1. A lehetőség megismerésének nehézségei
Vajon mit ismerünk meg a politikát tudományosan tanulmányozva? A tények közötti szükségszerű összefüggéseket – hangzik az obligát válasz, hiszen a politológia tudomány, amelynek az a feladata, hogy tárgyának szükségszerű összefüggéseit (struktúráit és törvényeit) felkutassa. Ebben a fejezetben meg fogjuk vizsgálni, hogy a gyakran evi-denciaként kezelt állítás igencsak problémás, mert olyan tulajdonságot ruház rá vizs-gálata tárgyára, amellyel az nem rendelkezik.
A politikatudomány kialakulása óta döntően a szükségszerűségek tudománya kívánt és kíván lenni. A század elején kibontakozó politikatudomány a pozitivista szemléletű természettudomány sikereinek bűvöletében a politikai valóság „termé-szetismerete” kívánt lenni. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a születő társadalom-tudományok általában is ilyenek voltak.) Ideája szerint a politikai praxis lehet ugyan művészi jellegű, a politika valósága pedig esetleges és zavaros, de a tudomány attól tudomány, hogy művelője képes felmutatni az esetlegességben a szükségszerűt, az érdekek vezérelte zűrzavaros tetteket irányító átfogó törvényt vagy éppen a cselekede-tek cáfolhatatlan determinánsait és okait. Vagyis a politikával foglalkozó 20. századi tanok, néhány kivételtől eltekintve, szisztematikusan mellőzték a lehetőség és a tudo-mány adekvát viszonyát, a kettő kölcsönös elméleti feltételezettségét.
Márpedig politika ott van, ahol lehetőségek vannak, s ezt az elementáris adottságot a politikatudomány önmagára nézve nem semmisítheti meg. Ha a közös ügyek ala-kításában tehetőségünk nem lenne más, mint „a felismert szükség szerint való cselek-vés” – ahogyan ezt sok tiszteletre méltó gondolkodó vélte –, akkor olyan társadalom-ban élnénk, amely uralhatatlan természeti erők befolyása alatt áll. Ennél pontosabb eligazítást nyújt a tárgyban egy másik ismert megállapítás, amely szerint „a politika a lehetőségek művészete”. A mondást Otto von Bismarcktól eredeztetik. Minden-esetre bizonyos, hogy egy interjúban, mintegy 150 éve, kijelentette: „Die Politik ist die Lehre von Möglichkeiten.”28 Érdemes azonban figyelnünk az eredeti mondatban szereplő „Lehre” szóra, amely elsősorban tant és tanítást jelent, vagyis nem művé-szetet („Kunst”), ahogyan többnyire fordítják. Jóllehet a „Kunst”, akárcsak az „ars”
és a „techné”, nem egyszerűen képzőművészetet jelent, hanem olyasfajta gyakorlati tudást, képzettséget is, amely itt a politika praktikus oldalát emeli ki, s a „Lehre” szó sem mindig elvont értelemben tan vagy tudomány, hanem ismeretek megszerzése és
28 Otto von Bismarck: Gespräch mit dem Journalisten Friedrich Meyer von Waldeck am 11 August 1867 in Berlin. In Gesammelte Werke. 7. Bd. Hrsg. W. Andreas. Berlin, 1924, Stollberg Verlag, 222. p.
átadása, akár gyakorlatban is. Akár művészet, akár tan, azt leszögezhetjük, hogy a po-litika sem gyakorlatként, sem a róla szóló tudományos tudásként nem nélkülözi a lehetőség inkorporálását.
A politikatudomány súlyos kategóriahibát vét, ha a tárgyát dominánsan olyan tu-dományos szemlélet és eszközrendszer alapján igyekszik birtokba venni, amely az em-bertől független természet és a már nem változó múlt megismerése során alakult ki.
Ugyanis ezek középpontjában az a törekvés áll, hogy az értelmező szubjektivitást ki kell iktatni a létből: az érvényes magyarázathoz zárójelbe kell tenni mind a politi-kai ember bizonytalan cselekedeteit, mind az értelmezői szubjektivitást, mert a po-litika tudományos törvényei nem függhetnek az esetleges tettektől, a rá vonatkozó tudás pedig attól a személytől, aki mondja. Kritikai éllel fogalmazva: „Mind a vo-luntarizmus, mind a determinizmus osztozik abban az alapvető tévképzetben, hogy a cselekvés külsőleg meghatározott, mégpedig vagy az akarat, vagy determinisztikus kategóriák (pl. osztály, kultúra, nemzet) által. Ebben a kontextusban természetesen minden, ami esetleges, megjósolhatatlan vagy ellenőrizhetetlen, irrelevánssá válik.”
