Furcsa az élet. Két nap múlva eltűnt a Kriszta iránt érzett ellenszen-vem. Amikor telefonált, rögtön igent mondtam. A Pálma cukrászdá-ban találkoztunk. Hirtelen lebarnult. Lehet, csak azért tűnt ilyennek, mert szőke parókáját barnára cserélte. Ebben a nagy melegben is hosszú nadrág volt rajta, zárt blúzt viselt. Egy színpompás futómus-kátli és távolabb egy bokor volt a háttere.
Úgy üdvözöltük egymást, mint régi barátnők. Ő már rendelt egy narancslevelet. Intett a pincérnőnek.
– Figyelj, Vica! Ő Jutka, a barátnőm. – Hozzám fordult. – Mit kérsz?
– Ugyanazt, mint te…, és még egy ananászos-banános fagyit. – Aki ilyen apró élvezetnek nem tud örülni, annak nagyon szegényes a lelki élete.
Kriszta magának szintén rendelt fagyit, amely hamarosan megér-kezett. Addig csak a kánikuláról váltottunk néhány mondatot. Mintha kétszázhúsz voltos feszültség vibrált volna a levegőben, de se testi-leg, se lelkileg nem volt egyértelműen felfogható. A várakozás ké-zen fogva körözött fölöttünk.
– Hogy van az öreg? – kérdezte váratlanul.
– Gyurira gondolsz?
Bután nézhettem rá, mert öregnek nevezte. – Ha minden igaz, akkor az apád, ha öreg, akkor is.
– Oké. Ez egy ostoba kérdés volt! De akkor most térjünk a lé-nyegre.
– Nem bánom, de előbb szeretnék tisztázni néhány dolgot. Gyuri tud arról, hogy megismerkedtünk?
– Abszolút nem sejt semmit.
– Miért nem vállal fel téged, ha valóban a lánya vagy? Fizette a plasztikai műtéteket, plusz még anyagilag segít – ez dicséretes, de mégis távol tart magától.
– Rendben van! Nyíltan megkérdezted, őszintén válaszolok. Ka-paszkodj meg! Én az elhunyt anyádnak, Kollits Saroltának és Gyuri-nak a lánya vagyok…
Aki ilyen fejbevágós mondatot hall, elsőre nem tudja felfogni.
– Nem, ezt nem értem.
– Gyuri az apám. Ezt tudtad. Anyukádról nyilván sejtelmed sem volt.
– Hoppá! – kiáltottam fel akaratlanul.
– Ez bizony „hoppá”! Minimum! – tett rá még egy lapáttal.
Az asztalra könyöklő kezem megbicsaklott. Majdnem felborítot-tam a fagylaltos poharat.
Retiküljéből elővett egy elsárgult papírlapot, majd elém tette.
– Főleg azt olvasd el, ami sorkiemelővel alá van húzva.
Szemem előtt összefolytak a betűk. Valamilyen szakértői kutató-intézet klinikája az elvégzett vizsgálat alapján megállapítja, hogy kilencven százalékos biztonsággal bizonyítható a három személy vérrokonsága.
– Ez valamilyen apasági teszt eredménye? – kérdeztem. Vagy inkább állítottam?
– Olyasmi. Nem tudom, hogy húsz évvel ezelőtt így nevezték-e, de ez a lényegen nem változtat.
Könnyes lett a szemem. Papír zsebkendőt vettem elő. Ezért volt a nagyerdei padon az a furcsa látomásom, amikor kőszoborként álltam a megdöbbenéstől?
– Gyuri persze tudja! – tette hozzá Krisztina még mielőtt megkér-deztem volna.
Kissé magamhoz tértem.
– Akkor mi most féltestvérek vagyunk…, vagy mi a szösz? És ki-derült, hogy ki kivel feküdt le?
– Mit mondjak erre? Ezek költői kérdések.
– Mit tudsz te az én édesanyámról? Soha nem ismerted úgy, mint én és a nővérem. Nála jobb anyát csak a mesében lehet el-képzelni.
– Elhiszem, de a tények önmagukért beszélnek. Ha rövid időre megáll az ész, aztán csak elindul. Nálad most éveket késett. De mégis láthatod az időt: ott van előtted.
– Miért? Miért? – ismételgettem félhangosan.
– Erre csak ők tudnának válaszolni.
Izzadtam, remegtek a lábaim, aztán olyan fájdalmat éreztem, mintha valaki ököllel arcul csapott volna.
– Ez képtelenség! Nem hiszem el! – szakadt ki belőlem.
– Pedig ez maga a valóság. – Láthatóan nem volt ínyére a dolog, mégis mosolygott. – Úgy tizenöt évvel ezelőtt kiderült, hogy lisztérzékeny vagyok. A DOTE-n feküdtem, és természetesen min-denféle lehetséges vizsgálatot elvégeztek. Gyuri anyudat befolyá-solhatta valahogy, mert ő is beleegyezett.
– Hogy került hozzád ez a papír?
– Nem fogok hazudni. Elloptam Gyuritól. Holnap visszateszem.
Ahogy bemegyünk Gyuri irodájába, jobbra van egy könyvespolc, annak a szélén egy nagy kék dosszié. Abban találtam meg véletle-nül. Szabad bejárásom van, de igyekszem elkerülni mindenkit. Igen, a közös kollégáinkról van szó. Papíron ugyan, de nekem is ott van állásom.
Megfájdult a fejem. Miért kell nekem ezzel a ki tudja kicsodával együtt ülnöm, szép emlékű édesanyámat gyaláznom? Lop, hogy saját célját elérje!
– Ezt a badarságot most hallom először; egyáltalán nem érdekel!
– Felemeltem a hangom. – Nem akarok a testvéred lenni! Köszö-nöm a vendéglátást! – Azzal felálltam, és kifelé indultam.
