Úgy tûnik tehát, hogy az egyre jobban bôvülô mûsorközlési rendszer kontex-tusában a média hagyományos közéleti „házôrzôként” való meghatározásának parancsoló erejû logikája van. Legitimálja a mûsorközlés szabadpiaci alapokon való megreformálását, miközben igazolja a sajtó továbbra is akadálytalan kapi-talista szervezôdését. Elsô pillantásra sok érv látszik támogatni ezt a megközelítést. A kormányzat kritikus felügyelete nyilvánvalóan fontos aspek-tusa a média demokratikus mûködésének. Az USA-ban a Watergate néven elhíresült mûveletek feltárása Nixon elnöksége idején, vagy az olyan kevésbé ismert (más országokban történt) visszaélések nyilvánosságra hozatala, mint például az állam részvétele a Bofors fegyverek illegális eladásában Svédország-ban, vagy Nyikiforov leleplezése a helyi állami tisztviselôk korrupciójáról a Szovjetunióban – ami 1989-ben Nyikiforov meggyilkolásához vezetett –, mind heroikus példák arra a módra, ahogyan a média közszolgálatot végzett az álla-mi tisztségviselôk bûnös gyakorlatának kivizsgálására és megszüntetésére.5
MÉG EGYSZER A TÖMEGMÉDIÁRÓL ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL 915
5Meg kell jegyezni azonban, hogy az állam jogtalan eljárásainak feltárása Svédországban és a Szovjetunióban az állami médiában történt meg, és az USA-ban a Watergate-botrányban szintén szerepet játszottak a mûsorközlô médiumok (amelyek akkor a jelenleginél szigorúbb szabályozásnak voltak alávetve). A valóságban a nyomozó és feltáró jellegû újságírás (investigative journalism)nem korlátozódik a szabadpiaci alapon mûködô médiára.
A média „házôrzô” szerepe fontos, azonban talán Don Quijote-i vállalko-zás lenne azt állítani, hogy minden mást meg kell elôznie. Ez a konven-cionális nézet egy olyan idôszakból ered, amikor a vezetô „médiumok”
erôsen átpolitizált, kis példányszámban terjesztett újságok voltak, míg a leg-több kortárs médium fôleg a szórakoztatást szolgálja. A hírekrôl való tudósí-tás általában, még az úgynevezett hírmédiumok esetében is. a teljes tar-talomnak csupán egy kis részét teszi ki,6és még ezeknek a híradásoknak is csak egy részét szentelik az állam kritikus vizsgálatának. Az így nyert tudás tehát valójában annyit jelent, hogy a média szerepét azzal határozhatjuk meg, amit az többnyire nemtesz.
A hagyományos megközelítés még egy másik módon is megkopottnak látszik: a média „házôrzô” szerepét ugyanis csupán az állam vonatko-zásában definiálja. Ez az elavult megfogalmazás egy olyan idôszakból szár-mazik, amikor az állam nem képviseleti alapon mûködött, korrupt és poten-ciálisan despotikus volt, és a szólásszabadságot és a szabad sajtót élet-fontosságú védekezésnek tekintették az állami abszolutizmus közvetlen fenyegetésével szemben (például Cato 1720). Ez a szemlélet a társadalom olyan leegyszerûsített felfogásába ágyazódott be, amelyben a konfliktus meglétét elsôsorban az egyén és az állam, illetve a tudatlanság és a felvilá-gosodás között tételezték fel (Curran 1978). Elhanyagolta a hatalom nem álla-mi eszközök, hanem más struktúrák révén történô gyakorlását, és nem fordí-tott figyelmet a sajtó szerepére, amit az a privát szférában folyó kizsákmá-nyolás ellen leginkább az otthonokban és a gazdaságban fejtett ki. Világos, hogy a „házôrzô” szerep tágabb meghatározására van szükség. A médiát a jóvátétel kiharcolásához felhasználható erôforrásnak kell tekintenünk a má-sok fölötti hatalommal való visszaélés mindenféle formájával szemben.
