(Tételek Lukács György Ontológiája alapján)
1. Az alábbi tételek munkahipotézisek. Elméleti általánosításra épülnek, de további vizsgálódásokhoz csupán mint bármikor elvethető, pontosbítható vagy megerősíthető ösztönzések szol-gálnak - és nem mint a valóság konkrét vizsgálatát helyettesítő, deduktív következtetések.
E tételek célja a lukácsi Ontológiában feltárható módszerta-ni megfontolások, kategóriák, és a jogot közvetlenül is illető elemzések alapulvételével egy szemléleti keret körvonalazása.
Olyan szemléleti kereté, amely lehetővé teszi a jogi jelenség kü-lönféle megnyilvánulásainak s társadalmi-történelmi vonatko-zásainak fogalmilag egységes, a társadalmi lét ontológiájából kibontott, ezért a múlt és a jövő irányában egyaránt nyitott ki-fejezését. Mint bármely gondolati teljesítmény, Lukács György műve sem zárja ki egymástól eltérő értelmezések lehetőségét.
Az alábbi tételek persze sem kizárólagos, sem önmagában hite-les értelmezésre nem törekedhetnek. Célom ugyanis nem az, hogy adott tételeket egyszerűen a jogra vetítsek. Hanem az, hogy Lukács gondolkodói teljesítményét a jogi jelenség magya-rázatában megkíséreljem felhasználni.
2. A jognak nincs külön, a társadalmi lét ontológiájától füg-getlen ontológiája. Minden, ami a jogban sajátosként kifejlő-dik és viszonylagos önállóságát megalapozza, csak a minden-kori egészen belül, annak mozzanataként bontakozhat ki; an-nak köszönheti létét s értelmét.
2.1. Társadalmi jelenség az, ami társadalmi hatást gyakorol-va megjelenik.
A lukácsi Ontológia a társadalmat komplexusokból álló komplexusként elemzi. Az egyes komplexusok szakadatlan kölcsönhatásban állnak egymással. A társadalmi lét nem más, mint e kölcsönhatások összessége, mindenkori állapotának ki-fejeződése. Az összkomplexus tehát a részkomplexusok köl-csönhatásából tevődik össze. Ugyanígy az egyes részkomplexu-sok is (mint viszonylagos, tehát sohasem zárt totalitárészkomplexu-sok) a konkrétan őket alkotó/alakító (rész)részkomplexusok kölcsön-hatásából jönnek létre.
A társadalmi lét ilyen módon megszakítatlan és megfordít-hatatlan folyamat, ahol mindaz, ami bekövetkezik, nyomot hagy: új összetevőként beépül abba a feltételrendszerbe, amelyben az egyes komplexusok kölcsönhatása (és ennek során saját újratermelődése) végbemegy.
2.2: Megfordíthatatlan folyamatszerűségéből adódóan a tár-sadalmi lét egyúttal történelmi lét is. A tártár-sadalmi folyamatok történetisége a legszembetűnőbben a társadalmiasodásban nyilvánul meg.
A társadalmiasodás (a szó legszűkebb értelmében) a kapcso-latok közvetettebbé válását jelenti. Mivel a társadalmi mozgás az egyes komplexusok egymásra hatásában valósul meg, mely-nek során a komplexusok újratermelődése is végbemegy, a kapcsolatok közvetettsége elsősorban a kölcsönhatás és újra-termelődés mechanizmusában jelentkezik. Nevezetesen, e me-chanizmus felépülésében és működésében a tisztán természet adta feltételek s összetevők egyre kevésbé játszanak szerepet.
Vagyis a kölcsönhatás és újratermelődés mechanizmusába egy-re több - tisztán társadalmi - közvetítő mozzanat ékelődik.
Egyre inkább előtérbe nyomul az egész folyamat társadalmi természete - olyan feltételektől és összetevőktől való meghatá-rozottsága, amelyek maguk is a kölcsönhatás és újratermelődés folyamataiban jöttek létre.
A társadalmiasodás előrehaladásával növekszik a közvetítés szerepe és jelentősége. Legtágabb meghatározás szerint a köz-vetítés az a társadalmi közeg, amelyben a komplexusok
köl-csönhatása végbemegy. A közvetítés nem egyszerűen a társa-dalmi mozgás jellemzője vagy a társatársa-dalmi komplexus egyik funkciója. A társadalmiasodás előrehaladásával olyannyira át-fogó és mindenütt jelenlévő kategóriává válik, hogy minden mozgás egyszersmind közvetítéssé/közvetítődéssé lesz. Olyan összetett formákat ölt, hogy a kizárólagosan közvetítői vagy közvetítetti helyzet lehetősége is megszűnik. Mindaz, ami bizo-nyos irányban közvetít, más irányban közvetítetté válik.
