Párhuzamba állítva a nyelvi konkrét-elvont jelentésadással, az esztétikai jelentésadás nem dolog és mozgástér szerinti megosz-tottságot eredményez, hanem a létezők és a létezés összetartozásán
alapuló Szubjektum-Objektum párosból totalitás-teremtést kezde-ményez. Különbségük József Attilánál így jelentkezik: „A reflexió az értelem dolga, a mű pedig a cselekvő szemléleté s ezek a szel-lemnek lényegileg eltérő mozzanatai.” (Ö.M. III. 70) Így a nyelvi tételezés kétágú jelentésadása helyett, amely szelektálva reflektál a dologra, mint pontszerűségre, illetve mozgásterére, mint folytonos-ságra, egy különleges általánosítás van az esztétikai jelentésadás-ban. Ugyanis az emberközpontúvá szerveződés koncentrikus körei-nek mindenike arra készteti a jelentésadót, hogy „cselekvő szemléle-té”-vel azok mindenikét mindkét irányban átlássa, átérezze, átélje, akár úgy is, hogy a koncentrikus köröket szerre vagy egyszerre a saját ellentétükkel helyettesíti be. „Ugyanis a tudás épp azt jelenti, hogy egyúttal a dolog ellentétét is vizsgáljuk.”(...) „Csak az tudhat, akinek kérdései vannak, a kérdések pedig magukban foglalják az Igen és a Nem, az Így és a Másképp ellentétességét.” (Gadamer, 256) Egymásra vetítődnek tehát (az egzisztenciális origó erőterében) a szubjektum-szubjektumok-Szubjektum és az objektumok-Objektum koncentrikus körei az öneltárgyiasítás körül, amely szelektálásuk helyett központ közelivé, egységben szemlélhetővé, átélhetővé, asszimilálhatóvá teszi a közöttük közvetítő törvényszerű-ségeket. Az ilyen totalizáló esztétikai jelentésadás eredménye:
létezés a létezőben (Objektum a Szubjektumban), vagy a létezés élménye egy létező műalkotásban eltárgyiasítva, amely a József Attila meghatározta ihlet szerint a szellemet végtelenné, az anyagot végessé teszi: „A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségé-be, ha egyáltalán beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan.” (...) „Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi.” (Ö.M. III. 48). Ezt a lépték-cserét érzékelteti Dürrenmatt egyik kisregényének (A baleset) mottója: „akad talán még egy-két olyan elmondható történet is, melyben az átlagember arcából az emberiség tekint reánk”. Ezzel az esztétikai jelentésadás már a nyelvi tételezés egészét meghaladta, mivel mindenik létsík, a fizikai, a biológiai, a lélektani, a logikai, a szellemi-kulturális hatástér és a társadalmi mozgástér létsíkja egymásra vetítődik az emberközpontú totalitásban. Az esztétikai jelentésadás totalizáló erejét a művészi ihlet mint alkotó képzelet biztosítja, amely „Jelenti: a valóságot átvilágító, részeinek a nagy
egésszel való összefüggését fölfödöző, a benne működő törvények (önnönmagában is megtapasztalt) ismeretével a valóságot újraalko-tó, az övével rokon teremtő-képzelőerőt; mely nem kívülről játszik a valóság képeivel, hanem benne székel centrumában, s egy vele; az emberi szellem nem külön-való, nem idegen semmitől, ő a makro-kozmosz csomópontjában székelő mikromakro-kozmosz, egylényegű a min-denség princípiumával, ő a mindenséget belülről tükröző világ-tükör.” (...) „fantázia, melynek nincs külön ‘kívül’ és ‘belül’, mert a külső mindig a belső is, és viszont, a jelenség – csak keresztül kell látni rajta – mindig a lényeg és viszont, s egyik nincs a másik nélkül; fantázia, melyben nincs külön a csupán érzéki, külön a csupán szellemi, külön kép és gondolat, forma és anyag, világ és Isten, hanem egyik a másikban: «exakte sinnliche Phantasie».”
(Fülep: 1976, 222)
Az esztétikai jelentésadás totalizáló ereje, amely a hetero-nóm koncentrikus köröket vonja az alkotó fantázia törvényei szerint fókusza köré, változatlanul tovább hat a művészi értelemadás moz-zanatában (szellemi koordináták) és a művészi megfogalmazás mozzanatában is (ez utóbbi a mű fizikai dimenzióiba általánosítja bele a szellemi koordinátákat). Az esztétikai tételezés négy mozza-nata egymást totalizálja, miközben a szellemi koordinátákat és fizikai dimenziókat is egymáson belülivé szervezve, a második, harmadik és negyedik specifikumot tökéletes egységgé véglegesíti.
