Otthon elég sután, vagy inkább viccesen kezdődött a beszélgeté-sem Danival.
– Szeretném kiönteni a lelkem – mondtam.
– Jaj! Szóljak a katasztrófavédelemnek? Árvíz lesz! – Idétlenke-dett, mégis türelmesen végighallgatott. Kriszta halála, az értekezlet, a búcsúlevél, felszólalásom... (Ájulásomat kihagytam az ismer-tetésből.) Egyébként olyan volt az agyam, mintha mosógépből húzták volna ki, aztán centrifugázni akarják.
Férjem most is megértőnek bizonyult, de véleményünk csak elméletben és nagy általánosságban hasonlított egymásra. Dani különválasztotta a mindenkinek okozott, megbocsáthatatlan bűnö-ket, a mérleg másik serpenyőjébe a gyógyíthatatlan betegség, a létbizonytalanság került. Krisztát pszichiáternek kellett volna kezel-nie, ha skizofréniája volt. Összességében ellenszenves, negatív figurának ítélte meg. Hasonlóan vélekedett azokról, akik segítet-tek neki nagyravágyó tervei végrehajtásában. Közéjük sorolta Gyurit is, de hangsúlyozta: „…főnököd alapjában véve jóindulatú”.
– Támogatta az ellened irányuló, kegyetlen ugratásokat, pedig ál-lítólag nagyon szeret. De ha valakinek úgy jár kedvében, hogy más-nak ebből hátránya származik, akkor ez a módszer nem tisztessé-ges.
– Tudomásul veszem a véleményed. Te külső szemlélő vagy.
Jobb, ha nem általánosságban beszélek, mert mindig konkrét ese-tek vannak. Én, a nő, észreveszem, hogy három hajszálad feláll a fejed búbján, és hozom a nedves fésűt. Én, a nő, viszont ritkán ész-lelem, hogy egy magazinban a manökennek abszolút nincs melle.
Olyan, mintha amputálták volna. Bocsi, de te mondtál már ilyet. A férfi és a nő másképpen gondolkodik. Látod, ilyen volt Kriszta is az életünkben. Képes voltam azt hinni, hogy ez a hízelgő tyúk majd elvezet egy másik apához vagy anyához, aki talán az igazi...
„Nincsen apám, se anyám...!”
– Nekem van apám! – szólt közbe kotnyelesen.
– Jaj! Jaj! Az Isten áldja meg őt, és minket őrizzen meg tőle! – Férjem majdnem elnevette magát. – Szóval nekem van sógorom, nővérem, két unokahúgom; itt, belül nagy, összetartó, összejáró családot alkotunk. Viszont igazi melegséget, lelki feltöltődést, szere-tetet, szerelmet csak tőled kapok. Még nincs gyerekünk, pedig hányszor emlegettük már szegénykémet. Igazán meghallhatta vol-na, hogy hívogatjuk. Egyébként Gyuri úgy viselkedik, törődik velem, mint egy valódi apa. Ki gondolta volna, hogy Krisztával együtt „dol-gozik”, méghozzá ellenem! Mégis segítettem neki. Hadd lépjen át tiszta szívvel és lélekkel a halál mezsgyéjén. Jóindulatú, meg-bocsátó voltam, de túlságosan naív.
– Gyurinak tudnia kellett arról, hogy Kriszta skizofrén.
– Igen, de szerintem szégyellte. Az a leukémiás meg kihasználta a főnökömet. Az APEH-vizsgálattal Gyurit is becsapta.
– Hát van ilyen! A tanítvány túljár tanítója eszén! Mindegy. Az élettel kell foglalkoznunk, mert a halál jön magától.
– El szeretnéd olvasni Kriszta levelét?
– Ne haragudj, nem érdekel! Ennyi bőven elég volt belőle.
– De tesz egy halvány célzást arra, hogy az ő „Juditkája” és ba-rátnője kapcsolata a halállal még nem ér véget.
– Visszajár majd kísérteni?
– Ugyan, ne idétlenkedj már! „Mindenem, amim most van, neked adom”– ezt írta.
– Na, köszi. A skizofréniájából és a képmutatásából nem kérek.
– Ő se arra gondolt. Ki tudja, hogy Gyuri anyagi támogatásával, betéteivel mit csinált? Az ilyen képes arra, hogy rám hagyja ezt az örökséget.
– Ez egyre viccesebb! A Föld a Naprendszer elmegyógyintézete!
