MEGISMERÉSEK
A politikáról folyó tudományos és politikai diskurzusban, mint láttuk is, sokszor már a tények léte is problematikus; gyakran nem arról folyik a szó, hogy milyen egy léte-ző dolog, például a levegő összetétele vagy a tüdőnk működése, hanem arról, hogy egyáltalán létezik-e az a valami, amit valaki politikai tényként azonosít. Nem olyan egyszerű megmondani, hogy „tényszerűen” mi történt például a legutóbbi parlamen-ti választáson, vagy azt, hogy az aktuális kormány éppen milyen intézkedéseket tesz.
Ugyanis a politikára vonatkozó diskurzusokban a tényeket nem tudjuk evidens mó-don azonosítani, mert a politikai tények különféle ténykonstruáló cselekvési viszonyok-ban és értelem-összefüggésekben lesznek tényekké. Ezek az értelmezések pedig többnyire egymástól független, különböző nézőpontokból születő leírások. Ebből adódóan ad absurdum még az is előfordul, hogy ami az egyik értelem-összefüggésben ténynek számít, az egy másik nézőpontból nemcsak másféle ténynek mutatkozik, hanem akár semmi is lehet. Mondhatni, színtiszta fikció.
Vagyis a politikai tények nem a maguk „meztelenségében”, hanem értelmezve lé-teznek, még a tárgyak is, nem beszélve a tettekről, s arról, hogy a nyelvi tények is a politikai valóság alkotórészei, nem pedig semmibe hulló szavak csupán. Ebben azon-ban nincs semmi rendkívüli: a felfogás elég pontosan megfelel a politikai tapasztala-toknak. Martin Heidegger a Lét és időben ezt úgy fejezte ki, hogy az emberi létezés egyben megismerés, és a megismerés pedig egyben létezés. Empirikusan felfogva ezek mindig együtt vannak, jóllehet az elemzés számára analitikusan különválaszthatók, de ha ezt az elválasztást egyben létállapotnak tekintjük, akkor számtalan hamis kö-vetkeztetésre jutunk. Például a szellemi létezést a fizikai lét fölé helyezzük, az ember életszervező mindennapi tudását lényegtelen tényezőnek véljük, vagy a megismerést puszta tükrözésnek tekintjük.
Ezért aztán amikor a Második könyvben a politikai megismerés problémáit vizs-gáljuk, nem egyszerűen csak a „jó tükrözés” témája érdekel bennünket. A cselekvő megismerés és tárgyiasuló értelmezés esetén ugyanis a kérdés értelmét veszti, mert nincs egymástól elválasztott tiszta tárgy és jó tükör, bárhogy is hívjuk ezeket, ezért az így felfogott megismerési intenció, nevezetesen a minél pontosabb megfelelés, egysze-rűen értelmezhetetlen. Nem tudjuk, hogy mi tükröz mit, mi feleljen meg minek, miközben az ilyen keresésben kifejeződő szándékkal abszolúte lehet azonosulni; tu-dásunk legyen érvényes és pontos.
Könyvünk következő nagyobb egységében ennek megfelelően a politikai megis-merés specifikus problémáit fogjuk megvizsgálni, amelyek tehát abban az egységben állnak elő, ami a megismerést és a cselekvést, a tudást és a tettet, az egyedi és
közössé-gi cselekedetet egyetlen konkrét valóság részeivé teszi. A Meközössé-gismerés összefoglaló cím alatt elvileg tárgyalhatnánk olyan szellemi instrumentumokat, amelyek használata adott feltételek között elvezet bennünket az igaz ismeretekhez és a jó tudáshoz. Ez teszi például James Anderson (2005), egy hermeneutikai szemlélet alapján, amikor számba veszi egyrészt az objektivista-pozitivista megismerési eszközök hibáit, más-részt azokat a konstruktivista kategóriákat és eljárásokat, amelyek segítségével meg-bízható ismereteket szerezhetünk.
A Diszkurzív politikatudomány Második könyvében azonban nem ezeket az el-vont megismerési eljárásokat és eszközöket találja az olvasó, bár alkalmanként ezek is felbukkannak. A következő öt fejezetet az gondolat fűzi össze, hogy egyrészt a politikai tények megismerésében a megismerés tárgya és alanya szüntelenül átjátszik egymásba, másrészt ez a helyzet speciális szemléleti kérdéseket vet fel a politika értel-mezése szempontjából.
Azokat a kérdéseket fogjuk tehát vizsgálni, amelyek ebből a szituációból következ-nek. A különböző legitim megismerési perspektívák létezését, amely azzal az illúzióval igyekszik leszámolni, amely szerint az érvényes politikai tudáshoz úgy juthatunk el, ha tudományosan egységesítjük az eltérő nézőpontokat, ha már ez politikailag nem lehetséges. Itt azt az álláspontot találja az olvasó, hogy a különböző nézőpontok nem
„szétzilálják” az érvényes politikai tudást, hanem gazdagítják és egyben tágítják a politikai cselekvések terét, miközben nem minden nézőpont egyben érvényes néző-pont is. Tárgyaljuk a politikai esemény és szituáció kérdéseit, közelebbről azt, hogy a politika megismerésének két alapvető szervező elve van; az egyidejűség és az egymás-utániság. A két elvet gyakran ki szokták játszani egymás ellen, miközben az esemény és a struktúra egymást feltételezik és gyakran összemosódnak. Vizsgáljuk a politikai lehetőségtermészetét, amelyre a politikai megismerés mindig is „kifut”. A praxishoz kötött politikai megismerés alapkérdése ugyanis a „mi a teendő?”. Márpedig ott, ahol csak egyféleképpen lehet cselekedni és gondolkodni, ott nincs politika – mondotta már Arisztotelész is. A lehetőségek és választások pedig az értelmező megismerések során tárulnak fel előttünk, ezért is a cselekvési lehetőségek feltárása és megmutatása minden politikai ismeretszerzés alfája és ómegája. Foglalkozunk a politikai fikció ere-jének problémájával, amely rendre kétségbe ejti a politika és a tudomány képviselőit, és kitartóan keresik, miközben nem találják, ennek a „botrányos” dolognak az okait, legfeljebb valamilyen „magyarázatféléik” vannak rá. Könyvünk elfogadja a fikciona-litás súlyos politikai jelenlétét, s nem proponálja azt, hogy ezek felszámolása hozza majd el hozzánk az „igazi politikai valóság paradicsomát”. Végül vizsgáljuk a politi-kai általánosítás problémáját, ami a tudomány egyik legnehezebben megválaszolható kérdése, különös tekintettel arra, hogy a társadalom nem strukturáltan homogén közeg, amelyben az általános az, ami minden részterületen előfordul, valamiféle leg-kisebb közös többszörösként, hanem az, ami a cselekvésekhez kapcsolódóan elfoga-dásra és elterjedésre kerül. Könyvünk ezt cselekvő általánosodásnak nevezi, és vizsgálja ezek formáit.