Ha a klasszikus antropológia fogalomkészletével igyekeznénk megragadni e cigány közegekben a házasságok irányait megszabó ideológiákat, akkor mindenképpen az exogámia kifejezést használnánk. Azaz e közegek nem tartják kívánatosnak az úgyne-vezett vér szerinti rokonok közti házasságot. Sokak szerint bűn, viszont úgy tartják, a büntetés a szülők utódait sújtja majd betegség formájában. Ugyanakkor lépten-nyomon kiderül, hogy egyébként megbecsült házastársak „valahonnan” rokonok, sőt sokszor nem is kell messze menni a közös ős felkutatásában. Az ilyen házasságokról mindenki tud, de a pár összejövésének időszakán kívül, amikor kapcsolatuk megíté-lése egyébként is beszédtéma, ritkán kerül szóba viszonyuk „bűnössége”. Vajon mi állhat ennek az ellentmondásnak a hátterében, hogy ezekben a közegekben – habár
„bűnnek” és elkerülendő dolognak számít a „vér szerinti rokonok” közti házasság és gyermekvállalás – mégis könnyen szemet hunynak az ilyen „vétkek” felett, tulaj-donképpen legitim viszonynak tekintve ezeket a kapcsolatokat?
Az ezekben a közegekben élők meglehetősen rugalmasan bánnak az általuk gyak-ran hangoztatott ideológiákkal. A különbözőségek széles tárháza válik elfogadhatóvá, ha az illető valamiképpen garantálja az egyébként megfellebbezhetetlen kötődéseit, amelyek általában a cigánysághoz és azzal együtt a rokonságához fűzik. A „vérro-konok” közti házasodás pedig távolról sem olyan eset, amely ritkán történik meg, úgymond szinte minden „felháborodó” tisztában van vele, hogy közvetlen környeze-tében is akadnak számára fontos emberek, akik valamilyen ágról rokonukban találták meg életük párját. Kérdés tehát, hogy miért jönnek létre viszonylag gyakran ezek a viszonyok, annak ellenére, hogy alapvetően senki sem tartja tanácsosnak őket? Betti történetében választ kaphatunk erre a kérdésre, amely szintén a cigányság, a hely és a rokonság összefüggéseiről szól.
A rokonság és az otthon
Ahhoz, hogy megértsük, vajon ezekben a közegekben miért játszható ki igen köny-nyen a „vér szerinti” házasságokat tiltó norma, szemügyre kell vennünk a norma működését. Maga a „vérrokon” ritkán használt kifejezés, sokkal inkább a fentebb már említett „fajta” a szokványos megnevezése ezeknek a kötődéseknek, amely azon kí-vül, hogy szintén megkérdőjelezhetetlen viszonyra utal, sok esetben a cigányságnak mint hovatartozásnak a jelentéseit is mozgásba hozza: a „megtagadja a saját fajtáját”, vagy „kiáll a fajtája mellett” egyaránt utalhat a cigányságra és a „vérrokonokra”.
A cigányság azonban mint hovatartozás a szituációk jelentős részében csak a rokoni kötődéssel együtt nyújt biztonságot, azon kívül szinte „életveszélyesnek” tűnik.
Igen ambivalens kötődés ez, amelyet az a tény is mutat, hogy számtalan helyzetben
a cigányság biztonságát csak a közös rokoni szálak felderítésével lehetett megte-remteni.
Egy alkalommal Gyuri barátommal vonaton utaztunk. Az egyik megállónál felszállt táskákkal megpakolva egy „csapat cigány”. Gyuri gyanakvással vegyes szimpátiával figyelte őket, amint napi ügyeiket hevesen tárgyalva elhelyezkedtek a kupénkban. Ők is hamar feltérképeztek minket, majd amikor éppen azon vitatkoztak, hogy lehet-e benn dohányozni vagy nem, természetes hirtelenséggel szólítottak meg minket. Gyurika megijedt, de tetszett is neki a közvetlenség, amely a közös cigányságon nyugvó bizalmat jelezte számára. Ijedelme, főleg fiúként, nem volt alaptalan, hiszen egy olyan közegben, ahol az interakciók örök tétje, hogy a másik mennyire „teszi magát”, mennyire „gizda”, azaz mennyire néz le és sért meg, az ön-érzet sérülékenysége mindig potenciális feszültségforrás. Ha kipattan a feszültség, akkor automatikusan működésbe lendülnek a rokonság hálózatai, többé már nem az a kérdés, hogy ki mit mondott, kinek van igaza, hanem, hogy ki kinek a „testvé-re”. Így könnyen válhat egyszeri személyes kötekedésből akár tömegverekedés is.
