Előzmény nélküli újdonságának és egyedülálló jelentősé- jelentősé-gének értékét nem csökkenti, hogy nem akarta az impresszionizmus

túlnövelni a látványteremtésben felmutatott absztrakciót az egynemű-sítés érzéki fokának igazságainál. Más kérdés, hogy volt-e rá lehető-sége (a képtársító általánosítás hiányában aligha, mert így egymásra csúszik az esztétikai jelentésadás a plasztikai jelentéssel), és ha nem, miért? Éppen innen származik, közvetve, egyedülállóságának másik vonása, az általa kiváltott ellenreakció, mert a posztimpresz-szionizmus olyan lehetőségek keresésének jegyében fogant, amelyek a látvány egyneműsítés érzéki fokánál gazdagabbá akarták tenni a látványteremtés festői értelmét. Együttes érdeme az impresszioniz-musnak és a későbbi irányzatoknak, hogy a képzőművészetek képi általánosítása magára talált, és hogy az óta is tart nagy kalandja, melyben az ábrázoló és a megjelenítő funkció ellentétes mivoltának változatait keresi és kamatoztatja. Egyedülállóságának harmadik értéke, vagy elévülhetetlen érdeme éppen az esztétikai törvények iránti spontán érzék, az, hogy megsejtette, hogy a tematikai vonat-kozás és a tartalmi meghatározottság (a kétirányú és ellentétes

adekvátság egyik vetületeként) egymásba áttűnhet. Erre a teljesít-ményre más képzőművészeti ágazatokkal együtt a társművészetek sem képesek, mert a zene és az irodalom csak úgy léphetett nyomá-ba, ha tematikai vonatkozásait vette át. A zenei motívum lehetett pillanatnyi benyomás megjelenítője, de a motívumfűzés már a hor-dozó közeg időbeli, folyamatszerű megnyilvánulásával széthúzza a pillanatnyiságot, így aztán más tartalmi meghatározottságok kerül-nek a kompozícióba, mint ami a motívumban megjelent, ezen túl-nyújtózott a zenei tartalom. (Ezen felül a pillanatnyi benyomások referense is különböző a festészet külvilág központúsága és a zene szubjektum központúsága miatt.) De a lírában is többnyire tematikai átvétel az impresszionista jelleg, ahogy átvétel az elemzett Szabó Lőrinc Rippl-Rónai c. versének krétarajz-utánzása is. Átvétel, mert hiányzik a heterogén látvány által kikényszerített átrendező egyne-műsítés, amihez nem közelíthető a mondatszerkezetet alkotó alany-állítmány szerinti megosztottság. Hiányzik a kettős ugrás, amely látvány egyneműsítéskor a festékből valóságreferensű színt (dologi szép), majd látványteremtéskor a színből verőfényt teremt (tartalmi szép), néhány tubus festékből a futó pillanat színbenyomásában érzékelhető tartalom megjeleníthetőségét teremti meg. Ezt csak behelyettesíteni tudja a költészet impresszionizmusa (az alany-állítmány mellé társuló) jelzők koloritjából alakuló színtobzódással.

Mindezek az eltérések az egynemű közegek szintjén is jelentkeznek.

Tehát mind a látványegyneműsítés, mind a látványteremtés termé-szete azonos abból a szempontból, hogy a csupasz egyidejűség esetei, így természetükkel az egymásba való átfordulás az adekvát, viszont a zene hangzásszerkezetének időbelisége és az irodalom beszédszerkezetének időbenisége a külső és a belső formák egymá-son belülivé válását teszi lehetővé, nem egymásba való átfordulásu-kat, áttűnésüket. „Az impresszionista konstruál – s innen a félreér-tés –, de ez még nem a régiek értelmében vett komponálás.” (Fülep Lajos, 1979, 299) Földes László a két fogalom közötti, öneltárgyia-sítás hiányából-jelenlétéből származó értékbeli különbséget is érzékelteti: „S azon túl következett be, hogy nem kell már konstru-álnia az áldozatos helyzetet – hiszen tulajdon próbatételének válsá-gait, kínját és szenvedését transzponálja hősei helyébe.” (1983.

