Kriszta azt mondta, hogy azt a bizonyos apasági igazolást vissza-csempészte Gyuri irodájának egyik könyvespolcára. Pontosan meg-jelölte a dosszié színét és helyét. Ha egy elmebeteg hazugságának fogtam volna fel, akkor nem találtam volna magam Gyuri szobájá-ban este tizenegy órakor. Korászobájá-ban több kulcsról másolatot készíttet-tem. Így tudtam bemenni a főbejáraton. Szombat volt. Zseblámpá-mat bevettem a számba, megvilágítottam a Kriszta által említett pol-cot; átlapoztam az irattartó dossziéit.
Miután nem találtam meg, felfedeztem, hogy a másik oldal végén is van egy ugyanolyan kék aktatartó. Csalódásom rémületbe csapott át, amikor a folyosóról hangokat hallottam. Kétségbeesésemben bemásztam a hatalmas tölgyfa íróasztal alá.
Jól tettem, hogy bezártam az ajtót, és nem hagytam benne a kul-csot. Először azt hittem, hogy Gyuri jött vissza valakivel ilyen szokat-lan órába. Legalább hárman voltak. Férfiak! Egyikük járatos volt az irodában. Tudta, mi hol van. A többiek pillanatok alatt nyitották ki a másik íróasztal fiókjait. Engem nem láthattak. Az ismerősnek tűnő hang gazdája egy hirtelen jött kérdésre megjegyezte: „Semmi vész!
Jobbra, a függöny mögött van egy ajtó, amely Gyuri külön mosdójá-ba vezet. Onnan is nyílik egy ajtó az ellenkező folyosóra, a kulcs mindig belül van, mert bezárva tartja, tehát ha valami közbe jönne, el lehetne szelelni.”
Borzasztóan gyanúsnak találtam magam. Napról napra lejjebb süllyedek az örvényben, most már csak a fejem látszik, ki de nem-sokára odaveszek. Ha feladom! Csak az a lehetetlen, amit nem próbálunk meg. A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,
hogy az előbbinek határai vannak. Mindenkinek hinnie kell valami-ben. Én most azt hiszem, hogy nem fogok bepisilni.
„Itt van, megtaláltam, nézzétek!” – kiáltotta a borízű hang tulajdo-nosa, majd elkezdte lapozgatni a nyilván összefűzött oldalakat. A többiek is helyeseltek. „Nyertünk! Csináljunk rendet!” – mondta a harmadik. Egy-két percig szótlanul dolgoztak, csörtetés, rendcsiná-lással kapcsolatos zajok, zörejek hallatszottak.
Az egyik betörő célzást tett az irat tartalmára: „Na, ezt a pályáza-tot Gyuri már nem fogja megnyerni!” A másik kiegészítette: „Ha csak a számítógépen nincs meg az eredeti.” „Mikorra felfedezi, mi pofo-zunk rajta, kiegészítjük a saját adatainkkal, és akár már holnapután elküldhetjük.”
Csöndesen távoztak, bezárták maguk után az ajtót.
Felsóhajtottam. Mintha egy filmben szerepeltem volna... Kíván-csiságból, félelemből beírhatom magamnak a jelest.
Nem, volt kedvem tovább keresgélni. Papíromnak ezek után ab-szolút lecsökkent az értéke. Igyekeztem minél előbb elhagyni az épületet. Mielőtt a kijárathoz értem, a folyosón hallottam, hogy az ajtóval bíbelődtek. A kinti fény megvilágította az arcukat. Közelebb lopóztam: döbbenten vettem észre, hogy a három betörő között az egyik, az ismerős hangú, a volt férjem, Sanyi! Egy kék Volvóval távoztak.
Kerestem azt a kulcsot, amelyikre körömreszelővel tettem egy keresztet. Sanyi és csapata talán álkulcsot használt, mert nem en-gedelmeskedett a zár. Remegett a kezem. Kétszer leesett a kulcs-csomóm; nem tudom hányadik próbálkozás után sikerült bezárnom az ajtót.
Beültem az épület másik oldalán hagyott Suzukimba. Mellékuta-kon mentem nagy kerülővel. Dani korábban küldött egy SMS-t. Az apjától nem tudott megszabadulni, rosszullétet színlelt, hogy nála aludjon. Nem engedte kihívni az orvost.
Éjjel egykor meg-meghúztam a konyakos üveget, sikerült kien-gesztelődnöm. Annyira, hogy hajnal ötkor tértem magamhoz a fotel-ben. A cégnél másnapos állapotban csak olyan műveleteket végez-tem a számítógépes programjaimmal, amihez nem volt szükség nagy koncentrációra. A magammal hozott két sonkás szendvics, majd az erős kávé után visszatért belém a vitalitás. Szerettem volna
tudni, tényleg megtörtént velem a tegnapi kaland, vagy csak álmod-tam?
