Antonio ügyvéd irodájába invitálnak. Kellemes meglepetés ér, mert több eszperantista fogad: Manuel angol szakos tanár, a 65 éves Lamas, Kuba legidősebb eszperantistája, Ricardo és Fernando a város mezőgazdasági főiskolájának két tanára, valamint három főis-kolai hallgató.
Az asztalon ebben a tavaszi, gyümölcsszegény időben, tisztele-tünkre bőségesen kínálja magát az ananász, banán, narancs, cit-rom, papaja.
Lamas 1963 óta ismeri a nyelvet, szívesen gyakorolná, ha lenne kivel. Nagyon szeret levelezni, ez az egyetlen hobbija. Folyamato-san, választékosan fogalmaz; gyakran megkérdezi, megértjük-e, amit mond. Előkerül egy üveg fehér rum.
Most választanunk kell, de nem szeretnénk vendéglátóinkat megsérteni. A gyümölcsöket és a rumot is szívesen megkóstolnánk, viszont a kettőegyütt „túlzás” lenne.
– Tudom, hogy szeretitek a gyümölcsöt. Egyetek, mi majd iszunk az egészségetekre… Ti pedig egyetek a mi egészségünkre!
Jót nevetünk Amparado kijelentésén.
Először a papajából veszünk. Különleges ízt várunk, de nagyon ismerősnek tűnik – a sárgadinnyére emlékeztet.
– A kubaiaknak általában három nevük van, de szerencsére nem kell mindet használniuk – magyarázza Antonio. – A családnév, mondjuk Castillo, a keresztnév, például Fernando, a harmadik álta-lában annak a szentnek a neve, akinek születésedkor éppen ünne-pe volt. Mindenki saját maga dönti el, hogyan szólítsák.
– Szeretnék kérdezni valamit – mondja Amparado. – Mi tudjuk magunkról, hogy nem vagyunk nagyon pontosak. Az idő nálunk nem számít. Aztán ki meddig bírja, várja a másikat. Hogy van ez nálatok?
– Tegyük fel, hogy találkozót beszélek meg valakivel este hétre.
Ha nőről van szó, akkor öt perccel korábban megjelenek, viszont a hölgy nem árt, ha öt-tíz perccel később jön. Azért van így, mert a nőnek nem illik egyedül le- és fel sétálnia az utcán. Igaz a mai fiata-lok ezt már nem tartják be.
– Á, nálunk ilyen szempontból egyenjogúság van! Például a múlt-kor a nejem vásárolni hívott; éppen levelet írtam neked, és nem akartam abbahagyni. Várt rám egy órát. „Ugyan, kedvesem, mond-ta, mi az az egy órácska, te viszont két évig udvaroltál nekem, az sokkal hosszabb volt, mert ki kellet várnom, hogy a tiéd lehessek.”
A társaság illendő nevetéssel honorálja Amparado élcelődését.
Ilyen szöveg hallatán otthon érezzük magunkat. Kiderül, hogy Ku-bában csak két évvel ezelőtt jött létre az országos szövetség. A kul-turális minisztérium minden kezdeményezést támogat, mert az esz-perantó hasonlít a spanyol nyelvhez, és eszmeisége minden kubai-hoz közel áll. Semleges nyelven szót érteni a világ minden népével, hirdetni, hogy a szocializmus boldogságot teremtő rendszer – ez aztán csábító cél!
Így vélekedtek vendéglátóim, akiket udvariasságból kénytelenek voltunk meghagyni ebben a meggyőződésükben.
Ciego de Avíla hozzávetőlegesen a nagy sziget közepén terül; ma-gán viseli a spanyol és az amerikai telepesek építészeti stílusát.
Csöndes város. Az egyik magyar nyelvű útikönyv külön felhívja a figyelmet, hogy ide nem érdemes betérni, mert nincs semmilyen látnivaló.
Mezőgazdasági település, ahol téeszekben termelik az ananászt, citromot, narancsot. Hiányoznak a gépek. Csak a kisebbség dolgo-zik, de mindenki ügyeskedik.