A szolidaritás fokozataiban a „fajta” előbbre való a házasság útján szerzett rokonoknál vagy esetleges barátoknál, ilyen értelemben „idegeneknél”. Az „idegen cigányt” nem védi meg senki, legalábbis „alanyi jogon” nem számíthat védelemre. Ez olyan tudás, amely személyes tapasztalatok hiányában is biztosnak tűnik. Ismerkedésünk az
„idegen cigányokkal” a közös ismerősök felkutatásával folytatódott, amely általában a közös rokoni szál megtalálását jelenti. Gyurika örömmel konstatálta, hogy egyik útitársunk felesége szegről-végről rokon az ő sógorával. Habár ez nem tűnt túl erős kötődésnek, ahhoz éppen elegendő volt, hogy utazásunk további része teljes nyuga-lomban teljen számára.
A közös rokonok felkutatása mindig elsődleges olyan szituációkban, amikor elviekben „idegenek” találkoznak. A rokoni viszonyok keresztül-kasul behálózzák a környék és a régió falvait, városait. Egy fiatal ezeken mozogva tehet szert új ismerősök-re és találhatja meg majdani házastársát. Ha hálózatként képzeljük el egy gömbaljai kamasz útjait, amelyeket kapcsolatai lehetővé tesznek, akkor az esetek nagy részében Gömbalja lesz a központ. Gömbaljáról szülei vagy esetleg már felnőtt, házas testvérei kötődésein keresztül juthat el főként környező falvak, városok cigánysoraira. Míg Rudi gyermekei anyjuk mányi származása miatt gyakran látogatnak ki a többiek szerint félelmetes mányi cigánytelepre, addig például Rudi testvérének, Erzsinek a gyermekei Tomajba járnak apai nagymamájukhoz az ottani cigánysorra. De sem Rudi, sem Erzsi gyermekei nem mennének szívesen a másik helyre, hiszen ott számukra többségükben „idegenek” élnek.
Tibi és Jutka lányai azonban nem mentek sehova, hiszen apjuk és anyjuk is gömb-aljai, és a másod-unokatestvérség, mint kötődés, nem bír akkora erővel, hogy a hely idegenségét feloldja, főleg akkor, ha a hely és a rokonság egymásba fonódva, egymást erősítve biztosítja a cigányság egyetlen megélhető módját. A rokonság jelentősé-géről szólva sosem feledkezhetünk el a hely legalább ilyen lényegi szerepéről. Bár a rokonsági hálózatok adott esetben könnyedén szelik át mind a földrajzi, mind a
társadalmi távolságokat, a hely a rokonsághoz hasonlóan alakítja a cigánysághoz köthető jelentéseket. Ahogyan a Rostások „retkesek” és a Farkasék „kényesek”, úgy a mányiak „rabló cigányok”, a darácsiak „elmaradottak”, a tomajiak „beképzeltek”, azaz valahol lakni, valamely rokonsághoz tartozni, valamilyen cigányságot is jelent egyben. Egy falu elhagyása tehát együtt jár azzal, hogy az illető cigánysága is meg-változik, ő maga is „rablóvá”, „beképzeltté” vagy „elmaradottá” válhat.
A falu és a rokonság egymásra záródva hoztak létre egy olyan helyet, ahol Betti biztonságban nőhetett fel. A 2000-es évek elején, amikor Betti kamaszkorba ért, ez a fajta összezáródás a falu és rokonság között a virágkorát élte. A Balogh család ereje teljében volt, mindkét meghatározó ágon élt nagyszülő, aki mint egyfajta központ tartotta össze a testvéreket és gyermekeiket. Nagyobb ünnepeken mindig összegyűlt a család, gondosan ügyelve a rokonság határainak őrzésére. Amíg azonban a szülők hatalmas energiát fektettek abba, hogy testvéreiket megtartsák a „család” számára, legyőzzék a házasságok révén keletkezett kötődéseket, addig Bettiék generációja természetesnek vette azokat a „testvéri” viszonyokat, amelyeket éppen ezek a házas-ságok teremtettek. Betti minden feszélyezettség nélkül sétált ki a Terenyébe, hogy a Farkas és Balogh család nászaiból született unokatestvéreit meglátogassa, szemben a szüleivel, akiknek ez mindig problémát okozott, hiszen a Baloghok Farkasékat testü-letileg „beképzeltnek” és „lenézőnek” tartották. Ezen vaskos ítéletek ellenére Jutkáék generációjában nem egy ilyen házasság köttetett, így Betti korosztálya számára a két rokonsági hálózat összeért.
