In: Ariadne, Issue 66
(January 2011)
1.3.3 Metaadatok
Ebben a fejezetben, illetve a kiadvány egészében csak azokat a metaadatokkal kapcsolatos kérdéseket tekintjük át, amelyek a képi alapú digitalizálást közvetlenül érintik. Ez viszonylag szűk megközelítést jelent majd, de a digitális objektumok és a metaadatok kapcsolatának teljes körű tárgyalása szétfeszítené jelen dokumentum kereteit.
A metaadat fogalmának népszerű megközelítése – „az adat adata” – önmagában utal a kérdés komplexitására, már ami a digitális változatokat illeti. Ezek az állományok ugyanis – létmódjukat tekintve – maguk is „adatok”. Míg egy hagyományos dokumentumról önnön
formai tulajdonságai a felületes tapasztalásnak is sokat elmondanak, a virtuális térben található tartalmak csak értelmetlen adatfolyamatot jelentenek, ha a metaadatok nem szegmentálják, rendszerezik és azonosítják azokat. Tehát ha a metaadat az „adat adata”, akkor a digitális állományok esetében egészen pontosan így fordítható: az adat, amitől
„információvá lesz az »101111010010111«-jellegű adatfolyam”.
A digitális objektumok fogalmának bevezetésénél említettük, hogy ezen állományok rész-egész viszonyai nem egyeznek meg az általuk reprezentált egységekkel. Csekély annak a valószínűsége, hogy egyetlen képfájl megtekintésével pontosan be tudjuk azonosítani, hogy mely dokumentum változatát látjuk, mégis lesz a képen számos olyan információ, amely eligazítja a szemlélőt arra nézve, hogy mi látható azon. Ha egy nyomtatott könyv egyetlen digitalizált képoldalát látja, akkor a szöveg elhelyezése, a margók, a kötés pozíciója kétségkívül elárulja, milyen típusú dokumentum, melyik funkcionális egységét látjuk. Ha az adott kép az oldalszámot is tartalmazza, akkor az is tudható, hogy a dokumentum mely részét reprezentálja az adott képfájl, és így tovább.
Mindezt azért tudjuk, mert – történelmi és kulturális meghatározottságunk révén – ismerjük a dokumentumtípusra vonatkozó konvenciókat és azoknak meghatározó szerkezeti elemeit. Ha visszatérünk azonban az inka csomóírás – a kipu – többször említett példájához, akkor ráébredünk, hogy egy ilyen jellegű „dokumentum” adott szegmenséről szinte semmit sem tudnánk megállapítani, hacsak nem vagyunk régészek, kriptológusok, vagy az ősi inka társadalmi elit képviselői.
Inka kipu.
Mivel maga a kipu is információhordozó, példája jól demonstrálja, miként közelítenénk meg egy digitális objektumot megfelelő metaadatok nélkül. Nem lenne elegendő információnk a következőkről:
Mi ez az objektum?
Hol vannak a külső határai, azaz például a képen látható kipu egyetlen önálló egységet jelent, vagy egész összefüggő gyűjteményt?
Milyen belső szegmensekre osztható?
Milyen kódrendszerben található benne az információ?
Hogyan követhető az információs szekvencia, tehát milyen irányban kell „olvasni”
az adatot?
Milyen tartalmi és fogalmi jelentőséggel bír az objektumban közölt tartalom (tematika, térbeli és időbeli referenciák).
A fenti példa meglehetősen bizarr, de talán megérthető belőle, hogy egy nem kellően metaadatolt gyűjtemény állományai a csomóírásos objektumhoz hasonló rejtjelezési problémákat fognak felvetni. Csakhogy az adatfájlokat nem rejtélyes, unikális artefaktumokként szemléljük majd, hanem értékelhetetlen digitális melléktermékként.
A metaadatok segítségével gyakorlatilag minden tulajdonság, relatív jellemző és tartalmi elem kifejezhető. Valamennyi objektumnak több megfogalmazható tulajdonsága van annál, mint amennyit bármilyen szituációban el tudnánk vagy akarnánk mondani róla.
Nagyon fontos, és nem mindig egyszerű feladat annak eldöntése, hogy pontosan mely tulajdonságokat rögzítjük, és hogyan fejezzük ki azokat.
A könyvtár intézménye a metaadatok legrégebbi és legtermészetesebb előfordulási közege, ezért itt nyilván nem kell kitérnünk arra, hogy mennyire fontos a metaadatok jólformáltsága. A könyvtári adatszabványok sikeresen szabályozzák az adatok kinyerésének és ábrázolásának módját. Pontosan meghatározzák a következőket:
Adott dokumentumtípus esetén milyen jellegű adatokat kell rögzíteni?
Mi lehet ezeknek az adatoknak a forrása?
Milyen formában kell magukat az adatokat kifejezni?
A metaadatok azonban nem csupán a közgyűjteményi világ sajátosságai, nagyon is hétköznapi eszközök. Mikor megcímzünk egy levelet, ráhímezzük a gyerekek tornazsákjára az óvodai jelet, felhelyezzük a rendszámtáblát a gépkocsira, akkor azokat a tárgyakat metaadatokkal látjuk el: valamiféle egyezményes kódrendszer elemeit használva közöljük az adott objektum bizonyos tulajdonságát. Ahogy a mindennapok részévé vált a digitális tartalom, ugyanúgy általánossá vált az igény arra, hogy el is igazodjunk ebben a tartalomban. Egy olyan instrumentális aspektusa alakult ki az életünknek, amely az állandó címkézések híján nem tud funkcionálni. Webcímek, illetve keresőfelületek segítségével érjük el a szükséges információkat, különböző másodlagos kódok útján (azonosítók, e-mail címek, virtuális identitások) kommunikálunk embertársainkkal, a térképek helyett globálisan kiosztott koordináták alapján tájékozódunk. A hétköznapi tevékenységeink során nemcsak használunk, hanem magunk is megállapítunk, készítünk és rögzítünk tartalomra vonatkozó adatokat, például a következő formában:
fájlok elnevezése,
hivatkozások, könyvjelzők elmentése,
zene és videófájlok címkéinek szerkesztése,
tartalom pozitív vagy negatív értékelése a szociális médiában.
Napjainkban a metaadatok használata az írásbeliség másodlagos rétegét képezi. Ez megnöveli az elvárásokat a könyvtári tartalomhoz csatolt metaadatok minősége, kezelhetősége és gyors elérése iránt. Ez az igény pedig pozitív hatással van a leírás módszertanára, és rengeteg testre szabott eszköz készült és készül a különböző típusú
adatok rögzítésére és terjesztésére. A változatosságot csak növeli, hogy a metaadatokat gépi környezetek is olvassák, emiatt sokféle célkörnyezethez kell alkalmazkodniuk.
A képi alapú digitalizálás kontextusában alkalmazott metaadatokat négy, egymásba fonódó szempontrendszerrel jellemezhetjük:
funkcionalitás,
forrás,
a metaadatok helye a leírt objektumhoz viszonyítva,
adatforma.
Szakirodalom:
JISC Digital Media, 2010.