1. Viták a nyelvi tények státusáról
A beszéd és az írás, a szó és a szöveg a politika jól ismert empirikus ténye vagy reali-tása, hiszen „a politika mindig is háromnegyed részt beszélgetésből áll” (Oake shott 2001: 277.). De Pierre Bourdieu véleménye is figyelemre méltó a tárgyban: „A po-litikai mező felkínálta termékek valójában a társadalmi világ kifejezésének és észlelé-sének eszközei” (Bourdieu 1987: 110.), azaz a politikában elsőrendűen értelmezési formák (nyelv, diskurzus, szöveg stb.) termelődnek, az ember ezeket érzékeli rea-litásként, nem pedig, mondjuk, az államot, a pártot vagy a hatalmat önmagában.
A nyelvi tények politikában való jelenlétét ezért azok sem cáfolják, akik igyekeznek eljelentékteleníteni, hiszen ahogy leírják, megfoghatatlan ködképként, hamis tudat-ként, megvetett ideológiaként vagy manipulációs eszköztudat-ként, kétségtelenül politikai ténynek tekintik, csak éppen nem lényeges realitásnak, mert szerintük az igazi, a „ke-mény tények” a beszédeken túl és a szavak mögött, alatt vagy felett találhatók.
Ez a vita régóta tart. A politikai helyzetek és események értelmezésében, tényeinek meghatározásában a különböző direkt értelmezésformák, vagyis a szavak és a mon-datok, a beszédek és az írások mindig komoly problémát jelentenek mind a cselekvő, mind a megfigyelő számára. Vajon milyen értelemben nevezhető ténynek egy politi-kai fogalom, egy vita vagy egy politipoliti-kai kiáltvány? Egyik diákom mondta egyszer a kö-vetkezőt: „De hát miért nem lehet azt megérteni, hogy egy komoly döntés, mondjuk, a nyugdíjkorhatár felemelése, politikai tény, ezzel szemben ennek a kommunikációja valami egészen más? Létezik ugyan, de a döntéshez képest jelentéktelen és mellékes, még ha tény is.” A vitában, kevés sikerrel, azt próbáltam az illetőnek elmondani, hogy egy ilyen érvelésnek az előfeltevése a problémás, nem pedig a következtetése. Ugyanis abból indul ki, hogy csak a tömegmédiában zajló kommunikáció tekinthető politikai beszédnek, de egy politikai döntés bonyolult folyamata már nem.
A politika nyelvi jelenségei és diskurzusai ugyanis összetett jelenségek, és nem tanácsos leszűkíteni egyik vagy másik formájára, mondjuk, a választási kampányok-ra vagy a szóvivők megszólalásaikampányok-ra, mert így megfosztjuk a politika jelenségeit az értelemadás és értelemfejtés különféle módozataitól. Nyilvánvaló például, hogy a nyugdíjkorhatár felemelésének eldöntését, azaz a szavazógombok megnyomását vagy a kezek felemelését a parlamentben hosszadalmas értelmezési csaták, kiterjedt viták előzik meg. A döntés mindezek folyományaként születik meg, nem pedig természe-ti törvényként áll elő vagy öntudatlan aktus nyomán szakad a képviselők nyakába.
Szoktak persze úgy érvelni, hogy a politikában kényszerek vannak, amelyhez képest az értelmezés jelentősége eltörpül. Például emelkedik az átlagéletkor, a nyugdíjak a fennálló rendszerben finanszírozhatatlanok és így tovább, majd azt mondják, hogy ez
a fontos, nem a beszéd, ami – szemben a politikai kényszerekkel – könnyen alakítha-tó jelentéktelen tény. Hiszen állíalakítha-tólag mondani bármit lehet.
