A házassági kapcsolat kétségkívül az a viszony, amely leginkább kikezdheti és egy-ben meg is erősítheti a rokonság és a hely fentiekegy-ben ismertetett védelmét. Pierre Bourdieu-től tudjuk, hogy a rokonsági viszonyokra épülő társadalmakban vagy köze-gekben a házasságkötés nem pusztán bizonyos létfenntartó kötődések irányát szabja meg, hanem az egyének vagy szövetségek számára a legfontosabb stratégiai eszköz érdekeik érvényesítésére, az előnyösebb pozíciók megszerzésére (Bourdieu 2009).
A falusi cigány közegekben is hasonlót tapasztalunk, a párválasztás erős befolyással bír az egyén vagy csoportosulás, például a Balogh család pozíciójára. A párválasztásra vonatkozó ideológiák viszont nem a rokonsággal kapcsolatos „normákat” hirdetik, hanem éppen ellenkezőleg, a mindenféle társadalmi szabályozás és racionalitás felett álló érzelmek elsöprő erejéről szólnak: „a szívnek nem lehet parancsolni!” – szól a bölcsesség, amely még akkor is bevethető, ha az adott kapcsolat egyébként más fontos normákat sért, például a heteroszexualitást vagy az anyaság szerepét.
Az esetek többségében azonban azt tapasztaljuk, hogy ez a „szív” igenis bizonyos társadalmi jelentések alapján hozza meg saját „autonóm” döntéseit. Habár a „szív”
választása ritkán vezeti „tulajdonosát” teljesen kitaposatlan utakra, szinte mindig irányváltást eredményez a rokonság hálózataiban, újabb és újabb kapcsolatokat hoz létre. Ezek a kapcsolatok a szülők generációja számára sokszor idegenek, így több esetben meglehetősen nagy vehemenciával ellenzik kamasz gyermekeik, főleg lányaik szerelmi kapcsolatait. A „szív” törvények felettiségének hangoztatásával azonban ezek a cigány közegek is elismerik az egyéni döntések szabadságát, mint ami elen-gedhetetlenül szükséges a felnőtté váláshoz. Az a kamasz, aki szülei hatására ad fel egy kapcsolatot, voltaképpen gyereknek minősül, hiszen ezekben a közegekben, ahol a rokoni kötődések jelentik a fő erőforrást, a felnőtté válás választás a vér szerinti, avagy „adott” rokonok (szülők, testvérek), és a „szabadon választott” kötődés, azaz a szerelem között (vö. Durst 2004). Ez a választás „egyéni”, senki máséval nem egyező kapcsolathálót is jelent, mivel az illető rokonságba kerül párja szüleivel, testvéreivel, és kapcsolatban fog állni azzal a közeggel, ahonnan férje vagy felesége érkezett. Az új viszonyok csak az övéi, szülei és testvérei csak is rajta keresztül részesülhetnek az előnyeikből, ha egyáltalán igényt tartanak rá (vö. Williams 2002).
Az érzelmek erejének dicsérete és „elismerése” azonban nem pusztán az egyéni választásoknak ad szabad utat, hanem bizonyos kollektív fantáziákat is működtet a társadalmi különbségtételek meghaladhatóságáról. Ha a „szívnek nem lehet paran-csolni”, akkor olyan érzelmek is lehetségesek, amelyeket nem akadályoznak a létező társadalmi távolságok, például egy magyar fiú is beleszerethet cigány lányba. Sokak számára mind a mai napig ennek a szerelemnek az erejéről szóló fantázia jelenti az egyetlen reális lehetőséget a cigány–magyar különbségtétel átlépésére és a szegény-ségből történő kiugrásra.
