A mez ı gazdasági földhasználat tendenciái

Magyarország legfontosabb természeti erıforrása a termıföld, amely felbecsülhetetlen, mással nem pótolható erıforrást jelent, amelynek okszerő, versenyképességet növelı hasznosítása megkerülhetetlen követelmény. A földminıséget befolyásoló tényezık az ország területén jelentıs eltéréseket mutatnak. Kisebb területi egységek különleges termıhelyi adottságokkal jellemezhetıek, amelyek tájjellegő, különleges termékek termelését, teszik lehetıvé, amelyhez sok esetben a termék egyedi minıségét fokozó, hagyományos termelési-, feldolgozási kultúra is társul. /AKI, 2002./

Az, hogy a mezıgazdaságnak a termelı, vagy a társadalmi szolgáltató jellege, funkciója válik hangsúlyozottá, attól is függ, hogy milyen – nagy agrárpotenciálú és környezeti szempontból kevéssé érzékeny, vagy pedig kis termelési potenciálú és érzékeny, sérülékeny, természeti értékekben gazdag – területeken, tájon vagyunk. Minél érzékenyebb, sérülékenyebb területen gazdálkodunk, annál fontosabbá válnak a mezıgazdaság ökoszociális szolgáltatásai, és válik a mezıgazdaság meghatározó formájává a környezet- és tájgazdálkodás. /Ángyán, 2003./

A hivatkozásokban a mezıgazdaság alapvetı funkcióin és azok javításán túl, a környezeti adottságokhoz legjobban illeszkedı,

alkalmazkodó élelmiszerelıállítás is megjelenik, mely Európai Uniós elıírást és a versenyképes mezıgazdaság megteremtését is jelenti.

(Ezek a tényezık a Szigetköz mezıgazdasági területhasználatában, így állatitermék-elıállításában különösen nagy hangsúlyt kaphatnak.)

A területhasználat változásait vizsgálva Buday-Sántha (2001) kifejti, hogy hosszabb, 50 éves idıszakot figyelembe véve megállapítható, hogy a gazdasági és civilizációs fejlıdés hatására, valamint az agrártermelés területi hozamának növelése és az ágazat nemzetgazdasági szerepének csökkenése következtében:

- nıtt a mővelés alól kivont terület,

- csökkent a gyepterület (rét, legelı), valamint, - a szántó- és szılıterületek nagysága,

- számottevıen nıtt viszont az erdıterület és gyümölcsös terület.

A fentiekben vázolt tendenciát támasztja alá a mővelési ágak 1990-2002 közötti változásának vizsgálata is, mely szerint a szembetőnı a mezıgazdasági terület 10 %-ot közelítı zsugorodása, amely fıként a szántó és a kerthasznosítás csökkenésébıl adódik. A termıterület gyorsuló kivonása tükrözıdik a mővelés alól kivett területek közel másfélszeres (147 %) gyarapodásában, amely az összes területen belüli arányt 1990-2002 között 11,5 %-ról 16,9 %-ra növelte.

A 10 %-os csökkenést mutató szántóból is egyre nagyobb terület marad vetetlen. /AKI. 2002./

Magda-Gergely (2006) a témával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy hazánkban, a termıföldhasználatban paradigmaváltás elıtt állunk. Az állattenyésztésben bekövetkezett változásokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a számosállatlétszám 2004-ben 2769,41 ezerrıl 1297,64 ezerre csökkent, ami 53,14 %-os visszaesést jelent.

Ezzel a hazai termeléső abrak és szálastakarmány fogyasztás alapvetı módon lecsökkent, amelynek a természetesen termıföld-használati, és a vetésszerkezeti következményei egy rugalmasan reagáló mezıgazdaságban nem maradtak volna el.

A struktúraváltással kapcsolatban Somogyi-Hoffmann (2007) rámutat, hogy a rendszerváltást követıen a gazdálkodás extenzív irányú elmozdulása számos környezeti elınnyel járt ugyan, de a hátrányok (a talajok tápanyagtartalmának felélése, a meliorációs munkák elmaradása) ennél jelentısebbek voltak. A tıkehiány és az alacsony jövedelemtermelı képesség az állattartó telepeken konzerválta az elızı évtizedben elért technológiai színvonalat. A ’90-es évek közepétıl azonban fokozatosan felerısödtek azok a törekvések, amelyek a mezıgazdaság környezetterhelésének csökkentésére irányultak.

