A rokonság „természetisége”
A rokonsági szerveződés olyasvalami, ami eleve adottként jelenik meg, írja Marilyn Strathern, mint ami érintetlen a világ politikai és technikai manipulációitól, a modern élet antitézise, a „természet” megkérdőjelezhetetlenségének erejével bír (Edwards–Strathern 2000: 147–169). A rokonságnak a természet erejével történő fel-ruházása hatalmas erőforrás, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem eleve adott, ha a rokonság ideológiája alapján szerveződő közegek folyamatosan egyeztetés alatt tartják és újraírják e „természetiség” határait (Edwards–Strathern 2000, Carsten 2004, Gerd 1996, Tesar 2011, Gay y Blasco 1999). Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a „természetiséggel” megtámogatott kötődés mitől véd meg a maga megkérdője-lezhetetlenségével. Kutatásom közegeiben, de nyugodtan beszélhetünk szélesebb társadalmi színterekről is, cigánynak lenni meglehetősen sérülékeny társadalmi pozíciót jelent. A hivatalos társadalmi intézményrendszerben – oktatás, bürokrácia, egészségügyi rendszer – a cigányság marginális pozíciót foglal el, a legtöbb esetben ők azok, akik az intézmények szelekciós, kizáró mechanizmusainak kárvallottjai.
Úgy tűnhet tehát, mintha a „cigány” védtelenül állna az őt csak nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem befogadó formális intézmények perifériáján.
Ugyanakkor a „cigány” periferikus perspektívájából nézve a többségi intézmények viszonyai, követelményei és előnyei mind esetlegesnek és múlékonynak tűnnek, ame-lyekre nem lehet építeni, szemben az „eleve adott” rokoni kötődések változtathatatlan-ságával. A sérülékeny strukturális pozíció, a marginalitás és a rokonsági kötődések felértékelődésének összefüggései nyilvánvalóan nem az általunk vizsgált közegek specialitása. Számos különböző kontextusokban készült kutatás számol be arról, hogy a marginalitásban és szűkös erőforrások közt élő közösségekben a rokonsági hálózatok szerepe megnő, mind gazdasági, mind identifikációs szempontból (Kelly 1998, Stack 1974, Miller–Gribbs–Farber 2008, Du Bois 1996, Domingez–Watkins 2003).27 Érdemes
27 Szándékosan választottam olyan kutatásokat referenciaként és összehasonlítási alapként, a rokonság témáit tekintve, amelyeket szintén marginalizált, etnikailag stigmatizált, valamint strukturálisan hasonlóan sérülékeny pozíciót betöltő csoportokról írtak. Habár a magyar parasztság körében is végeztek a rokonság és főként a nagycsalád mint munkaszerveződési forma témájában fontos kutatásokat (lásd Fél Edit és Hofer Tamás munkássága), a nagyon különböző strukturális pozíció és az általam vizsgált terepeken a nem cigány lakosság mezőgazdasághoz való gyenge kötődése miatt ezeket a kutatásokat kevésbé relevánsnak témámat illetően.
tehát megnézni, hogy az általam vizsgált kontextusban hogyan zajlik a rokonsági kötődések felértékelődése, milyen következményei lehetnek az e közegekben élők mozgástereire, hogyan hat a megküzdési stratégiáik alakulására, és a „természetiség”
bizonyossága hogyan véd meg a strukturális helyzet bizonytalanságaitól.
E cigány közegekben létezik egy, a vér szerinti rokonokat felölelő megnevezés: a
„fajta”, amely szintén ezeknek a viszonyoknak a „természetiségére” és megtagadha-tatlanságára utal. Egy átlagos cigánynak, főleg a gyerekeknek, akik még házasságuk révén nem kerülhettek más rokoni hálózatok által uralt településre, akár több százas nagyságrendben is számolható rokonsága él a faluban. Több tucatnyi sajátjához hason-ló arc jön vele szembe nap, mint nap, felnőtt, kisgyerek, vagy akár idősebb kiadásban.
