kötetre lesz szükség. Miközben az intézetet szinte folyamatosan azzal fenyegették, hogy a léte forog kockán, amennyiben nem teljesíti az előírt penzumot, azaz nem készül el időben a közelmúlt és a kortárs szocialista irodalom rendszerhű feldolgozása. 1975–76-ban készült el az első lektori jelentés Illés Endre, Király István és Pándi Pál
60 MODERN MAGYAR IRODALMI OSZTÁLY
közreműködésével. Illés megengedőbben fogalmazott, Király és Pándi doktriner marxista véleményt készítettek, az intézet pedig ezek után a
„taktikai időhúzás” megoldását választotta – nem konfrontálódni az ideológiával, de nem is behódolni neki. Noha a lektori jelentések nem voltak egyértelműen elmarasztalóak, a „Spenót” és a „Sóska” elkészü-lése minduntalan felszínre hozta a budapesti bölcsészkar és az intézet közötti ellentéteket is: az ELTE tulajdonképpen soha nem adta áldását az intézet irodalomtörténetére. 1978-ban szűk körben vitatták meg Béládi Miklós egy évvel korábbi koncepcióját. A megegyezés az volt, hogy az áttekintést 1975-ig kell kiterjeszteni, majd újra lektoráltatni. A szövegek nehezen, többszöri rostálás után elkészültek, 1980-ban megszületett a lektori jelentés, 1981-ben megjelent az első kötet (Irodalmi élet és iroda-lomkritika), 1982-ben pedig az utolsó kötet (A határon túli magyar iro-dalom). A köztes kötetek (A költészet és A próza) – Béládi Miklós 1983-as halála miatt – csak 1986-ban és 1990-ben láttak napvilágot. Béládi feladatait Rónay László vette át, aki visszaemlékezéseiben találóan a „kis gömböc” metaforájával érzékeltette a munkafolyamatokat. Az intézet állandó lépéskényszerben volt, főleg, hogy a koncepció fele már meg-jelent, de a munkát hátráltatta a bosszantó szövegbőség, a megfelelési kényszer, illetve a kötelező kollektív és kötelező magánjellegű feladatok közti lavírozás.
A „Sóska” végül kilenc év után érett be, precízen, az elvárásoknak megfelelően kiegészítette az akadémiai irodalomtörténetet, de legin-kább bővítményként, szükséges maradékként kanonizálódott a hazai irodalomtörténet-írás történetében. A hatalmas és idegőrlő vállalkozás a mai napig is részben autentikus lenyomata a kor irodalomértésének, de – a vállalkozásban részt vevők szerint – bizonyos részleteiben már az el-készülés idejében használhatatlan, idejétmúlt volt. Az más kérdés, hogy a vele való fáradságos munka (ahogyan ilyenkor lenni szokott) több munkatárs számára hasznosnak bizonyult saját kutatásai szempontjá-ból. Lehetséges, hogy a „Sóska” bizonyos eredményei az egyes intézeti munkatársaknak a rendszerváltás holdudvarában született monográfiá-iban, tanulmányaiban és egyéb szakcikkeiben lelhetőek fel.
61
MODERN MAGYAR IRODALMI OSZTÁLY