Az egyik hófehér, lenge szabású, ujjatlan blúzomat vettem fel a sötétkék, oldalt fehér csíkos halászsznadrágomhoz. A hajamat úgy tűztem fel, ahogy Dani szerette, bár ennek az égvilágon most sem-milyen jelentősége nem volt.
Már nyolc előtt a kapuban voltam. Feri bácsi, a portásunk egy nekem címzett levelet adott át. Feladó nem volt rajta. Na, még ez is!
Egy névtelen levél biztosan nem dobja fel a fagypont alatti hangula-tom. Betettem a táskámba, és megfeledkeztem róla. A tárgyalóban kilencen-tízen jöttünk össze. Mintha már mindenki sejtette volna, mi lesz a sorsdöntő témánk. Egy-két mondatot passzíroztak ki maguk-ból, közben járkáltak, nézelődtek, töprengtek. Senki sem akart leül-ni. Eszembe jutott a levél. Most már teljesen mindegy. Ha fejbe vernek egy valótlan hírrel…, kibírom. Csak az első mondatokat sike-rült elolvasnom, mert megjelent Gyuri. Kriszta írta, ebben biztos vol-tam. A papírlapot betettem a mappámba. Sejtettem, hogy fontos dolgokról van benne szó. Főnökünk majdnem elkezdte a megbeszé-lést, amikor megcsörrent a mobilja.
– Bocsánat! Ezt ilyenkor ki kell kapcsolni! – Mielőtt megtette vol-na, fogadta a hívást. A közölt információ nem tartott tovább fél percnél. Közben Gyuri arca többször színt váltott. Mappámból elő-vettem Kriszta levelét; a papírlap hátoldalát is teleírta.
Gyuri megtörten leült. Sírással küszködve, olykor dadogva ismé-telt szavakat vagy szótagokat. Meghatóan szerette volna tudtunkra adni: Krisztina éjjel elhunyt a kórházban. Zavarában a már befeje-zettnek hitt mondataihoz mindig tett valamilyen kiegészítést. Senki se tudta, mikor fejezi be..., és illik-e azonnal részvétet nyilvánítani.
Kriszti halála viszonylag gyorsan bekövetkezett. Nem számítot-tam arra, hogy éppen egy ilyen remegős-félős hangulatban, APEH-ellenőrzés előtt tudjuk meg. Nagyjából végigfutottam a levelet; meg-döbbentő, mindent megmagyarázó sorokat találtam. Erőt vettem magamon. Felálltam. Egy idegen beszélt belőlem. Ráadásul mintha egy református lelkész búcsúztatná az elhunyt Krisztát.
Valamennyiünk nevében részvétet nyilvánítottam, együttérzésünkről biztosítottam Gyurit.
– ... és most Kriszta legutolsó levelét szeretném megosztani vele-tek. Nekem írta, még nem volt időm vévigolvasni. Feri bácsi adta át, amikor megérkeztem. Tudom, hogy vannak benne olyan dolgok, amik rátok tartoznak. Kriszta gyógyíthatatlan betegsége ismert volt.
Gyuri évek óta óriási áldozatkészséggel ápolta, bíztatta. Ha a levél olvasása közben túlságosan személyes részekhez érek, majd kiha-gyom.
Hatásszünetet tartottam, és egyúttal erőt gyűjtöttem. Istenem!
Csak jól sikerüljön!
– „Kedves Jutka!” – Igen, most már nem lesz baj, valószínű tudok szelektálni. – Négy soros bevezetővel kezdődik, személyesen ne-kem szól. A második bekezdésből idézek: „Két arcom van, egy hí-zelgő és egy gonosz. Mindig leplezni akartam, hogy igazságtalan, sokszor agresszív voltam. Számtalan bűnt követtem el. Legtöbbször én voltam a háttérben. Ezért – utoljára tehetem meg! – Bocsánatot kérek mindenkitől. Kérlek, Jutkám, add át nekik. Egész életemben olyan valaki akartam lenni, akire felnéznek, mint Gyuri bácsira. Ő kiváló vezető, mindenki szereti. Nem végeztem egyetemet, nem lehettem építész. De elértem, hogy irányíthattam, beleszóltam egyes emberek sorsába. Hatalomvágyamat nem tudtam legyőzni.
Sőt megerősödött bennem. Amióta tudom, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, sok olyan gonoszságot elkövettem veled szemben is, amelyre egyáltalán nem szolgáltál rá.”
Rövid idő alatt átfutottam a következő sorokat.
– Itt csak rólam, illetve nekem ír. Ezt kihagyom. „Amikor a kór-házban összefutottunk... „Bocsánat, ez is teljesen privát! „Akit csak lehetett, manipuláltam, és igyekeztem hozzá segítőket találni. Akár úgy, hogy tudtak a betegségemről, és szinte az utolsó akaratomat teljesítették, akár úgy, hogy folyamatos hízelgésemmel
megtévesz-tettem őket. Uralkodni akartam az embereken. Hatalmat követeltem.