Amikor egy kisbaba megszületik, a körülötte sürgölődő rokonok megállapítják róla, hogy „kinek a fajtájára húz”, az apukáéhoz vagy az anyukáéhoz. A kisgyerek testi tu-lajdonságait, bőrszínét, testalkatát, vonásait később is folyamatosan emlegetik, mint hovatartozásának és rokoni kötődéseinek bizonyítékát, ahogyan ő maga is a tükörbe nézve felismeri magán „fajtájának” jegyeit. A rokonság e testivé vált bizonyossága éles ellentétben áll azzal a strukturális helyzetből fakadó bizonytalansággal, amellyel a cigány pozíció jár ezeken a vidékeken.
Ugyanakkor a rokonsági kötődések felértékelődése, legyenek „vér szerintiek”
vagy házasságok útján szerzett kapcsolatok, nem önmagában álló jelenség. Az előző fejezetekben már láttuk, hogy a rokonság szerepének fontossága szoros viszonyban áll az osztályhelyzettel, az etnikai különbségtétel hierarchikus működésével, az asszi-milációra ösztönző „rezsim” cigány identifikációra gyakorolt hatásával. A következő fejezetekben azt nézzük meg, hogy a fenti összefüggések hogyan befolyásolják az egyéni életstratégiák lehetőségeit különböző időszakokban. A családtörténet alkalmas műfajnak tűnik erre, hiszen általa nyomon követhető a társadalmi változásoknak az egyéni életutakra gyakorolt hatása. A következő rész főszereplői négy lánytestvér, Jut-ka, Betti, Szintia és Lili, akik között hét-hét év a korkülönbség. Sorsukon figyelhetjük meg, ahogyan az asszimilációs stratégiák még erőteljesen működnek, majd lassan értelmüket vesztve átadják a helyüket más megküzdési módoknak.
Az emlékezés
„Hét év, annyi van a lyányok közt, hét év, ahogy a Bibliában is olvashatod, ez egy szám, amin áldás van, nekünk pont így gyött ki, de így is akartuk. A Kisjutka 78-as, a Betti 85-ös, a harmadik a Szintia, ő 92-es, és van a csöpp lyány a Lili, ő meg 99-ben lett nekünk” – meséli a lányok anyukája, Jutka, egyik első látogatásom alkalmával.
Bevallom, a majdnem pontosan hét év korkülönbség mesei motívuma első hallásra megfogott. Egy ideig még próbáltam rábírni a szülőket kézzelfoghatóbb magyarázat-ra, de lassan kénytelen voltam elfogadni, egyszerűen csak „így gyött ki”, hagytam, hogy a misztikus szám élje különös életét. Több mint tíz év múlva egy hétköznap délután Lilikével cseteltem a Facebookon, éppen informatikaórája volt. Akkoriban
naponta tudósított kis élete eseményeiről: hogy mennyire unja az iskolát, mennyire utálja a tanárokat, hogyan törtek borsot az éppen aktuálisan „ellenszenves” felnőtt orra alá, és hogy ő tulajdonképpen színésznő szeretne lenni, de olyasmi foglalkozást is el tud magának képzelni, mint amit én csinálok. Én általában éppen adott munkám közben válaszolgattam neki.
Aznap is egy fontos eseményt osztott meg velem. A hét elején új iskolatitkár érkezett, akit már első nap „kikészítettek”. „Miért készítettétek ki? – kérdeztem egy interjú gépelése közben. – Há’ mer magyar, azér! – érkezett a gyors válasz. – IDEJÖN PARANCSOLGATNI MEG KÉNYESKEDNI A CIGÁNYISKOLÁBA, DE MI VELÜNK NEM BÍR!” – tombolt tovább caps lockkal a dühös Lilike. Világhálót is megrengető haragja kibillentett hétköznapi tevékenységeimből. Emlékezni kezdtem a tíz évvel ezelőtti Lilikére, arra a másfél éves kislányra, akit szülei mindenhova magukkal vittek.
Mindig szépen felöltöztetve, szőkésbarna hajával, világos bőrével ő volt a „jövő”, aki már nem „mezítlábazik” a cigánytelepen, nem lehet „piszkos”, mint a többiek, hiszen ő a kis „magyarlyány”, mindenki csodálta, mint egy beteljesült vágyat. És aztán eszembe jutottak nővérei is, mind a három: Szintikét 8, Bettit 15 éves kora óta ismerem. Elgondolkoztam, hol is tartanak most és merre haladnak, a lehetőségek szűk választékából melyik nyílik meg nekik és miért pont az?