A közvetítés/közvetítődés összetett mechanizmusa már a fejlődés korai fokán olyan komplexusokat hív létre, amelyek kizárólagos feladata a közvetítés. A társadalmi kommunikáció területén kialakul a nyelv; a szabályozás területén pedig a jog.
Később a társadalmiasodás már viszonylagos önállóságuk és sajátszerűségük kibontakozását segíti elő.
2.3. Az emberi aktivitás és a társadalmi történések oldaláról szemlélve a társadalmi létezés nem más, mint a ce/tételezés és az okozatosság egymást kölcsönösen feltételező kapcsolata.
A céltételezés az okozódásban már adott elemek és kapcsola-taik megismerésére építve, ezeket új összefüggésekben helyezi el. A céltételezés nem több, mint ami benső lehetőségeit ille-tően az okozódásban már benne rejlett. Ám éppen azért, mert csak lehetőségeit illetően rejlett benne, de abból spontán mó-don nem bontakozott volna ki, a céltételezés aktusa szükséges ahhoz, hogy az ember alakítsa, társadalmivá formálja környe-zetét, vagyis hogy olyasmit hozzon létre, ami abban készen nem volt adott.
A munka aktusától kezdve az ember minden tevékenységi formája a céltételezés és az okozatosság kapcsolatára épül. Ám ez csak körülhatárolja, de igazán nem határozza s nem is ma-gyarázza meg azt, ami emberi történelemmé alakul. Részben azért, mert minden céltételezés vagylagos döntési lehetőséget előfeltételez. Részben pedig azért, mert az okozódás olyan összetett közegben, olyan sok tényezőtől befolyásoltan megy végbe, hogy a ténylegesen bekövetkező eredményt aligha lehet pontosan előre látni. Ez végső soron több vagy kevesebb avagy egyszerűen más lesz, mint amire az eredeti tételezés irányult.
A kapcsolatok közvetettebbé és közvetítettebbé válása a cél-tételezésben is érezteti hatását. A munkamegosztás, a társadal-mi szabályozás előrehaladottabb formáinak kialakulásával az eredeti célkitűzés és annak megvalósítása közé egyre több -tisztán közvetítő jellegű - céltételezés ékelődik. Egyre több té-nyezőjű és esélyű lesz az a folyamat, amely az eredeti célkitűzés megvalósítására hivatott.
2.4. A tárgyiasság a természeti lét megjelenése, alapvető tu-lajdonsága. Tárgyiasulássá akkor lesz, amikor az ember - cél-tételező tevékenysége tárgyaként megvalósítva vagy létrehozva - saját szolgálatába állítja.
A társadalmiasodás termékeként a tárgyiasulások egyre összetettebb rendszerei jönnek létre. Működésükre és minden-nek tudatbeli tükröződésére egyre inkább a látszat lesz a jel-lemző; mintha itt - valamiféle második természetként - a tisz-tán természeti tárgyaiasságok törvényszerűségével ható erők működnének. És ez az eldologiasodás jelensége. A társadal-miasodás szükségképpeni, önmagát újratermelő következmé-nye mindez, mely torzulást önmagában még nem jelent.
Társadalmi problémák forrásává csak akkor lesz, ha egyéb feltételekkel találkozva létrehozzák az elidegenedés objektív té-nyét és szubjektív élmété-nyét. Ez az emberi lényeg és a társadal-mi lét ellentmondásba kerülésével állhat elő. Az elidegenedés lehetősége a társadalmiasodás előrehaladásával növekszik, ám tényleges bekövetkezése korántsem szükségszerű, hanem az összkomplexus összfejlődésében ható és uralomra jutó tenden-ciáknak a függvénye.
2.5. Az összefüggéseknek a mindenkori egészből kiinduló, ezek helyét és jelentőségét az egészen belül kereső szemlélete az, amit a lukácsi Ontológia totalitásszemléletnek nevez.
