Hordozó közegek hovatartozásának közvetlen eredője a mimetikus funkció közreműködésével a társművészetek témavilága, együtt alakítják a művek fizikai dimenzióit a hírcsatorna lehetősége-in belül. Tehát mlehetősége-inden hordozó közeg formaképző lehetősége saját környezetére, mint hírcsatornára érzékeny, kifejezőeszközeinek mimetikus funkciója is annak a környezetnek a jelenségeit ragadja meg, az abból kiválasztható témavilágot.
Műfaji skáláktól függetlenül: 1. A zeneművészet hordozó közegét a szubjektum állítja elő, szubjektumközpontú a témavilága is: az ember hangulati, érzelmi, indulati, akarati, szenvedélybeli élete, annak állapota vagy teljes történésfolyamatai, e jelenségek időhatárai között. 2. A szépirodalom hordozó közege szubjektum és objektum közeliként kódolt másodvalóság, témavilága a legjobban közelítheti meg az emberközpontú totalitás terjedelmét a pillanattól a sors teljes időbeliségéig. 3. A képzőművészetek hordozó közege a külvilágban található, témavilága a külvilág látványához ragaszko-dik, ágazatok szerinti változatokban.
Kifejezőeszközök szerint: 1. A zenében van kifejezőeszköz és hordozó közeg között a legszorosabb adekvátság, a velük
egyszer-re születő megjelenítő és mimetikus funkció róluk szinte leválaszt-hatatlanok, egyformán tartalom és témasugallók. 2. A szépiroda-lomban a kifejezőeszközök gondolatközlő jellege kész mimetikus funkció, a fogalmi általánosság szintjéről a különösség tartományá-ba lép vissza a megjelenítő funkció. 3. Képzőművészetek esetében a hordozó közegek kifejezőeszközeikkel együtt jelentés nélküliek, csupán a mimetikus funkció által kialakítható külső formák jelenté-sesek, mégpedig az ábrázolt dolgok, személyek, témák egyediségé-nek megfelelően, a különösség szintje alatt, ezt módosítja a megje-lenítő funkció a különösség tartományáig való általánosítással.
Formaképző lehetőségek két funkciója szerint: 1. A zenében a kifejezőeszköz nem csak megelőzi a hordozó közeg születését, de a kifejezőeszköz-funkciók közül is a megjelenítő funkció diktálja a kifejezőeszközök elemi strukturáltságát, majd csak ezután jelentke-zik a mimetikus funkció, amennyiben az elemi struktúrák társítása során körvonalazódik az érzelmi hullámzás témaként. Első tehát a megjelenítő funkció, második a mimetikus, de csak relatíve mime-tikus más művészetekével összehasonlítva, mert inkább felidézés, sejtetés, kifejezés, sem mint ábrázolás vagy fogalmi közlés. 2.
Irodalmi műveknél a formaképző lehetőség mimetikus funkció is, amennyiben azonos a gondolatközlés által a valóságra utalásával, megelőzi a megjelenítő funkciót. 3. Minden képzőművészeti ágazat hordozó közegének formaképző lehetősége jelentést nélkülöző, így a kifejezőeszközök mimetikus illetve megjelenítő funkciója között nincs rögzített elsőbbségi sorrend. Akár el is maradhat a mimetikus funkció, ennek példája a nonfiguratív és az absztrakt képzőművé-szeti alkotás. A mimetikus funkció csak a zenében és az irodalom-ban elmaradhatatlan (korántsem azonos módon), mert a hordozó közegük formaképző lehetőségeiben már megvan valamilyen fokú jelentésesség, valóságra utalás. Viszont a valóságra utalás, ha már megvan, a képzőművészetben a legerőteljesebb, mert a hordozó közeg primer valóságbeli, hírcsatornája sem kódolt csatorna, nem másodvalóság, mint a szépirodalomban (itt a zene kettejük határesete).
