(Felelet T ake Jonescunak)
Nemrég cikket írtam a Neue Freie Pressé-be Ro
mániának Oroszországhoz való viszonyáról, melyben a román hazafíság gondolatmenetébe igyekezve bele
helyezkedni, ennek szempontjából próbáltam meglát
tatni, hogy semmiféle igazi érdek nem javalhatja R o
mániának az ellenünk való fordulást s az ententehoz való szítást, legfeljebb hódító szándék és mohóság so
dorhatná ilyen ránézve végzetes elhatározásra.
Most a La Roumanieban Take Jonescu volt mi
niszter felel „M agyarok és románok" címen e fejtege
téseimre.
Egyes polemikus megjegyzéseire nem terjeszke
dem ki, mert az ilyen természetű vitában mindig könnyebb a dolga annak, aki két nemzetet egymás el
len akar izgatni, mint Take Jonescu úr, mint annak, aki, mint én, egy idegen nemzet állam férfiával való polémiában e nemzetet megnyugtatni szeretném.
Mielőtt fejtegetéseinek meglepően őszinte lénye
gére reátérnék, két érvére mégis kell észrevételt ten
nem, mert azok olyan természetűek, hogy alkalm asak ellenünk Romániában hangulatot kelteni.
Az egyik az, hogy a háborút mi okoztuk. A volt miniszter úr, úgylátszik, kicsit összetéveszti a dolgo
kat. Emlékeztetem, hogy nem magyarok vagy osztrá
kok gyilkolták meg a szerb trónörököst, hanem szerbek a mienket. Hogy nem magyarok vagy osztrákok szítot
tak összeesküvéseket a szomszéd államban, hanem a szerbek nálunk. Hogy nem mi törekedtünk idegen or
szágok területére, hanem a szerbek a mienkre. C sodá
lom, hogy ezen tényekkel szemben mint állíthatja olyan államférfi, aki annyira ismeri a nemzetközi szo
kásokat s az európai helyzetet, mint a volt miniszter úr, hogy mi okoztuk a háborút.
Kérdezem, eltűrné-e Románia, vagy a világ bár
mely önérzetes állama, hogy úgy viselkedjék vele egy szomszédja, mint Szerbia velünk tette?
A másik érve Jonescu úrnak, amellyel foglalkoz
nom kell, hogy nemcsak Oroszország törekedett beke
belezni Romániát, hanem A usztria is.
108
Igaza van, csakugyan volt idő, mikor Ausztria valóban gondolt ilyesmire, de csak ötletszerűen és hi
básan, nem rendszeresen, állandó, nagy és igazi érde
kei miatt, mint Oroszország. De olyan idő is volt, ami
kor a német hegemónia erőszakos m egtartására gon
dolt, olyan is, amikor Olaszországot törekedett uralni.
Csakhogy ez időnek vége, vége mindenkorra s Ausz- tria-M agyarország semmiben nem folytatja a régi A usztria politikáját. Éppoly kevéssé Németországban és Olaszországban, mint Romániában. Míg ellenben Oroszország híven megmarad a régi nyomokon és csa
pásokon s ma is azt a politikát folytatja, melyet Nagy Péter végrendeletének tekintenek, tényleg pedig a geográfia, az állandó nagy érdekek rendeletéből ered.
Fel kellett tehát említenem ez orosz hagyományokat, mikor ki próbáltam mutatni, mi sors vár Romániára, ha magát Oroszországnak kiszolgáltatja, ellenben me
rőben felesleges volt Ausztria történelmének azon egyes momentumaira kitérnem, melyek mindenestül a múltéi. 1867 óta a mi monarchiánk belsőleg átalakúlt, teljesen szakított régi külpolitikájával és szakadatla
nul támogatta Romániát.
Először a gazdasági önállóság terén segítette, szerződést kötvén vele, mikor még nem is volt szuverén állam, azután örömmel látta teljes függetlenségének kimondását és azt, hogy uralkodója a királyi korona nimbuszával környezte magát. Ezen változatlan jóaka
ratának, barátságnak bizonyítéka, hogy Romániának nemrég elhunyt nagy királya hosszú tapasztalataiból azt a meggyőződést szűrte le s politikáját aszerint irányította, hogy Ausztria-M agyarország megbízható
barát és Oroszország intenciói kevésbbé megnyug
tathatok.
Mindezeknél azonban fontosabb Jonescu cikkének lényege. Az, amit a volt miniszter úr Erdélyre vonatko- lag mond. Szerinte nekünk nincs jogunk Erdélyre és azon országrészekre, amelyek lakosságának többsége román ajkú. Ezen területeket nekik kell bírniok, arról nemzeti életük sérelme nélkül le sem mondhatnak, mert ezt kívánja, ezt parancsolja a nemzetiségi elv.