Rudi kedvenc filmje jól összefoglalja e helyzet ellentmondásait: az Átok és szerelem című alkotás28 főszereplője, a fiatal cigánytelepi férfi, Baba, reménytelenül vergődik a fent említett két kötődés között. Anyja és felesége folyamatos rivalizálása elől a kocsmába menekül, vagy egyedül rója útjait a közeli erdőkön, mezőkön. Kóborlásai azonban nem teljesen céltalanok, legtöbbször egy erdőszéli kis házikónál köt ki, hogy meglesse az özvegyen maradt, szőke, kék szemű erdésznét, Hildát. Hamarosan kiderül, hogy ez a vigaszt nyújtó vonzalom nem egyoldalú. Hilda az erős, vad, férfias cigányemberről, Babáról álmodozik, és szerelmük egy nyári délután beteljesül. Hilda boldogan civilizálja szerelmét, szép és drága ruhákba öltözteti, igazi „úrrá” varázsolja, akinek többé nincs helye a cigánytelepen. A cigánytelepiek szinte egy emberként osztoznak Baba szerelmi mámorában, féktelen mulatozással ünneplik a sikeresnek tűnő határátlépést. Baba azonban megfizet a sikeréért, egy dühös anyai és a féltékeny asszonyi átok kombinációjának áldozata lesz. Utolsó útja a cigánytelepre vezet, az
„övéihez”, ahol apja ezeket a szavakat intézi hozzá: „A te egészségedre is ürítjük e kupát, fiam, és arra, hogy rövidüljön meg közöttünk az út, mert te olyan messze világba kerültél tőlünk, hogy mi lejárhatjuk a lábunkat térdig, akkor se jutunk odáig soha!” A szerelem, mint látjuk, legyőzi a „földi” távolságokat, de olyan magasságokba repíti Babát, ahová senki nem tudja követni, valójában tehát a halálba.
Talán nincs olyan fiatal, aki ne álmodozna hasonlóan romantikus mobilitási lehetőségről. Rudi, aki féktelen csajozásairól volt ismert, maga is „magyar lányok”
után járt kamaszkorában, sőt vagánysága és menősége éppen azzal vált megfelleb-bezhetetlenné, hogy még magyar trófeákkal is büszkélkedhetett. Mind Kisjutka kamaszkorában, mind a mostani kamaszok között hatalmas presztízsnövekedést jelent „magyar lánnyal vagy fiúval” járni. E jelenség értékelésében segítségünkre lehet a posztkolonialista irodalom egyik meghatározó alakja, Frantz Fanon, aki szerint a párválasztás kiutat jelent a stigmatizált társadalmi jelentésből és az előnytelen társadalmi pozícióból, ami esetünkben a „cigány” (Fanon 1986). És valóban: meg-annyi kiskamasz- és kamaszfantázia szól a világos bőrű magyar lányokról, fiúkról.
Rottenberg azonban továbbfűzi Fanon gondolatmenetét: mint mondja, a fehérre, azaz a privilegizált „fajra” – esetünkben a „magyarra” mint privilegizált többségi pozícióbeli lányra vagy fiúra – való szexuális vágyakozás alapvetően a cigányság vágyhatatlanságából és azonosulhatatlanságából ered. A privilegizált pozícióra, vagyis a „magyarra” történő vágyakozás az egyetlen lehetősége a vele való, akár csak pillanatnyi azonosulásnak egy olyan elnyomó rezsimben, amely a cigányságot vál-lalhatatlannak és azonosulhatatlannak tételezi. Ugyanakkor, ahogy Rottenberg írja, a vágy és az azonosulás e sajátos viszonyát máshogy alakítja a női és a férfi pozíció.
28 Az Átok és szerelem 1985-ben készült magyar zenés film. Forgatókönyvét Lakatos Menyhért írta, dalai főként magyar népies műdalok, úgynevezett. muzsikus cigányzene. Énekesként és mellékszereplőként játszik benne Bangó Margit, valamint statisztaként az akkoriban kibontakozó autentikus cigány népzene és tánc meghatározó figurái, Varga Guszti, Balogh Béla, akik a cigánytelepieket alakítják, rokonságukkal és cigány barátaikkal együtt. Ezt leszámítva a főbb cigány szerepeket nem cigány színészek játsszák.
Míg a fiúknál a magyar lány elcsábítása a férfi hódítások egyik csúcsa, addig a lányok esetében a magyar fiú megszerzése sokkal inkább a mobilitásról szőtt leányregények része (Rottenberg 2003: 435–451).
