Ennél a pontnál érdemes rövid kitérôt tennünk. A horizonton – igen alkal-mas pillanatban – megjelent a hivatásos médiaszakember figurája: az amerikai lovasság tökéletes idôzítéssel sietett a média megmentésére. Nem véletlen egybeesés, hogy mind a Hutchins Bizottság, mind a Királyi Sajtó-bizottság ugyanabban az idôpontban jutott arra a megállapításra, hogy az általuk diagnosztizált fogyatékosságokat a hivatásos médiaszakemberek orvosolhatják: az újságíróknak a komoly szakemberek köpenyét kell ma-gukra ölteniük, s ily módon a média képessé válhat tájékoztató szerepének betöltésére és egyszersmind a közérdek szolgálatára (Commission on the Freedom of the Press, 1974; RCP, 1949).
Mindkét bizottság beszámolóját a szakmai felelôsség kérdését nyomaté-kosan hangoztató közéleti megnyilatkozások sorozata követte. A professzio-nalizmus kultusza módot látszott nyújtani arra, hogy a piaci vezérlés hibáit a média demokratikus szerepének hagyományos felfogásával gyógyítsák.
A professzionalizmus megkövetelte az újságírók magasabb célok – a sem-legesség és a tárgyilagosság, egyszóval az igazság – melletti elkötelezett-ségét. Ebbe beletartozott bizonyos eljárások követése a tények igazolására, a különféle forrásokra való támaszkodás és az egymással ellentétes értelme-zések bemutatása is. Ily módon a vélemények és a tájékoztatás pluralizmusa, ami valaha a szemben álló felek ütköztetésével valósult meg a szabadpiacon, most újra megteremthetô lett a monopolisztikus média „belsô pluraliz-musán” keresztül. A piac által a hírek szenzációhajhász és trivializált tálalása irányában kifejtett nyomás ellensúlyozhatóvá vált a tájékoztatás iránti elköte-lezettséggel. A média demokratikus szerepe tehát rehabilitálható lett, struk-turális reformok nélkül.
A szakmai felelôsség ideológiája sok ünneplô és dicsôítô hívet talált, külön-féle okokból, amelyek közül nem mindegyik nevezhetô nemesnek.13 Közép-pontjában azonban egy igen csábító eszme áll: a professzionalizmus azt jelenti, hogy az újságírók elsôrendû kötelessége a közönség szolgálata. Azt követeli meg, hogy – legalábbis legradikálisabb szószólói szerint – az újságírók a különféle olyan belsô és külsô erôk ellensúlyaként mûködjenek, amelyek fenyegetik a média integritását, beleértve a médiabirodalmak irányítóit, a hirdetôket, a reklámügynökségeket és a kormányzatot is (Hallin 1994). Úgy tûnik, hogy a média-professzionalizmus a pontosság és a tény-szerûség hangsúlyozásával a média szerepének olyan meghatározását adja, miszerint a média hozzásegíti az embereket, hogy világosan lássák saját érdekeiket. A professzionalizmus ilyen színben feltüntetve tehát látszólag nem az ellenôrzésnek és az irányításnak, hanem a képességek fokozásának
13A média professzionalizmusa tekintélyromboló elemzéseit nyújtják különösen Schudson (1978), Schiller (1981), Tuchman (1978) és Elliott (1978).
a filozófiája: a szakmai önérvényesítési érdek ebben az esetben egybeesni látszik a közérdekkel.14
A szakmai elkötelezettség azonban nem létezhet vákuumban. Az újságírók bizonyos struktúrákban mûködnek, amelyek befolyásolják – és eltorzíthatják – azt, ahogyan a professzionalizmust értelmezik (Tuchman 1978; Schlesinger 1987; Tiffen 1989; Bewins 1990). A szakmai vélemények kialakításának gyakorlata nagyfokú autonómiát tételez fel. Noha a legtöbb amerikai újságíró hangsúlyt helyez mûködési szabadságára, az adatok arra utalnak, hogy az újságírók autonómiája az 1970-es évek eleje óta csökkent, különösen a nagy hírközlési szervezeteknél (Weaver és Wilhoit 1986). Az újságírók függetlenségét másutt megnyirbálta, sôt hatályon kívül is helyezte a beavatkozó médiamenedzsment (Ericsson, Baranek és Chan 1987; Frenkel 1994; Curran és Seaton 1996). Egyszerûen fogalmazva: a professzionalizmus nincs biztosítva az olyan médiaszervezetekben, amelyeknek a központi cél-jai között nem szerepel a szakmai normák érvényesítése. Ez a tény valójában a közszolgálati mûsorközlés mellett szól.
A szakmaiság esendô továbbá azért is, mert nem világos, hogy milyen alapon igazolható. Az újságírói szakmában nincsenek meg azok a belépési követelmények, képesítési rendszerek és önszabályozó mechanizmusok, amelyekkel a magasabb képzettséget igénylô szakmák általában ren-delkeznek. Következésképpen az újságírók státuszában egyfajta kettôsség vagy bizonytalanság érvényesül, és ez gyengíti szakmai megítélésüket. Az egyik ismételten hangoztatott bírálat szerint az újságírók hajlamosak készségesen elfogadni az események olyan meghatározásait, amelyeket a hatalom birtokosai fogalmaznak meg (Hall és mtsai 1978; Entman 1989;
Abramson 1990). Ez azonban már bevésôdött egy sajátságos szakmai meg-gyôzôdésrendszerbe, ami az újságíró szerepét olyan alárendelt közremû-ködôként határozza meg, aki csupán közvetíti a hiteles és mértékadó forrá-sokból származó információkat. A professzionalizmus egy másik változata az igazságkeresésre helyezi a hangsúlyt, de ezt is gyakran korlátozott és defen-zív módon értelmezi. Az egyik igazságkeresési stratégia a híreseményekrôl való tudósítások „tudományosítására” való törekvés: a politika technikai és stratégiai vonásaira való koncentrálás „bennfentes” szemlélete képessé teszi az újságírót annak elkerülésére, hogy szükségképpen szubjektív résztve-vôként szerepeljen a politikai folyamatban (Hallin 1994). A választásokról szóló tudósításoknál (például a kampánystratégiák és a különféle „játszmák”
MÉG EGYSZER A TÖMEGMÉDIÁRÓL ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL 935
14Ebbôl logikusan következik vagy az iparági demokrácia (lásd Ascherson, 1978), vagy az újságírói autonómia jogi védelme iránti igény (lásd Baistow 1985). Noha ezek az érvek csábítóak, felvetnek egy problémát is. Az újságírók hajlamosak arra, hogy ugyanazoknak a híreknek tulajdonítsanak értéket, továbbá szívesen vadásznak falkában, és gyakran alakítanak ki csoportítéleteket. Az újságírók megerôsödése valamennyi médiumban potenciálisan tehát a szerkesztési elvek nagyobb uniformizálásához vezethet. A jelen tanulmány végén megfogalmazott javaslatok részben éppen ezért szándékosan szelektív megközelítéssel viszonyulnak az újságírói kontroll helyesléséhez.
tekintetében) a téma inkább felmagasztosított lóversenyként, mintsem demokratikus küzdelemként való tálalása lehetôvé teszi az újságíró számára, hogy menedéket találjon az értelmezés „semleges” formáiban. Egy másik, szinte mechanikusan alkalmazott defenzív jellegû stratégia a konvencionális hírértékekre való támaszkodás. Ez lehetôvé teheti a média manipulálását a híranyagok létrehozásához és fényképezési alkalmak teremtéséhez értô közéleti szereplôk által, akik ki tudják használni az újságírók számára elôírt tudósítási kódokat (Gitlin 1991).
További problémát okoz, hogy a professzionalizmus önmagában is homályos fogalom. Különbözô emberek számára és fôleg különbözô kultúrákban mást és mást jelent. Az USA-ban a televíziós híranyagok a fôbb hálózatokban egyre inkább olyan strukturált és vizuálisan is illusztrált narratív szövegek formáját öltik, amelyeknek a jelentése viszonylag „zárt”. Ezzel ellentétben Olasz-országban – és valójában Európa nagy részében is – a televíziós híradások „nyi-tottabbak”, több „beszélô fejet” mutatnak, és szívesebben hajlanak az ese-mények több szempontból való értelmezésére (Hallin és Mancini 1984).15Ebben a különbségben az tükrözôdik, hogy a politikai pártok sok európai országban meghatározóbb politikai és általános „világértelmezô” szerepet játszanak, mint az USA-ban, különösen az amerikai televíziózás erôsebben a népszerûségi rangsorokra koncentráló kommercializmusához viszonyítva. Tükrözôdik benne továbbá a professzionalizmus eltérô meghatározása is, ami a mûsor-közlôk által a társadalomban elfoglalt hely más felfogásán alapul. Az USA-ban a hangsúly a szórakoztatásra és a kívülállásra kerül – a híreket szer-kesztett „sztorik” formájában tálalják, amelyeknek a jelentését világosan jelzi a tudósító. Sok európai országban nagyobb hangsúlyt helyeznek a riporter mint tényleges tanú, illetve passzív közvetítô szerepére, aki ilyen minô-ségében pusztán lehetôvé teszi a nézô számára, hogy megismerhesse a világ eseményeinek különféle, egymással esetleg szemben álló értelmezéseit.16 Összegezve: a professzionalizmus ideológiája nem nyújt megfelelô módot a média demokratikus szerepének megvalósítására, noha a szabadpiac hagyományainak megfelelôen egyes kritikus írók is néha így állítják be. Ezt a megközelítést részben azért értik félre, mert a szakmai elkötelezettséghez szükség van azt támogató struktúrákra, részben pedig azért, mert a pro-fesszionalizmus szabályai maguk is homályosak. Ez a kettôsség álcázza a média demokratikus szerepérôl szóló vita megoldatlanságát.
15 Hallin és Mancini mélyreható tanulmánya csupán egyetlen európai országról, Olaszországról szól, amelynek sajátságos televíziós rendszere és politikai kultúrája van.
Mindazonáltal az Olaszországban és más európai országokban sugárzott televíziós híradóknak vannak rokon vonásaik.
16Ezt a meghatározást a tudósítók szerepérôl folytatott széles körû nyilvános vita nyomán különösen explicit formában fogadták el Németországban. Lásd Williams 1976.