A 2000-es évek elején még úgy tűnhetett, Lilike talán egy hosszas út végső ál-lomására ér majd, amelyen a szülei elindultak és amelyet legidősebb nővére már megmutatott neki. Akkor úgy látszott, a szülők társadalmi helyzete nagyban befo-lyásolja a lányok sorsát, hiszen a strukturális tényezők és a társadalmi jelentések is stabilnak tűntek. Az évtized végéről visszatekintve azonban már nem rajzolódtak ki olyan egyenes utak, amelyeken a szülők pozíciója útba igazítaná a gyermekeket, a velük történt eseményeket nézve inkább az lett feltűnő, hogy milyen más lehető-ségek és kényszerek alakították a lányok életét. Hét év! Mintha ez a mágikus szám a társadalmi változások ritmusát is megszabná, és a lányok mindig arra mozognának, amerre e változások hullámai terelik őket, olykor messze a szülői háztól, habár mind a négyen a közelében élnek.
A szülők, akik a „faluban” laknak
Jutka és Tibi, a lányok szülei, a 2000-es évek elejére stabil és relatív előnyös pozíciót vívtak ki maguknak a helyi viszonyok között. Mindezt az asszimilációs stratégiák ügyes művelésével érték el, amelyben kiemelt szerepet játszott a rokonsági hálózatok megfelelő mozgatása és a falu mint integráns társadalmi színtér elfogadása. Tibiék még a nyolcvanas évek végén, első cigány családként költöztek a telepről a faluba.
Egy lerobbant kis parasztházat vettek meg, amitől idős gazdája örömmel szabadult, hiszen sem pénze, sem energiája nem volt felújítani. Akkoriban az efféle tranzakció kivételes esetnek számított, és mint ilyen nem fenyegetett azzal, hogy rövid időn belül tipikussá válik és cigány családok „tömegei” költöznek a faluba. Az eset nem
pusztán kuriózumként jelent meg a falu nyilvánosságában, hanem bele is illett a társadalmi viszonyok szokásos menetébe. Tibi felmenői ősgömbaljai család voltak, akiket a magyar többség a „mi cigányainkként” tisztelt, szemben a helyi viszonyok közé csak egy generáció óta érkező „idegenekkel”. Így aztán Tibiék beköltözése a faluba kiérdemelt státusznak számított, a mobilitási útvonal legitim állomásának, amely csak kevés cigány családnak adatik meg.
Míg Tibi „tősgyökeres” gömbaljainak mondhatta magát, addig Jutka szülei Darácsról és Mányból érkeztek. A 2000-es évek elejének húszas–hamincas generá-ciója zömmel már Gömbalján nőtt fel, ahogy Jutka is, de a szülők jelentős része a környező falvakból jött, páran oláhcigány közösségekből házasodtak be a főként romungrók, muzsikusok által lakott Gömbaljára. Jutka apja szintén darácsi oláhcigány közösségből származott, aki hat gyereket hátrahagyva lépett le később Gömbaljáról.
A „bevándorló” szülők gyermekei, ha bizonyos tekintetben elhatárolódtak is azoktól a közösségektől, ahonnan a szüleik érkeztek, számos rokoni szál útján kötődtek hozzájuk. Darács, ahol több gömbaljai cigány család felmenője nőtt fel, állandó vi-szonyítási pont maradt, az a hely, ahol az „elmaradott” és „rafinált” „oláhcigányok”
élnek, de ahol bármikor elfeledett testvérre bukkanhatnak. A darácsi kapcsolatok ápolása mindenképpen „visszalépést” jelentett volna a Jutkáék által oly sikeresen megmászott asszimilációs ranglétrán, így aztán nem sokat foglalkoztak ott élő, esetleges rokonaikkal, gondosan őrizték gömbaljaiságukat. E féltő gondoskodás több szempontból is kifizetődő volt számukra.