Paul Chiltonnak és Christina Schäffnernek van egy figyelemre méltó gondolat-menete erről az erősen kérdéses és vitatható pozícióról. A következőket írják egy álta-luk szerkesztett kötet bevezető tanulmányában: „A nyelvi és diszkurzív alapú politikai értelmezéseket az teszi sajátossá, hogy egy specifikus jellegű empirikus evidenciára épülnek, s ez az evidencia olyannyira nyilvánvaló, hogy nincsenek is rá tekintetet-tel sem a politikatudományban, sem a politikai filozófiában.” (Chilton–Schäffner 2002: 4.) Vajon mi okozhatja ezt az általános vakságot, kérdezik a szerzők. Elsősor-ban az – írják –, hogy a politológusok egy olyan tudományos tradícióElsősor-ban iskolázód-tak, amely éppen ezen empirikus evidencia mellőzésével prezentálja a tárgyát. Vagyis
„a politológusoknak megvannak a maguk »kemény« tényei, amelyekkel dolgoznak:
választási táblázatok, alkotmányos rendelkezések, pártrendszerek, gazdaságstatisztikai adatok, anyagi erőforrások, háborús konfliktusok, és mások” (uo.). S ezek a tények – híveik szerint legalábbis – függetlenek attól, hogy ki mit gondol és mond róluk.
Gadamer azt mondja ugyanerről a problémáról, hogy a nyelvnek olyan a létezési módja, hogy eltűnik önmagában, vagyis többnyire tárgyi és nem nyelvi problémák meg-oldásán törjük a fejünket. Arról beszélünk, hogy mi van körülöttünk, mit s mi módon szeretnénk és lehetne jobbá tenni, a közéletben is, nem pedig arról, hogy hogyan beszé-lünk a megoldandó problémákról. Így az előbbit ténynek tekintjük, az utóbbit nem.
Ez rendjén való a homo politicus cselekvő beszéde esetén. A politikus számára tényleg az a legfontosabb tény, hogy mennyi van a büdzsében az ország nyugdíjára, nem pedig az, hogy miként értelmezhető a nyugdíj vagy a nyugdíjasok helyzete. A politikatudo-mány művelője azonban tudhatja, hogy a fontos tények, mint a büdzsé állapota vagy a nyugdíjasok helyzete, nem természeti adottságok, hanem sokféleképpen értelmezhető kérdések, amelyek nyelvi-diszkurzív tényként jelentkeznek be a számunkra. Különös-képpen konfliktus, akadály és kudarc esetén, amikor ráadásul a nyelvre történő nyelvi reflexió, figyelemre méltó módon, már a politizálás normálállapotához tartozik.
Chilton és Schäffner szerint „a diskurzus áradása […] empirikus bizonyosság”, amit a 20. század közepéig talán lehetett negligálni, de a társadalomtudományok nyelvi fordulata után kétséges minden olyan vállalkozás, amely a „tiszta tények” fel-derítésére vállalkozik (Chilton–Schäffner 2002: 4.). Ma már az is látszik, hogy a nyelvfeledettséget erősen befolyásolják tudományon kívüli szempontok: a megszokott tények hívei nem annyira a politika nyelvi valóságának az elemzésétől idegenkednek, ha-nem ennek innovatív lehetőségétől, egy alternatív tudományos szemlélet megjelenésétől.
A szerzőpáros ezt a következőképpen fogalmazza meg: „a politikai szöveg és beszéd […] vizsgálata alternatív nézőpontok bevezetésével jár, amelyek nemcsak új hang-súlyokat eredményeznek, hanem a politika megértésének új útjait, a régi problémák megértésének új módozatait is jelentik” (uo.).
A European Political Science című folyóirat 2002-ben közölt egy tematikus blokkot a diszkurzív vagy interpretatív politikatudomány európai állásáról. Ennek szerkesztősé-gi zárszavában a következőt olvashatjuk: „A diskurzuselemzőket gyakran vádolják két dologgal, nevezetesen, hogy a diskurzuselemzés egyrészt ördögi relativizmushoz ve-zet, másrészt visszasüllyed a filozófiai idealizmusba.” (Diskurzuselemzés 2004: 169.) Az írás szerint ez puszta félreértés vagy ráfogás.
