A háború előzményei során az egyes nagyhatal
mak által vitt szerepet vizsgálva, a felelősséget a kö
vetkezőkben vélem megállapíthatni.
Legnagyobb felelősség a szlávságot, a szláv ambí
ciót éri. A háború tulajdonkép a moszkovitizmus hábo
rúja. Igazi oka az a körülmény, hogy Oroszország a ja pán-háború óta elnapolta ázsiai hóditó terveit és teljes erővel a balkáni ambíciók szolgálatába állt és hogy e politika érdekében védelmébe vette a Karagyorgevics dinasztia nagyszerb irányzatát annak dacára, hogy ez forradalommal dolgozott.
Igaz, hogy a háborút a gyilkosságnak talán vélet
len és felelős tényezők által nem akart incedense indí
totta meg és hogy ezért az agitációért, amely a gyilkos
ságot szülte, közvetlenül a szerb dinasztia és Pasics felelősek, de végelemezésben ez a mozgalom is az orosz politikára vezethető vissza. Ha nem számíthat Szerbia orosz védelemre bármi okból is és bármi elitélendő m agatartása következtében jut velünk összeütközésbe:
akkor az éleseszű és számító Pasics sohasem meri azt a politikát folytatni, amely a szerb társadalomban lé
tező ellenszenvet a sarajevói véres erupcióig juttatta.
És még a gyilkosság után is a cártól függött a béke biz
tosítása. Hisz Sándor, a szerb trónörökös kijelentette, hogy kész Szerbia a mi feltételeinket elfogadni, ha Oroszország úgy kívánja. De az orosz kormány nem ad
ilyen irányú tanácsot és ahelyett a végső döntést Szer
biára bízza.
Oroszország odáig megy, hogy amikor Rómából azt a hirt kapta, hogy a szerb kormány kész bizonyos magyarázat esetében a mi összes föltételeinket elfo
gadni: Sasonow ugyan kijelenti, hogy nem lesz szer- bebb a szerbeknél, de egyúttal azt is szükségesnek tartja, hogy az ultimátumunk hangján enyhítsünk, azaz tényleg még szerbebb készül lenni a szerbeknél (ju- lius 29.)
Az entente hatalm ai közzé teszik azokat a levele
ket és sürgönyváltásokat, amelyek bizonyítják, hogy ők az utolsó percig akarták a békét, de ezek semmikép sem győznek meg arról, hogy ez az akarat erős és ko
moly volt.
Ha az lett volna, ma nem volna háború.
Igaz ugyan, hogy ezen iratok tanúsága szerint mindenféle megoldási terv merült fel a kabinetek kö
zött, szó volt mindenféle olyan lépésről, amely a békét biztosíthatja, de sajnos, arról az egy lépésről nem tör
tént említés, amely célt érhetett volna, amely abban állt volna, hogy Oroszország Szerbiának azt tanácsolja, hogy fogadja el a mi követelésünket. Mindenre gondol
tak, csak arra az egyre nem, hogy Oroszország Belg- rádban kifejtse, hogy ő sohase tanácsolta azt a forra
dalmi akciót, amelyet nálunk rendezett, hogy mint monarchikus, konzervatív állam nem is helyeselheti a területi integritásunk ellen folytatott agitációt és össze
esküvéseket és amennyiben ezen politika folytán bajba kerülne, nem tám ogatja, pedig csak ez a fellépés bizto
síthatta volna a vílágbékét. San Giuliáno olasz külügy
22
miniszter meg is teszi a helyes javaslatot és hangsú
lyozza, hogy a békét csak az biztosíthatja, ha Szerbia elfogadja követeléseinket. De nem hallgatnak reá az entente hatalmak. Oroszország nem gyakorol nyomást Szerbiára, egyszer se tanácsolja neki, hogy tegyen ele
get kívánságainknak, hanem azon állásponton van kez
dettől végig, hogy bármi is legyen oka a háborúnak, Szerbiának sem legyőzését, sem független intézkedési jogának olyan korlátozását meg nem engedheti, amely a mi befolyásunk alá hajtaná, mert Szerbia független
sége olyan fontos érdeke, mint Angliának Németal
földé, hogy Szerbia függetlensége Oroszország létének kérdése. Ezzel az állásponttal Pasics kezébe tette le Oroszország a világ sorsát, saját magának békéjét, milliók életét és halálát.
