A politikai forradalom gyakran bizonyul a gondolkodói becsü-letesség próbájának. Hiszen a társadalom állapotát, szerves fejlődésének lehetőségeit a gondolkodó objektív adottságként éli át. És ez az adottság ütközhet - és kritikus pontokon törté-nelmileg szükségképpen gyakran ütközik is - a kívánatosként előre látott, ésszerűként egyedül elgondolt és elgondolható fej-lesztési alternatívával. Ütközik, ha a szóban forgó adottság en-nek az alternatívának a választását nem teszi lehetővé, mert gyakorlati megkísértése biztos kudarccal kecsegtet. A végső ér-tékválasztás gyötrő dilemmája ez: vagy eleve lemondani arról, amit megvalósítandónak - mert egyedül jónak - gondolunk, hogy kompromisszumokkal, az egymásra következő reformok állhatatos, de mégiscsak kis lépéseinek a taktikájával tapoga-tózzunk és próbáljunk előrehaladni az áhított cél felé? Vagy vállalva a vállalhatatlant, a politikailag visszavonhatatlant, a társadalmat a forradalom kataklizmájába dobva kíséreljük meg az áttörést, a csupán lehetőnek a kikényszerítését, az adottságokon átgázolva a közvetlen célratörést? Igazi dilemma ez. Hiszen az áttörés kataklizmát jelent, és a kataklizma az ed-dig vallott és megvalósított értékeket a végső érték igézetében kockára teheti; a társadalmat polarizálja, s e polarizálásban az embereket, tehát a végső értéknek is kizárólagos címzettjét el-vont tárgyakká, csupasz eszközökké alacsonyíthatja; olyan fo-lyamatokat indíthat el, amelyek minden társadalmi mozgás kö-zül a legkevésbé előre láthatók, a legkevésbé ellenőrizhetők és tervezhetők, vagyis amelyeknél a rögtönzések kényszerének
legnagyobb foka a visszavonhatatlanság legélezettebb formái-val párosul.
Egy személyes vallomás olykor szubjektív, olykor lírai szá-lakkal szőtt, a XIX. század magyar valóságát és sorsfordító kérdéseit az elemző gondolkodás s ugyanakkor az időtlenné tisztuló emberi bölcsesség tükrében elénk táró kép az, amely e korántsem csupán magyar s korántsem csupán történelmi érde-kességű problémakörről Szalay László, a reformkor politikai-jogi gondolkodója kapcsán Antalffy György könyvében1 ki-bontakozik. Történelmileg a nemzeti szabadságharc forradal-mi mozgásába, majd az ezt elfojtó császári hatalommal való kiegyezésbe torkolló magyar reformkor megszemélyesített tab-lója ez, melyben az evolúció vagy revolúció csupán a történe-lem folyásától tényszerűen feloldott nagy ditörténe-lemmája, s ebben a személyes választások tragikus sorozata megfogalmazódik.
Mert a forradalomért lelkesülők szélső körén túl, akik közt a gyakorlati cselekvésben talán Kossuth Lajos, az égzengés apos-tolaként pedig a nemzet költője, Petőfi Sándor a legbeszéde-sebb példa, létezett egy másik szélső kör is, melyet a kegyetlen önmardosásban, tépelődésben, de a személyes sors drámai vég-kifejletében is mindenekelőtt Kossuth nagy eszmei ellenfele, Széchenyi István reprezentál. Ám a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi nem állott egyedül. Oldalán állott egy ifjabb nemze-dék is: Szalay (1813-1864) társai, kik véle a vég tragikumában is osztoztak - így gróf Teleki László (1811-1861), ki a maga ki-szabta halálba egy évvel később követte Széchenyit, vagy báró Kemény Zsigmond (1814-1875), kit talán csak elméjének végső elborulása mentett meg e sorstól. És Szalay László pontosan a forradalom tragikus választása és ugyancsak tragikus nem
vá-lasztása mint két rossz, ám objektíve mégis egyszerűen kikerül-hetetlen alternatívával szembeszegülve, ennek kegyetlen szorí-tásában kísérli meg egy tertium datur kovácsolását: a szubjek-tíve bizonyosnak vett kiúttalanságban is valamelyes út remé-nyével kecsegtető - az előbbieknél bizonyosan nem könnyebb, sikere esetén mégis a legtöbb ígéretet hordozó - megoldás vá-lasztását.