A relativizmus vádja – írják –, nem más, mint az érvényesség kritériumának a félreértése. „A diskurzuselemző sohasem jut el olyan állapot feltételezéséhez, ahol minden dolog értéke egyforma. A diskurzuselemző ugyanis mindig belül van egy partikuláris diskurzuson, és a konkrét történeti diskurzus szükségképpen olyan rész-leges kritériumokkal rendelkezik, amelyek éppen azt mondják meg, hogy ott mi az igaz, a hasznos és a jó. Csak Isten képes minden diszkurzivitáson kívülre kerülni. Mi halandó lények vagyunk, ezért mindig valamilyen diszkurzív kereten belül létezünk, ami egyben meghatározza saját érvényességünk kritériumait. Ezeket a kereteket azon-ban rendszeresen újratárgyaljuk.” (Diskurzuselemzés 2004: 169.) Vagyis a diskur-zuselemzés szerint minden érvényes kijelentésünknek határa van, amely egy másik diskurzusban tárul fel, és csak egy transzcendens lényt nem lehet egy új diskurzussal meghaladni: az ő kijelentései abszolútak lehetnek, az ember kijelentései azonban re-latív érvényességgel bírnak.
Az idealizmus vádjáról pedig a következőket olvashatjuk ugyanitt: „Ez ellen a vád ellen felhozható az érv, hogy a diskurzuselemzés éppenséggel a realista és materialista konstruktivizmus radikális módja. A diskurzuselemzés filozófiailag ugyanis realista, mert feltételezi, hogy az anyagi valóság létezése független a nyelvtől, a gondolko-dástól és az öntudattól. Ugyanakkor a diskurzivista szerint nincs közvetlen hozzá-férésünk ehhez az anyagi valósághoz. Az anyag ugyanis csak akkor válik érthetővé a számunkra, ha összekapcsolódik valamilyen diszkurzíve konstruált formával. […]
A diskurzuselemzés azonban nemcsak realista, hanem materialista is, mármint abban az értelemben, hogy feltételezése szerint a világot érthetővé tevő diszkurzív formák nem redukálhatók sem tapasztalati objektumra, sem a tapasztaló szubjektum valami-lyen belső lényegére. Sokkal inkább arról van szó, hogy a diszkurzív formák egy adott relációban konstruálódnak, és egy adott diszkurzív szisztémán belül manifesztálód-nak.” (Diskurzuselemzés 2004: 170.)
2. Michael Oakeshott a politikai tényekről és a nyelvről
A felmerülő problémák értelmezése kapcsán először egy olyan politikai gondolko-dó elemzéseihez fordulunk, aki nem nevezte magát diszkurzív gondolkogondolko-dónak, de elkötelezett híve volt a 20. századi hermeneutikai eszmének, mely szerint a politikai valóság (is) elsősorban értelmezett valóság, ezért empirikusan szövegként és nyelvi formában áll a rendelkezésünkre.
Michael Oakeshottról van szó, akinek monista és konstruktivista episztemoló-giája szerint egyetlen tény, tehát a politikai tény sem embertől független adottság, amit aztán valahogy megtapasztalunk, hanem éppen fordítva van; az ember mindig megalkotja tapasztalatait, vagyis a tények nem a tapasztalat előfeltételei, hanem kö-vetkezményei, vagyis eredményei (Oakeshott 1966: 9–85.). Oakeshott állítása tehát radikálisabb annál, mint amit az előző fejezetben kifejtettem. Az ember ugyanis, állít-ja, nem tényeket tapasztal, hanem jelentéseket, mert a tapasztalás a gondolkodás egyik módja. A mindig jelentéses valóság mögött ezért nincs egy „igazi” vagy egy „objektív”
valóság, sőt „e mögött semmi nincs” (uo. 58.), csak egy másik jelentés, hiszen ter-mészeti, társadalmi és emberi valóságunk különböző tapasztalati módokból áll össze.
