Amikor formátumról beszélünk, nem pusztán arra gondolunk, milyen típusú tartalmat tárol az adott fájl, és milyen jellegű szoftverrel kezeljük azt. A formátum paraméterek és funkcionalitások egész sorát jelenti, és a megőrzés egyik alapfeltétele, hogy az adott állomány minden jellemzője elérhető maradjon térben vagy időben más szoftverkörnyezetbe helyezve.
Például gondoljunk arra, hogy egyes képi fájltípusok (például a TIFF) lehetővé teszik több képoldal egyetlen állományban való tárolását. Ez a funkció azonban lassan kiszorul a gyakorlatból, mivel erre a célra sokkal többen használnak ma már PDF-fájlokat. A többoldalas TIFF-fájlok azonban még mindig szabványosak, ezért a megbízható képszerkesztő szoftvereknek, amelyekkel TIFF-állományok szerkeszthetők, támogatniuk kell ezt a funkciót.
A képi fájlok hosszú távú megőrzésére alkalmas szoftverek tekintettel vannak a kezelt formátumban foglalt összes jellemzőre.
A képi formátumnál általában a következő jellemzőkel kell számolni:
Fájlformátum: A specifikáció, mely az összes állomány jellemzőjét összefogja,
Fájlméret: A háttértárolón, illetve megnyitva a memóriában elfoglalt bináris méretadat (KB, MB, GB, TB, PB),
Tömörítés: a tartalmat és a strukturális információt a fájlban elhelyező adattárolási mód. Típusai:
o Veszteségmentes tömörítés: Ez az eljárás az adatokat kisebb méretűvé alakítja. Az így tömörített méret csak a tárolás során jellemző, ha a fájlt megnyitjuk, teljes méretének megfelelő helyet fog elfoglalni a memóriában.
o A veszteséges tömörítés a redundáns, vagy nagyon részletes információt véglegesen eltávolítja a fájlból.
Multifelbontás: Egy állományon belül ugyanazon kép több, különböző felbontású változata tárolható.
Színmélység: A képben kifejezhető egyedi színárnyalatok száma,
Színprofilok: A képben tárolt egyéni színárnyalatok ábrázolására használt megoldás,
Vektorgrafikus kép: A képen ábrázolt mintát skálázható, különböző grafikus tulajdonságokkal (például színárnyalat) jellemezhető geometriai alakzatok formájában tárolják.
Raszteres (bitmap) kép: a képi információ részleteit képpontokban (pixel) tárolják.
Többoldalas képek kezelése,
Átlátszóság: A kép egyes területei nem tartalmaznak szín-információt. Adott háttérre helyezve ezek a területek annak színjellemzőit veszik fel.
Rétegek (layer): Adott képen belül különböző grafikai tulajdonságokkal rendelkező, külön-külön szerkeszthető elemek és felületek. (Például a képhez digitálisan hozzáadott szöveg, kép, háttér.)
Animáció kezelése: Mozgást időben ábrázoló, ismételhető képszekvencia elhelyezése a képben.
Beágyazott metaadatok: A képi fájlba – annak általában a fejlécébe – írt, szabványos formában kódolt információ, amely képszerkesztő vagy fájlkezelő
eszköz segítségével, illetve a kép forráskódjába való betekintéssel vizuálisan is kiolvasható.
Progresszív betöltés: A megjelenítő eszköz tulajdonságaihoz alkalmazkodó, nem-lináris, auto-méretezést lehetővé tevő tulajdonság (például ezzel igazítják a böngészők a képernyőmérethez a képet).
Szövegkódolás: A beágyazott szöveges adatok, illetve a szöveget is tartalmazó állományok – például a PDF vagy DjVU – esetén jellemző.
Azonban azt is fontos leszögezni, hogy a formátumban foglalt összes funkcionalitás követése csak olyan állományokra nézve várható el, amelyek egységessége garantált, integritása ellenőrizhető, és minden tulajdonságuk jól rögzített és dokumentált, tehát szabványosak.
Az olyan állományok, amelyek csak adott szoftverkörnyezetben, bizonyos eszközök jelenlétében funkcionálnak, lehetnek ugyan szabványosak, de nem teljesítik a digitális megőrzés feltételeit, mivel nincsenek felkészülve a használati körülmények változására.
Ezek a zárt, szoftverfüggő formátumok, a hosszú távú megőrzés céljaira nem alkalmasak.
Szakirodalom:
JISC Digital Media, 2008.
JISC Digital
Media, 2006.
1.3 A digitális gyűjtemény
1.3.1 A digitális objektum
A digitalizálás a legegyszerűbb értelmezés szerint azt jelenti, hogy analóg objektumokat alakítunk át digitális információvá. Ez a meghatározás azonban nagyon általános, mivel ezzel leírható az is, amikor például felvételeket készítünk egy digitális kamerával. Ilyenkor a digitális felvétel eredményére nem úgy tekintünk, mint a rögzített tárgy, személy vagy esemény „digitális változatára”, hanem információra, ami megőriz valamit annak tulajdonságaiból.
