Csupa kiteljesedés, egymássá át- és visszaszervesülő szinté-zisek csodái a műalkotások. Egy faragott márvány lehet szobor, a műfaj, a művészet törvényszerűségeivel és viszont, egyazon szellem három egymásba hajló fokozata. Egy alkotó neve fémjelzi a művet, ő pedig általa korukat. Hogy el ne nyeljék elemei, a világegész állandó kölcsönhatásokban folyton kiegészül, művészettel is, a kul-túra történelmi állandójával. Önmagában a világegész olyan struk-turális követelmény, amely átlátszóbb, mint a lét és rejtélyesebb, mint az öröklét. Origója a teremtés előtti állapot, a potencia, „ami-kor még nem történik semmi, de minden lehetséges”. Ezt a teremtés előtti, tagolatlan, még ellentéteire nem hasadó teljességet, amiben a Szubjektum az Objektum minősége, ezt idézi meg a líra, innen ered
az a lelki többlet, ami a verset, a költészetet, az irodalmat, illetve a képzőművészetet, a szobrászatot és a márványszobrot járja át. Az alkotás: létezőben a létezés. Tartalma: lelki tartalom, alakja: átlelke-sített forma. Együtt: Szubjektummá minősülő Objektum és viszont.
Az alkotás varázslat, amely az origótól áramlik feléje és általa hozzánk. A világegész áthatja elemeit, teremtettként minden és mindenki viszontteremtő, anyagi és lelki mivoltával. Például a mű-alkotás fizikai dimenzióival és szellemi koordinátáival. Kettős státu-szú a műalkotás, zárt és nyitott, mind a benne sűrűsödő varázs, mind a szétsugárzó varázslat által.
Kettős státuszának belső polarizáltságai: a hordozó közeg-nek hírcsatornája és formaképző lehetőségei vannak. A formaképző lehetőségek az egynemű közeg szerkezetévé, a belső formák tekto-nikájává lényegülnek át. A formaképző lehetőségek elemi formákig bonthatók le, ezek mimetikus és megjelenítő funkciót szolgálnak.
Egyik közvetlen és témára irányul, a másik közvetett és tartalomsu-galló. Közvetlenül külső formákat véglegesít, közvetve a belső formák tektonikájáig finomul egyik-egyik funkció. A megjelenítő funkció (külső formák felhasználásával) egyrészt képteremtő szinté-zist szolgál, másrészt a teremtett képek továbbszintetizálásával belső formák szerkezetét alakítja. A képteremtő szintézis egy formai meghatározottságot és egy tartalmi meghatározottságot fog össze, amelyek a belső formák bonyolultságában a formatartalom iker-totalitását ötvözik, a műalkotás szellemi koordinátáinak origóját. A fizikai dimenziók, a külső formák és a mimetikus funkció mind-mind az esztétikai fogalmak referensei, viszont a képi szintézisek, a belső formák, latens tektonikákként a formatartalom a művészi kategóriák referensei. Esztétikai jelenség és lényeg elválaszthatat-lansága fogja egybe a műalkotást. Ide sorolandó további sarkításként az érzékelés kapuja és az érzékelés léthatára is.
Ami a jelenségi szintet általában jellemzi a heteronómia összefüggésében, abba tartozik a természetes információs csatorna, amelyben minden érzékelt létező a szubjektum számára (dologi, szintetikus, plasztikai) jelentés is, a létezők közötti összefüggések pedig (esztétikai jelentésadás révén) értelmezést kényszerítenek ki, el egészen a keresztmetszeti totalitásokig. Ugyanakkor primer való-ságként a természetes információs csatorna a másodvalóság, a
szellemi többlet továbbítója is, a keresztmetszeti totalitás felismert összefüggéseinek kódolását-dekódolását biztosítva. És mert minden másodvalóság a különben itt is jelenlévő strukturális követelmény-ből következő általánosító tevékenységünk eredménye és tartalma és közege és eszköze, ezért a két hírcsatornán jelenség és lényeg szer-vességeként, jelentésadás és értelemadás impulzusai áramlanak át.
(Ilyen áramlások hatványozva növelik az esztétikai jelentésadás tárgyát a korszeleti totalitás fölé, az esztétikai jelentésadás és tétele-zés „reflexében” pedig a strukturális követelmény szomja-éhe totalizál.) Ilyen „reflexekkel” közelítünk a műalkotásokhoz is, ame-lyek az említett lényeg-jelenség heteronóm szervességét tömörítik az esztétikumbeli jelenségek külső viszonyterébe, amelytől elválasztha-tatlan a belső viszonytér szellemi koordinátája.