Nem, nem volt ez így jó, mert, Juditkám, amikor elnyertem a bocsá-natod...” – Elnézést, innen nem publikus. – Ismét szünetet tartottam.
Fáradt, sápadt, kíváncsi, gondterhelt, rémült arcok... És akik lesütöt-ték a szemüket? Úgy bámultak maguk elé, mintha imádkoznának.
– Talán innen folytatom... Nem! Ez a bekezdés teljes egészében Gyuriról szól. – Megfordítottam a lapot.
– „Aztán már úgy tekintettem az én áldott, jó Gyuri bácsim cégé-re, mintha az enyém lenne, én lennék az igazgatója. Persze a te-hetségtelen, alkalmatlan és titkos ügyvezetője. Bocsássátok meg a halálosan beteg kislánynak, aki már nem lehet köztetek, hogy Bóder Jenő bácsit összeuszítottam két felnőtt lányával. Össze akartam veszíteni Robikát és Mónikát, Bíró Évit és Józsa Balázst. A bomba-riadó az én ötletem volt. Szerencsére sikerült idejében lefújatnom, nem lett belőle rendőrségi ügy. Legutóbb pedig azt találtam ki, hogy az APEH ellenőrei kivonulnak minden építkezésetekre. Ebből egy szó sem igaz! Nehogy elhiggyétek egy beteg ember leprában kikelt, idióta gondolatait!”
Ekkor a csendben ülő, már-már gyászos gyülekezet tagjai meg-mozdultak. Köhögés, krákogás, széknyikorgás, sóhajtozás jelezte, hogy ezt mégse kellett volna! Egy ilyen nő emlékét őrizzük meg örökké a szívünkben?
Gyuri az asztalra hajtotta a fejét… Logikám szerint nem enyhe felháborodásnak, hanem a megkönnyebbülés szellőjének kellett volna végigfutnia a termen. Vissza kellett állítanom a korábbi együttérző hangulatot. Nehogy valaki udvariatlanul, dühösen feláll-jon, otthagyjon minket! Akkor előbb-utóbb mindenki követi majd!
Ezért felemeltem a hangom. Olyan sorokat olvastam, amelyek nem voltak a levélben.
– „Ezt a tettemet tartom a leggyalázatosabbnak és legelítélen-dőbbnek. Olyan embereket ijesztettem meg, akik szerettek engem, sohasem éreztették kisebbrendűségemet. Mindenkit tiszteltem. Az orvosok enyhe fokú skrizoféniát állapítottak meg. Ezzel a tudatha-sadással magyarázható, hogy a másik, egy gonosz nő képes volt a normális énem helyébe lépni. Gyógyíttatásom itt kudarcot vallott. Ha eljön az ősz, vagy nyáron elsárgul a falevél, nem lehet megjósolni pontosan, hogy mikor hull alá a megsemmisülésbe.”
Amíg ezt a részt improvizáltam, mindenkibe visszaszállt a szána-lom, az együttérzés angyala.
– „Isten áldjon meg benneteket, akikkel valaha ártó szándékkal nem tetsző dolgokat követtem el! Legalább halálom után bocsássa-tok meg nekem, és másoknak, akik segítettek abban, hogy rosz-szabbik énem zsarnok módjára kiélhesse magát. A túlvilágon bizto-san vezeklek majd emiatt. Sok boldogságot, gondtalan napokat, új időszámítást kívánok nektek. Szeretettel: Kriszta.”
Nem, ehhez nem szabad hozzáfűznöm semmit. A döbbenet úgy folytatódik majd, ahogyan a többiek akarják. Le kellene ülnöm... ab-ban a pillanatab-ban egy mély szakadékba zuhantam. Utólag vissza-emlékezve annyi maradt meg bennem, hogy lefeküdtem aludni. A mellettem ülő Bihary Zoltánra borultam, aki megtartott, leültetett, megpaskolta az arcom, vizet itattak velem. Homlokomra nedves papírzsebkendőt tettek.
Sokan állnak körül. Lassan jöttem rá, miért néznek, bíztatnak, örülnek, vagy sápadt arcomat emlegetik. Gyuri a kezem után nyúlt.
– Jobban vagy? – kérdezte együttérzően. Válaszul, amennyire erőm engedte, megszorítottam a csuklóját. Fejmozgással próbáltam jelezni az igent, és ezt többen észlelték, mert megkönnyebbülten sóhajtottak fel, tettek egy-két pozitív megjegyzést, majd távolabb húzódtak.
Három nappal a történtek után azon töprengek, mi lehetett az oka rosszullétemnek. Egyszer már előfordult hasonló, bár akkor nem szédültem el. Kriszta halála és Gyuri félhangos zokogása nem viselhetett meg ennyire. Azt sem gondolom, hogy a rögtönzés iz-galma utólag tört volna felszínre. Nem vagyok ilyen típusú nő.