Később Daninak is kénytelen voltam elmesélni a sztorit, mert fur-dalt a lelkiismeret. Jó hangulatban volt. Elmarasztalt ugyan, de letet-te volna érletet-tem az óvadékot. Ki tudja hányszor ígérletet-tem meg, hogy nem csinálok több ostobaságot.
Két nap telt el. Közben a nyíradonyi építkezésünkön tartottam te-repszemlét. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy ujjle-nyomatokat hagytam magam után. Sanyi csapata biztosan profi módon dolgozott: mindenki kesztyűt viselt.
Kopogtam az ajtón. Máskor mindig természetesen viselkedtem, most azonban úgy izgultam, mint annak idején a vizsgáim előtt.
– Szia!
Gyuri felnézett, válaszolt, de folytatta a munkát. Az asztalon pa-pírlapokat rakosgatott, majd felvett belőle néhányat, és a bal kezé-ben lévő csomó alá tette.
– Juditkám, most foglalt vagyok. Nem érnél rá később?
– Ez a dolog halaszthatatlan. Sajnos. Lehet, hogy már elkéstem.
– Akkor mondjad gyorsan!
Gyuri sohasem beszélt velem ilyen hivatalosan, visszautasítóan.
Mások jelenlétében olykor előfordult ugyan, mert nem kivételezett:
„ez járt” a rossz időben érkező kolléganőnek. Kalandomat csak személyesen, egyértelműen szabad elmesélnem, és nem úgy, mint egy óvodás, aki rossz fát tett a tűzre.
– Gyuri! Nagyon szépen kérlek, hagyd abba a munkát. Ne hara-gudj, de ehhez le kell ülnünk.
– Oké! Úgyis elfáradtam. Különben is nagyon kíváncsivá tettél.
– Tudom, hogy nem szereted a hosszú bevezetőket, ezért rögtön a tárgyra térek. Kriszta már régebben elkábított azzal, hogy testvé-rek vagyunk, mert közös az apánk vagy az anyánk. Mutatott valami-lyen régi igazolást. Később el akartam kérni és fénymásoltatni. Azt hazudta, hogy bedugta az irodád szekrényének egyik iratfűzőjébe.
Ott, jobbra, abba a kékbe.
Gyurinak sok jó tulajdonsága volt. Többek között az, hogy meg-várta, amíg valaki befejezi a mondandóját. Ha szükség volt rá,
ké-pes volt akár nyolc-tíz momentumot megjegyezni, amelyekre a vé-gén egymás után reagált.
– És most jön a lényeg! – folytattam. – Szombaton este tizenegy körül engedélyed nélkül bejöttem az irodádba, miután a zakód zse-béből elcsentem a kulcscsomódat. A szükségeseket lemásoltattam.
Elkezdtem keresni azt a papiruszt, de hirtelen közeledő lépéseket és beszédfoszlányokat hallottam a folyosóról. Fogvacogva elbújtam a tölgyfaasztal alá. Talán hárman lehettek, akik kulccsal, lámpával jöttek be. Sajnos nem láttam őket. Egyikük járatos volt az irodában.
Tudta, mi hol van..., sőt: a mosdó felőli részen esetleg el lehet me-nekülni. Valamilyen pályázati anyagot vittek el, hogy egy kicsit át-alakítsák, és saját nevükben adják be egy-két nap múlva.
Gyuri úgy állt fel a fotelből, mintha semmi érdekeset nem mond-tam volna. Az ablakhoz ment, elhúzta a csipkefüggönyt, és szótlanul nézte az utcát.
Akármilyen reakciót kibírtam volna, de ez közömbös, cinikus vi-selkedésnek tűnt.
– Gyuri! Tudom, milyen nagy ostobaságot csináltam. Annyira tisz-tellek és szeretlek, hogy szemtől szembe akartam elmondani.
Nehogy már a rendőrségtől tudd meg, hogy bizonyos iratok eltu-lajdonításakor jelen voltam, mert megtalálták az ujjlenyomataimat.
Meg tudnád bocsátani ezt a bűnömet? Kérlek szépen…
– Lehet, hogy én is bűnt követtem el – válaszolta egykedvűen. – Most még nem értheted meg, de az biztos, hogy mindennek meg-van a túlvilági és az evilági oka. Az előbbit csak az Úristen ismerhe-ti, de az utóbbiról én tehetek. Előre megfontolt és szándékos volt.
Szerencsére ebből nem származott hátrányod. Rettenetesen kelle-metlen helyzetbe hoztalak kihasználva olthatatlan kíváncsiságod.