Miképpen alakul is hát élete? Csupán címszavakban: jogi és filozófiai tanulmányok, költői és novellisztikus kísérletek, iro-dalomkritikai tevékenység, közben jegyzői gyakorlat, ügyvédi vizsga, a Themis képében (1837) az első magyar jogi folyóirat indítása, döntően német, francia és angol érdeklődésű tanul-mányutak, az Edinburgh Review ihletésére a Budapesti Szemle (1840) alapítása, büntetőjogi kodifikáció, kiterjedt jogtudomá-nyi és publicisztikai tevékenység, a Pesti Hírlap szerkesztése és követként az országgyűlés munkájába való aktív bekapcsoló-dás. A forradalom kirobbanása után kodifikációs osztályfő-nök a Deák Ferenc vezette igazságügyminisztériumban, majd diplomáciai megbízatások, mindenekelőtt a német központi hatalommal kötendő szövetség reményében. Frankfurt, Párizs, London, Párizs, Brüsszel a színterei a reménytelen, mert Ma-gyarországot Ausztriával szemben szövetségesként nem vállaló diplomáciai próbálkozásoknak. Kiterjedt publicisztikai tevé-kenység ismét, ezúttal svájci emigrációban, majd a Magyaror-szág történetével való rendszeres foglalkozás. Ennek keretében - részben Svájcban, részben már itthon - egy hatkötetes átfo-gó, úttörő forráskutatásokon alapuló összefoglaló történelmi szintézis kiadása, nagyszámú történelmi feldolgozás, különö-sen a magyarországi nemzetiségi viszonyok köréből, és koránt-sem utolsó sorban a Magyar Történelmi Emlékek, illetve a Mo-numenta Históriáé Hungarica sorozatának elindítása és gondo-zása. Élete utolsó éveiben ismét akadémiai pozíció: ezúttal a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára.
Gyakorlati küzdelmének tárgya legelsőbben is a megyei fö-deralizmus, valamint a követküldési és utasítási jog partikula-rizáló hatásának veszélyeivel szemben a jogegyenlőség, esküdt-bíráskodás, szabad sajtó, egyesülési jog és népképviseleti or-szággyűlés intézményesítése, s ezzel a szabadság, a szabadság-gal pedig a valóban politikai fejlődés szervezeti alapjainak és garanciáinak a biztosítása. Államelméleti és politikatudományi irodalmunk még csak részben tárta fel, hogy e gondolatkörben mennyi eredetiség rejlett, és hogy mennyiben bizonyult
való-ban előrevivőnek az akkor és ott viszonyaivaló-ban, illetve mind-ezeknek az aktuális jelentése és jelentősége a kérdéseket új mó-don felvető, ugyanakkor korántsem mindig valóban új kérdé-sekkel vívódó mai viszonyaink számára.
Antalffy György könyve hű krónikása, kortársi, irodalmi és finoman érzékeltetett saját értékelésekkel szembesített tükre Szalay László elméleti és gyakorlati küzdelmének, ugyanakkor a hősét hevítő ethosznak is roppant érzékeny tolmácsolója.
