Két és fél évezreddel ezelőtt az ióni bölcselő, Hérakleitosz már megfogalmazta a törvény és zsarnokság, valamint a szabadság és szabadosság egymásba átcsapásának, és ezzel közöttük a kényes mert mindenkor felboruló és ezért újra létesítendő -egyensúlv keresésének nagy dilemmáját. „Az emberi társada-lom igazi problémája - mondta - az, hogy összetársítsuk a sza-badság ama fokát, amely nélkül a törvény zsarnokság lenne, a törvény ama fokával, amely nélkül viszont a szabadság puszta szabadosságot jelentene." És az európai és az Európából kisu-gárzó fejlődésben máig él a dilemma; szociológusok, politoló-gusok s jogászok máig megújulóan az ősi bölcsesség újrafogal-mazására kényszerülnek. Akár a klasszikus antikvitás tanításai közé is tartozhatna, olyannyira örök és időtlen igazságnak tűn-nek Lord Acton szavai: „A hatalom korrumpálódásra hajlik, és az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál."1
Ha a politika és a politikai gondolkodás történetének elem-zéséből a nemrég elhunyt magyar politikai gondolkodó, Bibó
István nyomán mi is azt a tanulságot hámozzuk ki, hogy „a 'történések' mögött a századokon átnyúlóan, hosszú távon is bizonyos 'szerkezetek' lényegesek, melyek a jelen számára egy-szerre jelölnek ki határokat és kínálnak lehetőségeket", s hogy - továbbá - a szerkezeteken túl „a történelemben ... modellek is vannak, melyeknek belső összetétele változhat, érvényük azonban konzisztens lehet a struktúrákon át",2 úgy a fenti megfogalmazásokban egy modell mögött megbúvó problémát, egyszersmind egy modell kialakításának az igényét kell
lát-nunk. S ha mindezt összevetjük az elidegenedés jelenségének marxista értelmezésével, melyből kitetszik, hogy az elidegene-dés önmagában nem egyetemes, de nem is szükségképpen par-tikuláris, hanem társadalmilag mindenkor konkrétan meghatá-rozott objektív feltételeknek és szubjektív lecsapódásaiknak az összetalálkozásából adódó jelenség (vagyis hogy korántsem a társadalmi létet általában meghatározó „condition humaine", de nem is olyan történelmileg korlátozott jellemző, mely a szo-cializmus létező gyakorlatából eleve kizárható lenne),3 úgy már érzékelhető lesz e problematika aktualitása is.
Átgondolásakor mégis úgy érzem, hogy elsőként csak mód-szertani megközelítése lehet sikeres. Egy olyan megközelítés, amely az államhatalmak megosztásának doktrínájában s az en-nek megvalósítására tett kísérletek gyakorlati kritikájában megkísérli az ideologisztikus, sőt a nyíltan utópisztikus mozza-natot megragadni, hogy az ideológiakritikai elemzés elvégzését követően lehetővé - s az elméleti tisztesség követelményei felől egyenesen mellőzhetetlenné - tegye az ideológiakritikain túl-mutató alapvető társadalmi összefüggések, azaz a problemati-ka voltaképpeni alapja, és ezzel mindenkori aktualitása feltárását. A jelen írás így csak módszertani tisztázásra vállalkozik -arra, hogy csupán ösztönzője legyen további, immár a politika-elmélet és politikai szociológia területéről elvégzendő kutatá-soknak.
Az emberiség közös gondolati kincsként, ugyanakkor a leg-újabbkori nyugati civilizációs fejlődésben döntő szerepet ját-szó felismerésként tartja számon az egyes államhatalmak meg-különböztető fogalmi leírását, majd annak normative kifeje-zett igényét, hogy az egyes hatalmakat az állam valóságos rend-szerében s ennek valóságos működésében következetesen, ma-radéktalanul szétválasszák.