A totalitásszemlélet szerint az ideológia is - vagyis az a tudat, amelynek segítségével az emberek és csoportjaik konfliktusaikat végigharcolják - a társadalmi lét összetevőjeként és alakítója-ként szerepel. A döntő kérdés tehát nem az, hogy az ideológia tartalma ismeretelméletileg mennyire igazolható, hanem hogy
konkrét helyzetekben, adott mozgásfolyamatok befolyásolásá-ban milyen szerepet milyen hatékonysággal tölt be.
Ebből következően alárendelt jelentőségű az ismeretelmélet egész kérdésköre. A megismerés igazsága vagy hamissága ter-mészetszerűleg korántsem közömbös a céltételező tevékenység, az okozati sorok tervezése, a konfliktusok természetének s összetevőinek tudatosítása - a társadalmi lét egész előrehaladá-sa szempontjából. Ám az ontológiának a valóságos mozgás valóságos összefüggéseivel kell számolnia. És eszerint az, hogy adott összefüggésben milyen megismerés milyen módon befo-lyásolja a társadalmi mozgást, az ismeretelmélet körét megha-ladóan még számos tényezőtől függ.
2.6. A társadalmi lét ilyen módon a társadalmi összmozgás-sal azonos. Nem más, mint az egyes komplexusok szakadatlan kölcsönhatásának mindenkori állapota. Mindaz, ami e meg-fordíthatatlanul előrehaladó folyamatban létrejön, hatásgya-korlása révén elpusztíthatatlanul visszacsatolódik, és az új fel-tételrendszer elemeként beépül a további folyamatokba.
A jelenségek létrejöttének időbeli egymásutánisága ezért nem azonosítható azzal a kérdéssel, hogy a jelenségek egyik csoportjának ontológiailag van-e elsőbbsége a jelenségek egy másik csoportjával szemben. Az összfolyamat a meghatározá-sok olyan összetett szövedékében valósul meg, amiben nincs sem kizárólagosan meghatározó, sem kizárólagosan meghatá-rozott: csak kölcsönös meghatározások vannak.
Ezért annak kielégítő megválaszolása, hogy a kölcsönös meghatározások e rendszerében melyek azok, amelyek az össz-folyamat irányát megszabva túlsúlyba kerülnek (vagyis hogy a meghatározások egyenlőtlensége miként vezethet végső fokon meghatározáshoz - pl. a gazdaság az egyéb szférákkal szem-ben), kevésbé a filozófiai általánosítás, mint inkább a közvetí-tettségek s egyenlőtlenségek csatornáit, érvényesülési mecha-nizmusát feltáró empirikus vizsgálódás dolga.
3. A jog közvetítő lét komplexus. Mint közvetítő komplexus, létének értelmét nem önmagában hordja. Ám annak
érdeké-ben, hogy sajátos közvetítő feladatának eleget tehessen, vi-szonylagos önállósággal kell rendelkeznie.
3.1. Történelmileg a jog mint jog akkor különül el, akkor válik sajátos közvetítés hordozójává, amikor érdekösszeütkö-zésektől meghatározottan a társadalom már többirányú tago-zódást mutat, és ebből is az osztályjellegű tagozódás emelkedik ki mint alapvető rendező erő.
Az érdekütközésektől szabdalt társadalomban a jog hivatott arra, hogy a társadalmi rend egyéb tényezői (vallás, erkölcs stb.) fölé emelkedve a társadalmi egységet végső soron biztosít-sa. így természetes módon szorosan kapcsolódik az államhoz, mely a politikailag megszervezett társadalmi hatalom síkján tölti be ezt a társadalmi egységet végső soron biztosító szerepét.
3.2. A jog feladata a társadalom alapvető érdekütközéseinek megoldása. A társadalmi rendet azáltal biztosítja, hogy az ér-dekütközések megoldását adott mintákhoz kapcsolja.
3.3. A jog az államhoz kétféle módon kapcsolódik.
Jog és állam közös társadalmi meghatározás tárgyai. Mint az uralkodó osztályhelyzettől mindenkor befolyásolt eszközök, a társadalmi célokat mindkettő osztálycéloktól színezetten fejezi ki és érvényesíti. Hogy az osztálycélok képviselete milyen mó-don és milyen kizárólagossággal történik, a társadalom beren-dezkedésétől, konkrét erőviszonyaitól függ.
