Dani frissen borotválkozva, fehér lepedőben jött ki a fürdőszobából.
Reggeli közben röviden elmeséltem, mi történt a bulin. Először meg-ijedt, hogy Gyurinak komoly baja lehet, aztán – Jenő bácsi üzenetét hallva – megnyugodott.
Eszembe jutott a Velencében töltött nászutunk. Megnéztük a Dó-zse-palotát, a Rialto-hidat, a Santa Maria templomot, a vámházat, amelynek tetején aranyozott szélkakas forgott. Nem maradhatott ki a Sóhajok hídja sem. Amikor átsiklottunk alatta, a gondolás énekelt, mi pedig csókolóztunk, hogy minden kívánságunk valóra váljék.
Élveztük, amit a percek kínáltak. Egész éjszaka egymásba feled-keztünk. Reggel nem ismertem magamra a tükörben, és karikás szemeimmel nehezen fogtam fel, hol vagyok. Dani tántorgott, egyik kezét mindig a falhoz támasztotta: „Feleszméltem, másnapos, és igen boldog vagyok!” – foglalta össze tömören a lényeget.
A pincér tányéron tatár bifszteket, barna kenyéren füstölt lazacot, cappuccinót hozott. Hamarosan visszafeküdtünk. Öt-tíz percnek tűnő alvás után (biztosan órák múltak el!) már hozták az ebédet a szobánkba. Kaviár, spárga hollandi mártással, báránysült, tengeri rákok, képviselőfánk, remek bécsi kávé… Dani humorizált:
– Evés közben minden szentnek maga felé hajlik a keze.
– Akkor mi is szentek vagyunk… – állapítottam meg.
Összekészítem a cuccainkat. A strandon majd bekapunk valamit.
– Romantikázunk egyet. Mennyi mindent jelenthet ez az szó. Ha most tudnád, hány asszociáció szaladt végig az agytekervényei-men!
– Miért? Mennyi? – kérdezte Dani.
– Ez költői kérdés volt!
– Á, csak lovagolsz a szavakon.
– Oké, de a képzettársításban nem annyira a mennyiség, hanem inkább a minőség a lényeg.
– Jutka! Te egy jó minőségű nő vagy! Azt sugalltad, hogy gondol-jak a minőségedre. A „romantika” szóba ez is belefér.
– Igen! Mégis olyan, mintha a tengerből kivennél egy kanálnyit.
Azt hihetnéd, hogy ez maga a tenger, mert sós. Pedig a tenger egé-szen más. Most legyen romantikus az, hogy kimegyünk a strandra, pihenünk, és nem csinálunk semmit.
– Olyan nincs, hogy nem csinálunk semmit, most mondtad, hogy pihenünk.
– Mindenbe bele akarsz kötni?! – Valójában én csúfolódtam.
– Nem, asszonyom! – Idétlenül tisztelgett, majd elnevette magát.
– Méltóztatott betenni a töpörtyűs pogácsámat?
– Uram! Megbocsásson, de az ön szolgálója, az a bizonyos Pi-roska meg a testvére, a Szürke Farkas sütötte még tegnap este…
Fejéhez kapott, és közölte, hogy ők már a strandon vannak.
– Biztosan megették mindet. Hány darab volt? – érdeklődtem a
„semmiről”.
– Legalább két tucat! Ennyi pogácsa négy embernek kitart egy ál-ló napig! Azért a Szürke Farkas oltári rendes tag. Emlékszel, milyen könnyen sikerült átszoknia az emberhúsról a töpörtyűs pogácsára?
– Miért? Emlékeznem kellene? Inkább indulhatnánk.
Egy fűszálat rágcsálok, mint egy beteg kutya vagy macska. Így gyó-gyítják magukat. Vagy a jó emésztésük miatt szükséges?
– Nyisd ki szépen a szád, hogy ki tudjam venni belőle azt az izét…
– Inkább kiköpöm.
– Nagyon jól teszed.
– De olyan finom! – ellenkeztem.
– És a zöld színű fogaid tetszenek? – tette elém a kis tükrömet.
Az összes fogam tele volt klorofillal.
– Hű, de ronda vagyok! – állapítottam meg tárgyilagosan.
– Nem annyira, mert divat a zöld szín, és közben üdít is. A stran-don mindenkinek zöld fürdőrucit kellene hordania, hogy egyesüljünk
a veszélyeztetett természettel. Ne izgulj, van egy jó módszerem. – Számba nyomott egy tekercsre hajtogatott gyümölcsös rágógumit. – Ez jót tesz a nemi hormonoknak.
– Légy szíves, kend be a hátam, és akkor egyetértek veled.
– Utána viszont te kend be az én hátam. Csak akkor adok igazat.
Nem állítom, hogy ezek őrületesen jó bemondások, de megszok-tuk. Szeretjük a szójátékokat. Sértődés nincs, mert sosem akarjuk egymást megbántani.
– Most viszont a csajok nem engem bámulnak – folytattam –.
Biztosan téged irigyelnek.
– Nem köthetem be a szemüket. Mit néznek?
– Azt, hogy a tetőtered be van építve és be van bútorozva.
– Á, megint ez az építész duma! Most jön, hogy mérnökien meg vagyok tervezve.