E gondolati kincs ugyanakkor valójában sem nem egyete-mes, sem nem időfölötti. Az alapjául szolgáló felismerés eltérő jellegű és indíttatású politikai s elméleti szálakból szövődött össze. Hogy csupán néhány kiemelkedő alakítóját említsem:
Arisztotelész a görög városállamok formáinak összehasonlító elemzése során jutott a fogalmi megkülönböztetés (az állam-ügyekről tanácskozó testület, a vezető tisztviselői kar és az igazságszolgáltató testület mint az államhatalom három ténye-zője) gondolatára;4 Locke a törvények és nem emberek uralma alá rendelt kormányzat biztosítása érdekében választotta szét a hatalmakat (törvényhozó, végrehajtó és föderatív, azaz kül-ügyeket intéző hatalom);5 Montesquieu pedig azért javasolta e
hatalmaknak együttműködést feltételező, ugyanakkor mégis ^ garanciákkal övezett különválasztását, hogy ezzel az
állampol-gári szabadságot szavatolja intézményi alapjainak a lerakásá-val (a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom szétvá-lasztásával).6 Nos, a politikatörténet feltárja ebben a kölcsönös kompromisszumon alapuló vegyes kormányformák ókori ál-mátóra feudális abszolutizmus önkényével szembeszegezett ha-talommegosztás polgári igényén keresztül a liberalizmus lát-szategyenlőségének az intézményi fedezéséig vezető utat. Az el-mélettörténet számára pedig világos, hogy szerkezeti összete-vők és átfogó állami funkciók megkülönböztetésétől ível a lődés az államszervezet működésbeli kölcsönhatásainak és fej-lődési törvényszerűségeinek a felismerése felé. Egyfelől tehát az irodalom megkísérli hangsúlyozottan bizonyítani a gondolat fejlődésében rejlő történeti különneműséget, másfelől mindez mint valamiféle megkülönböztetetlen s kárhoztatandó egység látszik aláhullani a mát a múltból megítélő politikatudósok és alkotmányjogászok ráolvasásainak egyre megújuló pörölycsa-pásai alatt.
Miről is van valójában szó? Röviden annak eredményéről, hogy a gondolatok eredendően többértékűek, így bármiféle privilégium vagy ellenprivilégium nélkül szabadon felhasznál-hatók. Még pontosabban arról, hogy a XVII. és XVIII. század fordulójának nagy polgári átalakulásai, mindenekelőtt az ame-rikai és francia forradalmi alkotmányozás gyakorlatában, a megkülönböztetés és különválasztás gondolatát tételes intéz-ményi megoldást előíró receptként értelmezték és ennek
megfe-lelően önmagában elégséges (de szükséges) berendezkedési mintaként írták elő az államhatalmi ágak szétválasztását. Bár-melyik megnyilvánulást vegyük is szemügyre, világosan látható e vélekedés kudarca. Mert nem történt más, mint az elérendő cél abszolutizálása, ennek megvalósításához kizárólagos esz-köz rendelése, és mindezek következményeként az eszesz-közvá- eszközvá-lasztással magának a célmegvalósulásnak is tételezése. Márpe-dig ez nyilvánvalóan nemcsak leegyszerűsítés, de az eredeti fel-ismerést valójában kiforgató, meghamisító és ezzel létét, értel-mét egészében fenyegető torzítás.
Ám az akció reakciót szokott szülni, s ez jelen esetben sem maradt el. Sőt, ha az akció túlzottan kategorikus vagy vakon intoleráns, a reakció hangvétele is ehhez igazodik, és pontosan az érzékeny pontot találva felel - anélkül hogy szélesebben fel-fogott, differenciált, az eredeti problémamagot feltáró, iránta nagyobb megértést vagy érzékenységet mutató válaszra töre-kednék. Milyen válaszra is ösztönözhetne Madison kijelentése, miszerint „minden hatalomnak ugyanazon kézben történő egyesítése, legyen az egy, több vagy számos kéz, örökletes, ön-kijelölésen vagy választáson alapuló, csak magával a zsarnok-sággal egyértelmű lehet"7? Vagy az eszközöknek önmagukban elégséges céllá tétele, miszerint „a törvényhozó ágazat sohasem gyakorolhatja a végrehajtó s bírói hatalmakat vagy ezek egyi-két, a végrehajtó a törvényhozó s bírói hatalmakat vagy ezek egyikét, a bírói a törvényhozó s végrehajtó hatalmakat vagy ezek egyikét, így végül a törvények és nem az emberek uralma valósul majd meg"8? Vagy a francia forradalmi nemzetgyűlés határozmánya, mely kimondta, hogy nincs alkotmánya annak a társadalomnak, amelyben az államhatalmak szétválasztása nem határoztatik el? Nos, a válasz megkérdőjelezte - és meg is kérdőjelezhette - , hogy léteznek s létezhetnek-e egyáltalán egy-mástól független államhatalmak; hogy egy ilyen doktrinér igény s ennek normatív tükre valóban átment s egyáltalán át-mehet-e a gyakorlatba; vagyis hogy nem inkább arról van-e szó, hogy e teoretikus mezbe öltöztetett tételezések és normatív
lefordításuk nem mások, mint a vágytól vezérelt gondolkodás illúziói, melyek a forradalmi mézeshetek eufóriájával magya-rázhatók csupán, hiszen csattanós cáfolatukat épp a tényleges államberendezkedés s az ezt tükröző további alkotmányozás adja? Úgy vélem, történelmileg az ilyen válasz nemcsak méltó volt, de bizonyítható is - jogos hát a szó mindkét értelemben.