Hierarchikusan megszervezett, területileg tagolt szervezet-rendszerének kiépülésével az állam fokozatosan a jog kisajátí-tására: a jog feletti kizárólagos uralom megszerzésére törek-szik. Ezt a törekvést segíti elő az a történelmi folyamat, amely-nek eredményeként a jog sajátszerűen objektiválódik és ez ob-jektivált formája válik a jog kizárólagos hordozójává. Olyan rendszerekben, ahol a jog alkotása és alkalmazása ideológiai-lag is, intézményileg is formálisan különválik, még nyomatéko-sabban és maradéktalanabbul következhet be a jog államivá té-tele.
A fenti folyamatra a kölcsönös feltételezettség a jellemző.
Szélsőséges esetekben egymást kölcsönösen tartalmazva
mind-az, ami állami tevékenység, egyben jogiként, s mindmind-az, ami jo-gi, egyben állami tevékenységként jelenhet meg.
3.4. A jog objektivációs formája a történelem során a tényle-ges gyakorlat bizonyos elemeinek követendő példaként történő kiválasztásával fokozatosan alakul ki. Ezek a példák később normatívnak tekintett magatartási és döntési mintákká lesz-nek, melyeknek kiegészítésére, módosítására, egységesítésére, majd felváltására jönnek létre az alkotott-rögzített normák.
És ezzel visszaérkeztünk az államnak ahhoz a törekvéséhez, hogy jogként csak az általa alkotott törvényt ismerje és fogadja el, s hogy ezzel a jog feletti kizárólagos uralmat megszerezze.
Mindez visszatérő jelenség a jogfejlődésben, ugyanakkor konkrét ösztönzői - pl. az uralkodói egyeduralmat célzó ókori dominátus, a vallási kinyilatkoztatáson nyugvó s ezért sérthe-tetlennek, változhatatlannak tartott jog, a bizánci és bizantikus despotikus autokratizmust megtestesítő jog, az egyértelmű és rögtön szétsugároztatható reformot célba vevő felvilágosult abszolutizmus, vagy a francia forradalomnak a törvényt a bí-rói szabotázstól féltő törvényhozása esetében - eltérhetnek egy-mástól.
4. A norma maga is céltételezés. A valóságban zajló folya-matok oksági összefüggéseinek a megismerésére építve tűz ki célokat, és választja ki az adott cél megvalósítása szemszögéből legkedvezőbbnek tekintett eszközmagatartás(oka)t. (Pl. a pol-gárok mozgásának ellenőrzésére és azonosíthatóságára kifej-leszti a „bejelentkezés" intézményét.)
4.1. A jogi norma olyan céltételezés, amely a társadalmilag el-érni kívánt célt nem fogalmazza meg. Annak érdekében, hogy mint magatartási és döntési szabály egyértelmű, azaz tartalmilag vitathatatlan legyen, elérendő célként a normaalkotó által kivá-lasztott eszközmagatartást tűzi ki. (Pl. a bejelentkezésnél az „ál-landó lakóhellyel való rendelkezés", illetve bizonyos időtarta-mot meghaladó tartózkodás esetében az „ideiglenesként beje-lentkezés" önállósult céllá, felmutatandó értékké lép elő.)
A vitathatóság kizárását biztosítja a norma tartalmának
ki-alakításában megnyilvánuló formalizmus is. Nevezetesen az, hogy az eszközmagatartás leírását, továbbá annak a helyzetnek a leírását, amelyben az eszközmagatartást tanúsítani kell, a norma külsőleg felismerhető tényállásjelekhez kapcsolja. (Pl.
az „állandó lakóhellyel rendelkezés" pusztán bizonyos űrlapok megfelelő kitöltésének, nem hamisított aláírásának, lebélyegzé-sének a függvénye; ezen tisztán formai-eljárási jegyek megléte esetén, azon az alapon, hogy az tartalmilag tisztán fiktív, csak papíron létező - nem is vonható kétségbe.)
4.2. Az a körülmény, hogy a szabályozási szükséglet növeke-dése és az államnak a jog feletti uralomra irányuló törekvése következtében a jogi objektiváció egyre kizárólagosabban al-kotott-írott normaként jelenik meg, formailag is sajátosan el-különülő szférává teszi a jogot.
