1. A cselekedetek szövegszerűsége és olvashatósága
A politikai cselekedetek feltárása és értelmezése a tudomány kardinális területe; a politológia eminens módon cselekvésvizsgálat. A kutatók és az értelmezők azonban gyakran eltekintenek a szituációban sokoldalúan jelen lévő értelmezésproblémától, miközben a politikai cselekedeteket minden ízében áthatják a jelentések. A tetteket értelmezi az a cselekvő személy, aki a tettet végrehatja, értelmezi az a személy is, aki valamilyen viszonyban van a cselekvővel, és értelmezi a megfigyelő is, aki, ha tudo-mányt művel, megpróbálja tudományos nézőpontból és tudományos módszereket használva leírni a politikai cselekedeteket. Ráadásul maga a tett is az értelmezés egy módja.
A probléma vizsgálatában az egyik kiindulópontot Max Weber kutatásai jelentik.
Közismert, hogy Weber a cselekvés értelmét egyrészt az empirikus tettekhez kötötte, másrészt ezt a cselekedet intencionalitásaként konkretizálta. Azt mutatta meg, hogy az empirikusan megragadható cselekvésnek mindig van valamilyen belső értelme, amit maga a cselekvő ember ad neki, s hogy ez az értelem tagolt. Egyrészt a tettek értelmét nem valamiféle objektíve helyes vagy metafizikailag kifürkészett igaz értelem alkotja – írta –, amelyet a tetthez képest külső instanciák, a dogmatikus tudományok (jog, logika, etika, esztétika) tanulmányoznak, hanem az intenció, amelyet maguk a cselekvők adnak saját tetteiknek, s amelyeket az olyan empirikus tudományok tárnak fel, mint a szociológia és a historiográfia. A cselekvőnek ugyanis mindig vannak mo-tívumai és céljai, a célokhoz eszközöket választ, továbbá rendszeresen számba veszi cselekvése következményeit, sőt a mellékhatásokat is. Mindez értelmezési aktus, és ilyen értelemben tekintette Weber a tetteket ésszerű cselekedeteknek, s nevezte az ezt vizsgáló tudományt megértő tudománynak, miközben egyáltalán nem gondolta, hogy az ember szimplán észlény lenne, s azt sem írta sehol, hogy a megértés az el-fogadást jelenti (Weber 1987).
Ezen a ponton kapcsolódott bele a cselekvésértelmezésbe Paul Ricœur. Azt írta, hogy Max Weber a humán tudományok tárgyát „ésszerűen vezérelt magatartásként definiálta” (Ricœur 2002: 64.), ám ő úgy vélte, hogy ki kell bővíteni a cselekvés weberi értelmezését. Ugyanis a tettekben nem csak „ésszerű vezérlés” van, értelem-tartalmuk ennél összetettebb. Azt mondta egy metaforával élve, hogy a tett valójában szöveg, mert szövegstruktúrája van. Ezért azt javasolta, hogy a cselekedetek megértése érdekében az „ésszerűen vezérelt magatartás” helyett a cselekedet „olvashatóság-jelle-gét” (uo.) kell tételeznünk és vizsgálnunk. Ennek megvalósításához két mozzanattal járult hozzá, mint ezt az előző fejezetben láttuk. Egyrészt megmutatta, hogy a beszéd csak leírva/rögzítve lehet a társadalomtudományok vizsgálati tárgya, másrészt
meg-erősítette, hogy a rögzítés nem elszegényíti az elillanó élőbeszédet, hanem megőrzi és kiteljesíti annak noémáját, vagyis értelemtartalmát.
De vajon mindez érvényes-e a politikai tettekre és a tettek társadalmi tárgyiasulá-sára, s ha igen, akkor milyen módon? Vajon okkal állítható-e, hogy a politikai csele-kedet változó szövegstruktúrával bír, ezért amikor a tettek tényszerű megragadására teszünk kísérletet, specifikus szöveget tanulmányozunk? Válaszunk ezekre a kérdések-re igen lesz, ezért a jelzett két tökérdések-rekvésnek megfelelően, de ezeket bizonyos pontokon továbbgondolva, a következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy mit jelent a politikai cselekedetek szövegszerű struktúrája és olvasható jellege.