Bettiék korosztálya egyébként is szerencsés helyzetben volt. Születésük idején egy kisebbfajta baby-boom zajlott, szülőkorba ért a már Gömbalján felnövő cigány generáció. Így aztán a 2000-es évek elején kamaszkorba érők nem pusztán a szüleik által felépített gömbaljaiság és a faluban komoly erőt képviselő rokonság védelmét élvezhették, hanem számos, velük egykorú unokatestvérük révén élénk társasági életet is élhettek. Ez a biztonság azonban nem pusztán a cigány közegek szerencsés alakulásából eredt. Ez a korosztály még a nem „elcigányosodott” gömbaljai iskolában járta ki a nyolc osztályt, hanem abban az intézményben, amely leképezte és így fenn is tartotta a falu társadalmi viszonyait, hiszen a „rend” szimbolikus intézménye volt.
Betti és a vele egykorú fiatalok számos előnyét élvezhették ennek a „rendnek”. Szüleik helyi társadalmi viszonyokba betagozódott helyzete megkímélte őket azoktól az erőfeszítésektől és terhektől, amelyek az utánuk következő korosztályt sújtották. Míg a Bettiékét követő generációnak már új kapaszkodókat kellett találniuk cigányságuk értelmezéséhez, addig ők radikális kényszerek nélkül találhattak új azonosulási formákat.
Betti kamaszkorában, amikor megismertem, magától értetődő biztonsággal és örömmel mozgott a rokonság és a hely védelmet nyújtó terrénumán. Nővérével ellentétben szülei egyfajta „cigány” szépségkirálynőnek kiáltották ki, nőiségét és cigányságát, vagyis cigány nőiségét mintegy követendő példaként állítva a többiek elé. Betti „királynőségét” világosbarna bőre és szülei társadalmi pozíciójának történő finom megfelelése garantálta. Betti csendes szerénységgel nyugtázta szülei ambícióit,
igyekezett minden olyan társadalmi színtéren helytállni, amelybe helyzete folytán került. Nem kisegítősként, magyarokkal járt egy osztályba, három-négy cigány osztálytársával együtt. Iskolai teljesítménye nem okozott problémát, bár nem volt kifejezetten jó tanuló, sem a tanulmányi eredményei, sem az iskolai jelenléte nem ingatta meg legitim jelenlétét a magyar osztályokban. Betti látszólagos könnyedség-gel sajátította el a cigányság mint nem létező különbség kötelező jegyeit. Szüleivel és nővérével ellentétben azonban ő máshogy vállalt szerepet a „rendes cigányság”
őrzésében, kevésbé kötötték le az ennek nem megfelelő rokonok feletti ítélkezések, inkább, úgymond, „segítségképpen” adta át tudását. Amikor egyik unokatestvére óvodai ballagására készült, észrevétlenül korrigálta a kislány szüleinek „hibáit”, szépen „kigyomlált” az öltözetéből minden olyan elemet, amely a „ciki cigányság”
ítéletével sújthatta volna kis rokonát. Betti pontosan ismerte az iskola intézményének dresszkódjait és viselkedési normáit, hiszen neki is ott kellett helytállnia nap, mint nap, és mindezt viszonylagos sikerrel tette.
Az iskola olyan színtérként működött, ahol bizonyos pozíciók felülírhatták a ci-gány–magyar különbségtételt; a diák-tanár, felnőtt-gyerek különbségtételek a tanítás idejére sokszor meghatározóbbnak bizonyultak. Betti, ahogy nővére is, a cigányság viszonylagos irrelevánssá válásáról számolt be. Ugyanakkor hamar feltűnt, hogy az iskola végeztével Betti semmiféle kapcsolatot nem ápol nem cigány osztálytársaival, nyári szünetben fel sem merült, hogy esetleg közös programot csináljanak vagy egymást meglátogassák. Amikor ennek okairól Bettit és hasonló helyzetű unoka-testvérét faggattam, homályos válaszokat kaptam: „Mert ők nem olyanok – mondta Betti. – De hogy érted, hát azt mondtad, jó fejek? – kérdeztem. – Na most – vette át a szót a nagyobb hangú unokatestvér – velük nem lehetsz úgy önmagad, mint itt, ha mondjuk Imrusékkal vagyunk, ott mondhatsz bármit, csinálhatsz bármit, mi egy banda vagyunk! – A lányok ott (az iskolában) olyan kényesek, de rendesek amúgy!”
