1. Viszonyterek határán szintén a hordozó közeg formakép-ző lehetőségei állnak, de most már mind a két, belőlük fakadó funk-cióval. Az egyik a létezők közötti viszonyokra irányuló, mimetikus funkcióként a külső viszonytér strukturális követelménye, a másik a létfeltételekre irányuló tartalmi specifikum megjelenítő funkciója-ként az előbbi funkciót továbbstrukturálva teremti meg a formai specifikumot, a formatartalmat, a külső viszonytérbe szervesülő belső viszonyteret. Az egyik funkció jelenségszintű képanyagot hoz létre, a másik a képanyagba általánosítja képi vagy művészi általá-nosításként az esztétikai jelentéstartalmat. Ha nem egymásból kifejlő együtt hatásként nyilvánulna meg a témaábrázoló mimetikus illetve a tartalom-megjelenítő funkció, akkor egymásból kivonhatók lennének és különbségük a „vegytiszta” esztétikai információ (eszté-tikai jelentéstartalom) „mennyiségével” volna egyenlő. Szerencsére a művészi gyakorlat egyszerre és egymásra kifejtett hatásukkal működteti a két funkciót, csak az igénytelen szóhasználat vonja egységüket nem szerencsés kifejezéssel össze, amikor művészi ábrázolást vagy művészi tükrözést mond. Ennek a két funkciónak egyazon formaképző lehetőségekből való kifejlése nem mehet végbe máshol, mint a két viszonytér határán, és mozgósításuk csakis a két viszonytér egymáson belüliségét eredményezheti. Sok műelemző esik nem csak a félresikerült szóhasználatnak, hanem a formaképző lehetőségek (esztétikai jelenség és művészi lényeg szintjén megnyil-vánuló) kettősségének áldozatául, elszalasztva a képanyag objektív részigazságának és a beleáltalánosított szubjektív-reflexív részössze-tevőjű művészi igazságát, az esztétikai jelenség-lényeg dialektikáját.
Pedig lenne tanítómesterük: „Hegel volt az egyetlen, aki állta az esztétikum kétértelmű tekintetét”, (Földes, 1983, 563) A megjelenítő funkcióval tartalmi vonatkozások és műfaji jellegek kerülnek a külső formákba, megjelenítő funkció nélkül csak naturalista témaáb-rázolás volna. Innen indul művészi általánosításként a megjelenítő
funkció, amely nem csak mű és alkotó között intéződik el, hanem művészettörténeti (művészetontológiai) jelentőségű: „A művészet történeti életre képes problémái tulajdonképpen ott kezdődnek, ahol a naturalizmuséi végződnek.” (Fülep, 1979, 264) „A zene ott kezdő-dik, ahol a nyelv abbamarad.” (Bernstein, 1979, 219)
2. Képanyag és külső formák konkrétum-szintjén áll a mimetikus funkció általánossági szintje is. Vagyis a zenei hang, amikor hangutánzás, az egyedi jelenség egyéni megnyilvánulásának megfelelően az egyediség szintjén áll, a szavak csakis a második jelzőrendszer fogalmi általánosságának szintjén alakítanak külső formákat, a képzőművészetek témái a hasonlóvá formálásból követ-kezően valóságbeli megfelelőjük, referensük szerint ismét az egyedi dolgok jelentéstartalmán belül maradnak. Viszont a megjelenítő funkció minden művészeti ágban a képanyagot a különösség szintjé-re, a képi különös tartományába juttatja, a zenei hangképet és a képzőművészeti képek anyagát az egyediség szintjéről általánosítja tovább, az irodalomban a fogalmi általánosítás elvontsági szintjétől visszafokozó általánosítással a különösség nyelvileg felidézhető tartományáig. A nyelv formaképző lehetőségei ilyen általánosítás révén teszik a képanyagot sugallatossá, a visszafokozás mindig a gondolatközlés közelítése a nyelvileg tételezett térfélhez: „A szó itt lelke annak, amit illet, genezisének tanúja, eleven létének neve.”