A 2000-es évek elején a telepi tinik lelkesen bújták az ifjúsági magazinokat, ame-lyek telis-tele voltak divatosan öltözködő, világos bőrű „magyar” fiatalokkal. A lányok aztán a faluban sétálva élőben is megcsodálhatták a „posztereket”, amikor a helyi nem cigány kamaszokat nézegették az utcán. Mamóka kinti WC-jének deszkás falai megannyi éppen aktuális magyar szépfiú bevésett névét őrizték, Virág Tomi, Fülöp Laci szívbe foglalva, Bea, Valika, Adélka és még annak idején Kisjutka is a szerzők között lehetett. Ezek a mindannyiunk számára ismerős kiskamasz fantáziálások aztán a szokásos forgatókönyv szerint átadták helyüket a reális tapasztalatokon ala-puló érzelmeknek, kapcsolatoknak. Bea, Vali, Adélka 15-17 évesen hozzámentek egy hasonló pozíciójú cigány fiúhoz, és hamarosan gyermekeik születtek. Csak éppen a
„szokásos forgatókönyvhöz” az is hozzátartozott, hogy a kamaszok vágyának sze-mélytelen tárgya a „magyar” volt és a vele együtt járó előnyösebb társadalmi helyzet.
A realitás pedig a cigány, vagyis a szegény pozíció, a „realitás” összes előnyével, a közös tapasztalatokkal, a közös „nyelvvel”, hasonló kapcsolathálóval, valamint közös elképzelésekkel a jövőről.
Úgy tűnik azonban, hogy a cigány–magyar különbségtétel előző fejezetekben ismertetett szövete itt-ott felfeslik és beteljesíti saját ígéretét, mégpedig éppen a párkapcsolaton keresztül. E reális kapcsolatokhoz azonban sosem elég a „szív ha-talma”, amelyről a kamasz Kisjutka is álmodozott annak idején: „Én sosem akartam cigányt – meséli –, én nem tudom, de nekem nem tetszettek a cigányok, meg hát itt most nekem mindenki rokon, kit nézegessek?! A testvéreimet!? A Rostásokhoz meg nem alacsonyodok le, de végül is még azok is testvéreink, ha úgy vesszük, ha szégyen, ha nem szégyen, de a papónkról, ha jól hiszem, igaz, anyu? Azok is a rokonaink!”
A beteljesülés előzményei
Amikor Kisjutkát megismertem, már pár éve magyar barátjával élt egy Gömbaljához közeli városban. A viszonynak azonban számos előzménye volt. Kisjutka már szinte a faluban nőtt fel, iskolába is a „normál”, azaz többségi, „magyar” osztályba járt, lakhelye, fehér bőre és szülei akkor még relatív kedvező anyagi helyzete, valamint társadalmi státusza mind-mind lehetővé tette számára, hogy cigánysága bizonyos helyzetekben irrelevánssá váljon. Bár Kisjutkát akkor még nem ismertem, csak el-meséléseire hagyatkozhatok, de ezekből úgy tűnik, ha csak sorsokat befolyásoló pillanatokra is, hogy az asszimilációs paktum olykor beteljesítette ígéretét, azaz az állami intézményeinek biztonságával feloldotta a cigány–magyar különbségtételt a „dolgozó” univerzális kategóriájában. Kisjutka ugyan már a rendszerváltás utáni években lépett be a kamaszkorba, de akkoriban még álltak az asszimilációs „rezsim”
társadalmi ígéreteit fenntartó intézmények, köztük a legjelentősebb, a helyi iskola.
Kisjutka így emlékezik az ott töltött évekről: „Ott mi nálunk nem volt olyan, hogy cigány meg magyar, hárman voltunk cigányok, ha jól hiszem, de mink ezzel nem foglalkoztunk, ugyanúgy elhülyéskedtünk, annyit nevettünk jaj a tanárokon, hú mi néha kikészítettük őket.”
Kisjutka az általános iskola elvégzése után egy közeli nagyobb város szakmunkás-képzőjébe ment, ahol varrónőnek tanult. A szakmunkásképzőben hasonló élményeket szerzett, mint az általános iskolában, igaz, szerelmi kalandokra nem sok lehetősége akadt, hiszen iskolatársai majdnem mind lányok voltak. Kamaszéveire viszont szí-vesen emlékezik: Gömbalján még működött diszkó, a helyi fiatalok sokkal több min-denre használták falujukat, mint manapság, amikor leginkább a közeli nagyvárosba mennek szórakozni. A falu, mint ahogy az iskola és később a munkahely is, szintén olyan színteret biztosított, ahol a cigány–magyar különbségtétel feloldódhatott más társadalmi pozíciókban és tapasztalatokban, például a diák, a munkatárs vagy éppen a kamaszkor azonos tapasztalataiból adódó helyzetek sorában.
