Annak ellenére, hogy a nyelvi és az esztétikai tételezés fo-lyamata azonos belső tagoltságú, ezen a párhuzamon túl az esztéti-kai tételezés minden specifikuma rendhagyó, ami a tételező (nagy-betűs) Szubjektum totalitást teremtő jelentésadására vezethető vissza. Erről a Szubjektumról így vélekedik Somlyó György: „Miért ne hordozhatná magában mindegyikünk az összes emberi lehetősé-get? S nem hordozza-e magában szükségszerűen? Nincs-e az énnek olyan rétege, a tudaton, tudattalanon és a tudat felettin túl vagy azok között, vagy azokon metszőlegesen végighúzódva, amelyben a legellentétesebbnek látszó megnyilvánulások nem kizárják, hanem kiegészítik egymást?” (1979, 207) Tehát a nagybetűs Szubjektum a totalitás teremtésnek lélektanilag és társadalmilag egyszerre a mikro- és makrokozmosza.
Az emberközpontú totalitás (mindig az ihlet-origó kisugár-zásaként létezőket és létezést összegező) erővonalainak engedel-meskedve nem válhatnak külön az objektumok, de a tételező is azonosul az általa képviselt szubjektumok lehetőségeivel, vagyis nagybetűs Szubjektummá hatványozódik. Ilyen léptékváltás után az összetételezők (Szubjektum kategóriája) és az összetételezett (Ob-jektum kategóriája) alkotnak emberközpontú totalitást, amely fókusz köré rendeződő Szubjektum-Objektum viszony, egy egész korszelet-totalitás. Vagyis az esztétikai jelentésadó az a Szubjektum, aki az Objektumtól való elválaszthatatlanságát tételezi, önmagával való teljességként minősítve a tételezés térfelévé és tárgyává. Tehát minden esztétikai jelentésadás mindig a Szubjektum rangjára emelkedett alkotó szubjektum önnön tárggyá tevése, azaz
öneltár-gyiasítása is, ezzel analóg a „cselekvő szemlélet”. Az emberközpon-túság fókuszában az öneltárgyiasítás áll, az öneltárgyiasító jelentés-adás szervezi maga köré a tételezendő totalitást. Hauser Arnold kijelentése éppen az öneltárgyiasítás kezdetére világít rá: a tételező
„önmagát a valóságra vetítve éli át, a valóságot pedig úgy, hogy magába fogadja.” (1980, 455) Albert Camus szintén erről beszél:
„Ugyanígy van a művész korával is: sem el nem fordulhat tőle, sem el nem veszhet benne! Ha elfordul tőle, a semmibe beszél. De megfordítva: minél inkább a maga korát választja tárgyául, annál határozottabban hangsúlyozza önnön létét, mint alany, s annál kevésbé hódolhat be előtte. Más szóval: a művész akkor hangsú-lyozza legerősebben saját egyéniségét, amikor szabadon vállalja mindannyiunk sorsát. S ebből a kettősségből nem menekülhet.”
(*1976, 261)
Kizárólag az esztétikai tételezésben lehetséges és létezik ön-eltárgyiasító jelentésadás és önmagával való teljességként tételezett Szubjektum-Objektum viszony, mégpedig egymáson belülivé váltan és emberközpontú fókusszal. Ilyen csodabogár más tételezéseknél és tudatformáknál ismeretlen, azokra vissza vagy azokból le nem vezethető. „A vallás és művészet csak úgy mehet át filozófiává, ha teljesen és tökéletesen megszűnik vallás és művészet lenni, viszont az olyan filozófia is, mellyel ez megtörténhetnék, nyomban meg-szűnnék filozófia lenni.” – írja Fülep Lajos, majd magyarázattal szolgál: „... mert e három szférának egész struktúrája, benne a szubjektum és objektum viszonya, maga a tárgyalkotás és a melléje rendelt szubjektum annyira elütő, hogy egyik a másikat szükségképp megszünteti.” (1976, 312) Azt a tényt, hogy mennyire csodabogár-nak számít az önmagával való teljességként tételezett Szubjektum-Objektum viszony, vagyis a művészeteknek a (különösség erőteré-ben létrejövő) tárgyi specifikuma, Gadamer így érzékelteti: „A fizika világa sem akarhat a létező egésze lenni. Mert ha volna olyan világegyenlet, amely minden létezőt leképez, úgyhogy a rendszer megfigyelője is szerepel a rendszer egyenleteiben – még az ilyen világegyenlet is előfeltételezné a fizikust, aki mint a számítás végzője nem a számítás tárgya. Az olyan fizika, amely saját magát is kiszámítaná és önmaga kiszámítása volna, önellentmondás maradna.” (1984, 314) (Azok, akiknek az un. „művészi tükrözés”
dialektikája fontos, át kell térniük egyfajta „trialektikára”, mert van olyan eset, amikor: tükrével egy a tükrözött s a tükröző).