Akkor ugye ne lepődjek meg, ha majd közjegyzőhöz vagy ügyvédhez kell mennünk a végrendelete miatt. Mint boldog
örökösök vonulunk be a magyar gazdaságtörténet valamelyik fejezetébe.
– Ezzel nem illik gúnyolódni!
– Igazad van! – Megpuszilt.
– Ne menj el, mert nem szeretek tartozni. Hadd adjam vissza.
Végtelenül kedves, közvetlen, szerető, megértő és pozitív vagy – mondtam.
– Köszi, de én már félek optimistának maradni. Az a jó, szemeid-ben nappal is látom a teliholdhold fényét. Tudod: nézni csak szé-pen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.
Gyuri kivizsgálásra kórházba került. Senkivel sem akart találkoz-ni. Idő kellett ahhoz, hogy leküzdje szégyenét, a sors csapását. Ot-thon maradhattam néhány napig, ő mindent a helyetteseire bízott.
Krisztának urnás temetése lesz. Ennek megszervezéséhez idő kell. Úgy láttam jónak, hogy nem megyek el a szertartásra. Otthon kétszer szédültem el, háromszor hánytam. Dani ezt felizgult lelkiállapotomnak tudta be, és állandóan nyugtatott.
Vincét kiengedték a kórházból. Orvosa stresszmentes életet írt elő.
Bizony nem szabad két végén égetni a gyertyát! Néhány nap múlva meglátogattuk.
Dani kérésére elmeséltem a Krisztinához fűződő teljes kapcsola-tomat egészen a végkifejletig. Némán hallgatták végig, de Eni és Vince arca közben meg-megváltozott: hol együttérzést, sajnálatot, hol felháborodást véltem felfedezni.
– Rendkívül furcsa és megható történet. Sajnálom, hogy te voltál az egyik szenvedő alanya – reagált Vince, miután befejeztem. – A rák önmagában rettenetes betegség, de ha ehhez még skizofrénia is társul… Szörnyű! Engem érdekelnek ezek a témák, például a tudathasadással kapcsolatban olvastam néhány szakcikket.
Öröklésnek vagy külső ártalmaknak lényeges szerepük van. A beteg sajátos gondolkodása, pszichés zavarai miatt fokozatosan elkülönül embertársaitól, a külvilágtól. Nem mindig képes a valósághoz al-kalmazkodni. Vágyaiból és félelmeiből felépít egy fantasztikus világot, mint a mesében; minden lehetségessé válik, sőt azonnal megvalósulhat; ok, összefüggés, értelem nélkül. Énjét kivetíti a kül-világra, két személyként éli meg. Akár harmadik személyként
képzelheti el magát, és akkor harmadik személyben beszél magáról. Depresszió, hisztériás rohamok is kísérhetik.
– Kösz a tanulságos okfejtést – szakítottam félbe –, de nekem ez már túl sok mára.
Hagyjuk magunk mögött a múltat, engedjük, hogy megérkezzen a jelen és a jövő.
– Ez szép mondás volt! – nyugtázta Eni. – Na, fiúkák! Ti maradja-tok szépen, mi kimegyünk a konyhába. Hamarosan jönnek a gyere-kek. Játék után mindig sokat esznek. Készítünk nekik valamit.
Alig hagytuk el a szobát, valamilyen szagtól hányingerem támadt.
Gyorsan kinyitottam az ablakot. Kihajoltam. A párkányra támasz-kodva mélyeket szippantottam a párás levegőből. Enikő hátulról átölelt, együtt lélegzett velem.
– Elsápadtál – mondta tényszeűen, majd kíváncsian hozzátette:
– Hányadik hónapban vagy?
Lerogytam a székre. Gyenge voltam ugyan, de azért estem a székre, mert kérdése olyan volt, mint egy lórúgás.
– Miből gondolod?
– Juditkám! Két gyereket szültem. Én felismerem a terhesség jeleit. Tesztet csináltál már?
Amikor elmondtam, hogy gondolni se volt rá időm, átölelt, megpuszilta a hajam.
– Jaj, te kis csacsi! Végre megvalósul az álmotok! – Elővette a mobilját.
– Szia, Gyuszikám! Enikő vagyok... Bocsáss meg, hogy zavar-lak... Mondd, mennyi időt vesz igénybe egy egyszerű terhes-ségvizsgálat? Egy teszt, egy ultrahang... Az nem sok. Á, dehogy, nem én vagyok terhes, hanem a húgom. Jól értettem, azt mondtad azonnal?... De húsz perc biztosan kell hozzá. Köszi, hogy fagadsz minket.