247) Csak az impresszionista festészet módján megvalósítható a

generikus tulajdonságok közvetlen átfordulása immanens kontinu-ummá, ez a fajta áttűnéses egylényegűség kivételesen csak a festé-szet impresszionizmusában tökéletes, más képzőművéfesté-szeti ágazatok mind alulmaradnak ebből a szempontból, ugyanis mimetikus funk-cióik referense sem azonos, ezért külső formáik, generikus tulajdon-ságaik sem azonos módon fordulnak át immanens kontinuummá, vagy nem ugyanolyan karakterű belső formákká lényegülnek át.

Szinte lehetetlen az impresszionizmus kifejlesztette kétirányú adekvátság megismétlése a szobrászatban is, annyira más a hordozó közegének formaképző lehetősége és kifejezőeszközeinek mimetikus funkciójával is másként, de főleg más látvány egyneműsíthető, hogy tematikai és tartalmi meghatározottságuk tekintetében még távolabb kerüljön a festészetbeli impresszionizmustól, mint a zene vagy a költészet. Végül azért sem azonos értékű esztétikailag a festészet és a többi képzőművészeti ágazat impresszionizmusa, mert az előbbi-nél a kifejezőeszköz (színfolt), a hordozó közeg (színes festékanyag) valamint az információs csatorna (a hat színt tartalmazó fehér fény) máshol elő nem forduló természetes adekvátságban áll, megismétel-hetetlenül azonos karakterűek, összesimulnak, ötvöződnek, azono-sulnak, együtt vibrálnak, szólnak, sziporkáznak. Azonos karakte-rükben gyökerező természetes adekvátság a festői kifejezőeszközök referensévé az információs csatornát teszi, ezáltal a látvány egy-neműsítése máris a különösség, az érzéki különös fokára jut, más-részt ez a látványteremtésbe minimális képötvöző általánosítással fordulhat át, ez utóbbi összegező jellege keveset módosít az egyne-műsített látványon, az impresszionizmus szinte a hírcsatornát mondja, a fényteret. Tehát ezt a két szabályt kellene, de lehetetlen meg-ismételni dallamban, versben, grafikában, szoborban. Az impresszio-nizmus a hírcsatornát általánosítja egyneműsítéskor dologi széppé (még generikus tulajdonság), majd amint ez átfordul látványterem-tésbe (immanens kontinuum), tartalmi széppé válik. A preesztétikai valóságból megszűrt-felfokozott-kitágított hírcsatornát fordít a szemlélő felé művészi igazságként, tehát a valóságosnál kissé valóságosab-ban. Ilyen kettős szerepe a hírcsatornának csak az említett példában volt, amikor a személyi igazolvány a tételezett térfélhez való vissza-rendelést tette lehetővé a fénykép révén, ez a kettős szerep megismé-telhetetlen más vizuális művészetekben (ideértve a filmet is, amely

műszaki hírcsatornájú). Még a zene tudja mondani a maga hírcsa-tornáját, kifejezőeszközeinek születését érzékeltetve annak megnyi-tásáról és milyenségéről árulkodik. Esetleg szembe is fordulhat a hírcsatorna (hangtér) időbeliségével, ahogyan Bernstein kielemzi:

„Mindezt a kromatikus kétértelműséget jelentősen erősíti a zenei szerkezet mondattani bizonytalansága. Holott valójában ez az előjáték minden, csak nem bizonytalan szerkezet. Nagyon is szoro-san összekovácsolt, csakhogy Wagner szándékoszoro-san mondattani kétértelműségbe burkolja, hogy vágyakozás, rejtély és időtlenség látszatát keltse. Időtlenség – ez a kulcs. Az egész mérhetetlen lassúsága; ‹Langsam und schmachtend› – írja, lassan és vágyakoz-va . . . és a végtelen kiírt csendek a frázisok között . . . és annak kétértelműsége, vajon felütés-e az első hang, vagy leütés. Hogyan is mondhatnánk meg, felütés-e? hiszen nincs lüktetés, ami kulcsát adná. (...) Mind e kétértelműségek, számos továbbival egyetemben, összeesküsznek, hogy az idő egy újabb dimenziójába merítsenek, amely gyökeresen eltér mindattól, amit korábban a zenében meg-szoktunk. Idő, amely nem ketyeg vagy akár táncol vagy ballag immár: észrevétlenül halad, ahogyan a hold mozog, vagy ahogyan a levelek váltják színüket.” (1979, 215-216)

9. Ugyancsak a hírcsatorna szerepére figyelmeztet Szabédi