És valóban: az idézett remények nemcsak születésük pillanatá-ban voltak illuzórikusak, de későbbi fejlemények is csupán
to-vábbi korlátozásukat, több vagy kevesebb kompromisszummal ^ véghezvitt meghaladásukat hozták.
Ám ha ezzel egyetértünk, már csak egyetlen kérdés marad:
teljes-e ez a válasz, vagy inkább olyan felelet, amelynek arcula-tát a kérdésfeltevés korlátozottsága (vagy éppen korlátoltsága) szabja meg?
Úgy gondolom, a tisztázáshoz közelebb jutunk, ha megkísé-reljük a marxi ideológia-fogalmat alkalmazni. Lukács mód-szertani vizsgálódásai nyomán erről az alábbiak mondhatók:
az ideológia a „konfliktusok tudatosításának és végigharcolá-sának"9 eszköze. Általános megfogalmazás szerint „a valóság társadalmi feldolgozásának az a formája, amely arra szolgál, hogy tudatossá és cselekvőképessé tegye az emberek társadalmi gyakorlatát"10. Mivel a társadalomontológia sarkalatos pontja szerint „valamely társadalmi jelenség létének vagy nemlétének végső és döntő kritériuma a társadalmi hatékonyság"11, az ideológia kritikája, vagyis ismeretelméleti igazságának vagy hamisságának a kimutatása önmagában nem elégséges, lévén nem ad magyarázatot az igaz vagy hamis ideológiák társadalmi hatásgyakorlására, még kevésbé arra, hogy „miként cseleked-hettek az emberek valamely 'hülye' ideológia alapján mégis messzemenően érdekeiknek megfelelően, tehát közvetlenül he- v lyesen"12. A marxi életmű vizsgálatából egyértelműen kitetszik, hogy „Marx éppen ezért nem ismeretelméleti elvontságában, hanem társadalomontológiai konkrétságában vetette fel az ide-ológia problémáját, amikor az ideide-ológia meghatározásakor nem a helyesség vagy hamisság dilemmája jelentette számára a
genetikus alapot, hanem funkciója, hogy tudatossá tegye és vé-gigharcolja a társadalmi életnek azokat a konfliktusait, ame-lyeket a gazdaság váltott ki."13 Sarkítva tehát, az ideológiák-nak „nem feltétlenül az a mértékük, hogy melyik az ismeretel-méletileg helyesebb vagy a társadalmilag-történelmileg hala-dóbb, hanem hogy mennyire ösztönzi a válaszadást az olyan kérdésekre, amelyeket éppen a társadalmi fejlődésnek és kon-fliktusainak mindenkori éppígyléte vetett fel".14
Egy példával élve: amikor a modern formális jog intézményi berendezkedése, működése és ideológiája közötti ontológiai összefüggéseket keresem, rá kell jönnöm arra, hogy az a nor-mákból indító és normákhoz érkező megközelítés, amit Marx és Engels - pejoratív éllel - jogászi világszemléletnek neve-zett,15 e berendezkedésben elengedhetetlenül jelen van, mint a sajátosan jogi működés ideáltipikus jellemzése. A német
ideo-lógia lapjain és másutt Marx és Engels kimutatták ugyan, hogy e szemlélet ismeretelméleti értelemben tarthatatlan; az ideoló-giakritikánál azonban nem mentek tovább, mert akkor és ott ez nem volt feladatuk. Az ontológiai elemzés azonban szükség-képpeni funkcionális összefüggéseket tár fel egyfelől a formális tényállásmeghatározásokon alapuló, formális érvényességgel felruházott és formális szabálykövetést feltételező normarend-szer, másfelől az e normarendszer gyakorlati működtetésével és újratermelésével megbízott jogászságnak pontosan e szemléle-tet sugalló szakmai ideológiája között.16
Ez a példa talán megengedi a következtetést, hogy az állam-hatalmak szétválasztásának politikatudományi doktrínája és alkotmányjogi megfogalmazása is ideológiai funkciót tölt be.