Érdekes, és bizonyosan az események egy irányba rohanni látszó torlódása, valamint a mindezek iránt egyre egyszempon-túbban reagáló személyes érzékenység magyarázza, hogy a po-litikai forradalom metamorfózisában is a társadalmi forradal-mat kereső, tehát a mélyről jövő s a mélyben való valóságos átalakulásokat igénylő, ennek érdekében a hosszan tartó, áldo-zatos, a látványos áttörések helyett a mindennapok mindenna-piságában megnyilvánuló munkát vállaló s így e nagyívű, pers-pektivikus elgondolásban végül is a folyamatos evolúciót, a re-formok útján történő előrehaladást választó hitvallás Szalay-nál a forradalom kitörését megelőző évben kulmiSzalay-nál. Legkü-lönbözőbb írásaiban ekkor bukkannak elő az egy szólamra hangszerelt, mégis oly sokszínűen hangzó gondolatok: „a leg-nagyobb politikai változás sem érdemes arra, hogy elérettes-sék, ha egyetlen csepp embervér kiontásába kerül" (O'Connel-től idézve).2 „Szokjunk le már valaha attól: az egyik szélsőség-re mindig a másik szélsőséggel válaszolni."3 „Tért nyitni ha bár csak lépésről lépésre a magasabb civilisatiónak; vagy a mi egy-re megy ki: az anyagi és szellemi javítások következetes lánczo-lata által közelebb hozni a népek alkotmányos életének tartós korszakát, - talán lassabban mint 1789-ben, de annál biztosab-ban, talán kevesebb dicsőséggel is, de annál nagyobb haszon-nal" (Guizot-ról összegezve).4 Vagy a törvényhozás csupasz ak-tusába Kossuth által vetett túlságos reményekkel szemben:
„c'est une erreur de la révolution, de erőire qu'un morceau de papier peut avoir quelque valeur, sans étre appuyé par la force morale. (A forradalom tévedésben volt, midőn úgy vélekedett,
hogy egy darab papíros némi értékkel bírhat, ha nem támogat -tatik erkölcsi hatalom által)" (Napóleontól idézve).5 Avagy, amint a kor- és küzdőtársak emlékező értékelése Szalayt vissza-idézi: „a francia forradalomban nem a Bastille vagy a Tuille-riák ostroma vagy a nép vad kitörései a nagyszerűek, hanem az a politikai és társadalmi átalakulás, mellyel a forradalom nagy férfiai csendes munkálkodásukkal Franciaország és az egész újabb kori társadalom alapját vetették meg. A saját átalakulá-sunkat is úgy érhetjük el, ha Franciaországot nem a forrada-lomban utánozzuk, hanem e nagy férfiak példáját követjük"
(Eötvös gondolatát összegezve).6 Végezetül ugyanez a gondolat talán engedékenyebben, de mégsem kevésbé kontrasztosan megfogalmazottan: „Míg azon harczban, melyet a nemzet a kormány ellen vívott, Kossuth harsogtatta a riadót, a Centra-listák csendesen megírták a jövő zenéjének partitúráját."7
És ha ugyanezen ethoszt a történelem szorítása nem arra kár-hoztatja, hogy forradalommal feszüljön szembe, úgy az euró-pai hagyományból egyébként is szervesen következő, Francis Bacontól és Giambattista Vicótól kezdődően megszakítatlan példák sorozatát kínáló mondanivalót tartogat. Ismét idézek:
„Jellemző, hogy Európának legtöbb alkotmányos országában a tanult osztályok politicai helotismusra kárhoztatvák, minek következménye, hogy a forum mindenütt olygarcháktól és tő-zsérektől hemzseg, s hogy még mindig nem látjuk a lictort, ki a tolongó csőcselékre rákiáltana: helyet, helyet az értelmi-ségnek!"8 Vagy, „A magyart mindenekelőtt arra kell figyel-meztetni, hogy más országokban azon úton válik státusférfiú-vá az ember, mellyen nálunk tudóssá státusférfiú-válik, - tanulás útján"