– Te mit csináltál? – kérdeztem felocsúdva a meglepetésből.
– Szabó Gyuszival, a nőgyógyászommal beszéltem, a gimiben osztálytársak voltunk. Na, menjünk! Már maximum csak egy órát leszünk bizonytalanságban.
Nem akartam tiltakozni.
Enikő a nappaliban söröző hímneműeket egy-két keresetlen szóval félretájékoztatta. Mire magukhoz tértek, már a lépcsőházban voltunk.
Gyuszi doki az első pillanattól kezdve úgy viszonyult hozzám, mint-ha ezer éve ismerne, de ötszáz évvel ezelőtt találkoztunk utoljára.
Lelkesen vizsgált. Mintha azt hitte volna, hogy az én eredményemtől függ a további karrierje vagy az emberiség fennmaradása. Enyhe mosollyal viszonoztam minden lépését. Talán szégyelltem magam?
Igen. Enikő „elrángat” egy ismeretlen orvoshoz, pedig nem vagyok beteg. És hogyan kell reagálni ilyen esetben a vizsgálat után? Még nem készültem fel az anyaságra! És mit szól hozzá Dani?
– Juditkám! – szólított meg Gyuszi bizalmasan. – Most már egé-szen biztos vagyok abban, hogy édesanya vagy. A bébi talán két hetes. Ez csak gyorsvizsgálat volt. Ha holnap délelőtt vagy holnap-után délholnap-után bejössz hozzám a szülészetre, a kis emberke korát pontosan megmondom. Elindítjuk az ilyenkor szokásos nyilvántar-tást, felülvizsgálati ütemezést. Hadd legyek én az első. Tiszta szí-vemből gratulálok.
Csak ültem némán, és valószínűleg idétlenül mosolyogtam.
– Gyakran előfordul, hogy az anyukákat megdöbbenti a várva várt kellemes hír. Néha percekig nem térnek magukhoz. Mások pe-dig ugrálnak örömükben.
Gyuszi kimondta helyettem, hogy melyik típushoz tartozom.
– Nagyon boldog vagyok… – mondtam gépiesen.
– Én is, én is! – lelkendezett helyettem Enikő.
– Köszönöm szépen. Mennyivel tartozom?
A kérdés az adott helyzetben rettentően ostoba volt.
– Ne gondolj most ilyesmire. Nagyon szívesen tettem. Én leszek az orvosod, nálam fogsz szülni. Enikő majd elmondja a részleteket.
Jólesett, hogy Eni átkarolt, és támogatott járás közben. A közelben parkoló kocsija előtt leültünk egy padra. Szépeket mesélt az anyaságról. A kis pici a legnagyobb öröm a családban, sőt a leg-fontosabb életcél is. Egy igazi nő önmegvalósítása, kiteljesedése az, hogy gyermeket szülhet. „Az még nagyon messze van” – szeret-tem volna mondani.
– Nem értem, miért találták ki a terhes szót. A gyerek nem teher, hanem áldás.
– Igazad van… – helyeseltem. – De most úgy megennék egy málna vagy egy kókusz fagyit!
Eni szerint végre olyan természetesen viselkedem, mint egy igazi várandós az első hetekben. Elmentünk a közeli cukiba.
– Olyan kedvesen beszéltél az előbb, hogy szinte újjászülettem.
Mi lenne velem nélküled? Ja, és mi lesz a munkámmal?
– Ugyan, megvár. Fiatal vagy. Nem lesz komplikáció, és dolgoz-hatsz tovább.
Nem kell három évig otthon maradnod a kicsivel! – Megállított, és erősen a szemembe nézett. Mutató ujjával felemelte az állam, mint ahogy egy kis gyereknek szokták. – Jutka! Te félsz Danitól! Van rá okod?
– Ne butáskodj már, hát ő a gyermekem apja!
–„A gyermekünk apja”…! Még nem meséltem, hogy tegnap Dani felhívott. Lelkendezett: ilyen boldog családhoz minden nap eljárnék, ha lenne rá lehetőségem. Már alig várom, hogy a készülő kisbabán-kat megsimogathassam Jutka hasában. Sajnos erre még semmi-lyen jel nem utal….
– Ilyeneket mondott?! – kérdeztem csodálkozva. – Rettenetesen örülök. – Átöleltem és megpusziltam.
A fagyi fenomenális volt. Az édes, hideg lé egyenesen a vérembe folyt…, és a kicsi is felfrissült tőle, megnyugtatta az anyját.