– Ha te állítod… És a nyakad egy lépcső, amely lefelé vezet a te-tőtérből.
– Persze, csigalépcső…
– Nem, mert akkor meg lenne tekerve. Mondta már neked valaki, hogy kitekerte a nyakad? Ez egy egyenes, barna, márvány lépcső-sor, amely levezet a nappaliba, amelynek a bútorzata legalább any-nyira kedvemre való, mint a falakon a tapéta.
– Nehogy azt mondd, hogy a tapétáim színét is ismered!
– Rózsaszín… fűzöld bútorok, kanapé, beépített fenyőszekré-nyek, hintaszék…
– Ha lejövök a tetőtérből, azon szoktam hintázni (vagy hantáz-ni)… – jegyezte meg.
– A szíved már nem tartozik a nappalihoz. Az egy hatalmas für-dőszoba jakuzzival. Na és még mi van benned? Két hálószoba…
– De ugye nem alszom külön?
Elkezdtem nevetni.
– Te, ketten, nem alszol külön – válaszoltam.
– Te tudni kicsit magyar? Na, akkor most befejezhetjük. Akár-mennyire szereted a túrós csuszát és a csokit, engem nem épí-tészmérnök tervezett, tehát nem vagyok a tervrajzod.
– Bocsi! Vége! De szerintem ez nyolc napon belül gyógyuló hi-bám. Sajnos gyakran kiújul.
Az áldott D-vitamin beburkolja egész testem Valószínűleg nem va-gyok elég pontos, mert meglehet, hogy a D-vitamin nem közvetlenül a napfényből áramlik belém, hanem a testemben bonyolult biokémi-ai folyamatok során alakul ki. Érdemes lenne egyszer utánanéz-nem… De nem most! Hason fekve úgy terülök el a zöld pléden, mint egy gyalogbéka. Kitalálhattam volna szebb hasonlatot is, de nincs kedvem hozzá. Rákapcsolódtam arra az akkumulátorra, amely fel-tölt energiával.
Nem jó helyet választottam, mert hangyák mászkálnak mellettem.
Kenyérmorzsákat gyűjtenek... Inkább hanyatt fekszem. A kék égbol-tot körülölelik a lombkoronák; mintha körhintán ülnék, amit az örök-kévalóság hajt fáradhatatlanul.
Jobb alapszínem van, mint Daninak, mert tavasszal jártam szolá-riumba. Kolléganőim néhányszor megjegyezték, hogy milyen szép árnyalatú harisnyát hordok. Hol vettem? „Nem tudom. Ajándékba kaptam Danitól.” Ennyi hazugságot igazán megengedhetek ma-gamnak, mert valójában szüleimtől örököltem. Nem, a harisnyámat, hanem a bőrszínemet. Holnapután még barnább lesz a „harisnyám”.
Az arányokra és a mértékre mindig vigyázok. Napszemüvegem megvéd a káros sugárzástól, de testemnek nem nyújt védelmet a negyvenfaktoros naptej. Senki se tudja, hol jár most az az ózonlyuk, amelyen akadálytalanul hatolnak át a napsugarak. A szél megmoz-gatja a levegőt, és balzsamossá válik a virágzó lucerna illatától.
Nem szeretnék leégni.
Irány az árnyék. Ekkor megcsörrent Dani telefonja. Kihangosítot-ta.
– Itt Dániel! Mivel szolgálhatok?
– Kedves munkatársunk, kapcsold be az FM 90-et! Adásban vagy! Hol és hogyan töltöd pároddal a hétvégét?
– Tényleg te vagy az? Orosz Pesta?
– Úgyis tudod... Ha bekapcsoltad a rádiót, vigyázz, nehogy ösz-szegerjedjünk! Menj távolabb!
– Tudom, nem vagyok kezdő. Éppen strandolunk. Gondolom, hogy az ózonlyuk még nem hagyta el Magyarországot, de azért tí-zig-tizenegyig süttetjük magunkat. Van néhány restanciám. Például mindenképpen elolvasom a „Megkérdezem már Danit, hogy mit csi-nál hétvégén?” című könyved.
Pesta nem érti a tréfát. Döbbenten jegyzi meg:
– Bocs, de én soha nem írtam ilyet.
– Én nem azt állítottam, hogy te írtad, de megjelent, kölcsön kap-tam tőled, tehát a te könyved.
– Te mivel olajozod a fogaskerekeidet?
– Csakis csukamájolajjal.
– Na, a csukamájolajnak ez most ingyen reklám volt.
– A fogaskerekeimnek szintén!
– És azt tudod már, hogyan töltitek a vasárnapot?
– Hogyne! Egész nap romantikázni fogunk. Többet sajnos nem mondhatok, mert családi titok, vagyis az intim szféránkhoz tartozik.
– Mit kívánsz hallgatóinknak hétvégére?
– Emlékezetes, pihentető, kellemes órákat.
– Ugyanezt kívánom nektek és a kedves hallgatóknak. Zene kö-vetkezik.
– Szenzációs! – Egy puszit nyomtam az arcára.
Dani azonban morózus volt. Még a strandon se hagyják békén!
– Hasonló szituban te is ugyanezt tetted volna bármelyikükkel.
– Az biztos. Pestával már elkövettem ilyet egy párszor! Jópofák vagyunk, igaz?