Éppen ezért a politika világát nem az objektív okok vagy a természettörvények
mód-jára ható összefüggések, hanem a jelentések és a jelentésekhez kapcsolódó értelmezé-sek alkotják és alakítják, az, ahogyan az ember valamilyen értelmet tulajdonít az őt körülvevő világnak és cselekedeteknek, és ebből magára nézve következtetéseket von le, s így lesz motivált valaminek a megtételére. A politikában is vannak természetesen helyzetek és feltételek, ismétlődések és szabályok, de ezek léte nem tapasztalat előtti objektivitás, hanem tapasztalatban adódó valamilyen jelentés.
A politika jelentés-központúsága Oakeshottnál azonban nemcsak ismeretelméleti belátás következménye, hanem empirikus realitás is, mert szerinte a politikai valóság jelentést hordozó szimbólumok és nyelvi formák révén létezik. Ezek nem leplei és díszei, kiegészítő és árnyaló tényezői valami „igaz” és „mély” realitásnak, hanem az igazi és mély valóság hordozói. A politikához forduló vagy a politikában élő ember elsődlegesen mindig ezekkel szembesül, így csak ezek révén tud cselekedni és gon-dolkodni. Lehet persze azt mondani, hogy a „lényeg” ezek alatt vagy mögött van, de ez sem más, mint az egyik jelentésadás a másik mellett. A politika jelenségformája nem a hatalom, az állam, az érdekküzdelem vagy valamilyen szervezeti realitás, aho-gyan Bourdieu is állítja, hanem a nyelvi fenomén, amelyben mindezek egzisztálnak, és amelyek révén ezek a cselekedetek részévé lesznek. Oakeshott a következőket írta A „politika” egyetemi tanítása című esszéjében: „A politika mindig is háromnegyed részt beszélgetésből áll, s az adott szókészletben való tájékozatlanság mindenkit, le-gyen az akár amatőr, akár hivatásos, súlyosan gátol abban, hogy szándékainak meg-felelően vehessen részt a tevékenységben.” (Oakeshott 2001: 277.) A politikát a po-litikai szavak fedik le vagy fejezik ki, véli Oakeshott, márpedig a mennyiséget és a témákat tekintve a politikai szavak zavarba ejtően sokfélék: „Terjedelmes politikai szótár áll […] rendelkezésünkre: megannyi főnév és melléknév” (uo. 455.). Ő maga nem végez ugyan szisztematikus politikai fogalomkutatást, de az imént idézett esszé-jében éppen három tucat politikai alapkategóriát sorol fel. Jelentésükre vonatkozóan írja, hogy „egy politikai diskurzusban már-már annyiféle hangszer szól, hogy kép-telenek vagyunk megkülönböztetni […] a mindennél fontosabb dallamokat” (uo.
457.). A jelentések sokféleségét megvizsgálva azonban kiderül, hogy a centrumban a társulásként felfogott állam problémái állnak, vagyis a fő dallam az „állam dallama”, állítja Oakeshott. Az államhoz kapcsolódnak a politika nagy témakörei is – amelyek persze néha elvesznek a viták hangzavarában –, nevezetesen a tekintély, a hatalom és a társult egyének egymás közötti viszonya. Másképpen mondva, a politikai tematika „a tekintély hivatala, a hatalmi apparátus és egy […] társulási mód” köré szerveződik, amely egyben a politika három legfontosabb területe is (uo. 470.).
A politikai szavak azonban nem a semmiből lépnek elő, s nem örök életűek; ke-letkezés-, elmúlás- és hatástörténetük van, mint maguknak a politikai jelenségeknek.
„A szótárban szereplő kifejezések a távoli múltból származnak, olyan szavak, amelye-ket az emberek a bizonyos értelemben vett modern államok előfutárainak vélt, régóta letűnt társulások […] megnevezésére használtak.” (Oakeshott 2001: 455.) Más sza-vak az élet különböző területeiről kerülnek át a politikába, vagyis „a mindennapi élet diskurzusaiból erednek”. Az eredet pedig rajta hagyja a nyomát a politikai szavakon, bár itt már „kifejezetten politikai tartalmuk van” (uo.). A politikai szókészletnek min-denesetre „sorsa van” – véli Oakeshott –, amelyben egyrészt feltárul a történelemmé vált politika, a szavak a hagyomány sugalmazóiként közvetítenek a jelen tennivalói felé, másrészt a közösség általános tapasztalatait hordozzák. „Ez a szótár
természete-sen európai szótár” – írja. Ugyanis a modern politikai élet és szótára, középpontjában az állammal, „európai találmányok” (uo.).