Valóságos korlátozottságának vagy meghaladottságának a ki-mutatása pedig ennek megfelelően ideológiakritikai szinten mozog. A joggal kapcsolatos példánk és az államhatalmak szétválasztásának problematikája között azonban van egy je-lentős különbség. Nevezetesen, a jogászság szakmai ideológiá-ja a mindenkori hatósági jogalkalmazó mindenkori cselekvése számára sugall direktívát: cselekedj úgy, mintha a formális
szabálykövetés felelős társadalmi döntéshez vezethetne, csele-kedj tehát úgy, hogy a formális szabálykövetés maximuma a felelős társadalmi döntés optimumához valóban elvezessen. Az államhatalmak szétválasztásának ideologikus megfogalmazása ezzel szemben nem meghatározott egyedek mindennapi tevé-kenységére vonatkozik, hanem a legösszetettebb társadalmi szervezetrendszer, nevezetesen az állam intézményi berendez-kedése s szerkezeti-funkcionális kialakítása számára sugall kö-vetendő elvet. Ebben pedig már benne rejlik, hogy míg a jo-gászság szakmai ideológiája egy egészében elérhetetlen, ám egyedi esetekben mégsem reménytelen eszmét sugall, a szétvá-lasztott államhatalmak doktrínája olyan eszményt ad, amely egészében is, egyes esetekben is elérhetetlen, s így megvalósulá-sát és megvalósíthatóságát illetően az utópiák többé-kevésbé légies közegében lebeg.
Noha ma már nyilvánvaló, hogy minden gondolkodás bizo-nyítatlan előfeltevések sorozatára épít,17 s hogy az utópia nem-csak összefüggő nézetrendszerként, de a nézet elemi összetevő-jeként is megjelenhet,18 a tudásszociológia nagyigényű vállal-kozása ellenére sem jött még létre az ideológia és utópia össze-kapcsolása, éppen mert e két fogalmat egymást kizáróan értel-mezték s szembesítették egymással.19 Amennyiben viszont az ideológia marxi fogalmával kívánunk élni, nyilvánvalóan csak és kizárólag konkrét társadalmi funkcióbetöltésétől függ, hogy az utópia az ideológia összetevőjének minősül-e vagy sem.
Szemben a polgári szociológia jelentős része által is követett engelsi hagyománnyal, mely az utópiában nemcsak átfogó né-zetrendszert lát, de lényegét mindenekelőtt módszertanilag, a jelen tudományos elemzését helyettesítő jövőképként ragadja meg,20 az ideológiával összefüggésben én inkább utópikus moz-zanatról szólnék, melyet mindenekelőtt funkcionális eredmé-nye: egyfajta eszményinek mint pozitív irányjelzőnek a megha-tározása és érvényesítése jellemez. Az utópikus mozzanat lé-nyege tehát a jelennel szembesített eszmény,21 mely egyfelől a valóság elemzésének és megítélésének mércéje, másfelől
irány-mutató a valóság átalakításához. E kettős szerepet pontosan azért töltheti be, mert a célok és eszközök összefonódásában nem az eszközök közvetlenségére, hanem a célok közvetettsé-gére koncentrál. A gyakorlat folytonos buktatóiban - mely egyebek között épp az eszközök céllá tételének rögzítődéséből s az egész folyamat visszacsatolatlanságából áll elő - pontosan azért mutathat irányt, mert az eszközöket is legfeljebb ebbe az eszményibe zárva, ebben feloldva tartalmazza. Következéskép-pen sem folyamatosan megújuló dialektikus mássága, a min-denkori valóságtól elvonatkoztatott volta, sem közvetlen meg-valósításának a lehetetlensége nem zárja ki, hogy iránymutató-ként szolgálhasson. A valósággal való dialektikus kapcsolat fe-jeződik ki abban, hogy „bizonyítéka" ama gyakorlat haté-konyságában rejlik, hogy a valóságban pozitív irányjelzőként szolgáljon; „bírálata" pedig nem önmagában, hanem csak a benne és általa szembesített valóság bírálatával együtt, azzal egységben lehet értelmes.