(Carver–Hyvärinen 1997: 6.)
Ezzel szemben sem az esetlegesség, sem a lehetségesség nem hiba, hanem politikai realitás, sőt a magán- és közéletét alakító ember kategoriális jó barátja: a cselekvés tere és a gondolkodás lehetőségének egyik fontos feltétele. Ha pedig politika ott van, ahol le-hetőség és esetlegesség van, akkor tudományosan csak olyan szemlélettel ismerhető meg és olyan kategóriákkal írható le, amely adekvát ezzel a szituációval, semmi esetre sem az ezt kifejezetten eliminálni igyekvő tudományos szemlélet és fogalomkészlet birtokában.
Elöljáróban fontos leszögezni, hogy a lehetőség nem a véletlen szinonimája vagy alesete. Ugyanis a szükségszerűség hívei szerint a feltétlen létezés hiánya esetlegessé és kiszámíthatatlanná teszi az életünket, ezért aki lemond a szükségszerű összefüggések elismeréséről és feltárásáról, az a véletlen uralta káosz előtt nyitja meg az utat. Ez természetesen nincs így. Ha kategoriálisan kívánjuk elhelyezni a lehetőséget, akkor azt tudjuk mondani, hogy ez a könyörtelen szükségszerűség és a bármi megtehető közötti közép kategóriája, ami egyszerre tartalmazza a determináltságot és a szabad-ságot; választhatok és cselekedhetek szabadon, de nem bármit és bárhogyan, hanem adott keretek között; éppen erről fog szólni a következő nagy rész. Amit viszont már kiválasztottam és megtettem, enyém lesz, megmásíthatatlanul múltam részévé válik, amely egyben újabb lehetőségeket teremt, és új határokat jelöl ki tetteim számára.
A véletlen ott bukkan fel, ahol valamit szükségszerűnek (vagy inkább szükségsze-rűen lehetségesnek) gondolok el, ezért is a cselekvő ember szempontjából a véletlen elsősorban állandó készenlétet jelent, hiszen a véletlen váratlan. Konkrétan nem is lehet készülni rá, a véletlen fogadásának készsége inkább készenlétet jelent. El lehet gondolni, hogy adott szituációban mi minden eshetne meg (erről szólnak például a politikai forgatókönyvek), de amikor ott van az, amire nem számítottunk vagy csak többé-kevésbé számítottunk, ami lehet sorscsapás vagy nagy szerencse, és sok minden a kettő között, akkor a dolog azon múlik, hogy az ember mit tud kezdeni vele. Egy azonban bizonyos: a váratlanul megjelent véletlen életünk újabb lehetősége, amivel vagy tudunk sáfárkodni, vagy nem.
Minderre természetesen lehet azt válaszolni, hogy az élet esetlegességei és vélet-lenjei a tudományra nem vonatkoznak. A tudományt éppen azt teszi fontos
instan-ciává, hogy kimutatja a véletlen megjelenését szervező rendet, a lehetőséget uraló szükségszerűséget. Mélyen a felszín alatt vagy jóval felette. Ami talán rendjén való is lenne, ha ez esetben nem az történne, hogy a szükségszerű rend tudományos kép-viselője nem tartaná az élet esetlegességét zavaró tényezőnek, olyan állapotnak, amin illő felülemelkedni. És ez már valóban kategóriahiba, hiszen az illető elvéti tárgyát, sőt személyesen ő akarja a politika értelmét meghatározni. Úgy vélem, a diszkurzív politikatudomány, mivel elméleti pozícióként fogadja be a lehetőséget a politika szfé-rájába, megszünteti ezt a hibát.