Erre illik Hauser Arnold észrevétele: „Nincs még egy olyan szellemi tevékenység, amely oly teljesen és hiánytalanul eleget tenne azok-nak a feltételeknek, amelyeket mondjuk Sartre a dialektika lényegi kritériumának tekint, és a ‘külső bensőségessé tételeként’ és egyide-jűleg a ‘belső külsőségessé tétele’-ként határoz meg, mint a művé-szet előállítása és fogyasztása. Az esztétikai fenoménon egyszerre kifejezés és közlés, benne nemcsak az objektív valóságot hatja át maradéktalanul a szubjektum, hanem az objektum is elválaszthatat-lanul kötődik a szubjektumhoz, úgyhogy bármelyikhez csakis a másikon át juthatunk el.” (1980, 455)
Közelebbről nézve az esztétikai tételezés az első mozzanattal a kialakuló emberközpontú totalitást a következő három öneltárgyi-asító típusváltozatban szervezi meg: a Szubjektum-Objektum egy-máson belüliségének kezdeti totalitását „bennem a világ” súlypontú
öneltárgyiasítás hozza létre, a végső totalitást pedig a „mi a világ-ban” súlypontú öneltárgyiasítás-típus eredményezi. Középmezőnyük az őket egyensúlyba juttató „világ is – mi is” súlypontú öneltárgyia-sítás, amely kiegyenlítő jellegű és két társának kiinduló talaja, belőle polarizálódnak a végpontok (a pályakezdők is általában innen
„fejlődnek”). Éles elkülönítésük és egymás mellé állításuk az eszté-tikum-modell követelménye, kikristályosodni csak az alkotás folya-matának többi mozzanata révén fognak, műfajokat meghatározó jellegzetességként.
Az első öneltárgyiasítás-típusnál az objektív külvilág válik a jelentésadó egzisztenciális fogantatású magánügyévé (alanyi súly-pontú esztétikai jelentéstartalmat eredményezve). A középső típus-nál az egymáson belüliség kiegyensúlyozott, amelyben történelmi távlatot kap a szubjektumok egyéni léte és személyes hitelt a sorso-kat formáló létezés (a súlypont epikai szélességet összegez, miköz-ben az objektív vonatkozások is olyan mértékmiköz-ben személyesítődnek meg, amilyen fokú a szubjektív vonatkozások objektív jelentősége).
Az öneltárgyiasítás végső totalitásában a szubjektumok sorsba ve-tettségükkel mérettetnek meg (ez a súlypont szervező közepe), mégpedig úgy, hogy a jelentésadás tárgyát képező koncentrikus körök hatás- és mozgástereinek egymást keresztező tendenciái (epikai szélesség helyett) végkifejletté szűkülnek össze. „Többféle-sége csak annyi, amennyi a világ egységével és a sors közösségével adekvát lehet.” (Fülep Lajos, 1976, 9)
Mindhárom öneltárgyiasítás-típus intenzív létélmény alapja, Szubjektumba felvett minőségi totalitás, de a változatok különböző súlyponttal szervezik egzisztenciális jelentőségű emberközpontúvá a tárgyi specifikum koncentrikus köreit (Szubjektumra koncentrálón, Szubjektum-Objektum közelien, és Objektumba tartozón). Állandó és mozgékony közvetítés egyneműsíti és totalizálja őket egymáson belülivé, miáltal egyik összetevő sem takarhatja el a másikat, hanem mindig maga helyett és önmaga által teszi a többit élmény-közelivé, egymás különös foglalataként, ami nem más, mint a fogalmi konk-rétumok és a kategoriális konkrét határesete, metszéspontja, mind-két térfél mozgás- és hatásterében. Így jön létre a totalitás fogantatá-sú esztétikai jelentéstartalom, amely mindig műfaj-specifikus (tehát líraivá, epikussá vagy drámaivá sűrített) létélmény, korjelentés.
Fülep Lajos megfogalmazásában: „itt magát az ‘anyagot’ is egészen a szubjektum teremti; de mivel már megvan a műforma előtt s a műforma nélkül, a műforma számára mindig adottság. S ha adott-ság, ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem olyan valami, amivel formailag bármit lehet csinálni, hanem olyan, ami virtuálisan már magában hordja a számára rendelt műformát.” (1986, 316) Fülep itt az „anyag” fogalmán (nem hordozó közeget, hanem) élmény-anyagot ért, amely Földes László szerint is műfaj meghatározó:
„Nincs helye az irodalmi műfajok rendjében – s ez csak tökéletessé-gének jegye –, mert nincs helye a társadalmi lét rendjében annak a szenvedésnek sem, amely kigyöngyözte. Példátlan műformájú irodalmi beszéd az ember példátlan életformájáról.” (1983, 355)
(Akik az emberközpontúság fókuszával sűrített létélmény helyett létértelmezést „elemeznek”, eltekintenek az esztétikai él-mény különös összetettségű foglalatától, akik pedig a hiány értelme-zését boncolgatják, a maradék harmadot is elszalasztják, az esztéti-kai tételezés totalitás vonzatú tárgyalkotását. Marad üres totalitás-ként az adott korszelet totalitás, mint heteronóm negativitás „világ-hiány”, ha egyáltalán különbséget tesznek a művészetek tárgya-tartalma illetve a más léptékű műalkotások témája-jelentése között.
És az ízlés ingoványára tévedve ott is csak botorkálni tudnak: „A mű tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. – Tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás.” {József A. Ö.M. III. 58-59})