– fejtette ki Betti valószínűleg maga számára sem megfogalmazható fenntartásait.
Annyi azonban biztosnak tűnik, hogy a „magyarok” közti jelenlét a folyamatos önkorrigálás, öncenzúra terhét jelentette. Ezt igazolja az a sajátos humor, amit e közegekben tapasztaltam, amikor is a vicc forrása a „cigányság” hirtelen napvilágra kerülése egy olyan szituációban, ahová „az nem való”. Betti szülei hónapokig ismétel-gettek egy jelenetet lányuk egyik középiskolai felvételi beszélgetéséről, mindig nagy derültséget váltva ki ezzel a hallgatóságból és Bettiből. A felvételi bizottság, látva a
„kislány” megszeppentségét, igyekezett valamilyen gátlásoldó témával kezelni a helyzetet: „Na, és mondd, Betti, szeretsz-e diszkóba járni? – kérdezték. A kérdés talán túl jól sikerült, mert Betti magáról elfeledkezve „első kézből” válaszolt: – Dik, he!
El se engednek!” – mintegy leleplezve saját cigányságát, a „Dik he…” indulatszavak ugyanis cigány kifejezések. A szülők a történet komikumával együtt természetesnek vették, hogy Betti itt vágta el magát a felvételi bizottság előtt, s „véletlenül” kibukó cigánysága miatt nem nyert felvételt a középiskolába.
A cigányság és az osztályhelyzetből fakadó különbségek folyamatos elfedése nyilvánvalóan nem könnyű feladat egy Bettihez hasonló kiskamasz számára. Így
nem is olyan különös, hogy Betti nem ment el a saját nyolcadikos bankettjére, annak ellenére, hogy állítása szerint jóban volt osztálytársaival. Úgy tűnt, jobban lekötötték a ballagási bulijával kapcsolatos érzelmi energiák. A mulatságot szülei már hónapok óta szervezték, hiszen egy ilyen ünnep a család összetartozásának legfőbb repre-zentációja. Ezeknek az ünnepeknek a szervezésénél nem igazán számít az ünnepelt személyisége és iskolai teljesítménye, sokkal lényegesebb szempont, hogy ki kap meghívót és ki nem, és ha valamelyik családtagot két helyre is hívják, mert esetleg házastársa rokonságában is hasonló nagy esemény van készülőben, akkor melyiket választja. Betti ezekbe a vitákba nem szólt bele, viszont szülei minden anyagi erejüket ebbe a buliba fektették, így a bankett esetleges költségeire nemigen maradhatott forrás. A szegénység pedig az egyik legfőbb tapasztalat, amit álcázni kell, a legmar-kánsabb „jel”, amely a „nem vállalható” cigányságra utal. Mindenesetre Betti nem bánkódott távolmaradása miatt, hiszen voltak neki sokkal fontosabb kapcsolatai is, olyan társasága, amely messzemenőkig pótolta és felülírta az osztálytársi kötődéseket:
ez pedig a „banda” volt.
A banda
A „banda” gerincét a Balogh és Farkas család nászaiból született gyermekek, a tár-sadalmi pozícióban hozzájuk közel állók, valamint a rokonsági hálózaton keresztül kevésbé kapcsolódó, de szomszédsági viszony által hasonló erősséggel kötődő ka-maszok alkották. Ők főként a Terenyéből és a Köztársaság úti telepről kerültek ki.