Habár Kisjutka visszaemlékezéseit fenntartással kell fogadnunk, hiszen könnyen belefutnak a „régen minden jobb volt” narratívába, tény, hogy az akkori Darázs diszkó nem élt az etnikai megosztás elvével: cigány és magyar fiatalok, ha nem is feltétlen együtt, de egymás mellett táncoltak, biliárdoztak, ismerkedtek, élték fiatal életüket.
Olyan esetekről sem hallottunk soha, hogy valaki származása miatt ne nyert volna bebocsátást a falu egyetlen éjszakai szórakozóhelyére. Akkoriban nem volt „szükség”
a manapság oly gyakori direkt tiltásokra, amelyek fenntartják a társadalmi status quót, hiszen azt egyéb eszközök biztosították. A Darázs diszkóban belépőt szedtek, így a legszegényebb családokból származó cigány fiatalok nem engedhették meg maguknak az efféle szórakozást, és ha valamelyikük mégis plusz pénzre tett szert, igyekezett magát úgy képviselni, olyanná válni, mint azok a cigány fiúk és lányok, akik családi státuszukból fakadóan legalább havonta egyszer elmentek a Darázsba. Az ott mulatozó cigány fiatalok ugyanis többnyire a magasabb státuszú családok gyermekei voltak, Baloghok vagy Farkasok, vagy más, kisebb „tősgyökeres” famíliák tagjai.
A diszkó tehát, hasonlóképpen az iskola színteréhez, reprodukálta a falubeli viszonyok megszokott menetét, ahol a „normál” osztályok helyet adnak annak a néhány cigány gyereknek, aki nem veszélyezteti a falu társadalmi viszonyait.
Kisjutka szülei erőfeszítései és „szerencsés” kinézete révén számtalan olyan tár-sadalmi színtéren fordulhatott meg, ahol származása interakciók egész láncolatára vonatkozóan irrelevánssá válhatott. Maga is szerette hangsúlyozni az efféle tapaszta-latokról szóló emlékeit: „Én nem tudom, de régen nem volt ez, mint most, hogy cigány meg magyar így elkülönüljön. Mi mennyit bornyúskodtunk! Istenem! Ott ültünk a Darázs előtt, hülyéskedtünk, nevetgéltünk, ugyanúgy a magyarokkal, nem volt ilyen, hogy most te cigány vagy!” Kisjutka beteljesült „leányregénye” tehát nem nélkülözte az előzményeket, tapasztalatok tömkelege alapozta meg szíve „szabad” választását.
Az iskola befejezése után megszerzett szakmája sokakéhoz hasonlóan munkaerő-piaci zsákutcának bizonyult. Varrónőként csak rövid ideig tudott elhelyezkedni, majd miután felszámolták a varrodát, búcsút intett szakmájának. Boldogulását
azonban nem a zsebében lévő papír, hanem sokkal inkább felhalmozott tapasztalatai segítették: nemsokára egy közeli gyárban helyezkedett el takarítóként. A munkahelyi közösség hasonlóan működött, mint korábban az iskolai, a munka színtere feloldotta a cigány–magyar különbségtételt, jó kis társaság verődött össze, és itt ismerte meg leendő férjét, Zsocit.
Zsoci egy Gömbaljához közeli városban lakott. Egy hétgyermekes vallásos házaspár hetedik gyermekeként nőtt fel, hegesztőként dolgozott abban az autógyárban, ahol Kisjutka állást kapott. Szerencsés találkozásukat több olyan közös tapasztalat tette lehetővé, amely felülírta a cigány–magyar különbségtételt. Zsociék sokgyerekes család révén maguk sem tobzódtak a jólétben, a szegénység számára is mindennapi tapasztalatot jelentett. Zsoci iskolái és korábbi, főleg alacsonyabb státuszú munkái révén gyakran került iskola- vagy munkatársi kapcsolatba cigányokkal, így aztán Kisjutka származása és az abból fakadó tapasztalatai sem voltak számára idegenek.