Amikor kijelenti és ridegen megmarad azon állás
pontja mellett, hogy Oroszország Szerbia szuverénitá- sának teljességéért és állami tekintélyéért „will face all the risks of w ar“ és hogy „that if actual war broke aut with Servia it would be impossible to localise it,“
a háborút elkerülhetetlenné tette, mert Ausztria-Ma- gyarország a történtek után nem elégedhetett meg olyan megoldással, amely a tűrhetetlenné váló délszláv agitációnak nem vet véget, Szerbia pedig nem retirál- hatott, amint tudta, hogy a hatalm as cár megvédi.
S a mobilizálásnál tanúsított kétértelműséggel Oroszország adta meg a világbékének a végső döfést is.
H a Németország üzent hadat Oroszországnak, erre ez utóbbi kényszerítette.
Julius 27-én a német külügyi államtitkár az angol nagykövet előtt kijelenti, hogy amig „Oroszország csak
délen mozgósít — Németország tétlen marad — amint azonban az orosz mozgósítás északra is kiterjedne: Né
metország is kénytelen lesz fegyverkezni" és erre a kijelentésre a cár északon is mozgósít.
És erre a mozgósításra szolgáló ürügyet is ő maga szerezte meg magának. Az ellenünk irányzott nyilt fenyegetésével arra kényszerített, hogy mi se álljunk meg azon 8 hadtest mozgósításánál, amely Szerbia el
len volt desztinálva, hanem egész hadseregünket, a hátramaradó 8 hadtestet is zászló alá hívjuk.
A saját cselekedeteinek ezen elkerülhetetlen, ter
mészetszerű következményét használta fel Oroszor
szág arra ürügyül, hogy julius 29-én haderejének azon részét is mozgósítsa, mely a Németország ellen való harcra van szánva. Oroszország ezen elhatározása vált a háború végső okává éppen akkor, mikor Ausztria- Magyarország engedékenysége a háború elkerülését esetlegesen még lehetővé tette volna. A mozgósításnak annyira nem volt oka, hogy ez minden valószínűség szerint a háborús párt ellenhúzása volt azzal a céllal, hogy a háborút előidézze.
A cári kormány legfőbb felelőssége mellett azon
ban Franciaországot és Angliát is éri súlyos felelősség, amennyiben az ő magatartásuk adta meg Oroszország
nak azt a bátorságot, hogy szembeszálljon velünk.
Franciaország felelősségét okmányszerűen bizo
nyítja, hogy Sasonow azon fenemlített nyilatkozatá
ban, amelyben azt mondja, hogy kész a háború veszé
lyére, azt is hangsúlyozta, hogy „if she feels secure of the support of Francé" és hogy a francia kormány er
ről a supportról azonnal biztosította. Már julius 25-én
24
jelenti az angol nagykövet, hogy a francia kollegájától tudja, hogy Franciaország kész Oroszországot támo
gatni és szövetségi kötelességét teljesíteni.
Anglia része a felelősségben szintén kétségtelen.
Oroszországnak keleti politikája csak akkor vált me
résszé, amikor tudta, hogy Anglia ellenségeskedésétől nem kell tartania. Az a nagy intimitás, amely Anglia és Franciaország között kifejlődött és az a tény, hogy a két vezérkar egymással a közös haditerv kidolgozása miatt érintkezett és az angol közvéleményben levő erős németgyűlölet vált kiinduló pontjává az oroszok bát
rabb és agresszívebb politikájának. Eduard király ala
pozta meg azt a politikai helyzetet, amelynek előbb- utóbb háborúhoz kellett vezetnie, mert merészséget kölcsönzött azoknak, akiknek Európában egyedül volt okuk offenziv politika folytatására; ez fokozta a re- vanche gondolatának erejét és ez tűzte napirendre az orosz-szláv ambíció megvalósulását. Oroszország nem szalaszthatta el az alkalmat, amikor Anglia segítségé
vel, vagy legalább jóakaró neutralitásával, harcolha
tott azért, amit eddig mindig csak Anglia letörése után vélt elérhetni és amikor Anglia miatt ázsiai ellensé
gére, Jap án ra is számíthatott. És valószínű, hogy a je
lenlegi háborút is csak akkor kockáztatta meg, amikor bízhatott abban, hogy Anglia Franciaország leveretését nem fogja eltűrni.