Amikor esztétikumbeli jelenségről és lényegről van szó, az első a műalkotások heteronóm vetületével azonos, a második a műalkotások autonómiájával. Az első a preesztétikai valóságból, az örökre nyitott vonal sokszínűségéből, a történelmi változóból alakul ki, a másik öntörvényűsége örökre lezárt körré totalizálódik, amely-nek formatartalma művészi változó és művészi állandó kölcsönössé-gében lüktet. Jelenség és lényeg együttese a műalkotás magánvaló-sága, amelynek hatásmechanizmusa az a számunkra valóság, amely most már az általánosítás „reflexeit” ingáztatja a fizikai dimenziók és a szellemi koordináták között. Feszültségük szikráztatja fel a katartikus különöst, amelyben a művészi alkotás autonómiája a meghaladott heteronómiát átrendezett heteronómiává teszi. De ez már az örökléttel kacérkodó autonómia szabadsága.
A mű autonómiáját a totalitás teremtő öneltárgyiasító jelen-tésadás valósítja meg, ugyanez hozza létre a katartikus hatást, amely a befogadó szubjektumban annak öneltárgyiasuló aktusát kényszeríti ki. Valószínű, hogy öneltárgyiasulásként értelmezhető Arisztote-lésznek az a megállapítása, hogy a komédia nálunk hitványabb embereket utánoz, a tragédia pedig nálunk különbeket. Az öneltár-gyiasulásban ismét jelentkezik a „létezőben a létezés” léptékfordító totalitása, ami a katartikus hatást megduplázza. „Vagy tán van valami a világban, valami különös, amit nem ád se technika, se tudomány, se filozófia? S akkor én éppen huszadik századi ember létemre van szükségem művészetre? Kétszeresen is: győzelmes
emberként, hogy ötvözzem magamba, vegyem birtokba s érezzem, hogy részem a világ – és esendő emberként, hogy áradjak bele, vétessek birtokba, s érezzem, hogy része vagyok a világnak.”
(Földes, 1983, 553) Katartikus hatások szétáradó eredőjeként a személyiségjegyekben, lelki tartalmakban és funkciókban átrende-ződés következik be G. C. Jung felsorolásaiból „kvaternitás” alapján csoportosítva – úgy vízszintesen, mint függőleges oszlopban), mégpedig a strukturális követelmény olyan rejtett útjain, mint:
1) az érzékelés – gondolkodás – érzés – intuíció tagoltsága, 2) a temperamentum – akaraterő – emlékezet – fantázia összjátéka,
3) a reflexek – személyes tudattalan – kollektív tudattalan – mély én érintettsége, és:
4) az indulatokat, az affektusokat, a motivációkat, a célokat megfogalmazni kész nyelvi tételezés válaszreakciói.
A katartikus hatás a művészi szépet az esztétikai szépség polifóniájává fordítja át, a műélvező maga is megfürdik a metafora esztétikai szépségeiben. És fordítva: az esztétikai szépség a katarzis varázsával tölti ki a befogadó személyiségét, aki öneltárgyiasulás-ként egyszerre élheti át a jelentésadásbeli fókuszba jutást és a fókusz körül rendeződő totalitást, az esztétikai tételezés minden sugarat egybegyűjtő és minőségén átbocsátó erejét. Egymás kölcsönös foglalatává lesz a katartikus különösség és a befogadó, mintegy iker-totalitássá válnak a belső viszonytér iker-totalitásának számunkra való megnyilvánulásában.
A művészi igazság is hatványozódhat az öneltárgyiasítás és az öneltárgyiasulás metszéspontjában: a mű alkotójának megfogal-mazott korjelentését egy kései utód a maga korának meghatározott-ságaival ötvözve tolmácsolja. A korjelentés sorsélménnyé minősül.
Elmúlt századok számunkra valóságát saját korunk magánvalósága szűri meg, mégis amaz rendezi át ennek heteronóm valóságát. Kölcsö-nösség, amely a tolmácsolandó és a tolmácsolás autonómiájának átfödé-sét jelöli ki koronként és alkalmanként. Ugyanez érvényes a kultúra minden történelmi állandójára, a történelemmel való együttélés kaland-jaira villantják emberi mivoltunk kiteljesedésének dilemmáit.
(Gyergyószentmiklós, 1989)