TÉNYEK
A politikatudomány két szempontból is empirikus diszciplína. Egyrészt mert reáli-san létező helyzetekről, szereplőkről, ténylegesen megtörtént eseményekről igyekszik ismereteket szerezni és ezekről beszélni, elméletileg is természetesen. Művelője tehát nem egy képzeletbeli, hanem egy létező valóságról szól, ezért is tapasztalatilag igazol-ható és cáfoligazol-ható kijelentéseket próbál tenni. Másrészt empirikus diszciplína olyan értelemben is, hogy művelője megfelelésbe igyekszik hozni egymással a nyelvet és a valóságot, ezért a politika megtapasztalásáról beszámoló nyelv a valóságról szóló nyelv igyekszik lenni. Ez még akkor is így van, ha a valóságról több nézőpontból és tudományosan is több nyelven lehet szólni, s ezek a megszólalások gyakran rivali-zálnak egymással. Ezért folyamatos a kísérletezés a megfelelő nyelv megtalálására és kifejlesztésére. Azt hiszem, még Frank Ankersmit állítása sem túlzás a történet- és társadalomtudományok esetében: a valóság megragadása érdekében „a nyelvvel foly-tatott kísérletezgetések száma a priori nincsen korlátozva” (Ankersmit 2000a: 182.).1 Amilyen evidensnek tűnhetnek a fenti sorok – hiszen nehéz vitatni, hogy a poli-tikatudomány a társadalmi realitás egy részének tudományos vizsgálatával foglalko-zik –, olyan problematikus már maga a kiindulópont is. A társadalmi valóság ugyanis sohasem a maga elvontságában és összetettségében, vagy esetleg nyers realitásként tár-gya egy empirikus elkötelezettségű tudománynak, hanem tények formájában. Ezért is a politikatudomány megállapításait a politika tényeire igyekszik építeni, művelője arra törekszik, hogy kikutassa és feltárja a politikai tényeket, és megmutassa a közöt-tük húzódó s a bennük található összefüggéseket. A társadalmi-politikai tény azon-ban – ha szabad ilyen sután fogalmazni – „nagyon bonyolult valami”, vagyis koránt-sem olyan magától értetődő dolog, aminek elsőre tűnik és gyakran látni szeretnénk, sőt ahogyan vizsgálataink és értelmezéseink tárgya szokott lenni. Tudta ezt már Émile Durkheim is, aki a 19. század végén írta meg fontos munkáját a társadalmi tények összetett természetéről (Durkheim 1972).
1 Ankersmit elemzi például A középkor alkonya (1919) című Huizinga-mű nyelvét. Azt mondja, hogy ez egy érzéki nyelven megírt történelem, amely megfelelt a korabeli szenzitivizmus igényeinek. Ez a realizmus radikalizálása volt: nemcsak leírni akarta a valóságot, hanem érzékelhetővé is próbálta tenni. Ezért aztán „Huizinga kitartóan és szisztematikusan ellenáll a nyelv makacs absztrakciós törekvéseinek” (Ankersmit 2000a: 176.). Mondhatjuk tehát, hogy nála „a történeti tapasztalat közvetlenségét […] maga a szöveg állítja elő” (175.). Azaz „mintha a szemhez vagy a tapintáshoz hasonlóan maga a nyelv is érzékszervvé változott volna” (uo.).
Vagy ahogyan Kulcsár-Szabó írja: „a »mi a tény?« kérdést ritkán tesszük fel ma-gunknak a maga konzekvenciájában (azaz úgy, hogy nem véljük azonnal tudni is rá a feleletet). S ha mégis, akkor óhatatlanul elég furcsán válaszolunk rá. Ismerjük azt a helyzetet, amelyben ha valamiről nem tudunk megegyezni, akkor elkezdünk kvázi
»mutogatni« az előttünk ott levőre, a »nyilvánvalóan« ott levő dologra, melyet úgy-mond mindenkinek »látnia kell«, mintegy közmegegyezés-szerűen” (Kulcsár-Szabó 2011: 149.). Az „ott levő” azonban egyáltalán nem evidens, hiszen többnyire nem ugyanazt látjuk „ott levőnek”, s ha mégis, akkor gyakran másként értelmezzük az adott dolog tényvoltát. Ezért is mind a politikai praxisban, mind a tudományban gyakoriak a „tényviták”, az arról szóló diskurzusok, hogy valami éppen fennáll-e vagy nem, olyan módon létezik-e ahogyan mondjuk, s főleg, ha létezik, akkor vajon mi létezik „ott”, mit kell az adott tényen érteni. A tényeket ezért sokkal inkább a közös értelmezések alakítják ki, mintsem valamilyen eleve és tőlünk, emberektől független állapot megtapasztalása lenne. Vagy ahogyan az Új retorika szerzői írják: a tény nem más, mint „egyetértés az objektív realitásra vonatkozó adatokban” (Perelman–Olb-rechts-Tyteca 1971: 16. §). A függőséget generálisan kell érteni, mert a tény a min-denkori konkrét beszélő éntől függetlenül bejelentkezhet számára természetesen, de azt már nem gondolhatom, ez egyben azt is jelenti, hogy a társadalmi tények minden egyes létező embertől független adottságok.