„Na és, ha valaki cigány, nem jelent semmit – meséli –, nekem a suliba is volt ilyen is meg olyan is, nem foglalkoztunk ezzel. Csak normális ember van, meg aki nem az. Anyósomék is olyanok, hogy az olyanokkal, akik tényleg szint alatt vannak, ők nem foglalkoznak, csak a normálisakkal. Ugyanaz, aki normális, azzal megvagy, aki meg nem, azzal nem. Magyarban is vannak olyanok, hogy a legrosszabb cigánynál is igénytelenebb, na aztán magyar!” Zsoci voltaképpen az asszimilációs ígéret betelje-sedését képviselte, aki tényleg úgy vallja, hogy ha valaki „megfelelően” viselkedik, maga mögött hagyhatja cigányságát, feloldódhat a közös társadalmi pozícióban.
Mindezt a lehető legnagyobb jutalommal díjazza: a szerelmével. Kisjutka pedig, mint az asszimilációt sürgető társadalmi rend kedvezményezettje, könnyedén megfelelt ennek az elvárásnak.
Egy vegyes házasság bonyodalmai
Az ifjú párnak azonban nem pusztán egymás elvárásaival kellett törődnie: Kisjutka mögött ott álltak szülei, testvérei, rajtuk keresztül egy kiterjed rokoni hálózat, egy egész közösség, akik értesültek a hatalmas hírről: „Kisjutkának magyar ura van!”
Ez az információ mindig ugyanazon a kicsit lehalkított, tagadhatatlan elismeréssel szóló hangsúllyal hangzik el. A z 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején voltakép-pen ezekben a közegekben semmi sem számított annál nagyobb teljesítménynek, mint ha valaki tartós párkapcsolatot alakított ki egy nem cigány fiúval vagy lány-nyal. Hatalmas büszkeséget és eredményt jelentett, amelyben az egész család, sőt a szélesebb rokonság is osztozott. A „büszkeség” ugyanakkor a legambivalensebb és bizonyos értelemben talán leggyűlöltebb tulajdonság, abban az esetben, ha valaki önmagára vonatkoztatja. Ezekben az esetekben „gizdasággá” válik, amiben nincs semmi dicséretes; a „gizda” olyan ember, aki többre tartja magát másoknál, vagyis a „többi cigánynál”. Így minden teljesítmény, legyen akár a társadalmi viszonyok működésének produktuma, mint Kisjutka esetében, kompenzációt kíván. Kisjutka
igen ügyesen kezelte kihívó különbségét, ami azért is válhatott volna skandalummá, mert esetében egy közös, többnyire elérhetetlen fantázia lett valóság, amely ráadásul mindig a cigányság és a rokonság megtagadásával fenyeget.
Habár Kisjutka és Zsoci esete egyedülállónak számított, nem tekinthető különös kivételnek, hiszen kapcsolatuk a már létező tapasztalatoknak, közösen osztott társa-dalmi pozíciójuknak köszönhette létrejöttét. Kisjutka életében ez a kapcsolat, mint láttuk, egyfajta folytonosságba illeszkedett bele, így a rokonaival és otthoni cigány közegekkel való kapcsolattartás sem okozott neki különösebb nehézséget. Kisjutka húszéves kora körül már Zsocival lakott a közeli városban. Gyakran járt haza, ilyenkor kilátogatott a telepre nagymamájához, ami egyet jelentett a tágabb rokonsággal való kapcsolattartással. Ilyenkor ösztönösen vagy talán félig tudatosan mindig ügyelt arra, hogy ne demonstrálja irigylendő különbségét. Amikor mamája vagy a nagybátyja udvarán „összegyűltek a cigányok”, ő is leült a földre, jelezve, hogy nem tagadja meg származását. Kisjutka, ahogy szülei is, szívesen részt vett a társalgásokban, a rokonság és a „cigányok”, ahogy a tágabb közösséget hívják, ügyeinek megvitatásában. Habár véleményeit ritkábban és kisebb vehemenciával hangsúlyozta, mint szülei, a „rendes cigányság” általuk osztott ideája számára is ugyanolyan értéket képviselt, még ha nem is bírt ugyanazzal a téttel.
Kisjutka párválasztása tulajdonképpen nem térítette el radikálisan a társadalmi viszonyok menetét, pusztán egy régóta járt út folytatásának tűnt. A nyilvánvaló mobi-litás ellenére pozíciója nem úgy jelent meg, mint ami nagyban különbözik szüleiétől, csupán más kockázatokat jelent és más stratégiákat követel meg. Kisjutka jelenléte úgymond mindig kikövetelte hovatartozásának bizonyítékértékű performanszait.