Mihelyt azonban elfogadjuk ezt a tágabb definíciót, be kell látnunk, hogy ez meggyöngíti a szabadpiac helyzetét, mivel a piaci alapú média általában nem független a hatalom valamennyi struktúrájától, beleértve az állami és az üzleti érdekeket egyaránt. Valóban, az utóbbi három évtizedben meg-nyilvánult összeolvadási, illetve felvásárlási láz következtében ma nagyszá-mú médiavállalat kötôdik a pénzügyi és az ipari tôke központi szektoraihoz.
Nagy-Britanniában például az 1969 és 1986 közötti idôszakban 9 multina-cionális konglomerátum megvásárolt több mint 200 újságot és magazint, amelyeknek a vásárlás idôpontjában összesen 46 millió fôs elôfizetôi köre volt (nem számítva ide az általuk egymásnak eladott kiadványokat) (Curran és Seaton 1996). A sajtó nagy részét az USA-ban, Ausztráliában, Új-Zéland-ban, NémetországÚj-Zéland-ban, FranciaországÚj-Zéland-ban, Kanadában és Svédországban is – hogy csak azokat az országokat említsük, amelyekre nézve bôséges adatok állnak rendelkezésünkre – hasonlóképpen felvásárolták, vagy azok nagyobb
6A kortárs média tekintetében a közügyekkel foglalkozó tartalom arányára vonatkozó becsléseket nyújt Curran és Setaon (1996) és Strid és Weibull (1988), továbbá Neumann (1986), idézi Abramson (1990).
részvénycsomaggal beépültek nem kiadói tevékenységet végzô nagyvál-lalatokba (Mayer 1993; Bagdikian 1992; Chadwick 1989; Farnsworth 1989;
Tunstall és Palmer 1991; Lorimer és McNulty 1991; Hadenius és Weibull 1986). A dereguláció felé mutató trend másik eredménye az volt, hogy a televízió egyre jobban beágyazódott a „nagy üzlet” (big business)világának vállalati struktúrájába. Különféle konglomerátumok uralják az új televíziós ipart Európában, és ellenôrzésük alatt tartják a televíziót Ausztráliában is (Sanchez-Tabernero és mtsai 1993; Tunstall és Palmer 1991; Chadwick 1989).
Hasonló trend alakult ki az USA-ban is (Bagdikian 1992). 1990-ben például a japán Matsushita Electric Industrial Companymegvásárolta az MCA vállala-tot, a televíziómûsorok egyik fôbb hollywoodi gyártóját, miután 1980-ban az NBC amerikai mûsorközlô hálózat felvásárlásával példát mutatott erre a General Electric.
A tulajdoni viszonyok ilyen változó mintázatának egyik követ-kezményeként a médiavállalatok idônként tartózkodtak attól, hogy kritiku-san vizsgálják azoknak az óriási konglomerátumoknak a tevékenységét, amelyekhez tartoztak (Hollingsworth 1986; Bagdikian 1992; Curran és Seaton 1996). Kivételes esetekben az anyavállalatok a saját érdekeiket érintô kritika elnyomása érdekében be is avatkoztak a média munkájába. Így például a Toshiba cég, Japán egyik vezetô nukleáris vállalkozója 1988-ban visszavont egy olyan lemezt, ami a Toshiba-EMI zenei leányvállalatának megbízásából készült, mert az támadta Japán nukleáris programját (Murdock 1990). A szabadpiac inkább veszélyezteti a kommerciális média szerkesztési integritását, mintsem biztosítékot nyújtana arra, és különösen károsan hat a média felügyeleti funkciójára a magántôkével mûködô nagy-vállalatok hatalmát illetôen.
