A szigetközi állattenyésztés környezeti, társadalmi és

A disszertáció összeállítását megelızıen, agrártörténeti vizsgálataimban számos a Szigetköz hagyományos, paraszti mezıgazdálkodását, földmővelését, állattenyésztését tárgyaló irodalmat, forrásmunkát és dokumentációt tártam és dolgoztam fel. Ezen hivatkozások közül az értekezés tartalmi korlátai miatt csak a rövid és áttekintı jellegő írásokat

építettem be a dolgozatba.

Alexay (1982) a következıképpen ír a tájegységrıl: ez a kistáj a Kisalföld közepén található az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna között.

A Duna az egykor szabályozatlan fattyúágainak, és az erdırengetegekkel borított szigeteinek a hazája. Területe 375 négyzetkilométer, körülbelül 65 000 katasztrális hold, nagyságát tekintve Magyarország legnagyobb folyami szigete.

Balogh et. al. (1999) szerint a szigetközi táj ezerarcú. A Szigetköz és térsége hazánk ’nyugati’ kapuja, három ország érintkezési helye. A Duna-táj szerves része, észak-déli és kelet-nyugati infrastruktúra hálózatok, idegenforgalmi vonulások csomópontja, az ország egyik kiemelten védett értéke (Szigetközi Tájvédelmi Körzet) és az egyik legfejlettebb, de megújulásban is példamutató, és egyben átalakuló- modernizálódó régiója.

A folyók által határolt területen 33 település található. A Szigetköz éghajlata kontinentális jellegő medenceéghajlat. A Szigetköz a magasabb légnyomású területek közé tartozik. A hımérsékleti viszonyok alakulására jellemzı, hogy az évi középhımérséklet 10°C körül van. A csapadékeloszlás jellemzésénél elmondható, hogy az Alföld és a Kisalföld hazánk legszárazabb tájai.

A Kisalföld a Szigetköz legszárazabb része.

A Szigetköz területén meghatározó tényezı a Duna. A többi folyó a Mosoni-Duna, a Lajta, a Rábca és a Rába a Duna vízjárásától függ és vízhozamuk a Dunáénak csekély töredéke. A Duna síkságra lépve hordalékát lerakja, medrét feltölti, ágakra szakad, és alsó szakasz jellegő lesz. A Dunát 1886-1894 között szabályozták. A Duna 1992. októberi elterelése után a vízhozam az eredeti közepes érték 10-20 százalékára csökkent, a Dunacsúny-Szap közötti 42 km hosszúságú szakaszon és a fıág szintje 3-4 m-t süllyedt. A felszín

alatti vizek áramlási iránya a legnagyobb mértékben a fıág Dunakiliti alatti szakaszán változott meg: itt a korábban tápláló jellegő fıág megcsapolóvá vált a talajvíz szempontjából. A Szigetköz területén megkülönböztetjük az alacsonyártéri szintet, a magasártéri szintet, valamint a futóhomok felszíneket. A Szigetközben és környékén a talajfejlıdés valamennyi változata megtalálható: öntéstalajok, réti talajok és csernozjom talajok. /Reflex Környezetvédı Egyesület, 2004./

A térség állattenyésztésének történelmét Kovács (1992) – mint a Szigetköz néprajzával foglalkozó kutató – a következıképpen jellemzi: A Szigetközben az állattartás évszázadok óta hagyományos, s nemrég még ez volt a családok fı jövedelemforrása. Az állattartásban a rideg majd a félrideg legeltetı mód uralkodott. A szerzı a szigetközi táj nyelvében végzett kutatásai kimutatták, hogy a hagyományos állattartás egyes elemei napjainkig megmaradtak, mások ugyan elenyésztek, de élnek az emlékezetben, és ezek ma is tükrözıdnek a tájnyelvben, gazdagítva kultúránkat.