Ezeket a fiatalokat erősebben motiválta a rokonsági és lakóhelyi összetartozás, mint a rokonság határainak meghúzása. Ennek ellenére a három nagyobb famíliából a Rostás család tizenéves gyermekei nem voltak szerves részei a társaságnak, bár esetleges jelenlétüket sem nézte senki rossz szemmel. Fontos megemlíteni, hogy a
„bandához” tartozók voltak az első cigány generáció a faluban, akiket szüleik meg tudtak és meg is akartak kímélni a gyermekmunka fáradalmaitól. Apáik már 14 éves koruk óta dolgoztak, előtte pedig még gyerekként az iskolát sokszor hanyagolva, szüleikkel tartottak pénzt keresni. Anyáik hasonlóképpen 12-13 éves korukban már oroszlánrészt vállaltak a háztartás fenntartásában, és 15-16 évesen maguk is anyák lettek. Számukra elsődleges szempont volt, hogy gyermekeiket megkíméljék az ezzel járó nehézségektől és az ezt kísérő stigmatizációtól. Tették ezt többek között azért, mert messzemenőkig hittek a helyi társadalmi viszonyok erejében, abban, hogy ott elért eredményeik gyermekeik számára kamatoznak majd. Betti sok mai kortársától is különbözve nem vitt háziasszonyi vagy pótanyai feladatokat, annak ellenére, hogy két, nála jóval fiatalabb húga volt. Az fel sem merült, hogy szüleit kisegítve maga is gombázni vagy „csigázni”, esetleg szüretelni menjen, hiszen szülei is csak ez utóbbi-ban vettek részt. A utóbbi-banda több tagja hasonlóképpen mentesült ezektől a munkáktól;
persze voltak szegényebb vagy legidősebb lányok, akik vittek ilyen feladatokat, de nekik is maradt annyi szabad kapacitásuk, hogy a társaság életében aktívan részt
vegyenek. A Rostás család gyermekeinek viszont nem állt rendelkezésére sem ennyi szabadidő, sem az a biztonságos társadalmi háttér, amely a cigányság új megélését tette volna lehetővé.
A bandába verődött fiatalok, főként a fiúk, korábban nem működő vagy kevesebb erővel bíró azonosulási mintákat találtak maguknak. Magukat „gettósoknak” hívták és előszeretettel hallgattak afroamerikai rapzenét. Az afroamerikai analógia számuk-ra már nem teljesen a cigányság elfedésére szolgált, hanem egy vállalható, megélhető kifejezésére. A terenyei fiatalok szemében az egyébként jóval alacsonyabb presztízsű Köztársaság úti telep az igazi „gettót” képviselte, ahová vagányság és nem szégyen kimenni. Sokszor olyan fiatalok is megjelentek, akik semmilyen rokoni szálon nem kötődtek az ott lakókhoz, egyszerűen élvezték az együttlétet és potenciális partne-reket kerestek a nem rokon lányok körében. Mire ezek a fiatalok „bulizó” korba értek, Gömbalján már nem működött éjszakai szórakozóhely. Ez is jelezte azt a változást, amely során lassan erodálódott az a biztonságos társadalmi színtér, amelybe Bettiék belenőttek és amelynek élvezhették előnyeit. Ők azonban ebből semmit sem vettek észre, nem is volt szükségük „magyar” szórakozóhelyre, megcsinálták a maguk diszkóját hétről hétre a Köztársaság úti telep egyik lakatlan vályogházában. Valaki mindig hozott hangfalat, másvalaki a DJ-kedést vállalta, a szülők pedig örültek, hogy gyermekeiket biztonságban tudhatják, hiszen sem „idegen” cigányoktól, sem
„magyaroktól” nem kellett tartani. Bár sokszor megjelentek „idegenek”, mindig valamelyik gömbaljai rokonukhoz csatlakozva jöttek, szomszéd falvakból, elfogadva alapvető „vendég” helyzetüket, így aztán ritkán robbanhattak ki a fentiekben vázolt sérülékenységből fakadó konfliktusok, verekedések. Ha ilyesmi mégis előfordult, az általában azonos forgatókönyv szerint zajlott, ugyanazokkal a szereplőkkel és konfliktuskezelési móddal.