Az viszont, hogy a terjedelmes szótár egyik-másik szava vagy kifejezése éppen mit jelent pontosan, nem magától értetődő. „A jó ég tudja – írja kissé indignáltan a Talking politics című írásában –, hogy napjainkban mit jelent a »liberális« szó.”
(Oakeshott 2001: 457.) Vagy éppen a haladó, a reakciós, a demokrácia, a kisebbségi jogok vagy a szólásszabadság szavak, „mindazonáltal senki se higgye, hogy tudomá-nyos kifejezésekről van szó” (uo. 456.). Tudomásul kell vennünk, véli, hogy egyrészt
„ezek a kifejezések bizonyos fokig nyersek”, másrészt készletük „nemcsak a kíno-san pontos emberek (mondjuk, egy Tocqueville, Madison vagy egy Burke), de bárki rendelkezésére” állnak (uo.). Vagyis a politikai beszéd mindenki beszéde, még ha a szereplők eltérő jelentésben használják is a szavakat: a különböző politikai beszédek létezése pedig a demokratikus politikai valóság megnyilvánulása, az intézményi rea-litás másik oldala.
A politika jelentés-központúsága és szövegszerű állapota, a politikai szavak meghatá-rozó jelenléte Oakeshott felfogása szerint két fontos következménnyel jár.
Egyrészt téves a politika olyan tudományos magyarázata, amely eltekint a nyelvi formák szerepétől, és a politika természetét feltáró törekvést arra a tartalomra szűkíti le, amit a nyelvhasználat révén, mint egy ablakon átnézve, megpillantunk. Ez az ér-telmezési mód maga a színtiszta politikai küzdelem, hiszen a szövegek tartalmának feltárása csak a „mi a probléma?”, a „mi a jó?” és a „mi a teendő?” kérdésekre ad kor-látozott választ, szemben esetleg más feltevésekkel, de nem ad választ arra a reflexív tudományos kérdésre, hogy valaki vagy valakik hogyan képzelik el a valóság létezését és a helyes cselekvést. Ha pedig ez a kérdésünk, akkor egészen nyilvánvaló a nyelvi formák és a jelentésadások meghatározó szerepe.
Oakeshott ilyen értelemben különbözteti meg egymástól a politikai nyelvet és a politikai szöveget. Nyelven – írja – „gondolkodásmódot értek”, szövegen pedig „azt értem, ami időről időre megfogalmazódik egy »nyelven«” (Oakeshott 2001: 267.).
A „szöveg” ismerete a köznapi politizálás és a „politikacsinálás” mint szakma alapja:
„A »szakmai« képzés során nem egy nyelvet tanulunk, hanem egy »irodalmat« vagy
»szöveget«. Egy ellentmondást nem tűrő módon megfogalmazott tudást sajátítunk el, s nem egy jártasságot abban a gondolkodásmódban, amely a megfogalmazottak forrása.” (Uo.) Ez az információk hasznosításának a jártasságához vezet el egy adott életmódon és közösségen belül. A „nyelvismeret” viszont a tudományos gondolko-dásmód ismerete, annak tudása, hogy mi módon „termelődik” a politikai tudás, amely természetesen a szövegek által létezik, és ismeretelméleti-filozófiai, valamint történettudományi tájékozottságot kíván. A nyelv tudása arra ad választ, hogy miért pont így beszélünk és gondolkodunk a politikáról, és nem másképpen. Vagyis a nyelv megmutatja, hogy a beszéd miért nem evidens, hogy elvileg lehetne másként is gon-dolkodni a politikáról és más politikát megvalósítani.