S ezt az hirdeti, aki csak nemrég vett el Bulgáriá
tól olyan területet, amelynek lakossága túlnyomó ré
sze bolgár.
Az ilyen cikkével ez az államférfi, aki Európa előtt nem rég képviselte Románia azon követelését, hogy a hatalmi egyensúly fenntartása miatt bolgárok által lakott területet hódítson meg oly államtól, amely- lyel ellenséges viszonyban volt: csak m agát ítéli el.
A londoni konferencia román megbízottjának a mai nyilatkozatából az következnék, hogy jogtalan követe
léseket képviselt az európai aeropag előtt és jogtalan tényeket követtetett el nemzetével. Nem tudom, szol
gálatot tesz-e nemzetének, de utóvégre ez már csak
ugyan nem az én dolgom s én csak arra muta
tok reá, hogy valóban furcsa okoskodás az, amely jogosnak találja, hogy egy nemzet egy másiktól, mely- lyel még háborúja sem volt, elvegyen egy, e nemzet fiai által lakott területet, de égbekiáltó jogtalanságnak tartja, ha a másik nem ajándékozza el azt, ami idestova ezer éve az övé, amihez kapcsolja minden emléke és érzelme, csak azért: mert a lakosság többsége olyan fajhoz tartozik, amely a szomszédságban önálló király
110
ságot is alkot. Csodálatos feltételezni, hogy mi a nem
zetiségi elv abszolút joga miatt adjuk azt fel, aminek birtoka előfeltétele annak, hogy határainkat megvéd- hessük, mert Erdély védőbástyája a magyar Alföld
nek s ha Erdély elveszett, M agyarország megszűnt lé
tezni; Románia pedig a nemzetiségi elv ellenére hódít
hasson célszerűségi és stratégiai érdekből? Meglepő, hogy egy volt miniszter, aki alighanem ú jra az akar lenni, a nemzetiségi elv abszolút uralmát hangoztatja, amely elv hazáját arra kötelezné, hogy vissza ad ja szomszédjának, amit tőle nemrég elvett és emellett Oroszországot és a szerb szomszédot is fenyegetné ugyanakkor, mikor velünk összeütközésbe hozná, mert ezen államoknak is vannak olyan területei, amelyek lakosságának többsége román ajkú. S meglepő, hogy Jonescu a nemzetiség jogát minden más tekintet fölé meri emelni s nem veszi észre, hogy ezzel elitéli Szer
biát és Görögországot is azon hódításokért, amelyeket éppen Jonescu girója mellett a bolgár nemzetiség ro
v ására tett nemrég.
Csodálatos, hogy nekem kell Jonescut, aki nevét a történelem könyvébe azzal írta be, hogy a geográfiai és katonai tekinteteket győzelemhez segítette a nemze
tiségi elv felett, arra az igazságra figyelmeztetnem, hogy a nemzetiségi elv azon legfelsőbb érvénye, amely azt a sok százados történelmi jognál erősebbé és a geográfiának tekinteteinél is nyomosabbá tenné: Eu
rópa összes állam ait veszélyeztetné és káoszt idézne elő mindenfelé.
A nemzetiség iránt való tekintet ezen abszolút fel- sősége csaknem minden állam integritását fenyegetné,
mert alig van olyan, amelyben nem élne idegen fajú lakosság; s káoszt idézne elő s a történelmi jogon ala- alapuló s a természetes geográfiai határhoz simuló á l
lamok romjain keletkező nemzetiségi államok békés fenm aradása teljesen képtelen dolog volna.
Lehetetlen volna olyan vidékeken, ahol keverten laknak különböző nemzetiségek, Jonescu azon elvét végrehajtani, hogy minden vidék azon államhoz tar
tozzék, amelyet a lakosság többségének faja lakik.
Mit csinálna Jonescu úr Erdélyben a székelyek
kel, mit csinálna azokkal az erdélyi magyar megyék
kel, amelyek többsége m agyar? Mit csinálna a szász földdel? Ezeket talán M agyarországhoz és Németor
szághoz akarná csatolni? Képzeli-e, hogy ilyen egy
másba nyúló határokkal állami exisztencia létezhet?
De nem, azt hiszem egész felesleges a kérdés, igen jól tudhatja mindenki, hogy mit csinálna Jonescu.