Ezen a ponton szeretném világossá tenni, hogy elemzésem nem politikai cselekvés-elmélet, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a szociológiában használják a kifejezést. Vagyis nem kívánok a politikai cselekvés jelzett specifikus vonására ál-talános politikaértelmezést építeni. Másképpen mondva, nem az a célom, hogy az értelmező és értelmezett politikai cselekedetből levezessek vagy erre felépítsek egy politikai rendszertant. Az értelmezéstudományok különben is vitatják az efféle kohe-rens és átfogó társadalommagyarázatok megvalósításának lehetőségét. Célom ennél szerényebb. Pusztán azt kívánom megmutatni, hogy a (politikai) tettek tényszerűen is értelmező és értelmezett tettek, vagyis a politika írása és olvasása a politika közön-séges eseménye.
Ricœur felvetése nyomán azt állítom, hogy nemcsak a szövegek, hanem a csele-kedetek is olvashatóak, mert a cselecsele-kedetek szövegszerű struktúrával bírnak; továbbá maguk a cselekvők – és nem csak a külső megfigyelők – összetett értelmet tulajdo-nítanak mind maguk, mind mások cselekvésének, azaz a cselekvők kölcsönösen ér-telmezik egymás tetteit; illetve az értelmezés nemcsak kimondott-leírt szövegekkel, hanem tárgyi-fizikai tettekkel is zajlik, ezért nemcsak a beszélt és az írott empirikus anyag, hanem a tárgyi-fizikai tett is tekinthető szövegnek.
A cselekedet szövegszerűsége nem azt jelenti, hogy a tett „egy az egyben” szöveg.
Hordozóanyagát tekintve az elmondott beszéd és a leírt szöveg, a megtett és tárgyia-sult cselekedet két különböző realitás. Nem pontosan ugyanaz történik, ha valaki a kedvesét szavakkal vagy ha a kezével simogatja meg. Ám kedveskedni szöveggel, kéz-zel, illetve szöveggel meg kézzel együtt is lehet. Ricœur kifejezését használva, a döntő tényező itt a kedveskedés noémája, amely több formában is kifejeződhet. S ha még azt is számba vesszük, hogy a kedveskedés, vagy bármely társadalmi cselekedet, nem magányos tett, hanem egy viszony része, amely maga is viszonyt alakít, akkor talán az is látszik, hogy cselekvések révén két ember között folyamatos és kölcsönös értelem-adás és értelemfejtés zajlik. Jól tudjuk, milyen könnyű a kinyújtott kezet félreérteni, hogy a kéz és arc érintkezésének ennél bonyolultabb viszonyait ne is említsük. Tehát amikor a tett szövegszerűségét állítjuk, akkor ezen a társadalmi cselekedetek értelem-tartalmának összetettségét és szerveződésének azt a módját értjük, amelyet paradig-maszerűen a szövegek hordoznak, nem pedig a szó vagy a mondat.
Ebből adódóan nem arra leszünk kíváncsiak, hogy nyelvileg miként szerveződik egy szöveg, ahogyan ezzel a szövegnyelvészet foglalkozik, de arra sem, hogy mi mó-don feleltethető meg az intenciónak a cselekedet, ahogyan pedig a szociológia vizsgá-lódik. Azt viszont határozottan állítjuk, hogy a cselekedet és a cselekedetre orientált szöveg között feltűnő a hasonlóság, ezért a tényszerű tettek egyben stilizált szövegek is.
Ezért akkor értjük jól a cselekedeteket, ha nem egyszerűen tárgyi-fizikai létezőknek tekintjük őket, amelyekhez külsődlegesen társul értelem, hanem eleve értelemtarta-lommal bíró szövegszerű realitásoknak is tartjuk őket. S ez a tettek három tényszerű sajátosságát körvonalazza: intenciójukat, kontingenciájukat és kontextusukat.