– Eltüntetek, mint eső után a köpönyeg! – mondta Dani viccesen keverve a szavakat.
– Elugrottunk Szabó Gyuszihoz, a nőgyógyászomhoz.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte mind a két férfi.
– Ellenkezőleg. Öröm van!!! – feleltem. Hamarosan kiderült, mi-lyen állapotban vagyok. Biztosan elpirultam, amikor bejelentettem.
Dani óvatosan a karjaiba vett, felemelt, hálaszavakat kiáltott – Is-tennek és nekem címezve. Vince Daninak is gratulált. Aztán jöttek a lányok. Amikor megtudták a hírt (nem lehetett eltitkolni!), ujjongtak örömükben.
– Kistestvérünk lesz! Halljátok? – lelkendezett Lia.
Meglepődtünk kijelentésén, és nyilván bután néztünk rá.
– Jó, tudom, hogy nem igaziból, de játszásiból… Minden játéko-mat odaadom majd neki. Még a beszélő babájátéko-mat is.
Miután jót derültünk hirtelen jött magyarázatán, még jobban felbátorodott.
– Dani! Ugye el tudod intézni, hogy bevigyük őt a rádióba? Majd mindenki meghallgathatja, hogyan sír és nevet.
– Hát persze! Te kérdezgeted majd. De mi lesz, ha tisztába kell tenni – pont akkor?Lia elgondolkodott.
– Nem tudom… Mindegy. Addig még sok húslevest kell megenni, és különben millió éjszaka meg nappal jön egymás után.
Eltelt két hét. Egyre jobban érzem magam. A külső jelek továbbra is hasonlóak, de belülről teljesen megváltoztam: olyan hatás tart hatalmában, amilyet még sohasem tapasztaltam. Eni megmondta, hogy az anyaság a nő életének legfőbb célja. Ez lendít tovább min-denen. A napi problémák szinte fel sem tűnnek, mert megoldom őket, és csak aztán fogom fel, milyen nehéz feladat volt. Nővérkém sok szakkönyvet adott. Mind a ketten olvashatjuk. Akkor megyek be dolgozni, amikor jónak tartom. Bőven van időm mind a hármunkra…
Gyuri hamar kijöhetett a kórházból. Szerinte az értekezleten nagyon találékony és kreatív voltam: az adott helyzetben legrosszabbakból a legjobb megoldásokat választottam. Munkatár-saink úgy tettek, mintha nem történt volna semmi. Gyuri belevetette magát a munkába. Kriszta előre megírta az elmondandó búcsúztatót. Rólam bőségesen esett szó – pozitív értelemben. Ami-kor a tiszteletes megtudta, hogy a leírt szöveg Kriszta végakarata, szóról szóra fel akarta olvasni. A főnököm kötött vele egy olyan kompromisszumot, hogy a saját magáról szóló dicshimnuszból kihúzhat néhány mondatot. Állítólag végigsírtam volna a temetést, nekem viszont most az Úr angyalaival együtt kell örvendeznem.
– Hamarosan kapsz egy levelet – jövendölte Gyuri –, amelyben beidéznek Kriszta hagyatéki tárgyalására. Nos, feltétlenül el kell jönnöd…
– Ne mondd már, hogy örökölni fogok! Szegény, szerencsétlen teremtésnek csak egy lakása volt, de a te neveden van.
Főnököm tollát egyik kezéből a másikba helyezte, mint aki nagyon jól érzi magát. Mosolygott, miközben játszadozott.
– Nem volt szegény, csak szerencsétlen. Egyébként a közjegyzőnél több olyan dolgot megtudsz, amit gyávaságom miatt nem mertem neked elmondani.
– Gyuri! Te nem vagy gyáva! Viszont ennél csúnyább szót kel-lene használni azzal kapcsolatban, amit Krisztával velem és magaddal tettél. Az elhallgatásra, a bosszantásra gondolok…
– Sokszor kell bocsánatot kérnem. Igazad van. De vedd komoly-an az idézést. Amit ott hallasz, komoly-annak alapján el tudod dönteni, hogy gyáva vagyok-e. Ne lepődj meg semmin! Fogadj el az élettől, az Úrtól, Krisztától mindent, amit mondanak és adnak. Lesz köztük olyan infó is, amely néhány évtizedet késett.