2. Arisztotelész a politika esetleges természetéről
Arisztotelész szerint a létező dolgok azért léteznek, mert létrejöttük lehetséges. Ugyan-akkor a lehetségesség összetett állapotot jelöl: vannak szükségszerűen és vannak eset-legesen (véletlenül) létrejövő dolgok. Szükségszerű az, ami bizonyos feltételek esetén mindenképpen bekövetkezik és létrejön, azaz másként nem történhet és nem állhat fenn. Az esetlegeset vagy véletlent pedig kétféleképpen szoktuk érteni, írja. Olyan-ként, ami valószínűen van vagy ami határozatlanul van: „egyszer azt értjük alatta, ami többnyire van, de mégsem szükségszerű; pl. hogy az ember őszül, vagy hogy nő […], máskor pedig azt, ami határozatlan, ami lehet így is meg nem így is; pl. hogy az élőlény jár, vagy hogy az élőlény járása közben földrengés van” (Arisztotelész 1979:
176–177.). Az világos, hogy miként jönnek létre a szükségszerűen létező dolgok, de mi a helyzet az esetleges dolgokkal? Azaz, mi a véletlen, amit Arisztotelész nem tekint meghatározatlanságnak? Odo Marquard kommentárja szerint: „Véletlenek az-által születhetnek – és ezt is Arisztotelész ismerte fel először –, hogy a determináció egymástól független láncolatai váratlanul egymásba gabalyodnak. Valaki elás valami kincset, hogy elrejtse; valaki más pedig gödröt ás, hogy fát ültessen: »ez merő véletlen, mármint hogy az ember gödröt ás, és közben kincsre bukkan«. [Arisztotelész: Meta-fizika 30: 1025a].” (Marquard 2001: 321.)
Arisztotelész tehát világos különbséget tesz szükségszerűen és esetlegesen bekövet-kező események és ilyen módon létrejött dolgok között. Ugyanakkor a szükségszerű és az esetleges is lehetséges, nem pedig lehetetlen valóságot jelöl. Ami lehetetlen, az se nem szükségszerű, se nem esetleges. Azt is mondhatjuk, hogy Arisztotelész szerint kétféle lehetséges létrejövetel és állapot van: a szükségszerű és az esetleges. Ugyan-akkor a szükségszerű csak egyféleképpen történhet meg, hiszen azért szükségszerű, az esetleges viszont nem egyértelműen és egyféleképpen való történést s állapotot jelöl.
Arisztotelész kétféle esetlegességet nevez meg. Az egyik az, ami nem szükségszerű ugyan, de többnyire mégis bekövetkezik; példája szerint ilyen az emberek megőszülé-se. A másik pedig az, ami nem lehetetlen ugyan, de ritkán mégis bekövetkezik; pél-dája szerint ilyen az, amikor járás közben egyszer csak elkezd a föld rengeni az ember talpa alatt. A kettő között nyilván nem minőségi, hanem mennyiségi különbség van:
az előbbi létrejöttének nagyobb a valószínűsége.
Létezik azonban olyan esetleges – erről a Metafizikában ír –, aminek a létrejötte a legkevésbé valószínű, mégis bekövetkezik: ez a véletlen. Ezek szerint a lehetséges-nek két végpontja van: a szükségszerű és a véletlen. A lehetséges ellenkategóriája te-hát nem a szükségszerűség, hanem a lehetetlen. A létrejövő dolgok létrejötte ritkán
szükségszerűen az, ami konkrétan létrejön, ám a lehetetlen soha nem jön létre. De mind a szükségszerű, mind a lehetetlen a lehetségeshez képest nyer értelmet, azaz a lehetséges bizonyos határokat jelöl ki, a megvalósulás ezek között a határok között mozog. Ez azt jelzi, hogy a lehetséges tartományán belül fokozatok vannak, amelyek közül Arisztotelész hármat jelölt meg, de nyilván lehetséges több is. A három viszont fontos csomópont: vannak nagy, vannak közepes és vannak kis valószínűséggel reali-zálódó lehetőségek.
A valószínű kategóriája azonban már átvezet bennünket az ember világába, konkré-tan a retorikán keresztül a politika szférájába. Arisztotelész ugyanis ezeket a lételmé-leti kategóriákat kapcsolatba hozza az ember politikai valóságával és cselekedeteivel, valamint a politika megismerésével. A politikát ugyanis kontingens (másként is le-hetséges) realitásnak tekintette, amely elsősorban a közéleti-közösségi gondolkodás-ban, azaz a retorikában manifesztálódik.