Egy alkalommal Kiskóbi és Jancsika ugrott egymásnak, ők ketten nagybácsi-unokaöccs viszonyban álltak. Valami nőügy vezetett kötözködéshez kettejük között, szó szót követett, majdnem tettlegességig fajult a veszekedés, a többiek igyekeztek megelőzni a verekedést: „A bátyád, he! Ozt még vele kötekedel?!” – figyelmeztették Kiskóbit. Hamarosan azonban elszabadultak az indulatok, már csak erővel sikerült visszatartani a feleket, mindenki kereste a helyét a kibogozhatatlan rokoni szoli-daritások hálójában. A 17 éves Roland megkövülve figyelte az eseményeket, majd tetteivel is jelezve belső konfliktusát, ingét kétfelé szakította és felkiáltott: „He, Istenem az égből!!! Hát az egyik a testvérem, másik a bátyám, most melyiküket védjem?! – Kétségbeesett kiáltása meghallgatásra talált, és mindenki tudta, mi a megoldás: – Hívjátok ki Rudi bátyát!” – hangzott a felszólítás mindenhonnan. Pár kisebb fiú haladéktalanul teljesítette feladatát. Rudi nem késlekedett, tekintélyt pa-rancsoló megjelenése hamar lehűtötte a kedélyeket, és a buli folytatódhatott tovább.
„Rudi bátya” azonban csak a helyi viszonyok között viselhette ezt a felelősségteljes szerepet: egyrészt a résztvevők többségével rokonságban állt, másrészt termete, férfiassága, akkoriban nagyjából rendezett anyagi helyzete, valamint zenekarban is kivívott tekintélye biztosította pozícióját. A fentiek miatt még azok is elismerték,
akik másik rokonsági hálózatokban mozogtak otthonosan, hiszen gömbaljaiként tudtak Rudi kedvező tulajdonságairól.
Betti szüleinek tehát semmi okuk nem volt rá, hogy lányukat ne engedjék el a
„Pince Torkába”, ahogy a bulik helyszínét hívták. Nem pusztán unokatestvérei tár-saságában és a faluban tudhatták lányukat, hanem nagybátyja oltalmazó tekintélye alatt is. Habár a magyarok nem nézték kifejezetten jó szemmel a cigány fiatalok ezen önállósodási kísérleteit, mivel a zene hangerejét letompította a pincehelyiség és kamaszokkal egyébként sem volt túl sok konfliktusuk, korlátozó intézkedéseket egy ideig nem vezetett be a falu vezetősége.
A rokonság szoros ölelése
A fentiekből úgy tűnik, akkoriban Gömbalján minden adva volt egy Betti-féle kamasz számára a boldog kamaszkorhoz, egyvalami azonban nyugtalanította a fiatalokat:
„Ha megnézed, itt nekem mindenki rokon, vagy így vagy úgy, bátyáim az összes”
– panaszkodtak a lányok. A fiúk a népi bölcsességek iróniájával nyúltak a kérdés-hez: – Deréktől lefelé nem testvér – mondja egyikük. – Reggel húgom, este dugom”
– kontráz a másik. Azt természetesen tudni kell, hogy a „testvér” és a „húg” minden olyan oldalági rokonra vonatkozik, akiket akárcsak a legtávolabbi közös ős – például egy üknagymama – köt egymáshoz. Ebből az önmagába záródó kapcsolathálóból a „kívülről” érkezett fiúk és lányok jelenthettek menekvést. Ez részben így is volt, sokan a Gömbaljára rokonukhoz vagy haverjukhoz látogató fiúval vagy lánnyal ta-láltak egymásra, megint mások szomszédos falvakban, városokban, ahová szokásos rokonlátogatásaik alkalmával mentek. Habár a „vérrokonok” közti házasság minden-képpen elkerülendőnek látszott és szégyenletes viszonynak minősült, a gyakorlati életben kevésbé volt problematikus, mint az „idegennel”, azaz nem rokonnal való párkapcsolat.
Az „idegen” ugyanis, mint a fentiekben is láttuk, számos veszéllyel fenyeget, már maga a lénye fenyegető, hiszen más rokonsági hálózatba illeszkedik, más falu vagy városka viszonyaiban van otthon. Mindez pedig azt jelenti, hogy máshogyan „cigány”, tehát mindenképpen kivezeti jövendőbelijét a cigányságnak abból a biztonságos terrénumából, amelyet az illetőnek a rokonsága és a helyi viszonyok rendje nyújtott.
Az „idegen” ugyanis, mint a fentiekben is láttuk, számos veszéllyel fenyeget, már maga a lénye fenyegető, hiszen más rokonsági hálózatba illeszkedik, más falu vagy városka viszonyaiban van otthon. Mindez pedig azt jelenti, hogy máshogyan „cigány”, tehát mindenképpen kivezeti jövendőbelijét a cigányságnak abból a biztonságos terrénumából, amelyet az illetőnek a rokonsága és a helyi viszonyok rendje nyújtott.