Ez a vita részben azért megoldatlan, mert nincs egyetértés arról, hogy a média tájékoztató szerepének milyen formát kell öltenie. A bírálók rámutat-nak, hogy a hagyományos nézetek a demokratikus folyamat egyénközpon-tú értelmezésének a keretei között fogalmazódnak meg (Curran 1991). Ez a felfogás a média szerepét a szavazók véleményének a szondázásában, a kor-mányzat és az állampolgárok közötti kommunikációs csatorna funkciójának betöltésében, valamint egy olyan alap biztosításában látják, amelyre támasz-kodva az egyéni vélemények aggregátumaként felfogott közvélemény kiformálódik.
Ez a felfogás ma azért nem megfelelô, mert a politikának szinte az ipa-rosítás elôtti koncepciójához nyúl vissza. A modern liberális demokráciákban az egyének a saját érdekeik érvényesítésére törekszenek, védelmet keres-nek, és megpróbálják befolyásolni a közvéleményt és a kormányzatot, olyan közösségi szervezeteken keresztül, mint például a politikai pártok, a szak-szervezetek, a gazdasági egyesületek és a civil társadalom szervezôdésének ezernyi változatos formája. Ezek a jelenlegi demokratikus rendszer épí-tôkövei. A hagyományos liberális elmélet azonban nem mond semmit arról, hogy demokratikus teljesítményük fokozása érdekében a médiának hogyan kell viszonyulnia ezekhez.
A hagyományos felfogás második hiányossága az, hogy mesterséges és tarthatatlan megkülönböztetést tesz a tájékoztatás és a képviselet között, oly módon, hogy az információkat leválasztja politikai és társadalmi kontex-tusukról. Így a média tájékoztató szerepének sikeres betöltését illetôen a megítélés hagyományos kritériuma általában valamelyik a két alábbi dolog közül: vagy a média diskurzusának „minôsége”, vagy pedig a médiában biztosított különbözô megnyilatkozási alkalmak száma, ami – mint Horwitz (1991) rámutat egyik kiváló esszéjében – egyre inkább az amerikai jogtu-domány által elfogadott mércévé válik.
Ebbôl az értelmezésbôl hiányzik annak a felismerése, hogy a képviselet eszméje és a képviseleti rendszerek részét alkotják annak a diszkurzív arzenálnak, amit az egymással versengô csoportok használnak fel érdekeik érvényesítésében. Ezt a politikai pártok programjait szemügyre véve igen egyszerû módon be lehet látni. A jobboldali politikai pártok általában arra hajlanak, hogy a törvényességet és a rendet, a honvédelmet és a nemzetközi kapcsolatokat hangsúlyozzák, mivel ezek azok a területek, amelyeken a szavazók legtöbbször erôsnek tekintik ôket. A baloldali pártok ugyanakkor a jólétet és a foglalkoztatást hangsúlyozzák, mivel többnyire ezeken a területeken tudják a legtöbbre értékelt teljesítményeket nyújtani. A versengô politikai pártok következésképpen túl akarják licitálni egymást a választások alkalmából annak érdekében, hogy a mûsorkészítôk az általuk felvállalt
„kérdéseket” tegyék a választások elôtti médiavisszhang domináns témáivá.
MÉG EGYSZER A TÖMEGMÉDIÁRÓL ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL 937
Szoros verseny esetén az eredményeket jelentôsen befolyásolhatja, hogy a kommentátorok hogyan viszonyulnak ezekhez, és ténylegesen hogyan választanak a versengô programok között.17
A versengés hasonló, de ennél bonyolultabb folyamat megy végbe a különbözô társadalmi csoportok között is. A társadalmi ügyek értelme-zésének és magyarázatának különbözô módjai, eltérô nyelvezetek és fogal-mi kategóriák, más-más asszociációs láncok és a „józan ész” fogalmának eltérô értelmezései egyesek érdekeit elônyben részesítik, míg másokéit hátrányos helyzetbe hozzák. A média tájékoztató szerepe sohasem tisztán
„információs”: egyúttal egyfajta eszköz is a szervezett csoportok diskurzusai közötti választáshoz, olyan módokon, amelyek potenciálisan befolyásol-hatják a források elosztását és a „jutalmakat” a társadalomban.
Az ideológiai sokféleség funkciója tehát nem egyszerûen abban áll, hogy elôsegíti az alternatívák ismeretén alapuló racionális vitát, hanem egyúttal módot nyújt a társadalmi igazságosság elômozdítására is, azáltal, hogy az el-térô törekvésû társadalmi csoportok alkalmat kapnak érdekeik megha-tározására a saját elgondolásaik szerint, és azok hirdetésére a nyilvánosság elôtt. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk a média szerepét is a tár-sadalmi egyetértés kialakulásának elôsegítésében. A tradicionalisták azt állítják, hogy a médiának közvetítenie kell a konfliktusokban, pontos infor-mációk és az ellentétes vélemények közlésével. Ez teljes mértékben ésszerû álláspontnak látszik, legalábbis a dolgok felszínét tekintve. Ám a valóság-ban álcázhat egy olyan manipulációs folyamatot, melynek révén valamelyik osztály vagy társadalmi koalíció képes saját érdekeit közössé és egyetemessé tenni, mivel a kezében tartja a kulturális javak „termelésének” a csatornáit.