Mivel már nem kerestem a „másik” apámat vagy anyámat, nem reagáltam. Melegség sugárzott a szívemből, gyengédség, jóság áramlott magzatom irányából. Vigyáz rám. Én pedig azt „üzentem”
neki, hogy gondoskodó, szerető apja és anyja van; megóvjuk min-den bajtól.
Napok óta fojtó volt a hőség és a fülledtség. A forró levegő ránk telepedett a lakásban. Dani tartotta bennem a reményt. Állandóan a kedvemben járt, és Edinát, vagyis Krisztát jótevőnek nevezte. En-nek az volt az oka, hogy a közjegyzőtől megkaptuk az idézést végrendeletének rám vonatkozó részével együtt.
A hagyatéki tárgyalást megelőző este hirtelen kitört a vihar.
Haragos, mélyszürke, helyenként fekete színű lett az égbolt;
éjszakai sötétségbe borult a város; a félelmetes, hosszan cikázó villámokat éktelen, vészjósló mennydörgés követte. A szél süvítve hasított a házak között, megzörgette a redőnyöket, a fiatalabb fákat térdre kényszerítette, az öreg óriásokból pedig fájdalmas nyögése-ket csalt elő. Rettenetesen hullt az égi áldás, az utcákon hömpöl-ygött a víz. A növények agyonázva, kiszolgáltatottan lógatták lev-eleiket, dacolni próbáltak a természet erejével, de hiába. A kinyílt virágok szirmai a letört gallydarabokkal versenyt úsztak a vízben.
Dani ölébe ültetett, átölelt és simogatott.
Nagyon hosszú volt az éjszaka. Sokáig nyitott szemmel feküdtem a sötétben, a távolodó vihar egyre mélyebb hangjait hallgatva. A villámok-dörejek már nem vakítottak, és nem remegtették meg az ablaküvegeket. Időnként azonban még most is olyan erejű
széllöké-sek érték a falakat, hogy az ágy szinte rengett alattam. Mint a Fe-kete-tengeri hajóutunkon, amikor a háborgó tenger vészesen hul-lámzott. Akkor is kedvem lett volna odakiáltani a haboknak, mert tele voltam szorongással: „Miért kínoztok? Mit vétettem?!” Aztán észrevétlenül elúsztam a végtelenbe. Elaludtam.
A közjegyző egy terebélyes asszonyság volt. Az ötödik ikszet ta-poshatta. Sípolva szedte a levegőt. Titkárnője szorgoskodott körülötte, dossziékat, iratokat tett elé, mutogatott, majd elvette, az-tán újabbakat emelt ki a szekrényből. Még a tollát is a kezébe adta.
Dr. Terebélyesi Valéria hűséges volt a nevéhez: két összetolt széken ült.
Gyuri két perccel tizenegy előtt érkezett. Kettőnkön kívül mást nem hívtak meg a hagyatéki tárgyalásra. Bébimmel beszélgettem, aki figyelmesen hallgatott. Párommal megegyeztünk, hogy vagy a Dani, vagy az Eszter nevet adjuk neki. Kényeztetésnek helye nincs, őszinteségre, tiszteletre, a valódi életre neveljük majd. Egyik el-lentmond a másiknak? Nem baj, kicsikém! Még nem tudod, mit je-lentenek ezek a szavak, de megbízhatsz bennünk. Nagyon rendes bébi vagy.
Aztán egy hirtelen fordulattal Daninál teremtek a gondolataim.
Csodálatos melegség öntött el. Bőrömön végigfutott a keze érintése által keletkezett biorezgés. Mintha gyorsabban vert volna a szívem (a szívünk!), mert együtt volt a családunk…
Főnököm már korábban meghívott ebédelni. Daninak külön szólt, de a pontos időt nem tudtuk megmondani. A páromat tizenkettő után hívtam fel, aki úgy válaszolt, ahogyan szokott: „Repülök, mint egy rakéta!” A sztereotíp mondat persze szimbolikusan értendő, mert a menetrend szerinti űrhajója rendszerint késett.
Az Ady-gimnázium előtti kis parkban le kellett ülnöm. Életemben talán másodszor vagy harmadszor fordult elő, hogy Gyuri társasága terhemre volt. Hát igen! Felhúztuk a redőnyt, megtudtam, kik van-nak mögötte! Edina halála nyomasztott. Hogyan viselkedjek, mit mondjak? Megtudta, hogy terhes vagyok. Már másodszor gratulált.
De semmi köze hozzá! Mikor jön már Dani? Gyuri nem beszélt, pe-dig egyáltalán nem vagyunk haragban. Sőt…!