2. A politikai cselekedetek intencionalitása
A cselekedetekben intenció, vagyis szándék van, legyen a tett eszmei vagy tárgyi, nyelvi vagy fizikai. Amikor ezt a problémacsomót Weber megkísérelte kibogozni a 20. század elején, egy köznapi evidenciából indult ki: az emberek legtöbbször valami-lyen megvalósítandó elképzeléssel tesznek valamit. Nyilvánvaló tehát, hogy a cseleke-detek, függetlenül attól, hogy tárgyi vagy eszmei, testi vagy nyelvi formát öltenek-e, értelmileg orientált cselekvések. A beszéd és az írás különösképpen ilyen, bár erről Weber nem tett említést. Az értelmi orientáltság akkor is igaz, ha az emberi cse-lekedetek jelentős része inger-válasz-szerűen működik, nem pedig előre eltervezett szándékkal és világos célkitűzés alapján jön létre. Ugyanis a tettekhez még ilyenkor is hozzátartozik a cselekedet közbeni értelemadás ténye vagy lehetősége, nem beszél-ve az utólagos értelemadás, a megmagyarázás sűrű praxisáról. Empirikusan tekintbeszél-ve – írta Weber – a cselekvési értelem „szubjektív, szándékolt értelem” (Weber 1987:
38.). Azaz a cselekvésben mindig a cselekvők által intencionált szándékok vannak jelen. Híres – ahogy ő mondja –, „fogalmilag tiszta” tipológiája szerint a cseledet lehet célracionális, értékracionális, emocionális és tradicionális, illetve ezek ke-veréke (Weber 1987: 53–54.). Bármelyik is, mindig intencionált értelemadás van jelen a cselekedetben, még az érzelmi tettekben is, még inkább, amikor a cselekvő ember a megvalósítandó célra vagy feladatra koncentrál. „Célracionálisan cselekszik az – írta –, aki a cselekvését valamilyen célra irányítja, igazodik az eszközökhöz és a mellékes körülményekhez, és emellett racionálisan egybeveti az eszközöket a célokkal, a célokat a mellékes következményekkel, s végül a különböző lehetséges célokat egy-mással” (uo. 54.).
A rövid összegzést az intencionált cselekedet „képletének” is tekinthetjük: cél – eszköz – következmény. A három elem természetesen differenciálódhat, maga Weber is megkülönböztet végcélt és közbülső célt, amint erre Kari Palonen felhívta a figyel-met (Palonen, K. 1998: 132–133.). Figyelemre méltó az is, hogy Weber még a tisztán célracionális cselekvés esetén sem csak a három elem meglétéről beszél, hanem arról, hogy az ember ilyenkor céljait az eszközökhöz és a mellékkörülményekhez igazítja, ezeket egybeveti a kívánatos célokkal, sőt már a célokat is egy mérlegelő eljárás során tűzi ki.
De egy megvalósult, lezárult cselekedetnek sem más a struktúrája, mint annak a cselekedetnek, amely még csak végrehajtás alatt van. A cselekvés ugyanis nemcsak azért tekinthető szövegszerűnek, mert amikor cselekszünk, akkor effektív intenciók, tehát értelmezések irányítanak bennünket, hanem azért is, mert a megvalósított tettben összekapcsolódik egymással cél, eszköz és következmény, vagyis a struk-túrája miatt eleve teleologikusan értelmezhető. A befejezett cselekedetnek van egy immanens, a cselekvés felépítettsége által hordozott szövegszerű értelme, sőt, narratív jellege: valahonnan, valamilyen úton-módon megvalósulva, valahová tartott.
A le-zárult tettek értelmezése, amely egyébként folyamatosan zajlik, csak azért lehetsé-ges, mert megalvadt értelmek vannak benne, hogy utólag „elolvasható” a cselekvők
„cseleke detírása”.
Kérdés azonban, hogy a tettekben megjelenő összetett értelmi tevékenység milyen karakterű. Ricœur azt mondja, hogy itt nemcsak intencionált, vagyis szándékolt, hanem egy propozicionális, vagyis leíró vonás is jelen van. Azaz a cselekedet vég-zője számba szokta venni tette feltételeit, s ez alapján igyekszik cselekedni, ezért a tett lefolyása egyszerre fejezi ki a cselekvő tárgyi ismereteit tette körülményeiről és lefolyásáról, valamint alakító szándékát. Ergo, mind a végzője, mind a megfigyelője részéről egy cselekedetről több vonatkozásban is igaz vagy hamis állítások tehetők.