Legyen az akár egy földön ülve töltött délután vagy a rokonok rendszeres látogatá-sa, cigányságának legmegnyugtatóbb bizonyítékát az ugratásokban és a „csúnya”
(értsd „cigányos”) beszédben való nem szűnő otthonossága jelentette. Ha valaki nem humorral reagál egy „Dik a Kisjutka! Idegyöttél hazudni Gömbaljára, mert M-ben (a város, ahol lakik) már nem hiszik el neked?!” jellegű üdvözlő mondat-ra, vagy megütközik a férfi nemi szervek színárnyalatairól szóló vicceken, rögtön
„kényesnek”, „beképzeltnek” minősül, vagyis „magyarként” jeleníti meg magát az adott szituációban. Míg a „magyarnak” ezek eleve feltételezett tulajdonságai, hiszen
„ő” alapvetően „nem érti a viccet”, addig „cigányként” csak eljátszani lehet, tehát eleve „őszintétlen” gesztus, amivel az illető csupán „teszi magát”. Ilyen esetekben a
„mire teszi magát?!” kérdés húz vissza a cigányságról zajló egyeztetésekbe (Horváth 2008). Kisjutkának azonban nagyon is „van mire tenni magát”, hiszen mint láttuk, beteljesítette azt a nemzedékek óta őrzött álmot, hogy házasság útján nem pusztán a társadalmi mobilitás lehetséges, hanem az etnikai különbségtétel meghaladása is, azaz magyarrá lehet válni. Így egy fentihez hasonló gesztusnak jóval nagyobb súlya lett volna, nevezetesen az, hogy Kisjutka véglegesen megtagadta cigányságát, ezzel is rögzítve az etnikai és osztályhelyzet közti megfelelést.
De Kisjutkának eszében sem volt ilyen módon „magyarrá válni”, „értette a viccet”, mindig jól szórakozott a fenti poénokon és az ugratás szituációjában sem kellett
félteni. Az ő „kvázi magyarsága” nem a cigányság „megtagadásában” jön létre, erre nincs szüksége, hiszen ő maga a legfőbb élvezője a hely és a rokonság által védett
„rendes cigányság” ideájának. Kisjutka e tekintetben sem került távol, ugyanolyan fejcsóváló lenézéssel reagált a telepen mezítláb szaladgáló gyerekre, mint szülei, ugyanúgy limitálta kapcsolatait azokkal, akiket „elmaradottnak”, „retkesnek” vagy
„túl cigányos”-nak ítélt, és éles szemekkel figyelte rokonai körében az esetlegesen felbukkanó hasonlóan „veszélyes” tulajdonságokat. Kisjutka azt is természetesnek vette, hogy a cigányság nyilvánosan nem felvállalható, az abban rejlő közösség egyéni szinten csak szégyenletes stigmatizációként élhető meg. Egy alkalommal focimeccset néztünk, valamelyik nagy világverseny mérkőzését, amelyen az olaszok és a németek csaptak össze: „Én az olaszoknak nem drukkolok – jelentett ki Kisjutka –, azok olyanok, mint a cigányok” – folytatta kissé undorkodva, mintha a cigánysággal való nyílt és kollektív azonosulás még egy jellegtelen focimeccs erejéig is kockázatos lenne.
Zsoci mint „magyar” jelenléte szintén kihívásokkal járt, Kisjutkának mint „ci-gánynak” elsősorban a családjában és ritkább esetekben a szélesebb rokoni hálózat előtt kellett „menedzselnie”. Zsocinak, aki jóval kevesebbet látogatott Gömbaljára, nem sok más lehetősége volt, mint „magyarként” megjelenni, így esetében sem az ugratások, sem a viccelődések nem kérdeztek rá, hogyan is áll „cigányságával”, hiszen
Zsoci mint „magyar” jelenléte szintén kihívásokkal járt, Kisjutkának mint „ci-gánynak” elsősorban a családjában és ritkább esetekben a szélesebb rokoni hálózat előtt kellett „menedzselnie”. Zsocinak, aki jóval kevesebbet látogatott Gömbaljára, nem sok más lehetősége volt, mint „magyarként” megjelenni, így esetében sem az ugratások, sem a viccelődések nem kérdeztek rá, hogyan is áll „cigányságával”, hiszen