(Canning kapcsán).9 Avagy - ahogy megfogalmazódik benne a balsejtelem a forradalmi győzelem másokra mámoros hatású mézesheteiben is - : „Nem tudom, hogy miért kell mindig Polykrates gyűrűjére gondolnom, de a gondviselés nem ad ajándékot a népeknek; nem fáradtunk eleget mindazért, a mi most ölünkbe hullott."10
És még továbbmenve: ha az ügy, mely mindeme
megvitatá-sok és meggyőződések veleje, mozgató lelke volt, a reményte-lenségbe bukik, ugyanez az éthosz segít a gondolkodóhoz egye-dül méltó magatartás választásához - a tudatos reflexió tárgyá-vá tételhez is. Ez vezeti Szalayt 1849 őszén, a biztos bukás le-sújtó hírének vétele után - amint évtizedekkel később ez vezeti Somló Bódogot is az első világháborús csatavesztés, Erdély ro-mán megszállása, az evolúcióba vetett hit végleges megcsúfolá-sa s így az egyre reménytelenebb forradalmakba rohanás ide-jén, kevéssel végső személyes összeomlása, öngyilkossága előtt" - a történelem tanulmányozásához: „Tanulmányozni fogom nemzetünk történetét, hogy lássam: lehet-e még re-ménylenünk? A nemzetnek tulajdonai egy esemény által nem változhatnak meg, s ezért egész múltja az, miben jövőjének kulcsát találhatjuk. Tudni akarom, mi vár reánk? - hogy meg-győződve nemzetünk hivattatásáról, új erővel fogjunk munká-ba, s elkövetett hibáinkat jóvá tegyük, vagy azon meggyőző-déssel haljunk meg, hogy a magyarnak úgy sincs mit keresnie a világon."12 A kor ugyanakkor forradalmi demagógiájának közvetett bevallása, hogy még pontosan e kényes realistákat, a gyakorlati állásfoglalást gondolati reflexiójukkal megalapozó-kat nevezték - nem hízelgés céljából - doktrinereknek...13
Úgy vélem, hálásnak kell lennünk a szerzőnek a haladó gyományaink megidézése e szép példájában megnyilvánuló ha-ladó hagyomány újraélesztéséért; és hálásnak kell lennünk kü-lönösen akkor, ha általa nem csupán múltunk egy darabja s a benne hordozott emberi tudásanyag közvetítődik, hanem a gondolkodóhoz, mint nem csupán politikus, de egyszersmind morális lényhez méltó tartás, erkölcsi alapállás is.
Első változatában elhangzott a Magyar Jogász Szövetség által 1983. november 2-án rendezett könyvvitán: Jogász Szövetségi Értekezések, 1984/2.
Jegyzet
1 Antalffy György: Szalay László, a reformkor politikai-jogi gondolkodó-ja, Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1983.
2 Szalay László: Statusférfiak és szónokok könyve, Pest, Heckenast, 1847.
400. old.
3 Szalay László: Publicistái dolgozatok, 2. kötet. Pest, Heckenast, 1847.
273. old.
4 Szalay László: Statusférfiak és szónokok könyve, 343. old.
5 Szalay László: Publicistái dolgozatok, 1. kötet. Pest, Heckenast, 1847.
154-155. old.
6 Eötvös József: Emlék- és ünnepi beszédei, 2. bőv. kiad. Budapest, Ráth Mór, 1886. 233. old.-ra hivatkozással Antalffy, 88. old.
7 Pulszky Ferenc: Életem és korom, 1. kötet. Budapest, Ráth Mór, 1880.
229. old.
8 Szalay László = Pesti Hírlap, 1847. június 18.
9 Szalay László: Statusférfiak és szónokok könyve, Új folyamat. Pest, Heckerrast, 1850. 5. old.
10 Angyal Dávid: Szalay László emlékezete születése 100. évfordulója al-kalmából, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1914. 36. old.
11 Vö. Varga Csaba: Somló Bódog jegyzetei Arisztotelész Állambölcseleté-ről, Magyar Filozófiai Szemle, XV (1981) 6, 817-819. old.
12 Eötvös, 248. old.
13 Beksics Gusztáv: A magyar doctrinairek. Csengeri Antal, b. Eötvös Jó-zsef, b. Kemény Zsigmond, Szalay László, Trefort Ágoston. Budapest, Rud-nyánszky, 1882.