Ez a tárgyi specifikum, mint emberközpontú totalitás kime-ríti a Bevezetőben vázolt totalitás-követelményt, a fókusz kialakulá-sát (ami emberközpontúság, és nem individuum-központúság!), valamint a fókusz köré rendeződést a létezők és a létezés viszonyai-nak köreivel. Maga a fókusz szintén ellentétek egységével totalizál, az alkotó szellemi és érzelem világa is egymáson belülivé totalizálódik, ezt nevezi Fülep Lajos a Divina Commedia premisszá-inak: „melyeket a világnézetté vált élmény vagy élménnyé vált világnézet, a mindenségben megtestesült, objektiválódott élmény, vagy élménnyé átlényegült mindenség adott...” (1976, 271) Tehát az emberközpontú totalitás nem az Objektum kozmikussága felé tágul, hanem a Szubjektum egyetemességévé mélyül. Ennek lehető-ségét József Attila így vezeti le: „Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja,
‘glóriával általlépnie’. Az anyag végtelen, határtalan. (...) A szel-lem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalán beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. (...) Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi.” (Ö.M. III. 48). Még a „lírai-kozmikus intuíció” (Croce) esetében is az élmény mélysége és nem a keret végtelensége a fontos. Az emberközpontú totalitás intenzív totalitás, ezért nem válhat külön a tételező és a tételezett térfél, az alkotó szubjektumot is ez készteti önhatványozó léptékváltásra, még a József Attilai,
„világhiányt” ellensúlyozó, fenti ihlet-meghatározás szerint is.
Esztétikai tételezés közben fokozatokon keresztül valósulhat meg az alkotó szubjektum öneltárgyiasítással kezdődő nagybetűs Szubjektummá válása. Első fokozat a szubjektumok közötti emotív kölcsönösségek felismerése (mert a közösségben találkozik önmagá-val), majd a kollektívvé fokozott szubjektivitáson át az átfogó társadalmi érzékenységig nőhet-mélyülhet a Szubjektum „hatáste-re”. Nélküle emberközpontúság helyett csak részleges én-közpon-túságról lehetne beszélni, objektumok és szubjektumok egyvelegé-ről, ami kizárná a „valóság mögötti tény”, a létezők és a létezés
megmérettetését, a Lét számunkra valóvá válását élménnyé átlénye-gülve. Nélküle nincs „minden sugarat egybegyűjtő és magán át-bocsátó” (Fülep) művészi igazság.
Praxis nagyságrendűként jellemzi az első specifikumot Jó-zsef Attila is, mivel: „Művet csak úgy alkothatunk, ha az alkotás pillanatában fennálló formájú társadalomnak valóságos összefüg-géseiből alkotjuk. Viszont ezek az összefüggések csak úgy érvénye-sek a művön (regényen stb.-n) belül, ha egyetlen szemléleti egészet alkotva, és mint végső szemléleti jelennek meg. A műalkotás mindig a szemlélet határán jár.” (*1976, 409) Mind a két, József Attila által kiemelt szó azt jelzi, hogy az alkotás feltétele és igazságfedeze-te az emberileg szerinigazságfedeze-te bemérhető igazságfedeze-teljesség: „A művészi tartalom tehát nem lehet társadalmilag hazug.” (*1976, 398) Ugyanezt mondta Földes László is: „érvényességi köre azonos önmagával”.
(Ez következik különben a két térfél elkülöníthetetlenségéből, a különösség erőterében létrejövő tárgyi specifikumból is.) A teljes-ségigény tartozéka a művészi világkép az elmaradhatatlan „minden-séggel mérd magad” követelményével, amit a művészet önmaga felé is fordíthat, nem csoda, ha tulajdon kérdőjeleivel is szembe kerül, elbizonytalankodása önvizsgálatával függhet össze, azzal, hogy vajon a világ asszimilálásának jegyében fogant műveket a világ hogyan asszimilálja, hogy a létélményt sűrítő világra való nyitottsá-ga elől elzárkózunk-e? (Akik értik, hogyan élik meg, újra, át, a teljesség dalát?)
KÜLSŐ VISZONYTÉR