A törekvések magvalósításához Nagy F. (2002) szerint a mezıgazdaság ökológiai okokból arra fog kényszerülni, hogy az állattenyésztés extenzív irányba mozduljon. Kifejti továbbá, hogy a hagyományos legeltetéses állattartás átértékelésre szorul, és az új technológiák kidolgozására, meghonosítására van szükség. A vizsgált közép-szigetközi térségre is vonatkozik, hogy a legeltetéses állattartásban abból kell kiindulni, hogy minden gyeptípuson olyan állatfajt (típus, fajta, korcsoport) indokolt tartani, amelyek biológiai igényeit az adott gyep még kielégíti, ezen kívül az elıállított termékek piacképesek és jövedelmet hoznak.

Az extenzív gazdálkodás megvalósításához hazánkban is a parlagon hagyott területek, a megmaradt gyepek hasznosításának elıtérbe kerülése várható.

Figyelembe kell venni, hogy hazánkban gyepterületek általában

ott maradtak fenn, ahol a terület szántóföldi mővelésre nem vagy alig alkalmas, mert szétszabdalt kisebb területek formájában léteznek, amely csökkenti hatékony hasznosítási lehetıségüket. Ehhez kapcsolódik a gyepgazdálkodás alacsony színvonala. Hazánkban a takarmánytermelı területek csak elenyészı hányadán folyik intenzív és korszerő gyepgazdálkodás, ezért a gyepterületek az állattenyésztés kevéssé kihasznált tartalékai. /Salamon et. al., 1998./

Nagy G. (2002) ezzel egyetértıen, a legelıre alapozott hazai húsmarhatartást értékelve fogalmazza meg gyepgazdálkodásunk jelenlegi sanyarú állapotának okait:

• a gyepnek nincsen piacképes terméke, hiszen áttételesen keletkezik az eladható árú (vágóállat),

• a szakosított állattartó telepek a gyepterületektıl távol épültek,

• ökológiai adottságaink sem kedvezıek (kevés átlagcsapadék és annak eloszlása is kedvezıtlen),

• a jó minıségő gyepterületeket törték fel szántónak.

A füves területeken folytatott gazdálkodás hatékonyságát Kelemen (1997) kibıvíti azzal, hogy az árutermelés és a gyepterületen fenntartható gazdálkodás folytatása mellett természetvédelmi funkciók is érvényesíthetık. Többek között kiemeli a természetes/természetközeli állapotok megırzését, a leromlások elkerülését, a degradált területek feljavítását vagy eredeti állapotok visszaállítását illetve a természetvédelmi célú gyepkezelést.

Szabó (1992) is döntı fontosságúnak tartja a környezetvédelem, tájvédelem és gyephasznosítás összekapcsolását az extenzív húsmarhatartással. A húsmarhatartás jelentıségét azzal is alátámasztja, hogy a sok kihasználatlan épületünk a húsmarhák téli szállásául szolgálhatna, a húsmarhatartás vidéki munkalehetıséget

teremtene, ezért népességmegtartó szerepe van. Jelentıssé válhat a húsmarhatartás gazdasági szerepe, mert a minıségi vágómarhának jó külpiaca van(!).

Kajner et. al. (2004) javaslatait, melyek az ártereken lévı gyepterületek hasznosítására vonatkoznak a 2. sz. mellékletben szemléltetem.

Udovecz (2004) prognózisában rámutat, hogy az adott feltételek mellett a gyepek állapotában, gazdasági hasznot hozó hasznosítási mértékben nem láthatóak a pozitív változás jelei. Legalább 700-750 ezer ha gyepterületen sem egyéni, sem pedig társadalmi értéktermelés nemi várható.

3.4. Lehetıségek és kihívások az állattenyésztésben, az