(Földes, 1983, 179) A képi-nyelvi különös szintjéhez visszafokozó általánosítás olyan nyelvhasználat, amely egyrészt a nyelvi tételezés általánosító mozzanatait ismétli meg, hiszen a költő „nem a szótár-ból veszi készen ezeket a szavakat – szemünk láttára vonja el a valóságból; előttünk áll a tett, amelytől a káosz Renddé, az Érzé-kenység értelemmé, az élőlény Emberré gyúródott.” (Földes, 1983, 179) Azáltal, hogy a nyelvi tételezés mozzanatai jelentkeznek a visszafokozó képi általánosításban, közvetve a tételezett térfél, a nyelven kívüli valóság érzékszervi közvetlenségei is bevonódnak a képanyagba, amelyet szemléletessé gazdagítanak. De nem csak azt a nyelven kívüli valóságot idézi a visszafokozó általánosítás, nem csak a megnevezett, de a megnevező belső és külső valóságának minőségét is, érzékelhetővé és átélhetővé varázsolva az emberköz-pontúság fókuszát. (Váci Mihály: „Emlékeim úgy könyörögnek érted, / mint égre kulcsolt ágú őszi fák”.) (Szántó György: „Adél ezt
mondta: – Habzsolod teli szájjal és lélegzed teli tüdővel azt a világot, amit testi szemeid el akarnak zárni tőled. Jól teszed, jogod van hozzá, de egyszer majd befelé fordulsz önmagadba, befelé fogsz nézni akarni, és fel fogod fedezni, hogy a lélek világa sokkal na-gyobb, mint a külső világ. Vizionárius emlékeid elkopnak majd, színeid emléke elhalványul, egyre lazább lesz kontaktusod a külső világgal, amelybe most olyan kétségbeesetten kapaszkodol. Az évek fognak kényszeríteni, hogy befelé fordulj, a makrokozmoszból a mikrokozmoszba. Amikor leplezetlenül, szégyentelenül, gátlás nélkül ki mered adni önmagadat, ki mersz kotorni salakot és iszapot, aho-gyan Kasi mondta, akkor el fog tűnni a piktúra, megmarad tisztán az epikád és lírád, amelyet drámai formába tudsz majd önteni. Mert ez a literatúra.” [1982, 276])
Mindenik művészeti ágban a mimetikus funkciónak a módo-sítása a megjelenítő funkció: „Vagyis megszegtem egy jelentéstani szabályt. És pontosan ezzel a nyelvelméleti vétséggel, a szabályok megszegésével teremtjük a metaforát. ‘Júlia a Nap’ – klasszikus példája annak, hogy ‘ez egyenlő azzal’; két összeegyeztethetetlen rend egyenlősége – az egyik emberi, a másik csillagászati. Júlia emberi lény, a nap egy csillag.” (Bernstein, 114-115) Ami zeneileg a jelentéstani szabály megszegése, az a költészetben még inkább az.
Bretter György megállapításai ennek, vagyis az ábrázoló-gondolat-közlő funkciónak megjelenítővé való átminősülését érik tetten: „A szerkezetet hallani kell, a mondatok olvashatók.” (1979, 472) Természetes igény, ha a mondatokban keressük, azokból halljuk ki a rejtett szerkezeti elemeket, amihez bennünket a költői nyelv három funkciójának ismerete segít, ezek pedig a következők: 1) gondolat-közlés; 2) az egyneműsítésből következő visszaérzékítő funkció; 3) a tartalom-megjelenítő funkció. Ezek változékony ötvözeteiből áll össze a művészi közlés, aminek természetére egyik korábban idézett megállapítása világít rá: „Háromszoros felfüggesztés a vers: fel-függesztjük benne mindennapi életünk esetlegességét, felfel-függesztjük benne a mindig egyedi dolgokhoz kapcsolódó szubjektivitásunkat, felfüggesztjük benne a dolgokat alakító cselekvést.” (1979, 501) Ebből következik, hogy a puszta absztrakt gondolatközlést teszi zárójelbe a másik két funkció, mégpedig a belőlük kihallható több-lettel. Azzal, ami feldúsul bennük a felfüggesztés eredményeképpen.
Megmarad a valamilyen esetlegesség, megmarad az egyedi dolgok-tól függetlenedő szubjektivitás, és megmarad a közvetlen cselekvés nélküli alakulás. Felfüggesztéssel indul az objektív-szubjektív-reflexív igazságok ötvöződése, vagy ez utóbbi kényszeríti ki a három funkció differenciálódását. A vers is ott kezdődik, ahol a nyelv kezd abbamaradni, mondhatná Bernstein, vagyis a fogalmi általánosítás absztrakciós fokától a különösség esztétikai tartományába való visszalépéssel, az érzékelés kapuja felé.
3. Mihelyt a megjelenítő funkció képi mivolta hatni és to-vábbstrukturálni kezd, a képanyag részleteiben (vagyis a kifejező-eszközök elemi strukturáltságaiban) tartalmi és formai vonatkozá-sok különülnek el, azaz meghatározottságok jelennek meg (erre illik a tartalmi szép-fogalom), mégpedig a későbbi formatartalom csírái-ként. Ez a képi általánosítás első fokozata, mert a képanyag részle-teibe (=részképekbe) egyrészt tartalmi meghatározottságokat (=részeszméket) visz bele, másrészt formai meghatározottsággal határolja, ezáltal a formatartalom tartalmi és formai specifikumához köti a negyedik specifikumot. Vagyis a művészi kép legelemibb egységében részkép és részeszme, azaz tartalmi és formai meghatá-rozottság talál egymásra.