Gömbalja azokban az időkben a védett cigányság terrénumát jelentette Jutkáék szá-mára. Csak Gömbalján számítottak „rendes cigányoknak”, csak a falubeli viszonyaik által szerezhettek olyan előnyöket, amelyekkel viszonylagos biztonsággal élhették meg etnikai és osztálypozíciójuk hátrányait. Ezért aztán Jutkáék igyekeztek Gömb-alján kívüli rokoni kapcsolataikat elvágni, hiszen a cigányság veszélyes területére sodorták volna őket. Ugyanis magyar perspektívából a legfőbb különbség éppen a generációk óta helyben élő, „beilleszkedett” és a lokális viszonyok társadalmi rendjét folyamatosan áthágó úgynevezett idegen cigányok közt húzódik (vö. Durst 2008, Szuhay 2012). Mint láttuk, a „beilleszkedés” a hierarchikus cigány–magyar viszony működtetésével volt lehetséges.
Az előző fejezetekben bemutatott strukturális változásoknak köszönhetően azonban egyre erősödött az a tendencia, hogy a falu már a mindennapi tapaszta-latok szintjén sem tud integráns életteret biztosítani, a helyi viszonyok egyre csak veszítenek jelentőségükből és az érintkezés felületei is folyamatosan fogyatkoznak (vö. Kovách 2012, Szombati 2016). Így azután csak sokasodnak az „idegenek”, akik e viszonyokon kívüli „szürke zónában” élnek. Nem kell ahhoz migráció, hogy „ma-gyar” perspektívából nézve arctalan „cigány gyerekek” hada jelenjen meg a faluban, akiknek a szülei még csak-csak ismerősek valahonnan, ám ők maguk már teljességgel idegenek.
Hőseink szülei azonban még nagyon is „ismerős arcként” mozogtak a falu vi-szonyaiban, házasságuk szerencsés násznak látszott, amelyben a generációk óta
felhalmozott helyhez kötődő kapcsolati tőke egybekelt a rokonsági hálózatok erejéből fakadó erőforrásokkal. Tibi az ősgömbaljai Vásárhelyi család leszármazottja volt, apját, az öreg Tibi bácsit a magyarok „rendes” gömbaljai cigányként azonosították. Mindez számos munkalehetőséget biztosított számára, általában magyar vállalkozók hívták különböző segédmunkák elvégzéséhez. Tibi kisebbségi önkormányzati képviselő-ként is tevékenykedett, vagyis olyan pozíciót töltött be, amelyhez messzemenőkig szükség volt a magyar többség elismerésére. Gömbalján, ahogy más falvakban is, a kisebbségi önkormányzati tagság sokkal inkább az asszimilációs törekvések deklarált elismerésének számított, mintsem a cigány közösség képviseletének. E pozícióhoz a magyar törvényhozás nem rendelt sem anyagi erőforrást, sem jogosítványokat, így a kisebbségi képviselők csakis személyes viszonyaikon keresztül tudtak nyomást gyakorolni, ami viszont kockáztatta volna a magyarok között kivívott státuszukat, amin a Vásárhelyi család generációk óta dolgozott (vö. Vidra 2014).
Ugyanakkor a Vásárhelyiek nem képviseltek túl nagy erőt a rokonsági hálózatok területén, ott inkább Jutka kapcsolatai tűntek számottevőnek. Jutkának öt testvére, köztük Rudi és számos unokatestvére élt a faluban, mind a kiterjedt Balogh família tagjai. Míg tehát a magyarokkal való előnyös viszonyt Tibi kapcsolatai garantálták, addig a cigány viszonyokban történő erőteljes jelenlétet Jutka kötődései biztosították.
Házasságukban ez a kettő természetesen nem vált el egymástól, sőt éppen féltve őrzött „gömbaljaiságukban” fonódott össze. Jutkáék generációja számára Gömbalja különös jelentőségre tett szert, a falu viszonyai a társadalmi totalitás erejével bírtak, az ott elért sikerek vagy kudarcok úgy tűntek fel, mintha a társadalmi valóság egé-szére érvényesek lennének. Gömbalja mint társadalmi színtér a kiterjedt rokonsági hálózattal együtt biztosította a cigányság védett, megélhető terrénumát.
Mindezt erősítette, hogy Jutka és Tibi generációja akkor taposta húszas és hamincas éveit, gyermekeik zömmel még nem értek házasulandó korba, így az ő, a falu határain túlnyúló házassági kapcsolataik sem veszélyeztették a gömbaljaiság integritását.