Nos, ha a hatalommegosztás politikatudományi-alkotmány-jogtani problematikáját kiszabadítjuk a rárakódott, aktuali-záló instrumentalizálások szorító gyűrűjéből, úgy vélem, a fen-ti képbe illeszthető lényegi mondanivalót kapunk. Elmélettör-téneti vagy terminológiai érdekből fontos lehet ugyan a hata-lommegosztási elméletek és a hatalmi egyensúly-elméletek el-különítése, mégis bizonyos, hogy ez utóbbi a tágasabb, a prob-léma elevenére tapintó, és hogy ennek ideologikus alakváltoza-tait figyelhetjük meg az ókori megnyilvánulásoktól napjainkig.
Mint láttuk, az ideologikus formák és a mindenkori valóság közötti ontológiai összefüggések vizsgálata lehetővé teszi an-nak feltárását, hogy az adott valóság talaján miért éppen az adott ideológia bontakozott ki és nyert gyakorlatilag hatékony felhasználást. Magyarázhatóvá válik tehát, hogy az európai fejlődés talaján, a parlamentnek a király elleni küzdelmében, majd az előre törő harmadik rendnek a feudális abszolutizmus intézményi hagyatékával szembeni küzdelmében ez az ideoló-gia miért és miként szűkült le csupasz eszközkifejezésre (a
tör-vényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom szétválasztása); ille-tőleg hogy a forradalmi átalakulások radikális hatalomkon-centrációt feltételező időszakaiban miért és miként adta át he-lyét a teljes tagadásnak (az államhatalom feltétlen egysége tala-ján legfeljebb bizonyos funkciómegosztás elismerése), amint a korlátozatlan népszuverenitás nevében Rousseau, majd a jako-binizmus, századunkban pedig a bolsevik forradalom proletár-diktatúra-elmélete egyaránt követelte.
Pontosan ez az ontológiai összefüggéskeresés mutathat rá ) arra, hogy ugyanazon probléma gyakorlati megoldására eltérő
feltételek eltérő ideológiákat hozhatnak létre; hogy ezekben az ideológiákban az eszközök céllá tétele, az utópikus mozzanat előtérbe kerülése vagy épp a probléma valóságos magjának is a tagadása a maga helyén egyaránt szükségképpeni, a társada-lom és konfliktusai adott állapotának megfelelő, így lukácsi ér-telemben létszerű funkciót tölthet be. Nem véletlen tehát, hogy a magyar alkotmányjogtudomány egyik jelentős képviselője egy évtizede akadémiai székfoglalójában pontosan a szocialista államszervezeten belüli belső ellentétekkel és a kiegyenlítés mó-dozatainak szükségképpeniségével és lehetőségeivel foglalko-zott;22 amint nem véletlen az sem, hogy a második világháború befejezését követően, az új magyar társadalom remélt alapjai-nak a lerakásakor Bibó István, a magyar politikatudományi gondolkodás nagy hatású alakítója az ő székfoglalójában már szükségesnek látta rögzíteni: „A probléma tehát nem az, hogy az állam funkcióit kategorizáljuk, azután kimondjuk, hogy ezeket egymástól tűzön-vízen keresztül el kell választani, ha-nem az, hogy a hatalomkoncentráció bármely szervi jelenségé-vel szemben kell a hatásköröket megosztani, tőle hatásköröket elvonni, vele szemben konkurráló hatalmakat megszervezni."23 Úgy vélem, aktualizáló értelmezési lehetőségeivel szemben nem sugall más képet Marxnak a tartományi gyűlés csatározá-saitól kiváltott alkalmi, konkrét és általános tanulságaiban mégis megkülönböztethető világos megnyilatkozása sem:
„ A . . . nagy államfilozófusok által szent és sérthetetlen elvként
legnagyobb tisztelettel övezett hatalommegosztás alapjában nem más, mint az állami mechanizmusra az egyszerűsítés és el-lenőrzés érdekében alkalmazott közönséges ipari munkameg-osztás. Mint a szent, örök és sérthetetlen elvekkel lenni szo-kott, ez is pontosan olyan mértékben nyer alkalmazást, ami-lyenben a fennálló viszonyok megkívánják."24 Az ideológiakri-tika szükségképpen elutasítja tehát az eszközök mindenhatósá-gát hirdető és ezzel az eszközt valóságos céllá tevő misztifiká-lást. Az ontológiai összefüggések feltárása azonban nem az el-mélet tárgytalanságát olvassa ki ebből, hanem az egész kérdés-kör ideologikus kifejezésének a korlátozottsága mögött meg-látja egyúttal e korlátozottságnak gyakorlatilag akkor és ott létszerű jellegét, tehát a ténylegesen szükséges és szükségesként be is következő eredményhez gyakorlati kapcsolódását, ennek bekövetkezéséhez valóságos tényezőként valóságos hozzájáru-lását.