A pétervári belga követ, amint ezt a német kan
cellár kiemelte, erre a tényre rá is mutat. Azt írja, hogy az oroszok meg vannak arról győződve, hogy az angolok a franciákat védeni fogják és hogy ez a tudat ad erőt a háború eszméjének. Különben az angol rész
ről közölt iratok is igazolják, hogy az oroszok tényleg számítottak angol segítségre. A z orosz külügyminisz
ter julius 24-én az angol nagykövet előtt kifejezi azt a meggyőződését, hogy Angliát úgyis be fogják rántani a háborúba „would in the end, be dragged intő w ar.“
Ezen véleményét megismétli julius 25-én és 30-án ugyanezt mondja a francia köztársaság elnöke. E meg
győződést bizonyítja, hogy nem is azt kivánják a barát
ságos hatalmak, hogy Anglia a részvételre obligót vál
laljon, hanem csak azt, hogy ez elhatározását Berlinben jelentse ki, hogy színtvalljon Németország előtt. S a hivatalos iratokból azt is látni, hogy Grey m agatartása nem volt alkalm as a belé helyezett bizalmat megrendí
teni. Az angol államférfiak egyszer se mondják, hogy nem fog Nagy-Brittania beavatkozni, hanem mindig eltolták a végleges határozatot. Ju liu s 24-én az angol nagykövet azt válaszolja Sasonownak, hogy kormánya nem fog „föltétlen" obligót vállalni a harcra, hogy azonban hite szerint hajlandó lesz a német kormányt arra figyelmeztetni, hogy az általános háború esetén Anglia alig fogja neutralitást fenntarthatni. Julius 31-én azt mondja Grey, hogy „at the present moment we could nőt undertake any definite engagement” .
Grey amellett elismeri, hogy Franciaországot a becsület és az érdek rántja be a harcba és annyira megy, hogy kétszer is értesíti a francia kormányt arról, hogy nem fog neutrális maradhatni, hanem Francia- ország mellé fog állani.
Grey nem tudja eltitkolni azon tényleges meggyő
ződését és belső elhatározását, hogy a háborúban részt fog venni, amelyet már 25-én világosan megsürgönyöz
26
JBuchanannek, a pétervári angol nagykövetnek, amikor azt mondja, „ha azonban a háború kitörne, akkor an
nak a további fejleményei minket a részvételre fogná
nak kényszeríteni".
A z angol kormány ezen nyilatkozatai tehát nem szüntethették meg Franciaországnak és Oroszország
nak beléje helyezett reményét, inkább csak azt a be
nyomást kelthették, hogy Grey nem akar a harcra bíz
tatni és nem akarja magát a segítségre kötelezni, ne
hogy a háborút előidézze és le nem tagadható felelős
séget vállaljon a bekövetkező eseményekért, hogy azonban előbb-utóbb magáévá fogja tenni Franciaor
szág ügyét. Ezen nyilatkozatok olyanok, hogy ha Grey neutrális marad, azt a szemrehányást érdemelte volna meg, hogy nem volt olyan őszinte, mint a szövetséges
sel ilyen tragikus órákban lenni illik, mert egyszer sem mondta, hogy a háborúba nem fog keveredni.
Az angol kormány által közzé tett levélváltásból én azt a benyomást nyertem, hogy Anglia nem akarta a háborút, jobb szerette volna a szerb viszály békés el
intézését, de Anglia mégis annyival jobban félt attól, hogy békére kényszerítve barátait, ellenségeinek állását erősíti meg és végül az igy megerősödött ellenséggel szemben izoláltan marad, mint a háborútól, hogy so
hase merte azt az elhatározottságot mutatni, amely a békét igen valószínűleg fenntarthatta volna.
H a Grey komolyan akarja a békét és Szerbiának azt a tanácsot ad ja, hogy engedjen kívánságainknak és főleg, ha Oroszországnak kijelenti, hogy olyan háború
ban nem vesz részt, amely forradalmi üzelmekből szár
mazik: akkor minden valószínűség szerint sikerült volna a békét fenntartani.
Az entente sajtója azonban a fentiek ellenére mégis természetesen reánk akarta a háború ódiumát tolni. Németországra azért, mert ő intézett ultimátu
mot épp úgy Franciaországhoz, mint Oroszországhoz.
De ezen formai igazság mögött nincs lényegbeli igazság.
Németország csak akkor küldte el ultimátumait, amikor látta, hogy a cár már-már ellene is mozgósí
tott, ámbár tudnia kellett, hogy ez az ő provokálását jelenti, amikor a tovább várakozás Oroszországnak ve
szélyes előnyt nyújtott volna, amikor már csak egy kö
telessége volt, az, hogy a győzelmet készítse elő, ami
kor a béketárgyalások üres látszatának a gyors mobili
zálás előnyét nem rendelhette többé alá.