Arisztotelész számára egyértelmű, hogy a politika esetleges és valószínű valóság, amit sem erőszakkal, sem tervezéssel, sem tudománnyal nem lehet másmilyenné ten-ni. A politika ugyanis praxis, másképpen a közösség ügyeinek közös intézése. Már-pedig egy ilyen praxis esetlegességekkel terhes, és az ember ezek felismerése s kedve-ző alakítása révén tudja a közös ügyeket jól intézni, s mindezt helyesen értelmezni.
A politikát ugyanis sohasem a szükségszerűség, hanem a lehetőség uralja, illetve az elkerülhetetlennek tekintett szükségszerűség is csak a lehetségesség egyik alesete.
Arisztotelész Retorikáján végigvonul az a gondolat, hogy a politizáló ember egy-részt a lehetőségek megismerésével foglalkozik, ennek nyomán a választással, és azzal, hogy miként tudja ezeket másokkal is megértetni. Ennek megfelelően a Retorikában a politika mint a lehetőségek világa jelenik meg, amelyben az ember szüntelenül két dologgal szembesül: azzal, ami lehetséges és kívánatos, és azzal, ami lehetséges, de nem kívánatos. A Retorikát olvasva egészen feltűnő, hogy Arisztotelész leírása szerint a közélet ügyeibe bonyolódott ember gondolkodásából mennyire hiányzik a szükség-szerűség.
„Csak olyan esetekben tanácskozunk, amelyek kétféleképpen foghatók fel: Azok-ról a dolgokAzok-ról, amelyek másként nem lehetnek, nincsenek és nem lesznek, senki sem tanácskozik, ha helyesen értelmezi őket, mert nincs választási lehetőség” – írja (Arisz-totelész 1999: 1357a). Általánosan szólva: „ha lehetséges, hogy egy ember egészséges legyen, az is lehetséges, hogy megbetegedjen. […] És ha a nehezebb lehetséges, akkor a könnyebb is lehetséges. És ha valami létrejöhet szépnek és kiválónak, akkor álta-lában is létrejöhet. Mert nehezebb szép házat építeni, mint házat építeni. És ami-nek lehet kezdete, annak vége is lehet.” (Uo. 1392a.) Mindez, még világosabban, a cselekedetekre vonatkoztatva: „a legtöbb dolog, amit vizsgálunk, és amiről ítéletet mondunk, másképp is lehet; ugyanis arról tanácskozunk és azt vizsgáljuk, amire cse-lekedeteink irányulnak: a cselekedetek viszont mind ilyen természetűek, és közülük – hogy úgy mondjam – egyik sem szükségszerű” (uo. 1357a).
A politika terepe tehát nem a szükségszerűen egyértelmű dolgok világa, és persze nem is lehetetlen valóság. „Semmiféle lehetetlen nem létezhet és nem kezdődhet” – szögezi le Arisztotelész (uo. 1392a.). Vagyis a politika a lehetőségek terében létezik, márpedig a lehetséges valóság a megismerés és a cselekvés oldaláról a valószínűséget involválja. A cselekvő ember ugyanis arra kíváncsi, hogy az egyes bekövetkezéseknek
mi a valószínűsége, vagyis az adott dolog hol helyezkedik el a szükségszerűség és a véletlen közötti mezőben. Arisztotelész szerint: „Valószínű az, ami gyakran megtör-ténik; azonban nem egyszerűen ez, ahogyan sokan meghatározzák, hanem az, ami másképpen is lehetséges.” (Uo. 1357b.) Úgy is mondhatjuk, hogy az ember a po-litikában mindig valószínűségekkel dolgozik. Azzal számol, hogy mi az, ami nagy valószínűséggel megtörténhet, ám, mint Arisztotelész figyelmeztet bennünket, a va-lószínűnek vélt történés lehetne másképpen is. Ennek felfogása és megértése nem igényel különös képességet – véli Arisztotelész –, hiszen a valóságot és a valószínűt ugyanaz a képesség ragadja meg. Mindenesetre a politika a lehetőség és a valószínűség közegében él és létezik, még akkor is, ha újra és újra kísérleteket teszünk az ezzel járó politikai esetlegesség felszámolására.
3. Max Weber a politikai kontingenciáról
Kari Palonen 1998-ban publikált egy figyelemre méltó könyvet a Max Weber-i élet-műről, amelyben azt vizsgálta meg, hogy Weber munkásságában milyen helyet foglal el a politikai valóság lehetséges valóságként való értelmezése (Palonen, K. 1998).