Például mit mondott, milyennek látta a környezetét, mit akart megvalósítani, milyen eredménnyel cselekedett és így tovább. Másrészt viszont az intenció nem egyszerűen valamiféle „mit akart ez az ember tenni?” kérdés megválaszolása. Ricœur szerint „egy cselekedet (éppúgy, mint egy beszédaktus) nemcsak propozicionális tartalma, hanem illokúciós mozzanata szerint is azonosítható. A kettő együtt alkotja »értelemtartal-mát«” (Ricœur 2002: 65–66.).
De az illokúció, azaz a megvalósítandó dolgokra vonatkozó jelenbeli értelmezés és szöveg különös képződmény: utal olyan valamire, ami még nincs. Pontosabban az illokúció van is meg nincs is, hiszen van olyan formája, ami létezik, ezért ez pro-pozicionális tartalommal bír, más formája viszont még nem létezik, hiszen egy még nem létező időben majd létrejövő dolgot céloz meg. Ennek a kettősségnek a játéka két tényezőt állít az értelmezés fókuszába. Egyrészt a jövő intencionálását, másrészt a szándékokat megfogalmazó cselekvő embert.
A cselekedetek időben játszódnak le, s a cselekedetben idő realizálódik. Az empi-rikusan orientált történettudomány és társadalomtudomány, köztük a politikatudo-mány, azonban a cselekedet idődimenziójának tanulmányozásából szisztematikusan kiiktatja az aktuális jövőt, azt állítván, hogy érvényes tudományos kijelentések csak a már megtörtént eseményekről, a fennállt állapotokról és a létező struktúrákról te-hetők. Emelkedett közhelyként elégszer halljuk, hogy a „mi lett volna, ha?” történel-mietlen kérdés, és hogy a „társadalomtudomány nem foglalkozik jóslással!”. Mindkét állításnak és igénynek van akceptálható eleme: a tudománytól érdemes távol tartani a történelmi mítoszcsinálást és a politikai szédelgést, különösképpen, ha mindez nem-telennek vélelmezett törekvésekkel párosul.
Csakhogy a jövő, amely felé minden egyes emberi cselekvés irányul, nem egysze-rűen az önkényes tettek és a szabad fantáziálás birodalma, amelyet mindenki kedve szerint építgethet. Reinhart Koselleck találó elnevezése szerint a történelemi múlt-nak integráns része a Vergangene Zukunft, vagyis az elmúlt jövő, amely a hajdanvolt emberek által egykor reális célként elképzelt, de nem megvalósult dolgok birodalma (Koselleck 2003). Ráadásul a mindenkori jelenben cselekvő ember nincs is tekintet-tel a társadalomtudomány öncsonkító gesztusára: tetteiben újból és újból értekintet-telmezi és akarja a kívánatos jövőt, vagy éppen a nemkívánatos történéseket próbálja elkerülni.
Kérdés azonban, hogy mi módon realitás az a még-nem-létező jövő, amelyről propozicionális, azaz igaz vagy hamis kijelentések tehetők. A cselekvések jövője nyelvi formában egzisztáló eszmei realitás, amely, mert létezik, integráns része a cselekedetek-nek, és empirikusan is vizsgálható. Ahogyan vannak a múltra és az aktuálisan
fenn-állóra vonatkozó szövegek, ugyanúgy vannak jövőre irányuló szövegek is, s ezeket az a tény teszi a jövő részévé, hogy megvalósító akarattal párosulnak. Az intenciók ezért eredendően szövegek, melyek tanulmányozását csak akkor vehetjük ki a tudo-mány illetékességéből, ha az emberi tetteket pusztán fizikai-tárgyi mozgásoknak vagy biológiai változásoknak tekintjük. Természetesen lehet így szemlélni az emberi csele-kedetet, de ezzel kiiktatjuk belőle vagy másodlagos jelentőségűvé fokozzuk le egyik meghatározó részét, az illokúciót, ahogy a beszédaktus-teória írja, vagy az intenciót, ahogy a hermeneutika mondja. Ha azonban, mint Clifford Geertz fogalmaz, meg-szabadulunk ezektől a „társadalomfizikai ábrándoktól”, és hajlandóak vagyunk a tár-sadalmat „viselkedéstani szövegnek” tekinteni (Geertz 1994b: 272.), akkor nem két-séges, hogy a cselekedetek jövőre irányuló szövegintenciója társadalmi realitást képez.