Másrészt pedig a jelentések Oakeshott általi középpontba állításával egyértelművé válik, hogy a politikai valóság folyamatosan változó, képlékeny és bizonytalan reali-tás. Nem azért, mert tájékozatlanok vagyunk, rosszul fogalmazunk vagy szándékosan csalunk. A tekintély például, mint láttuk is, a politikai élet egyik kulcskategóriája, ennek ellenére az itt használt kifejezések „képlékenyek és nehezen értelmezhetőek.
Krónikus határozatlanságunkat tükrözik azzal kapcsolatban, hogy milyen feltétellel vagyunk hajlandók tekintélyt tulajdonítani egy uralmi szabályozó hivatalnak”, ami aztán „bizonytalan jelleget kölcsönöz a legtöbb modern államnak” (Oakeshott 2001:
459.). Ez azonban nem hibája, hanem sajátossága az államnak. Az emberek nem azért
„ragaszkodnak a kissé homályos általános kifejezések használatához ezen a téren” (uo.), mert tévedésben élnek, hanem azért, mert nehezen adományozzák vagy fogadják el a tekintélyt, bár szükségük van rá, mint egy falat kenyérre. A tekintély mindig kényes világnézeti kérdés, és minden konkrét megvalósulása, mint általában a politika reali-zálódása, olyan bizonytalan, mint „a fűszálon csüngő harmatcsepp” sorsa (uo.).
3. A beszéd rögzítésének jelentősége
A rögzített és a rögzítetlen nyelv viszonyának kérdése a tudomány ismerettanának egyik kulcsproblémáját jelenti, mert kijelöli az empirikus vizsgálat határait. Ugyanis a nyel-vileg létező empirikus politikai valóság döntő mértékben élőbeszédként létezik, amely vi-szont kimondásával együtt elillan, mint a szél kergette felhő, s egy „megfoghatatlan”
realitás nem tehető empirikus kutatás tárgyává. A kérdés vizsgálata azért is fontos a szá-munkra, mert a jelenkutató társadalomtudomány, így a politikatudomány, elsődleges kutatási tárgya nem a leírt szöveg, ahogyan például az irodalomtudományé a műalkotás, a történettudományé pedig a levéltári forrás, hanem a helyzet és az esemény, amelyeket a benne résztvevők értelmeznek ugyan, de az értelmezések többnyire nincsenek rögzítve és leírva, ezek az értelmezések ugyanis nem elsősorban leírt szövegként, hanem beszéd-ként léteznek, amely viszont elszáll, mint a lélegzet. A beszéd természetesen leírható vagy más módon rögzíthető, és alkalmanként rögzíteni is szokták. Sőt olyan politikai események is vannak, amelyeket a leírt szövegek szerveznek, például az újságokban folyó disputát vagy politikai programok rivalizálását. Ennek ellenére a diszkrepancia fennáll:
a politikai értelmezések nagyobbik része egyszerűen elszáll; volt, nincs. A beszéd, az ese-mény múltával, amelynek része volt, megszűnik létezni, legfeljebb az emlékezet őrzi, jól-rosszul. Ezért is kell feltennünk a kérdést, hogy vajon a politikai praxis elementáris diszkurzív ténye, vagyis az elillanó beszéd miként lehet empirikus ténye a kutatásnak.
Paul Ricœur éppen ezt a kérdést vizsgálta meg egy 1978-ban megjelent terje-delmes tanulmányában (Ricœur 2002a), és azt állította, hogy a beszéd rögzíthető, s ilyen módon már lehet alapja és tárgya a társadalomtudományi kutatásnak.4 Mindez persze nem elsősorban technikai kérdés, hiszen a beszédrögzítésnek megvannak a specifikus eszközei, s ezért elvileg szándék és kapacitás kérdése, hogy milyen beszé-deket dokumentálunk. Itt igazán az elvi kérdések fontosak, állítja Ricœur. Kiinduló-pontja az volt, hogy amikor a beszédek rögzítésre kerülnek, akkor semmi esetre sem valamiféle absztrakt nyelvi rendszert vagy elvont szabályegyüttest írunk le, hanem diskurzust, amely viszont társadalmi tény. A nyelvészet ugyanis jól ismeri a diskurzus nyelvészetét, amely egy helyzet és esemény részeként írja le a beszédet. Ricœur – Emile Benvéniste felfogásához kapcsolódva – a diskurzusként felfogott nyelv négy
sajátossá-4 Ebben a fejezetrészben felhasználom egy korábbi tanulmányom (Szabó 2003: 30–43.) megállapí-tásait.