Mint az ismert, bár nem általánosan, Weber több írásában is elemezte a politikai cselekedetek lehetőségtermészetét, azaz a politikát lehetséges valóságként írta le. Egy későbbi tanulmányában Palonen azt mondja erről: „A weberi elmélet keretei között a lehetőség (Möglichkeit) sokkal reálisabb létezőnek tűnik, mint a valóság (Wirklich-keit). Ezen felfogás szerint a valóság csak korlátozott elképzelés egy olyan realitásról, amelyet sohasem lehet kimerítően megragadni. A cselekvő egyén tapasztalata sze-rint viszont a lehetőség valami nagyon is valóságos létező, mégpedig a cselekvésben lévő esélyként, valamint a cselekedet mellékhatásaként, amit az egyénnek mindig figyelembe kell vennie.” (Palonen, K. 1999: 536.) Ehhez hozzátenném azt, ami-ről korábban már esett szó; Weber a társadalomtudomány feladatát is abban látta, hogy a kutató a valóság kimeríthetetlen gazdagságából kiemel egy fontosnak vélt összefüggést, és ennek sajátosságait írja le. Azaz csak dogmatikus pozíció alapján gondolhatjuk, hogy a tudomány a mindent és a végérvényeset ragadta meg; valójában a tudományos tevékenység is csak egy lehetőséget mutat fel, más lehetőségek mellett (Weber 1970).
Weber számára nem volt kétséges, hogy a bürokratizálódás korában él. Olyannyi-ra nem, hogy a bürokOlyannyi-ratikus államszerveződés és társadalomirányítás egyik első leíró-ja volt. Miféle lehetőséget hordoz azonban egy bürokratikusan szerveződő politikai valóság? – kérdezhetjük. A bürokrácia szigorú kötöttségeivel és előírásaival, formali-zált szabályrendszerével, hivatalnokaival nem éppen a politikai sokféleség ellen hat?
Nos, Weber ebből a szempontból különbséget tett a szerencse és a lehetőség között.
Munkáiban azt hangsúlyozta, hogy a bürokratikus-jogi szisztéma államigazgatási ki-épülése nem a politika lehetőségtermészetét szünteti meg, hanem Fortunát igyekszik száműzni a közéletből, de legalábbis minimalizálni a szerepét. A bürokrácia ebből a szempontból azt jelenti csak, hogy ha az állampolgár (ügyfél) bizonyos feltételeket teljesít vagy ilyennel rendelkezik, akkor bizonyos dolgok kiszámíthatóan elintézetté tehetők, bizonyos eljárásra és eredményre bizton számíthat. A politika attól még nem lesz a könyörtelen sorszerűség világa, ha az állampolgár már nem egy monarcha
ön-kényétől, hanem a bürokratikusan szervezett hivataltól függ: ezek külön-külön és együttesen sem szüntetik meg a politikai kontingenciát.
Weber elméletében a cselekvés, különösképpen a politikai cselekvés, egyrészt nem predeterminált, hanem nyitott, másrészt következményei nem láthatók előre, hiszen mindig van kiszámíthatatlan mellékhatása. A nyitottság és a mellékhatás a weberi cse-lekvéselmélet azon kategóriái, amelyek a politikai cselekvés viszonylag szabad és fe-lelősséggel járó természetére irányítják a figyelmet. „A weberi elméleti horizont kere-tei között a szabadság a lehetséges cselekedet, különösképpen a politikai cselekedet, háromféle módjára vonatkozik. Az első az »elégséges alapok« hiánya, mármint olyan értelemben, hogy a cselekvő személynek elégséges alap nélkül kell cselekvési irányt és módot választania. A második a cselekvés »törékenysége«, ha nem éppen hiábavalósága, mármint olyan értelemben, hogy a kiválasztott terveket egyesek vélhetően elutasítják vagy értelmüket megváltoztatják. A kontextusban megvalósuló tett mellékhatásából az is következik, hogy a korábbi választásokat kötelességszerűen felül kell vizsgálni – ennek a lehetősége egyébként is adott. A harmadik a tény, hogy a cselekvésben mindig adott, a különböző akciókban mindig van olyan operatív szereplő, aki, amikor cselekszik, érthe-tővé teszi a cselekedetek különböző sanszait és mellékhatásait. Összességében ez a felfo-gás a szituációk konstitutív