A politikai tény tehát minimum összetett létező, amely tele van belső feszültséggel és ellentmondással, miközben a tényeket kutató, feltáró és használó ember „a maga tényeit” igyekszik egyszerű és evidens létezőnek tekinteni, amelyekre bonyolult el-méleti konstrukciók és fontos gyakorlati tennivalók épülnek. Nem hiszem azonban, hogy ezt a hitet bármi is megingathatná; a tények kultusza jó ideje már az európai kultúra egyik sarkköve, és nem is gondolom, hogy státusukat el kellene vitatni, vagy trónjukról letaszítva mással kellene helyettesíteni őket, mondjuk szabadon gyártott fantazmagóriákkal vagy a hatalmi önkény parancsaival. Azt azonban jó okkal vé-lelmezem, hogy gondolkodhatunk a politikai tényekről önreflexív módon, éppen a tények tisztelete miatt, ami mindenekelőtt azt jelenti, hogy vizsgálatra érdemes a tényfelfogás születése, a tények belső struktúrája, szerveződésének sajátossága és konstruálásának természete, a tények sokfélesége.
Tapasztalhatjuk, hogy a politikai tények már tematikusan is sokfélék, sőt a politi-záló ember számára elvileg minden ténynek számít, amit cselekvése és gondolkodása számára kiindulópontnak tekint, amit adottságként beépít tetteibe. Ezeket a tényeket a tudomány sokféle szempont alapján értelmezi. Legáltalánosabban azonban cselekvé-si, nyelvi és tárgyi tényekkel szoktunk számolni, továbbá azokkal a szervezeti és intéz-ményi tényezőkkel, amelyeket viszont e kötet Harmadik könyve vizsgál részletesen.
Hangsúlyoznám azonban, hogy az utóbbi kettő inkább keret és feltétel, amelyet ezért is ilyen összefoglaló címmel külön részben tárgyalunk. Első könyvünk tematikusan tényként azokat a politikai adottságokat vizsgálja, amelyek mintegy közvetlenül a sze-münk előtt vannak vagy kezünk ügyébe kerülnek, tehát azokat, amelyekkel a po-litikát formáló ember nap mint nap szembesül és amiket tényként kezelve épít be cselekedeteibe.
Ezeknek a tényeknek van egy feltűnő vonása, bár hajlamosak vagyunk róla meg-feledkezni: nem természeti, hanem társadalmi produktumok, jóllehet mi többnyire kész adottságként szembesülünk velük, hasonlóan a természeti tárgyakhoz. De a
té-nyeket létrehozó tetteknek és a szavaknak kivitelezője volt, bár mi már ritkán találko-zunk magával az eseménnyel s a kivitelező személyekkel, hanem csak a tettek objek-tiválódott következményeivel. A politika tárgyi tényeinek esetében mindenképpen ez a helyzet, de a tett-tény és a beszéd-tény is ilyen.
Ennek a nyilvánvaló megállapításnak azonban messzire vezető következményei vannak. Elsősorban az, hogy nem létezik értelmezésmentes politikai tény, legfeljebb nem én értelmeztem és tettem olyanná, amilyennek éppen most tapasztalom. De már a cselekvő én egész nyilvánvalóan értelmezve alakítja a politikát és hoz létre maga is további politikai tényeket, amihez aztán mások kapcsolódnak ugyancsak értelme-ző cselekedetek révén. Ráadásul társas módon, hiszen a politika nem magánügy és magántöprengés, hanem nyilvános és közösségi ténykedés. Ez a vonás messzemenően áthatja a tények létét és természetét is.