Ezért a cselekedetek jövője az intenció szövegeiben jelenbeli empirikus realitás-ként mindenkor adott a cselekvő és a megfigyelő számára. Csak éppen újra meg újra abba a hibába esünk, hogy a társadalmi intenciókat mérnöki tervrajzoknak képzel-jük el, mint a nagy utópiák megszállottjai, vagy semmibe vesszük, mint Hitler Mein Kampfját a kortársak, amint az ilyen ignorálás veszélyére Kenneth Burke figyelmez-tette olvasóit még az újabb nagy háború kitörése előtt 1939-ben (Burke 1998). Az intenció szövege empirikusan megelőlegezi a reálisan még nem létező jövőt, de ilyen formájában része a jövőnek, maga a jelenbeli jövő, amely azáltal lesz valamivé, hogy a jelen intencionált tettei irányulnak rá és valósulnak meg benne. A jövő felé irányuló mozgás viszont transzformációk sorozata, ezért tévedés itt pontos megfeleléseket ke-resni, és ennek hiányában az intenció szövegszerű kinyilvánításait kizárni a tényleges cselekvésből és a „komoly” tények birodalmából. A realizált jövő mindig más, mint az intencionált jövő, ez azonban nem azt jelenti, hogy a jövő szövegszerű intencionálása nem része a cselekedetnek és az eljövő jövőnek.
Az intenciókat megfogalmazó és ezek alapján cselekvő személy pedig azért tekinthető
„szövegszerű” létezőnek, mert cselekvői létezése nem jelentés nélküli, üres tett, amibe utólag „költözik bele”, mint valami lakatlan házba, az értelmezés. A cselekvési fo-lyamatot mindig áthatja a cselekvő személy értelemadása és értelemfejtése, cselekvő pedig éppen azáltal lesz valaki, hogy véghezviszi ezeket az értelmezett tetteket. S ezt a tényt a többi cselekvő személy értelmező reagálása is megerősíti. Vagyis a politikai cselekvő minden esetben szövegszerűen értelmező és szövegként értett egyén.
A politikai cselekvő egyén minden esetben nyilvánosan cselekvő személy, s cselek-vése is nyilvános tett. Ez a nyilvános létezés vagy közemberi állapot azt jelenti, hogy a homo politicus a dolgokat értelmező cselekvőként hozzáférhető mások számára. Max Weber azt mondta erről, hogy egy cselekvés és cselekvő azáltal válik társadalmivá, hogy beszámítja saját intenciójába a másik embert. Ez a beszámító intenció nyilván-valóan egy szinguláris egyén cselekedete, aki a másik szinguláris egyénhez külsődle-gesen kapcsolódik. Ha azonban eleve nyilvános és közös léttel és tettel számolunk, akkor nem kell utólagosan megkonstruálni a társadalmiságot; a kérdés csak ennek a közege és módja. Ez pedig a közös értelmezések közege és közössége, amelyben az érintettek nemcsak közös nyelvet használva közös problémákon töprengenek, hanem hozzáférhetőek egymás számára. A hozzáférhetőség evidens közege pedig a beszélés és a szöveg, amelyben a cselekvő személy elgondolja önmagát, ezzel együtt megjeleníti tetteit mások számára is és vele ugyanezt teszik mások.
Ennek a ténynek az akceptálása nem egyszerű, mert a másik egyén esetében első-sorban biológiai testet, kinetikus mozgást és szavak kimondását szoktunk tapasztalni, nem pedig valamiféle szövegszerű állapotot. Ennek megfelelően a cselekvő személy szövegszerűségét két érvvel szokták elutasítani.
Egyrészt azzal, hogy szándékozott tettének megfogalmazása még nem tett, csak szándék, elképzelés és akarat, amely megelőzi a tényleges cselekedetet. Ez az állítás ak-kor igaz, ha csak a kinetikai-fizikai tetteket tekintjük „valóságos” cselekedetnek, vagy-is leválasztottuk róla az értelmi mozzanatokat. A felfogáshoz vélhetően az a közvagy-ismert tény szolgáltatja az érvet, mely szerint az intenciók néha minden realitást nélkülöző fantazmagóriák, máskor megmaradnak a szándékok szintjén, néha pedig alaposan átalakulnak a tárgyi realizálás során. De ha a szövegeknek nem csupán ezt a szűkülő sorát nézzük, hanem a viszonyt a realizált szándékok oldaláról vizsgáljuk, világos le-het előttünk, hogy, leszámítva a biológiai működésű reflexeket, nincs szándéktalan és szövegtelen társadalmi-emberi cselekedet. S hogy ki kicsoda a cselekedetben, az éppen az intenciók sorozatában manifesztálódik.