Ennél is fontosabb, hogy a média tulajdonviszonyainak változásai befolyá-solták a média viszonyát a kormányzathoz. A kutatók egyik „iskolája” azt állítja, hogy a médiakonglomerátumok ténylegesen független hatalmi köz-pontok, amelyek politikai erejüket nagyvállalati profitok megszerzésére használják fel. Így például Chadwick (1989) egy fontos tanulmányában azt állítja, hogy az 1980-as években Ausztráliában számos vállalkozó taktikai szövetséget kötött a munkáspárti kormányzattal annak érdekében, hogy hivatalos engedélyt szerezzenek Ausztrália kereskedelmi televíziói és sajtó-ja fölötti ellenôrzésük megszilárdítására. Ennek eredményeként az 1987. évi választások alkalmából példátlan mértékû vezércikk szintû támogatást kapott a Munkáspárt, míg a hagyományosan ellenzéki lapok opportunista módon mintegy kivárásra rendezkedtek be. Bagdikian azt állítja, hogy a Reagan-korszakban a médiakonglomerátumok ehhez hasonló módon szemet hunytak a hivatali korrupció fölött, és bizonyos mûsorokat elle-hetetlenítettek „egy politikai szövetséges védelmében” (Bagdikian 1990, X).
Részletesebb elemzésükben Tunstall és Palmer (1991) arra a következtetésre jutottak, hogy a fôbb médiakombinátok politikája Európában részben azzal
MÉG EGYSZER A TÖMEGMÉDIÁRÓL ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL 917
magyarázható, hogy „szabályozási kedvezmények „megszerzésére töreked-nek (ez alatt fôként a médiára vonatkozó állami szabályozás megszüntetését vagy enyhítését értve). Ebbôl viszont az következik, hogy a médiakonglo-merátumok nem a közérdek szolgálatában álló független „házôrzôk”, hanem önérvényesítésre törekvô, pénzsóvár nagyvállalatok, amelyek magánérde-keik érvényesítésére használják fel hatalmukat.
Egy másik politikai gazdaságtani hagyomány szerint a média tulajdonvi-szonyainak átalakulása részét képezi egy olyan információs-kulturális komp-lexum kialakulásának, amely szoros kapcsolatban áll a kormányzattal (Schiller 1989; Herman és Chomsky 1988). A hangsúly itt nem annyira a médiakorporációk és a kormányok közötti egyedi kölcsönhatásokra esik, mint inkább arra a jelenségre, hogy a média integrálódása a kapitalizmus rendszerébe abban az irányban hat, hogy a média jóváhagyja – bár néha bizonyos fenntartásokkal – a tôkét támogató diskurzusokat. Mint egy figyelemre méltó tanulmányban olvasható: „a multinacionális tôke (a „nagy üzlet”) által gyakorolt ellenôrzés a médiaintézmények fölött ahhoz vezet, hogy a média az utóbbi idôben már a konzervativizmus irányában mutat elfogultságot, elôsegítve ezáltal mindazt, amit a médiumok a saját gazdasá-gi érdekükben állónak tekintenek” (Kellner 1990, 172). Ez a szemlélet szá-mos változatban nyilvánul meg, amelyek közül egyesek meggyôzôbbek, mint mások,7 ám képviselôi ritkán szállnak szembe közvetlenül „a média mint a közérdek házôrzôje” liberális koncepciójával. Az ilyen irányú kutatá-sok fô hajtóereje azonban – akár explicit, akár implicit módon – az, hogy a médiakonglomerátumok nem a lakosság által a kormány fölött gyakorolt el-lenôrzés forrásai, hanem csupán olyan eszközök, amelyek révén a domináns gazdasági erôk informális befolyást igyekeznek gyakorolni az államra.
A kormányzat kritikai vizsgálatát elhomályosíthatja a politikai pártosság is. A szabad verseny elméletében a baloldali pártosságot kiegyensúlyozza a jobboldali pártosság, s így mindig jelentékeny sajtókapacitás áll készen arra, hogy feltárja a kormányzat hibáit, bármelyik párt is van hatalmon. Ez az elmélet akkor kezd összeomlani, amikor a jobboldal van kormányon, és a sajtó ugyanakkor – mint Európa legnagyobb részében jelenleg is – túlnyo-mórészt szintén jobboldali. Noha konfliktusok keletkezhetnek jobboldali lapok és jobboldali kormányzatok között is, a kritikai hajlamot megfékezi a párthûség és a hazafiság. Extrém esetekben ez már-már a kritikai ítélet-alkotás felfüggesztéséhez is vezethet. A „rettenthetetlen házôrzô” hagyo-mányai például nem találtak kiváló képviselôre Lord Matthewsban, aki a következô kijelentést tette: „Egy olyan dilemmával nézek szembe, hogy [adott esetben] vajon jelentést kell-e tennem egy brit Watergate-ügyrôl, ami
7 A hagyományos politikai gazdaságtan különféle megközelítéseinek hasznos értékelô fel-mérését nyújtja Murdock (1982). A radikális politikai gazdaságtani megközelítés meggyôzôen körültekintô bemutatását lásd Golding és Murdock esszéjében, ebben a kötetben.