aspektusainak használatát, mások cselekedeteinek stratégiai elemeit és a lehetőségek történeti konstellációját hangsúlyozza.” (Palonen 1998: 537.) Mondhatjuk tehát, hogy Max Weber cselekvéselmélete a lehetőség és a szabadság körül forog, a kettő kölcsönös feltételezettségét vallja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a politikában mindössze egyetlen kényszer vagy szükségszerűség van: maga a cselekvés, amely bizonyos helyzetekben a nem-cselekvés cselekvését is jelentheti. A cselekvés konkrét megvalósulása és formája azonban már nem áll a szükségszerűség hatálya alatt. Az elégséges alapok hiánya, a tettek törékenysége és értelmezése, avagy a politi-kai helyzet alakításának képessége, a szereplők kölcsönös egymásrautaltsága és a lehe-tőségek történeti egyedisége arra utal, hogy a politika lényege szerint az ember egyik döntő lehetőségszférája. Webertől ezért azt lehet megtanulni, hogy „valamit mindig tehetünk”. A politika talán nem is más, mint ezeknek a lehetőségeknek a feltárása, használata és alakítása, a politikatudomány pedig – legalábbis ebben a vonatkozás-ban – olyan instancia, amelyben ez a vonás tudományosan is megragadható. Azaz mindig cselekedhetünk másként is. Százszázalékos eredményre azonban nem érde-mes számítani, hiszen ez a legritkább esetben következik be. Nem beszélve arról a nyilvánvaló tényről, hogy a politika „többszereplős dráma”, ahol hívek és szövetsége-sek, ellenségek és ellenfelek, valamint további más státusú politikai szereplők cselek-szenek, velünk együtt. A tudomány ezért súlyosan elvéti tárgyát, ha mindezt objektív struktúrák és szükségszerű törvényszerűségek világára redukálja.
Amikor Weber a politikus figuráját elemzi, különösen hangsúlyozza a cselekede-tek lehetőségtermészetét. A politikust, bármely típusát vizsgálja is, olyan személynek tekinti, aki másképpen is cselekedhetne, mint ahogyan éppen cselekszik. Mindenek-előtt kiemeli a felelősségét, hiszen helyzeténél fogva olyan ember, „aki a történelem menetébe beavatkozhat” (Weber 1989: 65.). Ennek megfelelően három tulajdonsá-gát tartja döntőnek: ügyszeretet, felelősségérzet és arányérzék. Az ügyszeretet szenvedé-lyes elkötelezettséget jelent, de a jó politikus nem hebehurgya – emeli ki Weber –, nem ragadják el szenvedélyei, hanem „ésszel él”, azaz mérlegeli a körülményeket, a fennálló kényszereket és lehetőségeket, amit csak úgy érhet el, ha képes a dolgokat
bizonyos távolságból szemlélni, és képes mérlegelni. A mérlegelés a felelősségérzet legfőbb jele, amihez viszont bizonyos szenvtelen távolságtartás szükségeltetik. „A »tá-volságtartás hiánya« minden politikus számára az egyik legsúlyosabb bűn.” (Uo. 66.) A mindent egyből tudó, meddő izgalmi állapotban lévő személy, szerinte, legfeljebb politikai dilettáns. Az arányérzék pedig azzal függ össze, hogy a politikus miként ké-pes a cselekedetek és a körülmények különböző feltételeit és hatásait számba venni.
A politikusnak azt is tudnia kell – írja Weber –, hogy „a politikai cselekvés végered-ménye gyakran, illetve inkább rendszeresen, igencsak fonák, sőt gyakran paradox viszonyban áll eredeti értelmével” (uo. 68.). Ez a tény egyértelművé teszi, hogy a politikusnak olyan jövőbeli lehetőséggel is számolnia kell, amire esetleg mások nem gondolnak. Továbbá tisztába kell lennie azzal, hogy a politikai intézkedések eltérő módon érintik a társadalom különböző rétegeit. Ebből adódóan kellő arányérzék és mérlegelőképesség nélkül a politikus nem tud eredményesen működni, azaz nem tudja a kínálkozó kedvező lehetőségeket kihasználni.
4. Lehetőség a történelemben
Közismert, hogy a jelen egyszer múlttá válik, ezért az éppen aktuális jelen egy
Közismert, hogy a jelen egyszer múlttá válik, ezért az éppen aktuális jelen egy