Egyszerűen meghódítaná azokat a nem román terüle
teket, amelyekre szüksége volna, avégett, hogy Nagy- románia védhető, természetes határokhoz jusson és zárt egész legyen. Nem is tehetne máskép, még akkor sem, ha a közelmúltban nem bizonyította volna, hogy mennyire átérzi, hogy jó határ fontosabb a nemzetiségi tekinteteknél.
De ha már a nemzetiségi elvet kénytelen volna maga Jonescu úr is alárendelni a geográfiai határok
nak, a stratégiai és állami nagy érdekeknek: akkor ne vegye rossz néven, ha már inkább mi fogjuk kétségbe
vonhatatlan sok százados történelmi jogaink és a leg- vitálisabb létérdekeink nevében az általa felállított
112
nemzetiségi jog ellenére is azt megtartani és megvé
deni, ami Isten és ember előtt a miénk.
Azt kérdezi Jonescu, visszatartana-e minket ma
gyarokat annak az idegen fajnak a gyűlölete, amely mellettük magyarokat tartana alávetve, attól, hogy e testvéreinkkel egyesüljünk? Válaszom világos és egy
szerű. Ha a kérdéses államhoz az enyémet barátság fűzné s e barátságból az én nemzetem hasznot is hú
zott volna, nem adnám azt a tanácsot, hogy minden provokáció nélkül csak azért tám adja hátba a nehéz küzdelemben lévő szomszédot, mert rovására terjesz
kedni kíván.
S ez erkölcsi momentumtól függetlenül sem adnám ezt a tanácsot, ha fajrokonaim meghódításával öngyil
kosságot követnék el, ha államom önállóságát és létét csak azzal a másik fajja l szövetségben tarthatnám fenn, amelynek tönkretételével egyesíthetnénk csak összes fajrokonainkat, ha a hódítás miatt örökös és ki
merítő tusát kellene folytatnom azon szomszéddal, amely nélkül magamat fent nem tarthatnám egy másik túlerős szomszéddal szemben. Ez esetben — és ilyen Románia helyzete — teljesen és tökéletesen lemonda
nék a fajrokonok meghódításáról.
A m agyar faj már nem egyszer be is bizonyította viszontagságteljes történelmében, hogy tudja és érti, hogy vannak helyzetek, melyekben egy nemzetnek ma
gát mérsékelni, fegyelmezni kell tudni, főleg az olyan fajnak, amely magánál sokkal nagyobb más fajok közé van ékelve, mint a magyar és a román. Azért létezik ma a magyar faj, mert tudta, hogy a politikában leg- többnyire meg kell elégedni a legkisebb rosszal és
gyakran öngyilkosságot követne el az, aki mindent el akarna érni, ami után természetes vágyódása van.
De talán felesleges vitatkoznom Jonescu úrral, mert aki úgy okoskodik, mint ő s olyat akar elérni, amit ő nyíltan kíván, azzal úgysem érthetjük meg egymást, azzal szóvitának nincs is helye többé.
Nem is neki akarok válaszolni, hanem egyedül a romániai közönséghez fordulok, amely nem osztja és nem oszthatja — úgy remélem és hiszem — Jonescu nézeteit. Azelőtt kívántam rámutatni, hogy a nemzeti
ségi elv követelményeinek abszolút követése éppen a román nemzetiségét, faját hozná a legnagyobb ve
szélybe; mert az egész, akár egyesített, akár különvált román fajt hozná a velünk való harc túlhatalmas orosz
tól való függésbe, hogy a nemzetiségi elv nevében el
lenünk irányított tám adás segítené végleges győzelem
hez azt az orosz politikát, amely sohase akarta meg
engedni és sohase fogja megengedni, hogy tőle függet
len, erőteljes államok létezzenek közte és Délszlávia közötte és a Dardanellák és a Boszporus között.
Ugyanakkor leszegezem azt is, hogy mennyire igazam volt, mikor azt mondtam, hogy akik Romániá
ban ellenünk folytatnak politikát, azokat nem vezeti egyéb, mint csakis a mi területünk után való vágyódás, nem román faj rokonok iránt való rokonszenv, nem, mint külföldön tévesen hiszik, a mi hibáink, hanem a nemzetiséget ürügyül használó hódítási szándék,
amellyel tranzakció nincs és nem is lehet.
Romániával barátságban vagyunk és akarunk lenni, ez elsőrangú érdekünk volt mindig, de ennek a
G r. A n d r á s s y : A v ilá g h á b o rú p r o b lé m á i. 8
114
mindkettőnkre nézve fontos és szükséges barátságnak előfeltétele, hogy egymás területére ne áhítozzunk.