kárt okozhat a nemzetnek. Hitem szerint Nagy-Britanniáért harcolok” (idézi Hollingsworth 1986, 31). Ebben az idôben Nagy-Britanniában Lord Matthews ellenôrzése alatt volt a harmadik legnagyobb újságcsoport. Az a központi jelentôségû hagyományos feltételezés tehát megkérdôjelezhetô, hogy a sza-badpiac táplálja a félelmet nem ismerô újságírókat és riportereket. Emellett azonban kritikusan kell tekintenünk azokra a radikális beszámolókra is, amelyek szintén a kereskedelmi médiának a nagy üzletbe való „beta-golódására” helyezik a hangsúlyt. A média finanszírozása terén végbemenô átalakulás hangsúlyozását ugyanis nem mindig egyensúlyozza ki a médi-aszervezeteken belül ezzel a tendenciával szemben ható olyan befolyások elemzése, amelyek a viszonylagos újságírói függetlenség irányában hatnak.
A valóságban a közönség elôtti hitelesség és a politikai legitimáció igénye, az újságírók önbecsülése és hivatásos elkötelezettsége, valamint az újságírói függetlenség normatív állami támogatása mind olyan fontos tényezôk, ame-lyek az anyavállalatok üzleti és politikai érdekeivel szemben, a kereskedel-mi média alárendelôdése és kiszolgáltatottsága ellenében hatnak. Ezt jól illusztrálja az a különleges csata, ami a Lonrho multinacionális konglomerá-tum tulajdonában lévô Observer,egy brit vasárnapi újság hasábjain zajlott le.
1984 áprilisában a Lonrho fôigazgatója azt mondta az Observer szer-kesztôjének, Donald Trelfordnak, hogy ne közöljön egy cikket a zimbabwei hadsereg által a szakadár Matabele tartományban elkövetett atrocitásokról.
A szóban forgó riport közlése veszélyeztette volna a Lonrho máris feszült viszonyát egy olyan ország kormányával, amely körülbelül 15 millió fonttal járult hozzá a vállalatcsoport profitjához. Donald Trelford visszautasította a tulajdonos kívánságát, és leközölte a cikket. A szerkesztôség munkatársai, valamint a lap független igazgatói, akiket akkor neveztek ki, amikor a Lonrhoátvette az Observert, egyöntetûen ôt támogatták. Az ezután következô elhúzódó heves viták során (miközben a Lonrhoállítólag visszavonta a hirde-téseit a saját lapjából) Trelford felajánlotta a lemondását. Ez nehéz helyzetbe hozta a tulajdonost: Trelford lemondásának elfogadása ugyanis aláásta volna az újság hitelességét, a visszautasítása viszont csak megerôsítette volna a szerkesztô pozícióját. Rowland egy ideig eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy eladja az újságot. Végül olyan levélváltásra szánta el magát, melynek révén többé-kevésbé emelt fôvel kerülhetett ki az ügybôl, és megerôsítette Trelford kinevezését. A nyilvánosság szentsége gyakorlatilag ténylegesen megakadályozta, hogy egy hatalmas konglomerátum manipulálni tudja egyik leányvállalatát. Mindazonáltal ez nem akadályozta meg a Lonrho cég-csoportot abban, hogy nyomást gyakoroljon az Observerremás alkalmakkor, amikor a szerkesztôség vezetô munkatársai nem voltak ennyire eltökéltek (Curran és Seaton 1996).
MÉG EGYSZER A TÖMEGMÉDIÁRÓL ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL 919