Ez az útmutató a képi alapú digitalizálásról szól, tárgya tehát az, hogyan lehetséges bizonyos objektumokról digitális képi reprezentációkat készíteni. Ez a feladat nagyfokú absztrakcióra kényszeríti a végrehajtóját, hiszen – bár a bennünket körülvevő világ nagy része látható –, mégsem képi, hanem térbeli objektumokkal vagyunk körülvéve. Ez azonban nem jelent problémát senkinek, mivel kultúránk egyik legrégebbi jellemzője a képi elvonatkoztatás képessége, azaz szinte bármiről tudunk értelmezhető képi reprezentációt alkotni. Miben más mégis a digitalizálás, mint a tárgyak leképezése?
A hagyományos képkészítő eljárások általában valaminek az ábrázolására törekedtek, melynek segítségével a leképezett objektum felidézhető, azonosítható, megismerhető. A digitalizálás továbblép ezen a ponton: a digitális reprodukció esetenként kiválthatja az eredetit, illetve mélyebb hozzáférést biztosíthat, mint a természetes megközelítés. Ebben az értelemben tehát azt mondhatjuk, hogy a digitalizálás az eredeti objektumot funkcionálisan helyettesíteni képes digitális információt rögzít. Amikor például egy filmben számítógépes grafikával előállított karakter szerepel, annak előállításához egy élő személy mozgását digitalizálják. Ez a digitális információ szinte semmit sem fog megőrizni a közreműködő színészről: csupán mozdulatait használják fel egy új funkcionális környezetben.
A könyvtári – és általában közgyűjteményi – digitalizálás esete különösen érdekes, mivel itt a digitalizált objektumok nagy része önmagában is információhordozó. Ahhoz azonban, hogy a könyvtári, levéltári dokumentumokban rejlő információhoz hozzáférjünk, és digitális információvá alakíthassuk, jelképesen át kell törnünk az objektum fizikai határait, és első lépésként a képi információként feldolgozható vetületeket kell megtalálnunk benne. A tudomány jelen állása szerint tudjuk képként digitalizálni egy könyv oldalait, borítóját, gerincét, mellékleteit, de a tapintását, szagát, illetve egyéb tulajdonságait nem. A képi alapú digitalizálás a könyvtárban tehát ezen a ponton úgy definiálható, mint az analóg könyvtári objektumok képi vetületeinek rögzítésével előállított digitális reprezentációk készítése.
Ha egy könyvjellegű dokumentumról készült digitális képek halmazát nézzük, a könyvekkel való tapasztalataink segítségével meg tudjuk állapítani, milyen típusú dokumentum mely részéről készült az adott digitális kép. Ha tudjuk olvasni az írásrendszert, és értjük a nyelvet, valószínűleg a dokumentum tartalmát is be tudjuk azonosítani. Ha ellenben egy bonyolult origami alkotás egyes oldalairól, vagy dél-amerikai csomóírással készült tartalom bizonyos szegmenseiről készült képeket látnánk, már sokkal kisebb eséllyel tudnánk megmondani, pontosan mit is ábrázolnak azok.
Funkcionálisan pedig végképp nem helyettesítenék az eredetit, mivel nem is tudnánk, hol és milyen formában keressük az információt, amelyet eredetileg hordozott, s amelyet egy jó digitális reprezentációból ki kellene tudnunk olvasni.
Mindebből belátható, hogy a könyvtári dokumentumok digitalizálása több az adott tárgyakat ábrázoló képek készítésénél. Az adott objektumot funkcionálisan kell reprezentálnunk, minden részével, az azok közötti kapcsolatok megőrzésével és a közvetített információ elérhetővé tételével. Egy digitalizált dokumentum több, mint az adott eredetiről készült képek halmaza: olyan digitális objektum, amely az eredeti minden reprodukálható képi aspektusát tartalmazza.
Megőrzi
az objektum egészére jellemző adatokat,
az egyes leképezések által képviselt részek közötti kapcsolatot,
azok összetartozásának jellegét,
hierarchiájukat,
relatív tulajdonságaikat
és sorrendjüket.
Egy jól elkészített digitális objektum digitális reprezentáció, amely az eredetiről készült képekből, az azokból kinyert információból és az összetartozást biztosító metaadatokból áll.
Másik oldalról nézve a digitális objektum önálló digitális állományokból áll. Egyetlen eredeti dokumentum digitális változata képi fájlok, illetve szöveges és metaadatokat tartalmazó állományok azonosíthatóan összefűzött kötege. Ezek az objektumok azonban csak a megfelelő közegben funkcionálnak:
az adott tárolón egymás mellé helyezve,
vagy adott adatbázis segítségével a megfelelő leíró adatok alapján kikeresve,
illetve a megfelelő strukturális metaadatokkal egyetlen szerkezetbe összefűzve.
A digitális dokumentumok létfeltétele a rendszerezett környezet, amelyben tárolhatók, azonosíthatók, s melyből kinyerhetők. A képi alapú digitalizálás végső soron ilyen rendszerek, a digitális gyűjtemények építése.
Szakirodalom: