1. Kimeríthetetlen valóság, változó perspektívák
A társadalomtudományok, közöttük a szárnyait bontogató empirikus politikakutatás művelői, a 20. század első évtizedeiben szembesültek azzal a problémával, hogy a társadalom tényei egyrészt nem állnak önidentikus módon a rendelkezésükre, más-részt ezek megismerésében és értelmezésében egymástól elváló s egyben indokolt fel-fogások lehetségesek. Ezért a társadalmi-politika tények fokozatos megismerése nem vezet egy mindenki számára evidens és egységes társadalom- és politikafelfogáshoz.
Vagyis itt különböző s jogos nézőpontok vannak, amelyek legfeljebb erőszakkal szub-szumálhatók egy egységes rendszerbe.
„Az első világháború után a tények már nem mosolyogtak ránk olyan jóindu-latúan, mint az 1914 előtti években” – írta Edward Carr történész a Mi a történe-lem című könyvében. Ennek következtében a tudósok elkezdték akceptálni az elté-rő tényértelmezéseket, és egyre több kétkedéssel fogadták az egységes historiográfia megteremtésére irányuló igyekezetet (Carr 1995: 20.). Vagyis azt a felfogást, hogy a tudomány fejlődése és eredményeinek kumulációja révén egyszer majd feltárható lesz a mindenki által akceptálható múlt, sőt még az egységes világtörténelem is. Ekkor-tájt születik meg a politikatudomány empirikus diszciplínaként, amely azonban már születésekor adottságnak tekinti azt, amit a történettudomány veszteségként él át a század elején: politikai valóság különböző értelmezését, az eltérő tudományos néző-pontok egyidejű jelenlétét s ezek rivalizálását. Ha egy történész leírhatja azt a sarkos mondatot, hogy „történelem nem más, mint értelmezés” (Carr 1995: 22.), akkor a politika kutatója még inkább ilyen helyzetben van: számunkra evidencia, hogy mind a homo politicus, mind a homo politologicus értelmezi a politikát, s azt tekinti a po-litikának, ami ebben az értelmezésben előáll.16
Max Weber a 20. század elején (1904) írta meg egyik híres tanulmányát, amelyben sok mindenkit megelőzve, ezt a problémát vizsgálja. Olvasva A társadalomtudomá-nyi és társadalompolitikai megismerés „objektivitása” című írását, feltűnhet az em-bernek, hogy már akkor mennyire „ellene beszél” sok, esetleg később virulenssé lett felfogásnak, hogy szemléleti és módszertani individualizmusa ellenére milyen ponto-san látott sok mai problémát.
16 Carl Schmitt „das Politische” fogalma éppen ezt fejezi ki (Schmitt 2002), és Schmitt teóriája ki-dolgozásához ezekben az években fogott hozzá. (Lásd erről: Szabó 2003: 71–85.)
Kiindulópontja egy evidencia. Nevezetesen, az összetett és végtelen valóságnak mindig csak egy része képezi tudományos megismerés tárgyát, hiszen egyrészt a szün-telenül változó valóság tekintélyes része ab ovo elérhetetlen az ember számára, más-részt az emberek érdeklődése is szakadatlanul változik, ami a változó valóság új és új tényeire irányul. Azt írja: „A megmérhetetlen történés folyamata végtelen áradatban hömpölyög az örökkévalóságban. Szüntelen új és új színű problémák keletkeznek, cselekvésre és gondolkodásra késztetve az embereket, s ennek következtében szakadat-lanul változik annak köre, aminek ezen az individualitásokból álló, mindig ugyanolyan végtelen áradaton belül értelme és jelentősége van a számunkra.” (Weber 1970: 44.) Az ember számára azonban súlyos problémát jelent a változó valóság egy részének semmibe hullása és elérhetetlensége, valamint a jelentőség és az érdeklődés bizonyta-lan természete is. Ezért aztán – véli Weber – nagy energiával igyekszünk megtalálni azokat az összefüggéseket, amelyek törvényszerű rendet visznek a kaotikusnak tűnő társadalmi mozgásokba, továbbá megpróbáljuk kijelölni a „vitathatatlanul” fontos témákat. Az összefüggések lerögzítése és a fontos témák behatárolása azonban ellen-kezik a társadalom változó természetével, ezért forszírozása dogmatizmushoz vezet.
Mint írja, ha „definitive, objektív érvénnyel, rendszerező jelleggel rögzítenénk azo-kat a kérdéseket és területeket, amelyeket [a kultúra különböző területeivel foglalkozó tudomány] feldolgozni hivatott”, akkor bekövetkezne a „szellemi élet kínai típusú megmerevedése” (Weber 1970: 44.). Nem kevésbé problémás azonban az a hiedelem sem, hogy a társadalom léte és működése nem más, mint bizonyos oksági kapcso-latok törvényszerű létezése. Érdemes hosszan idézni őt, hiszen száz év után is sokan vallják ezt a dogmatikus ideát: „E felfogás értelmében a jelenségekben tudományos szempontból egyedül az »lényeges«, amit a jelenségek áttekinthetetlenül tarka folya-matán belül a számunkra megismerhető »törvények« tartalmaznak: mihelyt sikerül
»törvényszerűnek« nyilvánítani valamilyen oksági kapcsolatot, akár úgy, hogy az át-fogó történeti indukció kivétel nélkül érvényesnek mutatja, akár úgy, hogy belső tapasztalatban közvetlenül szemlélhetjük evidenciáját, az egyforma eseteknek mégoly nagy száma is azonnal besorolódik az így kapott formula alá. S ha valamit a »törvény-szerűnek« e kiemelése után még mindig nem sikerült megragadni, azt vagy tudomá-nyosan még fel nem dolgozott maradéknak tekintik, amelyet a »törvény«-rendszer-nek szakadatlan tökéletesítése útján kell majd feldolgozni, vagy pedig mellőzik, mint
»véletlent« és éppen ezért tudományosan lényegtelent.”17 (Uo. 31.)
Weber szerint azonban nem is a kötelező tematika és a törvényfetisizmus az igazi gond itt, bár kétségtelenül az is, hanem mindennek a következménye. Ebből a fel-fogásból ugyanis egyrészt az következik, hogy „az eszmény, amelyre minden meg-ismerés, tehát a kultúra megismerése is törekszik, mégpedig joggal (ha csak a távoli
17 A Weber által bírált elv közel negyven évvel későbbi kifejtése olvasható Hempel híres tanulmá-nyában (Hempel 2006). A tanulmányban lefektetett elvet a későbbi értelmezők covering law mo-dellnek nevezték el, s lényegét Hempel minden „empirikus tudomány módszertani egységének”
(463.) elve alapján magyarázta. Úgy látta, hogy a történelemben is, mint a fizikai világban, vannak általános törvények, a tudomány feladata ezek feltárása, s a tudományos magyarázat ezért nem is más, mint egyrészt annak az általános törvénynek a deriválása vagy tételezése, amely az egyes összefüggések mögött meghúzódik (univerzális hipotézis), az egyes jelenségek pedig akkor vannak megmagyarázva, ha a törvény hatálya alá tartozónak találjuk őket, azaz okozati szükségszerűséggel következnek a törvény működéséből vagy hatályából.
jövő reményében is), nem más, mint a tantételeknek olyan rendszere, amelyből majd
»levezethető« lesz a valóság” (Weber 1970: 31–32.). Ez az iskolás dogmatizmus azon-ban – írja – a tudomány halála, amit – tenném hozzá – jól mutatnak a tankönyveink és az egyetemi jegyzeteink.
Másrészt a szemlélet folyományaként állandóak azok a kísérletek, amelyek rög-zíteni akarják a megismerésre használt fogalmainkat, megadva az úgynevezett igazi jelentésüket. Az így értelmezett fogalmak természetesen arra megfelelnek, hogy meg-világítsák a valóság egy-egy vonatkozását, de arra nem jók, amire szánják őket; nem eszközei a valóság maradéktalan elrendezésének. Ennek az egész grandiózus tévedés-nek az alapja az a tévhit – írja Weber –, hogy fogalmaink „képzetszerű tükörképei az
»objektív« valóságnak”. Ám – hangsúlyozza – „a fogalmak egészen mások, ti. az em-pirikusan adottnak szellemi legyűrésére szolgáló gondolati eszközök, és csakis azok”
(Weber 1970: 67.).
A kitörés ebből a dogmatikus pozícióból és a terméketlen gondolkodásból az, ha egyrészt a maga következményeivel együtt elismerjük, hogy a társadalmi-politikai va-lóság gondolatilag kimeríthetetlen, másrészt az, ha a megismerési eredményt az egyik lehetséges és legitim nézőpont következményének tekintjük. Vagyis hogy „az empiri-kus valóságnak mindenkor jelentőséget adó konkrét szempontok szakadatlanul vál-toznak” (Weber 1970: 72.). Ennek következtében „minden […] rendszer csupán kísérlet arra, hogy tudásunk mindenkori állapotának megfelelően és a mindenkor rendelkezésre álló fogalmi képződmények alapján rendet vigyünk azoknak a tények-nek a káoszába, amelyeket egy-egy adott esetben érdeklődésünk körébe vontunk” (Uo.
64–65.). Ez a felfogás nyilvánvalóan és egyértelműen hitet tesz – már jóval a „poszt-modern pusztítás” előtt – a társadalmi-politikai valóság polifonikus megismerése mellett.
A történésztől és a társadalomtudóstól – írja Weber – megkövetelik, hogy „meg tudja különböztetni a fontosat a nem fontostól, s hogy ehhez a megkülönböztetés-hez meglegyenek a szükséges »szempontjai«” (Weber 1970: 41.). Majd így folytatja:
„Az a minduntalan felbukkanó nézet, hogy e szempont »magából az anyagból« me-ríthető, annak a szaktudósnak a naiv öncsalásából ered, aki nem veszi észre, hogy már az anyag első megközelítésekor […] eleve kiemelt az abszolút végtelenségből egy parányi alkotórészt, mint azt a valamit, ami vizsgálódásában egyedül számít.” (Uo.
41.) Ergo, a társadalom megismerése „a valóság gondolati rendezésének” valamilyen módja (uo. 21.), másként mondva: konstrukció, amelyhez a választott szempontot a kultúra, a tradíció, a feladat, a helyzet kényszere és sok más társadalmi körülmény szolgáltatja. Ezek se nem általánosak, se nem örökkévalók, se nem vitathatatlanok, bármennyire is szeretjük saját tudásunkat sub specie aeternitatis szemlélni.
A nézőpontok elvéhez tehát úgy jutunk el, ha kilépünk a politikai valóság egyértelmű-ségének ideájából és abból a rögeszméből, hogy a tény értelme és jelentése adva van már magában a dologban. Vagyis akceptáljuk a felismerést, hogy a politikának (is) mi, emberek adunk értelmet, ennek következtében ugyannak az empirikus realitásnak többféle értelmet szoktunk tulajdonítani s ezért eltérő jelentései lehetnek. S hogy mi ez a jelentés, az nézőpontfüggő.
E felismerés a 20. század második felére vált általánossá. Ezt megelőzően is volt természetesen értelmezési vita a politikában és a politikáról, de az érintettek ezt egy
tekintélyelvű érvelés alapján hibának tartották, amely kijavítható. A 20. században viszont utat tört magának az elképzelés, hogy a rivalizáló értelmezések jelenléte nem hiba, hanem normálállapot, ami nem gátja, hanem hajtóereje a politikának és a tudo-mánynak is. Vajon ez relativizmus lenne, mint sokan gondolják, a politika szétzilá-lódása vagy szétzilálási igyekezete? Ez nincs így, sokkal inkább a politikai cselekvési lehetőségek tágulása, amelyet a tudomány is követ. Erről szól egyébként részletesen a IX. fejezet.
Az a személy persze, aki a rendelkezésre álló szervezeti keretek és intézményi felté-telek között valamely számára fontos feladat megoldásán fáradozik, nemigen szokott ilyen problémákon gondolkodni. Használja a nyelvet, amelyet mások is használnak a közéletben, s a dolgokat igyekszik minél egyértelműbben a saját maga és hívei számá-ra hasznos és fontos módon értelmezni és kezelni. Értelmező magatartását két alap-vető vonás jellemzi. Egyrészt tisztában van azzal, hogy a dolgok jelentéssel bírnak, s a megfelelő jelentés fontos a számára, ezért is bocsátkozik értelmezési vitákba. Másrészt folyamatosan abból a pozícióból érvel, mely szerint a jelentés magától értetődik és
„benne van a dologban”, más jelentés idegen a dolog természetétől, de leginkább té-vedés. Nehezen fogadja el a tényt, hogy más valaki ugyanarról a tárgyról mást állít, mint ő. Jegyezzük itt meg, hogy a demokratikus politikai rendszer veleje ebben a vo-natkozásban éppen az, hogy nem engedi ignorálni az eltérő értelmezéseket: egyszerre ad terepet a különböző politikai felfogásoknak s értelmezéseknek, és egyszerre kény-szeríti együttműködésre az ezeket képviselő politikai ágenseket.
A politológusnak azonban nincs politikaalakítási cselekvési kényszere, leírásaiból nem eleve következik közvetlen gyakorlati tennivaló, s erre a társadalomtudomány eszméje sem kényszeríti, ezért ab ovo akceptálhatja a politikaértelmezés sajátjától el-térő nézőpontjait. Az értelmezési tolerancia, a különböző nézőpontok egyidejű jelen-léte a tudományban, s így a politikatudományban is, teljesen más dolog azonban, mint a tudós ügyszeretete, gondolkodásának konok következetessége. Azzal, hogy egy bizonyos nézőpont szerint és szempont alapján értelmezi a politikát, egyáltalán nem következik, hogy más szempont alapján nem lehet értelmezni. Továbbá azért is fontos a nézőpontok akceptálása, mert azáltal, hogy a politológusok különböző néző-pontokat érvényesítenek a politika értelmezésében, folyamatosan tágítják a politika világát is. A cselekvő ember inkább szűkíteni szeretné, és sok baja van az okosko-dókkal, a tudomány viszont folyamatosan kibontatlan lehetőségekre mutat rá, ér-telmezési és cselekvési utakat tár fel. S teszi ezt úgy, hogy nyilvánvalóan különböző nézőpontokból tekint a politikára. Éppen ez a politikatudomány egyik legfontosabb közösségi-társadalmi haszna is; ha úgy tetszik, ezért érdemes rá állami-költségvetési pénzeket áldozni, nem pedig elsősorban azért, mert az éppen fungáló kormány vagy az ellenzék számára „jól használható anyagokat” állít elő.
2. A politika különböző rétegeinek megismerése
Ha azt mondjuk, hogy a politika különböző nézőpontokból írható le, s az adott nézőpont sohasem fogja át a tárgy teljességét, akkor ebből könnyen le lehet vonni az elhamarkodott következtetést: a politikatudomány menthetetlenül töredékes és szubjektív, ahány politológus, politikatudományi irányzat vagy iskola, annyiféle
po-litikai valóság van, s a politika mint olyan mindig kisiklik a tudomány értelmezése alól. Bizonyos értelemben kétségtelenül így van; a politikai valóság teljes fogalmi birtokbavételéről csak a dogmatikus lelkek ábrándoznak, mint ezt Max Weber is ész-revételezte. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy a politikáról tárgyszerű, alapos és igaz ismereteink legyenek.
Az eltérő nézőpontokból prezentált ismeretek ugyanis nem pontosan ugyanarra az általános tárgyra vonatkoznak, és nem is eleve egymást kizáró ismeretekről van szó, hanem különböző eseményekről és szituációkról, amelyek sokkal inkább kiegészítik egymást, mint érvénytelenítik. Ez elsősorban a konstrukció következménye. A törté-nész Paul Veyne-nek van egy szellemes példája a fenti jelenség szemléltetésére, ráadá-sul példája nem történeti, hanem politikai. Tételezzük fel – írja –, hogy egy ablakból kitekintve egy tömeget látunk, amely a Champs-Élysées-n vagy a Place de la Républi-que-on tüntet. Vajon mit tudunk elmondani erről az „empirikus látványról”? Először is, a „végtelenségig osztható” és több szempontból megfigyelhető embereket látunk, nem pedig egy kizárólagos viselkedést. Másodszor, semmiféle elemi tény nincs előt-tünk, minden tény annak az eseménynek a ténye, amit el akarok mondani az előttem gomolygó látványról. Beszélhetek például a vonulás és a tüntetés módjáról, egy-egy tüntető életéről, a politikai esemény jellegéről és így tovább. Harmadszor, nem állít-ható, hogy belőle csak az méltó a megörökítésre, amit esetleg én politikainak tekin-tek. Negyedszer, „semmilyen geometriai létező nem egyesíti magában az összes cse-lekményt” (Veyne 2006: 227–228.). Tehát kétségtelenül megtörtént eseményt írok le, abszolút empirikus módon, sőt még pártatlan is lehetek, mégis sokféle a leírás.
A nézőpont elvének elutasításában a leginkább szembetűnő tévedés, hogy felté-telezik, hogy a politikai „dolog” valamilyen szilárd tárgy vagy lényegiség, valamifé-le geometriai objektum – mint Veyne is írja –, amely mindenki számára ugyanaz, csak éppen máshonnan nézünk rá. Mondhatom persze, hogy a politikának, mint egy kockának, van lényege, amely mindent magában foglal és mindent determinál, és amely mindenki számára ugyanaz, de ilyenkor mindig valamilyen lehetséges néző-pont igazságát terjesztem ki az egészre. És azt is mondhatom, hogy van a politiká-ban autentikus esemény vagy állandó állapot, amely minden körülmények között és minden nézőpontból önmagával azonos, bárki bármit is mond róla. Ilyen politikai jellegű geometriai objektummal vagy természeti tárggyal azonban még senki nem ta-lálkozott, bár egyesek elég megszállottan keresik, azt állítva például, hogy a politika lényege a hatalom.
A politika összetett empirikus realitásait természetesen nem a kutatók találják ki, maga a politikai élet összetett, amit a kutatók által használt aspektusok is csak meg-közelítően képesek megmutatni. Hogy mit látnak meg és mit emelnek ki, az első-sorban attól függ, hogy milyen tudományos tradíció alapján szólalnak meg, és mire kíváncsiak. Problémák abból adódnak, ha valaki nincs megbékélve a nézőpontok sokféleségével, és azt mondja, mint az egyszeri magyar szociológus, aki írt egyszer egy számokkal telezsúfolt könyvet, és a riporteri érdeklődésre azt válaszolta, hogy aki ezt a könyvet felemeli az asztalról, az „a magyar valóságot” tartja a kezében. Avagy, ha azt kérik a tudóstól, hogy mondja meg végre „az igazságot” a magyar politikáról, s ő aztán ezt aggálytalanul meg is teszi.
A politikának ugyanis nem magja vagy lényege van, hanem – képszerűen kifejez-ve – rétegei vannak, amelyek, a kép természetének megfelelően, függőlegesen
kapcso-lódnak egymáshoz, így elvileg minden cselekvő elérheti őket. Hangsúlyozom, hogy a rétegek nem vízszintesek, mert ez a kép azt implikálná, hogy képesek vagyunk egyre mélyebb és mélyebb rétegekig hatolni, s minél mélyebb szintre jutottam el, annál jobban értem a politikát. A tájékozottság, az alaposság, az okosság és a komolyság persze helyettesíthető a „mélység” téri metaforájával, de akkor illendő tudnom, hogy
„képileg” beszélek, nem pedig objektív leírást adok. Tekinthetem azonban a politikát, illetve annak egy-egy területét széles és sík mezőnek is, amelyen számtalan út vezet át, s ez a kép talán még pontosabban fejezi ki a politikai megismerés természetét. Min-den alkalmi és hivatásos politikus vagy politológus jár valamelyik úton, és elvileg elindulhat mindegyiken, de valamelyiken mindenképpen járnia kell, ha alakítani és/
vagy megfigyelni szeretné, ami körülöttünk van. Kitüntetett út azonban nincs, és a teljes mező egyetlen útról sem látható át. Nem mondhatjuk komolyan, hogy az út, amelyen járunk, maga a Történelem, avagy innen a Politika egésze befogható.
A politikáról való tudásunk ezért mindig részleges, ezért kiegészíthető, ahogyan a természetismeretünk mindig ideiglenes, ezért javítható. A javíthatóság egyazon néző-ponton belüli elv, a kiegészítés viszont különböző nézőpontok viszonylatában merül fel. A javíthatóság többnyire úgy áll elő, hogy valaki elővezeti egy eseménysor tényeit, valaki más meg felhívja a figyelmét arra, hogy ha bizonyos tényekre ügyelne, talán más következtetésre jutna, vagy arra, hogy megállapításai nem következnek az elő-vezetett tényekből. Ilyenkor a vitázók azonos nézőponton belül vannak, tehát imma-nens bírálatot mondanak egymásról. Gyakoribb azonban, hogy eltérő nézőpontból közelítik meg a politikai tárgyat. Ez esetben már nem vitáznak egymással, hanem kiegészítik egymás megállapításait, a vita tárgya legfeljebb az, hogy melyik nézőpont érdekesebb és fontosabb. Mondhatjuk, új réteget visznek fel a vászonra vagy új tör-ténetet vezetnek elő.
A kirekesztő értelmezések persze nagyon is emberi dolgok. A kutatók is szeretik azt hinni, hogy nemcsak fontos, hanem a legfontosabb dologról beszélnek, hogy a zavaros felszín alá hatoltak, hogy a hosszú évek óta folyó munkálkodásuk az igazság szolgálata volt, írásaik az ország javára és az emberiség üdvére vannak. Talán ezekben a motívu-mokban rejlik a sok túláltalánosító és önfelnagyító gesztus. A társadalmi struktúrák kutatásával foglalkozó kollégám mondta egyszer egy értekezleten, hogy a politika, mondhat bárki bármit, különböző státusú személyek kíméletlen küzdelme a társadal-mi javakért. Szelíd ellenvetésemre, hogy akkor társadal-mi van például az intézményekkel és az eszmékkel, sőt azzal, hogy a politikában nemcsak kíméletlen harcot láthatunk, ha-nem szövetkezést, sőt önfeláldozást is, azt válaszolta, a lényeg mindig az előnyökért és a javakért folyó küzdelem, minden más csak felszín vagy a lényeget elleplező látszat.
Kollégám egyébként az aktivista politikatudomány elkötelezettje, aki – mint a
„definíciója” mutatja – arra a problémára keresi a választ, hogy milyen társadalmi egyenlőtlenségek vannak, ezek hogyan keletkeztek, s hogyan lehet felszámolni őket.
Ez közvetlenül a politikusok kérdése is, ezért tud nekik „anyagot” írni, és tud muní-ciót szolgáltatni vitáikhoz, sőt könnyedén pozímuní-ciót váltani, s maga is „átmenni po-litikusba”. De mivel az aktivista tudomány kérdései a cselekvésre vannak kihegyez-ve, saját taktikájukon és stratégiájukon kívül nem érdeklik más szempontok, hiszen minden más aspektus a kétkedés melegágya vagy „elterelő hadművelet”, és az sem lehet véletlen, hogy az aktivizmus hívei általában sem kedvelik az önreflexióra
biz-tató „okoskodókat”, hiszen gyengítik a cselekvések mindig fontos erejét és egységét.
Egyszer például azt találtam mondani az imént idézett kollégámnak, hogy messzebb-re jutna, ha több lenne a munkáiban a tudományos önmesszebb-reflexió, mimesszebb-re azt válaszolta, hogy egyszerűen nem is érti, miről beszélek. Ha szabad mondani, ez a vakság és in-tolerancia a sokak által művelt aktivista politológia immanens korlátja és súlyos belső problémája.
A nézőpontokat favorizáló politikatudomány tehát egyáltalán nem „kellemes”
tudomány, ráadásul még csak közvetlen politikai haszna se nagyon mutatkozik. El-vileg ugyan objektív dologról szól, mégsem vezet el megnyugtató, végérvényes meg-oldásokhoz. Egy rendszerváltozás, egy politikai párt élete, egy parlamenti választás számtalan nézőpontból megírható, s ezek mindegyike valódi események hiteles és koherens leírása lehet. Nem mondhatjuk azonban, hogy ezek együttesen, esetleg a hiányzók pótlásával, elvezetnek például az 1990. évi magyarországi rendszerváltozás, az MSZP vagy a 2006. évi parlamenti választások teljes leírásához, cáfolhatatlan lé-nyegéhez vagy éppen a róla szóló abszolút igazsághoz, ami előtt mindenkinek
tudomány, ráadásul még csak közvetlen politikai haszna se nagyon mutatkozik. El-vileg ugyan objektív dologról szól, mégsem vezet el megnyugtató, végérvényes meg-oldásokhoz. Egy rendszerváltozás, egy politikai párt élete, egy parlamenti választás számtalan nézőpontból megírható, s ezek mindegyike valódi események hiteles és koherens leírása lehet. Nem mondhatjuk azonban, hogy ezek együttesen, esetleg a hiányzók pótlásával, elvezetnek például az 1990. évi magyarországi rendszerváltozás, az MSZP vagy a 2006. évi parlamenti választások teljes leírásához, cáfolhatatlan lé-nyegéhez vagy éppen a róla szóló abszolút igazsághoz, ami előtt mindenkinek