A jogi jelleg a korai időkben valamely tartalom követendő mintaként történő érvényesítésében fejeződött ki. Jogi érvé-nyesség is ehhez a gyakorlathoz kapcsolódott. Mindez előfeltételezett egy a konkrét helyzetben szerepet játszó célok és é n e -kek szemszögéből megfelelően kielégítő tartalmat, másrészt egy ezt jogiként spontánul hordozó közeget. (Pl. a „régi, jó szokás", mely tartalmilag bevált, és jogi minőségét sem a mindennapi gyakorlat, sem a bíróságok nem vonták kétségbe.) A jog folytonosságában így a hagyományszerűség, a be-vált/megszentelt mintákhoz való ragaszkodás számottevő sze-repet játszhatott.
A jog dinamizmusának biztosítása érdekében azonban ké-sőbb uralkodóvá válik az a törekvés, hogy a jogi jelleget for-málisan körülbástyázzák. Ez a formalizálás mindenekelőtt azt előfeltételezi, hogy a jogot hagyományos hordozóiról (így a szokásszerű gyakorlatról mint a jogi minőséget hordozó közeg-ről) leszakítsák. Ennek eredményeként a joghoz tartozást (jo-gon belüliséget) jelentő érvényesség immár - tekintet nélkül a konkrét tartalomra - magához az objektivációs formához, an-nak meghatározott módon történő létrehozásához tapad.
A jogi érvényesség formálissá válása kettős következménnyel
jár. Társadalmilag a hagyományszerűség elsorvad a formális minőségek javára. A szokásjogi rendszerek visszavonulnak;
legfeljebb s csupán jogszokásként (a „hivatalos" jog pótléka-ként, kiegészítőjepótléka-ként, csökevényeként) maradnak fenn. Jogi-lag pedig teljessé válik a jog tisztán formális rendszerré alaku-lása. Hiszen azt a módot, ahogyan - az érvényesség elnyerése érdekében - az objektivációs formát létre kell hozni, ismét csak a jogi tételezés határozza meg.
4.3. A hagyományszerűség és az azt jogiként spontánul hor-dozó közeg elsorvadásával az intézményesedés lép elő mint a jog folytonosságát biztosító tényező.
Az intézményesedés a legátfogóbban az állami szervezés te-rületén, a modern államiságra jellemző összetett szervezeti-in-tézményi rendszer kiépítésével valósul meg. Mindez jelenti egy-idejűleg a hatalom összpontosítását és területileg-szakirányilag tagolt rendszerének kialakítását. Ugyanakkor a társadalmi munkamegosztás önálló ágaként létrejön az igazgatás mint szakképzettséget feltételező, elkülönülő testületté szerveződő hivatás.
A modern államiság részeként, azt megalapozóan, ugyanak-kor az igazgatáson túlmutató kiágazásként létrejön a modern formális jog intézményi berendezkedése is. Magában foglalja
az érvényes jogi tételezések formálisan elkülönülő, könyvek-ben rögzített rendszerét, és a jogászságot mint ennek társadal-mi működtetésére-újjáképzésére hivatott, szakképzett, elkülö-nült testületet. A jogászság jelenléte a sajátos képzésbeli és munkamódszerbeli hagyományokat, valamint a jogászi munka alapját, területeit és sajátos ethoszát megszabó sajátos ideoló-giát is az intézményi berendezkedés fogalomkörébe vonja.
4.4. A jog felépítését és működését illetően mindez meghatá-rozott következményekkel jár.
Eluralkodik a mindent előre látó központi tételezés szelleme.
A teleologikus mozzanat hallatlanul felerősödik. Nem tör ke-vesebbre, mint hogy minden társadalmi történést előzetesen központilag eldöntött, elvont cél- és eszközmeghatározások
szerint megtervezzen, a tényleges történéseket e jogi meghatá-rozások „megvalósulásaként" láttasson és kezeljen.
E felfogás a jogot olyan objektivációs formának látja, amelyben az nem más, mint tételezések logikailag rendezett, összefüggő, csaknem axiomatikus módon hierarchikus-deduk-tív eszményű, önmagában zártnak és teljesnek tekintett rend-szere.