gára mutat rá: 1. a diskurzus és disputa nem elvont rendszer, hanem mindig esemény, mert időben zajlik és egy meghatározott jelenhez s helyhez kötődik; 2. ez a diskurzus különböző nyelvi kifejezőeszközök révén vonatkozik a saját beszélőjére is, azaz arról is szól, aki beszél; 3. mindig egyszerre reprezentál valami meghatározott nyelven kívüli valóságot, s azt, ahogyan a nyelv ezt létrehozza; 4. végül jelen van benne egy másik személy is, akihez beszélnek, tehát a diskurzusban kommunikáció zajlik. Röviden: a szövegnek, szemben a rendszerként felfogott nyelvvel, időbelisége, szubjektivitása, áb-rázolt világa és kommunikáló személyei vannak.
A rendelkezésünkre álló technikai eszközökkel ezért az élőbeszéd ezen vonásait rög-zítjük, nem pedig a nyelvet mint olyat. Vagy ahogy Ricœur mondja, nem a nyelvet általában, hanem „a diskurzust kell megragadni, hiszen az tűnik el” (Ricœur 2002a:
61.). De hát mit ragadunk meg ilyenkor? Természetesen nem egy nyelvi megnyilatko-zást írunk le in abstracto, hanem egy nyelvileg is létező esemény jelentését (1.), ami nem egyszerűen csak valamilyen mondat, amely jelent valamit egy nyelvi rendszeren belül, hanem intencionált, azaz szándékolt beszélés bizonyos szituációban. A beszédaktus-el-mélet mutat rá arra, hogy a mondatok kiválasztása és kimondása (lokúció), a benne kifejezett szándék (illokúció) és az általa kiváltott hatás (perlokúció) egyaránt része a beszélés nyelvének és nyelvtanának. Hogy mit mondunk, a kimondással mit szándéko-zunk tenni, és mire vezet(het) mindez, nos, mindez „az intencionális külsővé tételnek ebben a csökkenő sorrendjében lesz hozzáférhető, és ennek megfelelően lesz lehetséges a leírt szóval történő rögzítése is” (Ricœur 2002a: 62.). Ám mindegyik eleme rögzíthe-tő valamilyen módon, ezért a társadalomtudomány vizsgálati tárgyává válhat. Beleértve
61.). De hát mit ragadunk meg ilyenkor? Természetesen nem egy nyelvi megnyilatko-zást írunk le in abstracto, hanem egy nyelvileg is létező esemény jelentését (1.), ami nem egyszerűen csak valamilyen mondat, amely jelent valamit egy nyelvi rendszeren belül, hanem intencionált, azaz szándékolt beszélés bizonyos szituációban. A beszédaktus-el-mélet mutat rá arra, hogy a mondatok kiválasztása és kimondása (lokúció), a benne kifejezett szándék (illokúció) és az általa kiváltott hatás (perlokúció) egyaránt része a beszélés nyelvének és nyelvtanának. Hogy mit mondunk, a kimondással mit szándéko-zunk tenni, és mire vezet(het) mindez, nos, mindez „az intencionális külsővé tételnek ebben a csökkenő sorrendjében lesz hozzáférhető, és ennek megfelelően lesz lehetséges a leírt szóval történő rögzítése is” (Ricœur 2002a: 62.). Ám mindegyik eleme rögzíthe-tő valamilyen módon, ezért a társadalomtudomány vizsgálati tárgyává válhat. Beleértve