Előadás 1983 szeptemberében Várnában, a hatalommegosztás törvényhozási megoldásairól, elméletéről és gyakorlatáról rendezett nemzetközi szocialista konferencián: Razdelenie viasztej - ideologija i utopija vpoliticseszkom müsz-li. Első magyar változatában: Állam és Igazgatás, XXXIV (1984) 1.
Jegyzet
1 Lord Acton: Essays on Freedom and Power, Boston, 1948. 364. old.
2 Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Történelmi Szem-le, 1981/3, 363. és 364. old.
3 Vö. mindenekelőtt Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, II.
kötet. Budapest, Magvető, 1976. IV. fej.
4 Arisztotelész: Politika. IV. könyv 14. fej.
5 Locke, John: An Essay concerning the True Original, Extent, and End of Civil Government, X-X1I. fej.
6 Montesquieu, Charles de secondat: De I 'esprit des lois, XI. könyv VI. fej.
7 Madison, James = The Federalist, No. 47 (Feb. 1, 1778).
8 Massachusetts Alkotmánya, I. rész XXX. cikk.
9 Marx, Karl és Engels, Friedrich Művei (a továbbiakban: MEM), XIII.
kötet, 6 - 7 . old.
10 Lukács, II, 449. old.
11 Lukács, I, 283. old.
12 Lukács, II, 466. old.
13 Lukács, III, 231. old.
14 Lukács, II, 466. old.
15 PI. MEM, III, 75-76. old. és XXI, 449-451. old.
16 Varga Csaba: A jog helye Lukács György világképében, Budapest, Mag-vető, 1981. VI. fej. 4. pont.
17 Proceedings of the Symposium on Scientific Objectivity, Copenhagen, Munksgaard 1977. (Danish Yearbook of Philosophy, vol. 14.)
18 Utopias and Utopian Thought, ed. Frank E. Manuel. London, Souvenir Press, 1973.
19 PI. Mannheim, Karl: Ideologie und Utopie, Bonn, Cohen, 1929.
20 Engels, Friedrich: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig (először franciául, 1880, majd angol bevezetéssel, 1892).
21 Az irodalom többnyire a távlatban (Kateb, George: Utopias and Utopia-nism. — International Encyclopedia of the Social Sciences, vol. XVI. New York, Macmillan, 1968) vagy még inkább a vágyképben (Utopie: Begriff und Phänomen der Utopischen, hrsg. Arnhelm Neusüss. Berlin und Neuwied, Luchterhand, 1968) látja az utópia közös nem-fogalmát. Ez azonban az elérhe-tőséget nem zárja ki, inkább a jövőbe tolja; ezért használom az eszmény e te-kintetben is egyértelműbb fogalmát.
22 Bihari Ottó: Belső ellentétek és kiegyenlítések a szocialista államszerve-zetben, Gazdaság- és Jogtudomány, VIII (1974) 1-2.
23 Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most (1946). Vigí-lia, XLV (1980) 8, 538. old.
24 Marx, Karl: Vereinbarungssitzung vom 4. Juli (1848). =
24 Marx, Karl: Vereinbarungssitzung vom 4. Juli (1848). =