– Hideg gyümölcsleveshez és túrós palacsintához lenne gusztosom. Lehet, hogy a végén fagyit eszem, de még nem biztos.
– Én is ugyanazt kérem, mert nem szeretném, ha bizonyos sza-gok ártanának neked.
Főnököm igyekezett mindig gentleman módjára viselkedni, ha hölgyekkel társalgott. Igaz, ezt legtöbbször külön megmagyarázta, és ezzel kissé csökkentette nemes gesztusai értékét.
Megérkezett Dani. Még ki se fújta magát, máris csatlakozott a rendeléshez.
– Gyurikám! Nem tudom, hogyan kell viselkedni ilyenkor, miről il-lik beszélgetni. A telefon után személyesen hadd fejezzem ki őszin-te részvéőszin-temet, de valószínű nem szeretnéd, ha Edináról társalog-nánk. Ennyire ismerlek…
Én vettem át a szót.
– Figyelj, Gyuri! Dani nevében is köszönöm, hogy számomra ilyen váratlan és kedvező végrendelet született. Sok dologban félre-vezettél. Nem Krisztina volt, hanem Edina. Édesanyám szülte. Mint ravasz, vén rókának, mindenhez közöd van. Eddig ostobának néz-tetek, és tényleg bejött. Én voltam a palimadár. Most viszont ki tu-dom számítani: Edina három évvel korábban született, mint a nővé-rem. Akkor apu még nem ismerte anyut. Olyan dolog történt közte-tek, amit ennyi év után fölösleges lenne magyarázgatni, mert már nincs jelentősége. Ha képszerűen nézem, volt előttünk egy egyenes fonal. Te hatalmas gubancot csináltál belőle, és mind a ketten bele-gabalyodtunk néhányszor. Most végre kibogoztuk. Elintézted, hogy Meli magához vegye Edinát, mert nyilván anyu nem vállalhatta fel.
Esetleg miattad volt az egész. Ha ezt gyerekkorunkban megtudjuk, nyilván másképpen alakult volna az életünk. Fogadjuk el azt, ami van. Minden akkor derült ki, amikor tulajdonképpen már nem érde-kelt. Én már a kisbabánkért élek, dolgozom. Édesanyám emléke miatt megbocsátom azt, amit elkövettetek. Ebben benne van titkoló-zásod és a gyávaságod is…
Egyértelmű, tárgyilagos voltam. Valószínűleg Gyuri indulatos kitö-résre számított, és jól felkészült, hogy elmesélje szerelmi
viszonyu-kat, amely 1971-ben és 1972-ben kulminálódott. Nem ezt várta tő-lem.
Fokozatosan eluralkodott rajta a megnyugvás érzése.
– Előre megmondtam: jogosan fogsz gyávának nevezni. De ez a szó – ahhoz képest, amit megérdemlek – majdnem dicséretnek számít. Megesküdtem édesanyádnak, hogy soha, senkinek nem árulom el közös titkunkat.
– Betartottad… Mindenáron…Viszont mostantól kezdve nem vagy a keresztapám, mert a mostoha apám lettél. De már az elejétől kezdve úgy viselkedsz, nevelsz, törődsz velem, mintha a rendes lányod lennék. Persze ettől még az igazi, az én szeretett apukám és anyukám emlékét még jobban tiszteljük. Igaz?
Gyuri bólogatott.
Hármat kortyoltam az előttem lévő narancsléből. Gyuri ásványvi-zet ivott jéggel. Dani kis fáziskéséssel tudta ugyanezt megtenni, mert éppen akkor hozták ki a narancslevét. Két pincér szolgálta fel a hideg gyümölcslevest.
Jó étvágyat kívántunk egymásnak. Na, végre pont került a több mint harminc évig húzódó titokzatos események végére. Miközben ettünk, fel-felpillantottunk, majd tovább kanalaztuk a gyümölcsdara-bokat. Tekintetünk ritmikusan találkozott.
– Ez így nem jó! – törtem meg a csöndet. – Olyan, mintha verse-nyeznénk. Én most már lassabban eszem.
– Én is – helyeseltek mind a ketten. Kihasználva a rövid szünetet, Gyuri a sárga damaszt szalvétával alaposan megtörölte, és helyrei-gazította a bajszát.
– Én is – helyeseltek mind a ketten. Kihasználva a rövid szünetet, Gyuri a sárga damaszt szalvétával alaposan megtörölte, és helyrei-gazította a bajszát.