Másrészt azzal az érvvel, hogy ki nem nyilvánított szándékkal is lehet cselekedni.
Az intenció tehát megfoghatatlan belső valóság, amely csak akkor tárul fel valamilyen mértékben, ha a cselekvő utólag beszámol róla. Vagyis nincs közvetlen köze a csele-kedethez. Ez az állítás csak akkor lenne igaz, ha a nyilvánosságra hozatal szándékát vagy képességének a fokozatait összecseréljük az intenciók létének vagy nemlétének a problémájával. Ezzel szemben tény, hogy a cselekvő embernek akkor is van nyelvileg formált szándéka, ha ezt csak önmagával beszéli meg, még inkább, ha másokkal is, s akkor is intencionált egy tett, ha valaki meggondolatlanul cselekszik.
A politikailag cselekvő egyén tehát elsőrendűen szövegszerűen értelmező és értel-mezett lény, nem pedig érdekvezért biológia lény. Ugyanis cselekvőként az a valaki, aki ilyen-olyan módon akar valamit tenni, s akarata akkor lesz, ha ezt minimum önmagának nyelvileg, szövegként megformálja, s ez mások számára hozzáférhetővé válik. Ha mégis azt gondoljuk, hogy ez nincs így, akkor a cselekvőt úgynevezett ob-jektív adatokkal jellemezzük; születési adat, lakhely, szexuális orientáció, iskolázott-ság, foglalkozás és mások. Ez az adatsor is lehet fontos, ha eredetileg leválasztottam a cselekvést a cselekvőről, és utólag megpróbálok a kettő között mégis valami kapcso-latot létrehozni. De ez a szokásos kettéválasztás egyáltalán nem feltétele a cselekede-tek és a cselekvők értelmező megértésének, de még a magyarázatának sem: a tett és a cselekvő ember szemlélhető egységesen is, ez esetben azonban a kettőt értelmezési formák kapcsolják egybe, nem pedig a kutatók konstrukciói.
Mindennek következtében a cselekvés és a cselekvő személye az intenciók által ösz-szekötött egyetlen tagolt szöveget alkot, a homo politicus értelmező szövegei révén áttranszponálja magát cselekedeteibe. Egy jól ismert helyzetet idézek fel. Mondjuk, egy politikai csoportosulás tüntetésre hívja szimpatizánsait, mire valaki azt mondja ismerősének, hogy ő is részt vesz a demonstráción, majd el is megy, és egy transzpa-renst magasra tartva fejezi ki véleményét. Az esemény klasszikus szándék–megvalósu-lás-akció, hiszen az illető tetteivel egy általa korábban kinyilvánított intenció szerint járt el, amiről a puszta krónika igen keveset mond, bár ez minden további vélelmezés és értelmezés alapja. Ugyanis, hogy valójában mit tett az illető, és ki is a cselekvő sze-mély, az szüntelenül átfolyik egymásba, egymáson értelmeződik. De mindig
értelme-ződik, mert a krónikák száraz tényei önmagukban (ki, mit, mikor, hol) csak hiányuk miatt lehetnek jelentősek. A cselekvőt, a tettet és a megvalósulást empirikusan három közös elem fűzi össze: az őket átható értelmi orientáció (Weber), olvashatóságjelleg (Ricœur), viselkedéstani szöveg (Geertz). Ergo a szöveggel való analógia teszi érthető-vé létüket és összetartozásukat, ezáltal lesznek politikaivá és társadalmivá, azaz mások számára tagolt módon hozzáférhetőkké.
3. Kontingencia a politikai cselekedetekben
A cselekedetek kontingenciája hasonlatossá teszi egymáshoz a szövegeket és a
A cselekedetek kontingenciája hasonlatossá teszi egymáshoz a szövegeket és a