Az egész jogi komplexusban a hangsúly egyre inkább a jog-ként történő tételezésre helyeződik. Következésképpen a tétele-zés és a tételetétele-zés gyakorlati megvalósítása élesen elkülönül egy-mástól. Jogalkotás és jogalkalmazás szétválik. Elkülönülésük nem csupán a feladat másságából, munkamegosztásszerű meg-különböztetésükből ered, de a jogalkotás és jogalkalmazás fo-lyamatszerű egységét is felszakítja, viszonylagos egyensúlyukat is megbontja. A jogalkotást a jogi szféra demiurgoszaként em-legetik, miközben a jogalkalmazás puszta végrehajtássá degra-dálódik. A jogalkotást a kizárólag a szabad emberi akarattól befolyásolt magasságba emelik, a jogalkalmazást is olyan -csupán a vágyteli gondolkodásban létező - térbe emelve át, amelyben mintha semmiféle más, közvetlenül társadalmi meg-határozás nem érvényesülne, csupán az, amit a jog „hivatalos"
(jogalkotói) tételezése közvetít.
Ezzel elvész az igazságszolgáltatás tulajdonképpeni funkció-ja, de elvész a pátosza is. Korábban ugyanis a konfliktusfelol-dásban az igazságszolgáltatás az eset konkrétumaira ügyelő, a normákkal csupán mint lehetséges példákkal a megoldás irá-nyait kereső jogi működés volt. Ezért engedhette át magát sza-badon az eset konkrétumaiból fakadó meghatározásoknak;
ezért törekedhetett a tartalmi igazságosság elérésére. A jogal-kalmazásban megtestesülő konfliktuseldöntés ezzel szemben a jogi tételezések többé vagy kevésbé mechanikus végrehajtása.
Nem más, mint a jogalkotásnak a konkrét esetekre meg-hosszabbított - de voltaképpeni önállósággal, saját szerepkör-rel nem rendelkező - karja. Az igazságosság ezért formális sza-bálykonformizmussá lesz a jogalkalmazás modelljében - olyan
szabálykonformizmus, amely puszta jogszerűségre vezethető vissza.
Ha a formális jognak megfelelő jogalkalmazás eszménye ilyen szélsőséges formában ritkán mutatkozik is meg, irányát jól jelzik két évezred társadalmi mozgalmaiban született utópi-ái: a mindent előre látó és szabályozó kódexekről, a jogértel-mezés tilalmáról, az egyszerűség kultusza jegyében fogant egy-könyvű törvényhozóról vagy éppen a hivatásos jogászságnak jogalkalmazó laikusokkal vagy alkalomadtán éppen automa-tákkal való helyettesítéséről.
Egy ilyen formálisan körülbástyázott, formálisan mozga-tott, önállósuló létnek a belső leírását adja a Hans Kelsen nevé-hez fűződő ún. tiszta jogtan. Olyan logikai elmélet ez, mely a jog felépítését és működését egy szélső pontból (a nemzeti jog-rend felett állóként feltételezett alapnormából vagy valóságos nemzetközi jogrendből) kiindulva, annak fokozatos lebontásá-val magyarázza. Felépítését illetően lépcsőzetes, amennyiben a mindenkori alsóbb norma (vagy jogforrás) a felsőbb normától (vagy jogforrástól) kölcsönzi érvényességét. Működését ille-tően pedig olyan, hogy csak a két szélső pont (az alapnorma megállapítása, illetve a konkrét egyedi bírói döntés végrehajtá-sa) minősül tiszta jogalkotásnak, illetve tiszta jogalkalmazás-nak; a közbülső pontok az előbbi oldaláról nézve jogalkalma-zásnak, az utóbbiról nézve pedig jogalkotásnak minősülnek. A felépítés vezérelve tehát a formális érvényesség, a működés ve-zérelve pedig a formális törvényesség.
A formális jog eszményéből adódik egy új fogalom: a jogá-szi világkép. A jogájogá-szi világkép tükrében a jog önmagában elégséges képződmény, mely önmagukban elégséges törvény-szerűségeknek megfelelően mozog. A rendszer saját kinyilat-koztatott felépítési és működési elvei szerint az érvényesség a tételezés mikéntjének (ki? hol? milyen módon? tételez) kérdé-se, a törvényesség pedig nem más, mint az esetnek logikailag a norma alá történő rendelése.
5. A jog önállóságának látszata és az e látszatot
megfogal-mazó ideológia is a norma viszonylagos önállóságán nyugszik.
A normában azonban a közvetítő létkomplexusokra jellemző ellentmondásosság is tükröződik.
5.1. A jognak úgy kell közvetítenie, hogy sajátos önállósá-gán keresztül érvényre jussanak a jogot közvetlenül érintő
5.1. A jognak úgy kell közvetítenie, hogy sajátos önállósá-gán keresztül érvényre jussanak a jogot közvetlenül érintő