Amint Oroszország egész hadseregét mozgósí
totta, tudni lehetett, hogy nem elégszik meg az álta
lunk elfogadható m egoldással: hogy el van a háborúra határozva.
Az ekkor küldött ultimátumnak nem volt többé politikai jellege, az csak a már elkerülhetlen háború
ban a stratégiai offenziva előnyét akarta megszerezni, azt akarta megakadályozni, hogy az úgyis reményte
len tárgylásokkal az ellenség időt nyerjen, hadseregét elkészítse és Németország elveszítse azt az előnyt, amely a gyorsabb mobilizálásban rejlik.
S a háború előtti percekben azok is term észetes
nek tartották Németország ezen eljárását, akik ma agresszivitást akarnak benne látni. Az angol nagykö
vet julius 25-én figyelmeztette Sasonowot: „that if
Rus-28
sia mobilísed Germany would nőt be content with mere mobilísation or give Russia time to carry out hers, bút would probably declare war at once.“
Különben a történelem nem egy példát mutat arra fel, hogy nem az volt oka a háborúnak, aki a háborút megüzente, aki ultimátumot intézett, vagy akinek ha
dai az ellenségeskedést megkezdték.
így kétségtelen, hogy a hét éves háborút Kaunitz akarta, aki Franciaországgal és Oroszországgal Szilé- zia visszahódítása céljából II. Frigyes megtámadását tervezte, a háborút azonban mégis a porosz király kezdte meg, aki belátta, hogy csak gyors offenzivával menekülhet az ellene tervezett tám adás elől.
így köztudomású, hogy 1859-ben Cavour akarta a háborút Ausztria ellen Olaszország felszabadítása ér
dekében, hogy III. Napóleonnal összeesküvést forralt a Habsburgok birodalma ellen, amely összeesküvés egyik pontja az volt, hogy Ausztriát tám adásra fogja ingerelni. Ismert dolog, hogy Cavoumak ez a terve si
került és hogy Ausztria, amikor ultimátumot intézett Victor Emánuelhez és az ellenségeskedést megkezdte, ezzel csak azt a harcot indította meg, amelyet Cavour akart, amelyet ő kerülni óhajtott.
Ausztria-M agyarországot az entente azzal vá
dolja, hogy a háborút Szerbia szuverénitását sértő kö
vetelések tám asztásával idézte elő, olyan követelések
kel, amelyeket Péter király nem fogadhatott el.
De ez az állítás sem alaposabb az előbbinél. Nem első eset, hogy egyik állam a másik kormányzati ügyeibe avatkozik. Az orosz kormány úgy látszik elfe
lejtette, hogy a Portánál néha egymaga, néha más ha
talmakkal együtt talán még messzebbmenő jogot kö
vetelt magának nem egyszer, mint amilyet mi most Szerbiában akartunk gyakorolni és pedig kevesebb ok
kal és joggal, mint mi. Míg Oroszország a töröktől nem egyszer állandó jogokat követelt török alattvalók érde
kében anélkül, hogy e beavatkozásra bárminő török részről ellene történt provokáció adott volna jogot, a d dig mi csak ideiglenesen s csak saját biztonságunk cél
jaiból s csak bizonyos elővizsgálatok foganatosítására a legvakmerőbb tám adás után kívántunk a szerb h atá
ron belül bizonyos jogot gyakorolni.
Talán elfelejtették Belgrádban, hogy néhány év előtt azt követelték a Portától, hogy Macedóniában idegen csendőrség szerveztessék, hogy a szerb követ is ellenőrző befolyást gyakoroljon a török kormány
zatra.
Ha ez a török szuverénitást nem sértette meg, a szerb szuverénitással sem ellenkezett a mi közegeink közreműködése.
Kétségtelen ugyan, hogy követeléseink a rendes
től, a szokásostól eltérők voltak, de kérdezem, rendes, szokásos volt-e az a helyzet, amely követeléseinket el
kerülhetetlenné tette? Követelhető-e egy államtól, hogy olyan összeesküvést eltűrjön, mint aminőket a szerb kormány magánál megengedett, hogy olyan me
rényleteket elnézzen, mint aminőket a szerb társad a
lom hivatalos személyek részvétele mellett, nyíltan és lármásan határaink közelében szervezett? Ha beavat
kozás volt szerb ügyekbe az, amit mi követeltünk, nem volt-e beavatkozás a mi ügyeinkbe, amit Szerbia enge
dett és csinált évek óta?