Nézzük a kérdést egy másik megközelítésben! A középpont-ban a formatartalom kell álljon, a maga megjelenítő funkciójával.
Ennek alárendelt a másik két részkép-funkció, amelyeknek lényege, hogy ami formailag szubjektívnek látszik, az tartalmilag objektív és viszont. Vagyis a tartalmi szubjektivitás objektívvé lesz a tartalmat sugalló formában, és ami formailag szubjektív, az a tartalom objek-tív vetülete.
„szeretném úgy szeretni a világot, ahogyan fáj és ahogy nem szabad.”
Az első és a harmadik szó egymást hatványozó szubjektivi-tás. Az ötödik szó maga az objektiviszubjektivi-tás. Az „ahogyan fáj” egyszerre szubjektív és objektív, az „ahogy nem szabad” pedig a „világ” által terrorizált szubjektivitás. Az önhatványozó szubjektivitást semlege-sítő terror. Ezeket az ellentétpárokat kell tovább érezni a versben a maguk eredőjének vonalán. Akár elméletileg, akár művészi képben, ez utóbbi az, ami „igaz a létnek és a tudatnak abban az
állapotá-ban”. (Földes, 1983. 108) Innen indul a szubjektív-objektív ellen-tétpár minden vetülete.
4. Egy második fokozat: képtársító általánosítás, mert a részképek formai meghatározottságait (= részképeket) egymáshoz kapcsolva azok tartalmi meghatározottságát is ötvözi. Az első foko-zat a részképek negyedik specifikumát teremti, (még a külső formák szintjén) részképeket teremtő általánosítás, a második fokozat ezeket a részképeket társítja (belső formákat eredményezve) egy formatartalom kompozíciójává (és erre illik a szépség kategóriája).
5. Minden részkép attól részkép, hogy részeszme is, ameny-nyiben (témától és képanyagtól, tehát a szintetikus jelentéstől eltekintve) egy formai és egy tartalmi meghatározottság szintézise.
Ilyen feltétel mellett nevezik a részképeket művészi képnek és nem, vagy csak néha a mimetikus funkció valóságra utalásáért (ekkora a távolság a tartalmi szép és a dologi szép fogalmak között). A zenei hangokból teremtett részképeknél, mert hiányzik a mimetikus funkció, csak tartalmi és formai meghatározottság van, irodalomban a részkép esetenként szóösszetétel: lírai-epikai-drámai beszédalak-zat, mert a nyelv formaképző lehetőségei ebbe visznek bele szubjek-tív részigazságokat („völgyet ért a sítalpú pillanat”), vagy köznapi értelemben vett képnek (festménynek) a mikrohangulatú részlete (tájképen) illetve mintázáskor az anatómiai részletek geometrizá-lásának foka. Mindhárom esetben az elemi strukturáltságok szinté-zisét részeszme diktálja és viszont: részeszme jelenik meg az elemi strukturáltságokban, vagyis olyasmi, ami a mimetikus funkcióra ható módosítás indítéka, célja, intenzitása, értelme.
6. A képi általánosítás második és befejező fokozata a kép-társítás, amely a részképekből szintetizál kompozíciós nagyságrendű képet, művészi kompozíciót. Képtársításkor a részképek és részesz-mék formatartalommá összegeződnek (a második mozzanat közre-működésével), ahogyan a nyelvi szubstruktúrák társulásából tőmon-datszerkezet keletkezik, úgy alakul az elemi strukturáltságú rész-eszmék-részképek társításából kompozíciós nagyságrendű műszer-kezet. És ahogyan az alanynak alacsonyabb, az állítmánynak maga-sabb absztrakciós fokot kell képviselnie, a tőmondatszerkesztés pedig ezt az eltérést ellenőrzi, úgy a részképek társítása is reflexivi-tást gerjeszt a részeszmék között, a képteremtésben a tartalmi
specifikum szubjektív részigazságai jelentkeznek, de a formai meghatározottságok közötti képtársítást reflexív jellegű művelet fejezi be. Tehát képtársítás folyamán az empirikus jellegű formai meghatározottságok még külső formákként reflexív jellegű belső formaelemekké minősülnek át, azok pedig további társítás során belső formákká, mígnem ezek műszerkezet kompozícióját eredmé-nyezik. Így szolgálja a képi általánosítás két fokozata a külső vi-szonytér felől indulva a művészi tartalom („formatartalom”) megfo-galmazását (és a megfogalmazódását), majd számunkra, laikusok számára a kompozíció tartalmának megjelenítését (a művészi szép sokszínűségének kibomlásával kísérve).