Ezek szerint, ha a képzőművészetben a témaábrázolást rea-listának, a nonfiguratívat nem-realistának nevezik, az első kritérium csak az irodalomra vihető át, a második csak a zenére, következés-képpen a realista vagy nem-realista címke egymásnak nem
ellent-mondó kritériumot hordoz, nem értékbeli ragsorolást. Különbségük kizárólag az esztétikai fogalmak referensét érinti, a külső formák eltérő jellegét, nem pedig a belső formák minőségét létrehozó megjelenítő funkciót.
Két művészeti ág azonosnak látszó témája, éppen a forma-képző lehetőségek más-más természete miatt, nagyon is eltérő lehet.
Lessing, akit valószínűleg nem olvasott Forgács László, így jelöli ki a festészet és a költészet határait: „Ha igaz, hogy a festészet a maga utánzásához egészen más eszközöket vagy jeleket használ, mint a költészet – amaz tudniillik térbeli alakokat és színeket, ez pedig időben tagolt hangokat, ha kétségtelen, hogy a jeleknek alkalmas viszonyban kell állniuk azzal, amit megjelölnek: akkor egymás mellé rendelt jelek csak olyan tárgyakat fejezhetnek ki, amelyek egymás mellett, vagy amelyeknek részei egymás mellett léteznek, egymás után következő jelek viszont csak olyan tárgyakat, melyek egymásra, vagy amelyeknek részei egymásra következnek. (...) következőleg a festészet tulajdonképpeni tárgyai a látható tulajdon-ságokkal bíró testek. (...) Következőleg a költészet tulajdonképpeni tárgyai a cselekvések.” (1976, 88)
Amennyiben mégis egymáshoz mérhetők a más-más hordo-zóközegben megfogalmazott témák, azt kell alapul venni, hogy mennyit fognak át a világból, mint kronológiai folyamatból. „Első az állapot. (Feltételezett időtlenség. A puszta állapot ábrázolása még nem művészet.) – A világ legszűkebb időegysége a pillanat, mozdulat, amelyben még benne van a tárgyra irányulás, a cél, kezdettel és tárgyra irányuló céllal befejeződő mozdulatrendszer, zárt cselekedet, befejezett mozdulat. – Ennél nagyobb időegység a helyzet, ami több egyidejű cselekvés együttese. – Epizód: folyama-tos történés. – Az utolsó szakasz az esemény vagy cselekmény, ez teljes időfolyamat, elkezdődik, folytatódik, zárul.” (Földes.)
Témavilág és „eredetije” József Attila szerint szinte össze-mérhetetlenek: „Annyit ugyanis tudunk már, hogy az ihlet és a szemlélet, továbbá a műalkotás és a történet belső és külső idejük-ben és valóságukban fordított arányban állanak egymással, ami szemléltetően úgy hangzik, hogy a történet olyan meg nem kezdett és be nem fejezett műalkotás, amelyet ugyanezért éppen a meg nem kezdettség állandó befejezésének és a be nem fejezettség állandó
megkezdésének mozzanataiban észlelünk, – míg a műalkotás olyan megkezdett történet, amelyet ugyanezért éppen a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a befejezettség állandó meg nem kezdésének végtelenségében észlelünk.” (Ö.M. III. 242) Témavilág és „eredetije” nem csak egyenes vonalú adekvátság szerint szervesül a kompozícióba: „A téma nagy és jelentős lehet, de cégér és ürügy is lehet. Mert a téma, akármilyen fontos, nem maga dönt, hanem benne, vele vagy akár ellene a tartalom és forma. A XX. században téma, tartalom, forma elvált egymástól. Az akadémizmuson éppen az lett átokká, hogy csak a téma volt fontos neki, tartalom, forma nélkül. A széttépettségről még ma se mondható, hogy általában megszűnőfélben van. Mert azt még csak meg lehet érteni, hogy nincs művészet a tartalom és forma egysége nélkül, annál nehezeb-ben, hogy a tartalom hívja és produkálja a formát. A jelentős tartalmú új téma mindig korszakos, ilyen volt az önálló tájkép, csendélet megjelenése, mert a tartalom még akkor is korszakot vált, ha a téma nem változik – a nagy stílusok mutatják.” (Fülep, Mf. I. 557)