30
Jellem ző ügyünk igazságára, hogy még ellensé
geink sem tagadták, hogy jogos sérelmeink voltak és hogy ellenségeink ellenünk emelt vádjai sem valami nagyon súlyosak.
M aga Grey mondta a német nagykövetnek, hogy
„Szerbiát bizonyos fokig természetesen meg kell alázni"
(jul. 29.) csak odáig nem kell a dolgot vinni, hogy Oroszország is m egaláztassék s a bécsi angol nagykövet Berchtoldnak, hogy „megértik sok jogos panaszainkat"
és a különbség közöttünk csak abban van, hogy Anglia az európai békére helyez nagyobb súlyt, mi pedig a szerb ügyekre, amit talán nem lehet rossz néven venni, ami természetes is volt, mert a szerb ügy a mi létkérdé
sünk is volt, Angliát pedig nem érintette. Az oroszok sem vonták kétségbe, hogy az ellenünk irányzott pro
pagandát nem tűrhettük el és julius 30-án bécsi nagy
követük azt mondja, hogy megérti, hogy Ausztria- M agyarország kénytelen Szerbiától olyan intézkedése
ket kívánni, amelyek a szláv tartományokat megóvják Szerbiából eredő ellenséges propaganda nyugtalanitá- sától. Ezen elismerés után könnyen viselhetjük el azt a szemrehányást, hogy ezen iogosnak elismert érdekek védelmében valamivel gyökeresebben akartunk el
járni, mint azt Szerbia barátjai méltányosnak és meg
engedhetőnek tartották, pedig csak ebben állt az elle
nünk a háború előtt emelt panaszok lényege.
Sokkal súlyosabb az a vád, amelyet mi emeltünk Oroszország ellen, az, hogy ellenséges szellemmel, agresszív tendenciával olyan kérdésekbe avatkozott, amelyhez semmi köze nem volt, amely jogos védelmi
érdekeit nem érintette, amely a mi területünk integri
tására vonatkozott.
A z angol hivatalos közleményből azt a következte
tést lehet levonni, hogy Oroszországnak világháborúra jogos oka akkor se lett volna, ha minden állítása beiga
zolt lenne, ha mi létünk védelmében Szerbia szuveréni- tását érintettük volna, holott az általunk felhozott okok mi tőlünk minden áldozatot megérdemeltek. Különben az angol kormány által közölt okmányokból az is lát
szik, hogy az európai béke fenntartása kedvéért mi a sértett, veszélyeztetett fél több engedményt tettünk, mint Oroszország. Oroszország kezdettől végig azon állásponton állott, hogy nem engedi, hogy Szerbiát ösz- szes feltételeink elfogadására kényszeritsük, amelyek szerinte a szerb függetlenség eszméjébe ütköznek; hogy nem engedi, hogy mi Szerbiát legyőzzük és ezáltal befolyásunk alá hajtsuk, hogy a szerb viszály Európa ügye, amelyben az utolsó szó Anglia vezetése alatt álló londoni konferenciáé kell, hogy legyen. Ezen téte
lek egyikéből sem engedett s a háború kitörése előtt mindenben ugyanazt mondja, amit legeleinte.
Mi ellenben sokat adtunk fel a tárgyalások folya
mán eredeti álláspontunkból. Eleinte azt hangoztat
tuk, hogy összes követeléseinkhez ragaszkodunk, hogy Szerbiával való viszályunk kettőnk ügye, amelyhez senkinek köze nincs; hogy nem fogadunk el közvetítést, hanem közvetlenül Szerbiával intézzük el az integritá
sunk megtámadásából eredő összeütközést. Csak azt voltunk hajlandók kijelenteni, hogy Szerbia területi integritását tisztelni fogjuk és hogy követeléseink nem ultimátum jellegűek.
32
A háború közvetlen kitörése előtt már beereszked
tünk az orosszal való tárgyalásba a szerb kormány á l
tal adott válasz felett. Kijelentettük, hogy Angliának a konferenciára vonatkozó békeközvetítő ajánlatát megfontolás tárgyává tesszük és kijelentettük, hogy Szerbia függetlenségét sértő követeléseket se fogunk támasztani, amivel úgy látszik elejtettük már eredeti követeléseink leginkább kifogásolt részletét is.
Tehát valóban még az Anglia által és szövetsége
seinkkel békeszeretete bizonyítékául közzé tett ok
mányokból is látni, hogy a háborúért az entente fele
lős, hogy mi mindent megtettünk a béke érdekében.