A falu fenti jelentései és a rokonsági hálózatok kiterjedése tehát kölcsönösen erősí-tették egymást. A „második generációs” gömbaljai Balogh családból ugyanis csak kevesen házasodtak más településre, Jutka hét testvéréből öten a faluban élnek.
A Balogh család másik jelentős ágából senki sem költözött máshova, így a 2000-es évek elejére az egyik legmeghatározóbb kiterjedt rokoni hálózatot alkották a faluban.
A Balogh család két fontos ága összesen 11 házaspárt jelentett, akik hozzávetőlege-sen 40 gyermeket adtak Gömbaljának. Ekképpen Jutka és Tibi lányai több tucatnyi unokatestvérük között nőhettek fel, egy számukra nagyon is otthonos, biztonságos közegben.
Létezett azonban egy különös ellentmondás, amely a Vásárhelyi család látszólagos asszimilációs sikerei és a hétköznapok valósága között feszült. A Vásárhelyi család út-jait követve ritkán kerültünk kívül a helyi cigány viszonyokon. Jutkáék Gömbalját nem sokszor hagyták el, helyi magyarokkal sem ápoltak különösebben szoros kapcsolatot, viszont naponta kilátogattak a cigánytelepre, a lányok többnyire unokatestvéreikkel játszottak vagy bandáztak, a szülők pedig mindig aktívan vettek részt a szélesebb
rokonság ügyeinek megvitatásában. Ezen ügyek legtöbbször a cigányság és a családi hovatartozás kérdése körül forogtak: X. Y. testvér vagy unokatestvér, a saját vagy a házastársa rokonságához „húz”-e inkább, választásával megmarad-e „rendes cigány-nak”, amely tulajdonság a gömbaljai Baloghok privilégiuma, vagy engedve házastársi kötődéseinek, kikerül onnan. Jutkáék azonnali bojkottal büntették Rudiékat, amikor Gina (Rudi felesége) mányi rokonai jöttek látogatóba, tüntetően távol maradtak, mondván, „azok kannibál, rabló cigányok”, ahogy azt is helytelenítették, hogy Rudi
„amazokkal foglalkozik” saját családja helyett. Jutkáék élen jártak a „rendes cigányság”
őrzésében, a „kérdéses esetek” megvitatásában, ki mikor, hogy viselkedett, „leszégye-nült-e” vagy nem, azokkal pedig, akik szemükben már „túl cigánynak” bizonyultak, például a Rostás családdal, igyekeztek nem tartani a kapcsolatot.
Jutkáék efféle „vigyázó” szerepe azonban nem aratott osztatlan sikert, a telepiek közül sokan „nagy megszólósnak” tartották őket, „beképzeltnek és úriaskodónak”.
Amikor megjelentek a távolban, amint a telep féle közeledtek, olykor gúnyos megjegy-zések hangoztak el: „na meggyött a magyar asszony, meggyöttek a magyarok” – mo-rogták páran. Jutkáék ennek ellenére fontos viszonyítási pont voltak, akiknek az ítélete mindig jelentőséggel bírt, mint azoké a „magyaroké”, akiknek, ha nincsenek is jelen e cigány közegekben, a láthatatlan tekintete folyamatos igazodásra kényszerít. Úgy tűnik tehát, Tibi és Jutka „kivételezett” helyzete csak részben származott „valóban” a magyaroktól. Habár a magyarok feljogosító hatalma is kellett ahhoz, hogy beköltöz-hessenek a faluba, hogy Tibit kisebbségi képviselőnek válasszák, hogy a lányaiknak garantált helye legyen az iskola nem kisegítős, azaz „normál” osztályaiban, Tibiék kedvező pozícióját azok a cigány közegek is biztosították, ahol hétköznapjaikat élték.
„Kvázi magyarságukat” elsősorban azok a cigány tekintetek tükrözték vissza, amelyek Jutkáékéhoz hasonlóan a „magyarságot” egyfajta mindenható szereppel ruházták fel.