A piacokon jegy nélkül lehet vásárolni friss, vagy a hűtőházakból szállított gyümölcsöt, zöldséget. A magyar pénztárcához képest rendkívül olcsón. Az 1988-as árfolyamnak megfelelően egy pezo 13 forint volt. Ennyiért lehetett kapni fél kiló uborkát, egy kiló narancsot,
egy kiló banánt, egy kiló krumplit. Nem külön-külön, hanem mindet együtt. Vajon ilyen állami dotáció mellett meddig lehet tartani az alacsony árakat? A felnőtteknek van egy füzettömbjük, amelyben szerepelnek a havi fejadagok; vásárláskor bejegyzik az áru mennyi-ségét. Érdekes, hogy a paradicsomot teljesen zölden fogyasztják. A rózsaszínű túlságosan érettnek számít, de ugyanígy vannak a ba-nánnal is, amelyet teljesen zölden árusítanak. Aztán otthon minden-ki maga érlelgeti. Alig látható rajta az első sárga „pír” már az asztal-ra kívánkozik. A főzőbanánt teljesen zölden, karikáasztal-ra metélve olaj-ban megsütve, köretként tálalják, a burgonyához hasonló íze van. A krumplira emlékeztet a jam gyökér is, amely főzés után rózsaszínné válik és szétnyílik.
Egyik alkalommal egy pótkocsis teherautó ömlesztve vitt arany-sárga narancsot, banánt, citromot, halvány rózsaszínű paradicso-mot; folyt a lé mindenfelé.
– Már ne haragudj, hogy megemlítem – fordultam Amparadóhoz –, de ezeket a finomságokat nálatok ilyen összevisszaságban szál-lítják?
– Ezek aligha „finomságok”! Állatoknak való mindegyik, mert rom-lott. Na, most láthatod, azért csak van nálunk árubőség, még a disznóknak is jut ilyen desszert.
Amparado házának a teteje lapos volt, ezért napozásra csábított.
Csak néhány kaktusz árválkodott rajta virágcserépben az ég áldását hiába várva. A magunkkal hozott plédre fekszünk, elnyúlunk az energiát sugárzó betonon. Lehunyjuk a szemünket… Már-már el-szunnyadunk, amikor több irányból is kiabálást hallunk. Felülünk. A környező házak ablakaiban, a bádogviskók tetején aggódó emberek sorjáznak. Amparado magyarázza meg a helyzetet:
– Én mondtam, hogy mehettek napozni, de hozzátettem, nálunk ez nem szokás, tehát nem tudom, hogyan reagálnak a szomszédok.
Láttátok? Nagyon aggódtak értetek. Szédülés, rosszullét, halál…
Mindez előfordulhat a napon. Ezt akarták megakadályozni. Ezért kiabáltak.
Egyszer, kora reggel arra ébredtünk, hogy Amparado felesége (Felicite) sírva panaszkodott férjének. Ő azonban csak hallgatott, legfeljebb nyugtatni próbálta egy-két halk szóval. Arra a következte-tésre jutottunk, hogy ellenünk van kifogása, mert megzavartuk
hét-köznapjait. Nekünk ugyanaz a véleményünk. Korábban arról volt szó, hogy több családnál szállásolnak el, mert másoknak is gyako-rolniuk kell a nemzetközi nyelvet. Mégis órákon át kellett „puhíta-nom” vendéglátónkat, mert nem akart elengedni. Először még logi-kusnak tűnő érvekkel hozakodott elő, de később már az volt az ér-zésünk, hogy csak a nyelvgyakorlás miatt vitatkozik velünk. Az eu-rópaiak – mondtam – általában külön szobában alszanak, ahová bármikor félrevonulhatnak, ha szükséges, bezárhatják. Mire Amparado: „Itt nem lop senki!” Európában korábban fekszenek – folytattam a meggyőzést. Hét óra az eltolódás. Az itteni szokások szerint éjjel kettő körül kell nyugovóra térnünk családoddal együtt.
Ez nagyon fárasztó.
– El tudom én intézni! Úgyis folyamatban van a téglaigénylésem;
holnap kihozzák, holnapután egy falat húzok a szobátok elé.
Nem tudom végül mi volt az, ami meggyőzte. Mondtunk olyat is, hogy Indiában az utcán laknak, Kínában csónakokban, Európában szobákban, mert ott ilyenek a körülmények, a szokások.