A média fenntarthatja azt a látszatot, hogy pontos információkat terjeszt, és így elôsegíti az egymással ütközô érvekre alapozott vitát. Ezt ténylegesen meg is teheti. Azáltal azonban, hogy ezt a vitát a polémiák „legitim”
területeire korlátozza, olyan alapfeltételekbôl kiindulva, amelyek nem kér-dôjelezik meg a társadalmi hatalom struktúráját, egyúttal a társadalmi jóváhagyás egyfajta mesterségesen kialakított formáját is létrehozhatja.
A klasszikus liberális modell gyakran megfigyelhetô harmadik fogya-tékossága abban áll, hogy túlértékeli a közéleti diskurzus racionalitását.
Chafee (1983, 294) ezt így fogalmazza meg: „A nyilvánosság elôtt folyó vitát nem tudom többé úgy felfogni, mint valami elektromos mixer mûködését…
Rázzuk össze egy kicsit, és az igazság a felszínre fog emelkedni, miközben a hibák üledéke lesüllyed a fenékre”. Chafee a maga fenntartásait min-denekelôtt az ítéletalkotás szubjektív elemeire és az információelosztás torzulásaira alapozza, valamint arra, hogy a médiából olyan bôségû infor-máció ömlik, amit egyetlen egyén sem képes elsajátítani (vö. Peterson 1956).
17Azokra a módokra nyújtott példákat illetôen, ahogyan a média tematikája és preferenciái képesek befolyásolni a választási eredményeket, lásd Iyengar és Kinder (1987).
Ezeket az elemeket alátámasztják a véleményformálásban szerepet játszó nem racionális elemekre, valamint a tömegkommunikáció által terjesztett információk befogadásának erôsen szelektív módjaira vonatkozóan végzett kutatások is (Graber 1988; Neuman, Just és Crigler 1992). A nyilvános közéleti diskurzus a valóságban nem mindig követi a klasszikus liberális modell racionális útját.
Az elôzôekkel összefüggô negyedik fogyatékosság az, hogy a média demokratikus funkcióinak hagyományos elemzéseibôl rendszerint kimarad a szórakoztatás, mivel az nem illik bele a racionális véleménycsere klasszi-kus liberális koncepciójába. A valóságban azonban a média szórakoztató funkciója egyike azoknak a módoknak, amelyek révén az emberek intuitív és expresszív szinten bekapcsolódnak a társadalom irányításáról folyó nyil-vános dialógusba (Curran 1991). Az például, hogy a bûnözés hogyan – az egyes emberekben lakozó gonoszként, vagy társadalmi kontextusban ábrázolva – jelenik meg a médiában, olyan értelmezéseket nyújt, amelyek potenciálisan befolyásolhatják a büntetôjogi politikával kapcsolatos attitûdöket. Általáno-sabban kifejezve: a média által közvetített kulturális és szórakoztató mûsorok kognitív térképeket nyújtanak, amelyek strukturálják és értelmezik a való-ságot, és mintegy kommentárokat fûznek az általunk közösen megélt tár-sadalmi folyamatokhoz. Ilyen értelemben ezek is integráns részét alkotják a média tájékoztató funkciójának.
A szórakoztatást azért is figyelmen kívül szokás hagyni ebbôl a szempont-ból, mert feltételezik, hogy a média által közvetített közéleti viták egyetlen demokratikus célja változásokat elôidézni a kormány politikájában és de-mokratikus ellenôrzést gyakorolni az állam fölött. Ez azonban túlságosan korlátozottan határozza meg a szóban forgó célt, annak a közélet és a magán-élet között tett elfogadhatatlan megkülönböztetésnek az alapján, amit a femi-nista jelszava, miszerint „a politika személyes ügy”, jogosan von kétségbe.
A média szórakoztató és kulturális mûsorain keresztül közvetített normatív
„vita” fontos eszköz, melynek révén az emberi interakciókat irányító társa-dalmi normák megerôsítése, adaptációja és felülvizsgálata megy végbe (Newcomb és Hirsch 1984).
A hagyományos modell ötödik fogyatékossága természetesen abban áll, hogy az nem tesz különbséget a publikáció törvényes joga és annak gaz-dasági lehetôségei között. A piacra való belépés akadályai a már említett okok miatt korlátozzák a kifejezés egyéni szabadságát. Korlátozzák azonban továbbá a csoportok önkifejezési szabadságát is – ez a szempont a hagyo-mányos megközelítésben nem jelenik meg. Nem csupán az egyének, hanem a társadalom egész csoportjai elôtt is csupán korlátozott lehetôségek állnak arra, hogy a médián keresztül megjelenjenek a közéleti szférában. Ez a hiányosság viszont már hosszabb ideje aláássa a mindenki érdekében törté-nô önmegvalósítást, és korlátozza a közösség egyes szegmentumainak arra való képességét, hogy hatékonyan hangot adjanak érdekeiknek,
vélemé-MÉG EGYSZER A TÖMEGMÉDIÁRÓL ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL 939
nyüknek és a viszonylagos prioritásokkal kapcsolatos állásfoglalásaiknak.
Ugyanakkor megakadályoz más csoportokat abban, hogy ezekre reagál-janak, sôt néha abban is, hogy egyáltalán tudomást szerezhessenek az övék-tôl eltérô felfogásokról.18 A társadalom fejlôdésével kapcsolatos kollektív ítéletek kialakulásához vezetô demokratikus folyamat meggyöngült, mivel valójában már hosszabb ideje – legalábbis adekvát és mindenki számára elérhetô módon – nem igazán közösségi jellegû.