Jutkáéknak ugyanúgy nem voltak számottevő reális kapcsolataik vagy tapasztala-taik a falusi magyar lakossággal, mint telepen élő rokonaiknak. Ők maguk feszengve mozogtak magyar közegekben, ha egyáltalán lehetőségük adódott erre. Anyagi helyze-tük akkoriban biztosította számukra a totális kiszolgáltatottság elkerülését, de ennél többet nem tett lehetővé, e tekintetben is inkább telepi rokonaik tapasztalataiban osztoztak. Jutkáék kvázi „magyarsága” tehát leginkább abból a közös fantáziából táplálkozott, amely e cigány közegek fontos szervező ereje volt. A „fantázia” és a
„realitás” közti fenti választóvonal rigiditása szorosan összefügg a cigány–magyar különbségtétel hasonlóan merev működésével. Ha Jutkáék esetleg „valós” társadalmi kapcsolatokra váltják a szimbolikus tőkét, amelyet felhalmoztak, azért komoly árat kellett volna fizetniük.
A cigány–magyar különbségtétel természetét jól illusztrálja a falubeli esküvők kvázi rituális lebonyolítása. Az ezredforduló éveiben a falubeli magyar lagziknak megvolt a maguk jellegzetes menete. Az ifjú pár rendszerint kibérelte valamelyik helyi közösségi teret, a közösségi házat vagy az újonnan épült iskolát. Mivel a házasulók ritkán ápoltak bensőségesebb kapcsolatot cigányokkal, ezért közülük csak a legritkább esetben hívtak meg valakit a buliba. Ennek ellenére a helyi cigányok legitim részesei
voltak az ünnepnek: bent már javában tartott a lagzi, amikor kívül gyülekezni kezdtek, várva, hogy helyi szokás szerint a pár nekik is kiküldjön valamennyit a benti tetemes ital- és ételkészletből. A lagzi szituációja leképezte azt a társadalmi rendet, mely szerint a cigánynak megvan a maga helye a helyi viszonyokban: a legitim közösségi élet perifériáján.
Egy alkalommal azonban Tibiék is meghívót kaptak egy magyar lagziba, és e rendhagyó eseménynek hamar híre ment a cigányok között. „Szeretettel várjuk, Önt és családját” – állt a hivatalos meghívón. A „család” itt természetesen Tibire, Jutkára és négy gyermekükre utalt. A „család” többi része, testvérek, unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik nem nyertek bebocsátást, ők mint falubeli „cigányok”, a küszöbön túl maradva élhették át „sajátos cigány” lagzijukat. Ha Tibiék elfogadják a meghívást, azzal rácsukják az ajtót önnön cigányságukra és ezzel együtt oly biztonságot adó rokonságukra is. Ez a szituáció nem kínált fel átmeneti tereket számukra cigány és magyar között, ez a vagy-vagy helyzet igencsak megnehezítette, hogy elfogadják a meghívást. Végül aztán köszönték szépen, de inkább otthon maradtak, se kint, se bent nem vettek részt a nagy eseményen. Csak este 11 körül jelentek meg a főút sarkán, mosolyogva figyelve rokonaik „cigányos” bolondozását.
Reális kapcsolatok lehetősége nélkül Jutkáék kvázi-magyarsága leginkább a ci-gányság folyamatos kontrollálását, „kordában tartását” jelentette. Mindezt jó bíró módjára először is önmagukon végezték el. Jutka és Tibi még akkor sem mentek el csipkézni, csigázni, vagy más „cigányos” tevékenységet végezni, ha pénzforrásaik vészesen elapadtak, inkább vállalták a nélkülözést, minthogy cigányságukat ilyen módon írják magukra és „leszégyenüljenek” a falu előtt. A közös „cigányos” munkával töltött napok utáni felszabadult délutánokon azonban szívesen részt vettek, együtt nevettek rokonaikkal a nap vicces momentumain: hogy esett el Vali a sáros lejtőn egy teli vödör csigával, hogy megijedt a mezőn bóklászó Ruditól a „magyarasszony”.
Jutka mindig jókat mulatott a „csúnya”, azaz „cigányos” beszédben rejlő poénokon is. Ezekben az esetekben a humor egyik legfőbb forrása az egyébként vállalhatatlan cigányság „napvilágra” kerülése volt, ami mint az egyik legfőbb tiltás irányította Jutkáék életét.
Jutka és Tibi lányai a tiltásokból egy darabig nem sokat érzékeltek. Szüleik a helyi
Jutka és Tibi lányai a tiltásokból egy darabig nem sokat érzékeltek. Szüleik a helyi