Nemcsak én, hanem még néhány beavatott kollégám tudott a beha-tolási szándékodról. Jól előkészítettük, és biztosra mentünk.
Megdöbbentem. Élvezik, hogy csőbe húzhatnak egy vétlen lányt?! Aztán kinevetnek. Talán már az egész cég tudja?
– Gyuri! Semmit sem értek. Miért csináltatok belőlem bohócot?
Aztán mindenki kiröhög, és erről pletykál majd.
– Ki van zárva, mert csak az abszolút megbízható embereimet avattam be.
– Ahá! Akkor köztük van Sanyika, Gulás Ottóka és Litóczky Vil-mos! De mért szórakoztok pont velem? Én nem vagyok megbízható kollégád?
– Nyugodj meg, az vagy! Most csak annyit mondhatok, hogy az életemben mindent Edina, vagyis Kriszta mozgat. Sajnos hamaro-san eljön az ideje, és te is megtudod, miért.
– „Sajnos?!” Miért nem mered most a szemembe mondani, ha valami bajod van velem?
Gyuri felém fordult, de nem jött el az ablaktól.
– Bocsi, de ez nagyon olyan, mint egy számonkérés, sőt vallatás.
Én pedig nem akarok, és nem tudok kettészakadni. Vagy neked kedvezek, vagy Krisztának, akinek most tízezerszer nagyobb szük-sége van rám.
Tétován bólintottam, bár egyáltalán nem örültem neki. Még a lát-szatát sem szerettem volna kelteni annak, hogy féltékeny vagyok Krisztára.
– Elnézést kérek, nem akartalak megbántani. Még nem csaptál be soha.
– Ezt jólesik hallanom. A „sajnos” szónak megvan a nyomatékos jelentése. Megérted majd.
Visszaült a fotelbe. Szeméből szomorúság áradt. Túl hosszúnak tűnt a csönd, amely ránk nehezedett. Hogy a némaságnak véget vessek, kérdezni akartam, de megelőzött.
– Talán együtt fogunk sírni… – tette hozzá a rejtélyesen. Fejét hátra vetette. Talán azért, hogy ne lássam a szemében megjelenő könny csillogását. – Ezt nem kellett volna mondanom. Nem fogok sírni. Te se fogsz sírni. Rendben van?
– Persze – reagáltam azonnal, de nem tudtam, mire.
– Még egyszer köszönöm. És most folytassuk a munkát!
A váratlan győzelem, melyet fölöttem aratott döhössé tett.
Szó nélkül távoztam. Bementem az irodámba. Asztalomon iratok, dokumentációk, tollak, vonalzók hevertek szerteszét. Éppen egy nagy munka közepén tartottam. Leültem, magamba zuhantam; úgy leszállhatott a vérnyomásom, hogy biztosan ráültem. Gyuri előre megfontolt szándékkal csőbe húzott. Most türelemre bíztat. Semmi sem irányul ellenem! „Sajnos” majd megértem, de akkor sírni fogok Gyurival együtt. Vagy mégse sírok, mert megígértem?
Meg fogok őrülni! Fortissimo van! Mint zongora húrjait a kala-pács, úgy veri a fejem belülről valami. Ez még annál is rosszabb, mint amikor rémálmomban azt kellett kiszámítanom egy statikai mé-résnél, hogy egy híd hányszoros túlterhelés esetén marad fenn öt-ven évig. Az adatok ugyan a papíron voltak, de nem volt hozzá kép-let. Maximális szakmai tapasztalatommal szorozhattam volna be, vagyis egy nagy nullával. Nehogy már egész nap zéróval foglalkoz-zak. Mark Twain, az ismert amerikai író és humorista írta valahol.
Vigyázzunk, nehogy begyöpesedjen az agyunk! Ezért néha vegyük elő, jól tapossuk meg, és tegyük vissza! Na, Gyuri már jól „megta-posta”, ideje ismét működtetni. Különben is: a tegnap már történe-lem, a holnap még rejtély, ma pedig dolgozni kell! Megpróbálok ér-telmet adni az életemnek. Migrénem van… Lenyelek egy fájdalom-csillapítót. Most meg hányingerem lett… Hát ez lenne értelme az életemnek? Magyarországon az egy főre jutó bunkók száma két fő!
Nagy csapás az, ha, valaki sem nem elég elmés, hogy jól beszéljen, sem nem elég okos, hogy tudja, mikor kell hallgatnia. A párbeszéd az emberiség anyanyelve; a csönd pedig néha többet mond a kiál-tozásnál. Kedves Gyuri! Minden bolond tud kritizálni, elítélni, pa-naszkodni, de vigyázz, mert a jó gondolat nem fér össze a gyenge elmével. Zavaros? Nem baj! Az agyvizem felforrt.