– A fagyihoz hozzá se nyúltál! – szólt utánam. Mintha most ez lenne a legfontosabb. A pultnál intettem a fejemmel, hogy „azt”
akarom kifizetni. A pincérnő megmondta az összeget. Letettem elé a papírpénzt, nem kértem a visszajárót.
Becsaptak, átvertek. És akkor jött az a mentő gondolat, hogy megtudjam, kinek a telefonjáról hívott Kriszti. Szerencsére nem til-totta le a számát, én viszont megtettem ezt a saját mobilomon. Na, ki volt a másik telefonnál? Igen, Gyuri szólt bele! Én viszont nem mondtam semmit, csak sóhajtoztam. Próbálkozott, beszélt, kérdezte ki vagyok, mit szeretnék, beteg vagyok-e. Hagytam szenvedni. Még-is ő az apja?! KrMég-isztina szerint Gyuri nem tud az apasági bizonyíték
„elemelésétől”. A mobil hogyan kapcsolódik ide? Lehet, hogy két
„bunkófonja” van, de nekünk csak az egyik számát szokta megadni.
A főnököm mindig olyan őszinte volt hozzám. Talán nem hazudna, ha nyíltan a szemébe mondanám: „Krisztina nem halt meg, és ezt te jobban tudod, mint én.” De képtelen vagyok bizonyítani. Viszont a gyászolók látták, amikor az anyjával együtt eltemették. Kiknek a hamvai voltak az urnákban? Ha egyáltalán volt bennük valami. En-nek már néhány éve. Milyen alapon, kiEn-nek mondhatnám el a kéte-lyeimet? Bűncselekményre utaló jel nincs, Exhumálást nem kérhe-tek. Tehetetlen vagyok.
Enikő azt javasolta, állítsak csapdát Gyurinak. Derüljön már ki: nem véletlenül táplál irántam apai érzelmeket, vagy tényleg szerelmes belém.
– Tudod, mibe akarsz most belerántgatni?
– Hogyne! Ha valamelyik változat kiderül, megváltozik az egész életed. Rettenetesen nagyot fogsz csalódni velem együtt.
– Biztos, hogy ezt én akarom? Szerintem csak te szeretnéd – el-lenkeztem.
– Te döntesz.
– És hogy csináljam?
– Teremts olyan helyzetet, hogy kénytelen legyen bevallani az igazat! Én pedig szétnézek a levéltáramban, hátha akad valami. Ha Krisztával találkozol, feltétlenül másoltasd le azt az apasági igazo-lást… vagy micsodát.
Eddig azt hittem, hogy Danival nyugodt, vidám életünk van. Több éve dolgozom Gyuri cégénél. Sohasem gyanakodtam semmire. Mi-ért kellene nyomozgatnom? Akármelyik feltételezés derül ki, nekem annyi. Ha netalán szerelmes belém, az elhárítása könnyebbnek tű-nik. Ha tényleg úgy vonzódik hozzám az öreg, mint egy nőhöz, ak-kor ezt már számtalanszor kifejezhette volna. Mindig baráti formá-ban, és csak bókokat fogalmazott meg. Ilyet csak viccesen lehet felfogni. Tiszta rémálom: felnőttként keresem a valódi apámat. Benn vagyok a dzsungel közepén. A kezemben lévő bozótvágó késsel irtom az őserdő bokrait. Lassan haladok, nem tudom, jó irányban megyek-e. Érzem, hogy ott vannak valahol a semmiben. De milyen út vezet odáig? Ha mégis célba érek, melyik apámat találom ott?
Hogy merjek az eddig imádott édesanyám szemébe nézni? Hol az apám, aki szülőként nevelt fel? Mit mond majd, ha mégse ő az igazi apám? És hogyan lehet „édes” egy olyan anya, aki megcsalja a fér-jét? Meg kell bolondulni!
– Édesapám! Segítesz nekem? Mennyi ötször hét? Ezt kell kiszá-molnom, ez a házi feladat.
Apám a könyvespolc előtt állt. Furcsa módon égszínkék zakó és hozzá egyáltalán nem illő aranypor színű nadrág, lila cilinder, piros csizma, bordó ing volt rajta. Miért kell ilyen tarkabarkán öltöznie az én apukámnak?
Ekkor megjelent édesanyám; balról jött, a konyha felől. Csak al-sónemű volt rajta. Bambán nevetett, miközben fogai hátrahúzódtak.
Apu megfordult. Levette a cilinderét. Mellém ült az asztalhoz.
Rizsporos hajáról minden fehér szemecske az ölébe hullt. Arca ter-mészetessé vált, de mégis felkiáltottam. Más is ezt tette volna a he-lyemben, ha hirtelen Gyurit látta volna meg.
– Te nem az apám vagy! – vágtam oda durcásan. – Ötször hét az harmincöt – tettem hozzá úgy, mintha ez az én felfedezésem lenne.
Anyám közeledett felénk, de nem vártam meg, amíg megérint, mert kifutottam a szobából.
Az álom nagyon megrázott. Dani hajolt fölém.
– Itt vagyok, bogaram. Segítek. Rosszat álmodtál. Már elmúlt minden. Nem tér vissza soha!
Kivett a szekrényből egy másik hálóinget. Felültetett, lehúzta ró-lam a ruhát, majd rám adta a szárazat. Lecserélte a takarót, a lepe-dőt, majd felemelt, és átvitt a saját helyére, a másik oldalra.
– Most már nyugodj meg, nem lesz semmi baj, majd fogom a ke-zed. – Senki sem képes ilyen lágy-melegen simogatni; bizseregtető elektromosság járta át a testem, aztán ellazult minden porcikám.