A Szigetköz laposabb területein, rét, legelı díszlett és kitőnı lehetıséget biztosított a pásztorkodás számára, az állattartás az árterek természetes takarmánybázisán alapult. A Szigetközben jellemzı volt a szarvasmarha, ló, sertés és baromfitartás és tenyésztés. A külterjes, rideg tartáshoz kiválóan alkalmazkodó parlagi fajták (szürke marha, bakonyi sertés stb.) terjedtek el a térségben. Az állatokat kora tavasztól késı ıszig a legelıkön tartották, ha az egyik területet lelegelték, akkor szigetrıl szigetre úsztatva áthajtották ıket a következı legelıre. A Szigetköz természeti adottságai kedveztek víziszárnyasok tartásához is. /Horváth, 2006./

A Duna szabályozásával, az ármentesítéssel megindult mezıgazdasági fejlıdés megváltoztatta az állattartás rendszerét és

ezzel a szigetközi emberek életvitelét is. Az állattartás belterjesebbé vált, elterjedt az istállózó tartásmód. Az ugar megszőnésével kialakult vetésforgós gazdálkodás a kellı szervestrágya mennyiség biztosítása végett szükségessé tette az istállózó állattartás bevezetését. Az új gazdálkodási forma elıtérbe helyezte a szántóföldi takarmánytermelést, amelyhez szükséges volt feltörni a feleslegessé vált legelıket és beindítani a szakszerő rétgazdálkodást. /Timaffy, 1970., 1980./

A Szigetköz állattenyésztésében a XX. század második felétıl bekövetkezett változásokat Tenk (1993) vizsgálatai is bizonyítják. A kutatás feltárja, hogy az állatsőrőség változása (folyamatos csökkenése) országos jelenség és annak ellenére, hogy a csökkenés mértéke a Szigetközben el marad az országos átlagtól, tendenciája egyértelmően követi azt. A szerzı vizsgálatai bizonyítják, - az 1988.

évet etalonnak tekintve - hogy a tejtermelés mintegy 30 %-kal, a sertéshústermelés pedig több, mint 40 %-kal csökken 1993-ra, majd összegzésként megállapítja, a termelık (gazdálkodók) gondjai a Szigetközben azonosak az országos gondokkal, megtetézve azzal az ökológiai változással, amit a Duna elterelése váltott ki az elmúlt években.

Rechnitzer (1993) hasonló megállapítása szerint is, a Szigetköz mezıgazdaságának szerepe a jövıben valószínőleg csökkeni fog, de éppen a kedvezı adottságai miatt továbbra is meg fogja haladni teljesítményben a megyei átlagot. Véleménye szerint a Szigetköz természeti-környezei adottságaiban bekövetkezett változások azonban nem akadályozzák meg a térség „szocio-ökonómiai” miliıjében a megtorpanást. Rechnitzer utal az elbizonytalanodás jeleire, amelyeknek a további tényezıkre és szereplıkre kumulálódása illetve

az átgyőrőzıdése a mikrorégió jövıjét is megkérdıjelezhetik, amely az itt élı, s gazdálkodó emberek életét kedvezıtlen irányba befolyásolhatja.

A szerzı késıbb így fogalmaz: „a Szigetköz az elmúlt években egy tipikus mezıgazdasági alapanyagtermelı területbıl mezı gazdasági-ipari területté nıtte ki magát. A jövı útja a helyi adottságok teljesebb feltárása, az eddiginél tudatosabb térségfejlesztés, amely egyúttal támogatja a tıkebefektetést. Súlyos hiba lenne a hazai modernizáció ezen értékes és példamutató mikrotérségét veszni hagyni, pusztulásra ítélni”.

Kocsisné (2004) Gyır-Moson-Sopron megye mezıgazdaságának vizsgálatakor is rávilágított, hogy a megyében (hasonlóan a Szigetközben is) a beruházások legfıképpen az iparban és az idegenforgalomban valósultak meg. Ennek (is) köszönhetıen a mezıgazdaság (az alapanyag-termelés) háttérbe szorult, veszített jelentıségébıl.

Salamon (1992) a kisalföldi régió (így a Szigetköz) termelési struktúrájára vonatkozó vizsgálataiban – a Nyugat-dunántúli régió 1986-1990 közötti idıszak adatait elemezve –megállapítja, hogy jelentıs csökkenés figyelhetı meg a régió állati termék produktumaiban. Az elıállított termékek a vágómarhánál 23,2 %-kal, a vágójuhnál 37,8 %-kal, a vágóbaromfinál 0,8 %-kal csökkent.

Egyedül a vágósertés volumene növekedett 6,3 %-kal.