1. A politikai fikció ereje
Ha a politika lehetőségeket tartalmazó nyitott valóságát szabaddá tesszük az eltérő perspektívákból megfogalmazott jelentések előtt, akkor szembe találjuk magunkat azzal a problémával, hogy a jelentésadó és jelentésfejtő ember esetleg nem a realitás-ról, hanem egy irreális valóságról ír s beszél mind a politikában, mind a tudomány-ban. Hiszen a szó mindig és mindenre „kéznél van”, sőt burjánzik és terjed, mint a gaz, vagy ahogy Niklas Luhmann mondta, entropikus természete van, ezért – így a realitást védő felfogás –, ha nem zárjuk ki a politikai valóságból már a kiinduló-pontban a szavakat, akkor nem tudunk különbséget tenni politikai realitás és poli-tikai képzelgés között, s komolytalan fikciók és tudományosnak tűnő fantáziálások kerülnek azonos státusba a politika súlyos és elementáris valóságával, hiszen a fikció is csak egy érvényes nézőpont a többi mellett. Ezért ha egy diszciplína a valóság konsti-tutív elemévé teszi a különféle értelmezéseket teremtő és használó embert, márpedig a diszkurzív politológia ezt teszi, akkor kérdés, vajon nem fikciók gyártását támo-gatja-e a realitások ellenében, miközben a politikatudomány empirikus fogantatású tudomány, amely igaz kijelentések megfogalmazására törekszik.
A fikció státusa azonban nem ugyanaz a politikai praxisban és a politikatudo-mányban. Elementáris tapasztalatunk, hogy néha még a „legvadabb” elképzelések, a legképtelenebb nézetek is „megfogják” a politizáló embereket s ezek jegyében, ezek realitásának hitében alakítják saját és közösségük életét. Ezeket nevezte Murray Edel-man stilizált politikai mítoszoknak. „A politikai meggyőződések és helyzetértelmezé-sek – írta – túlnyomóan nem empirikus megfigyeléhelyzetértelmezé-seken, sőt még csak nem is »in-formációkon« alapulnak. Mi több, azok a nem-empirikusan megalapozott nézetek a legellenállóbbak a korrekciókkal szemben, amelyek valahogyan a valóságra vonatkoz-nak.” (Edelman 1972: 31.)
Azt a kérdést kell tehát feltennünk, hogy vajon mi a súlya és haszna a politikai fikciónak, mi a státusa a politikában az elképzelt dolgoknak. Úgy vélem, ennek már vázlatos vizsgálata kapcsán is súlyosan zavaró és sok félreértéshez vezető örökséggel kell számolnunk, két vonatkozásban is. Egyrészt azzal a felfogással, amely a valóságot azonosítja a rögzült és objektív állapotokkal, másrészt azzal, amely az igazságdiskur-zus egyetemességét vallja, azt hirdetvén, hogy ahol nincs igazság ott hazugság van.
Vagyis képzelgés és fikció.
Mind a tudományban, mind a praxisban jelen van mindkét tévedés, ami legin-kább egy közös törekvésben fejeződik ki; a politikai hitek, képzelgések, téveszmék, fantazmagóriák és fikciók elleni igen erős verbális küzdelemben. A probléma csak az, mondanám, hogy a politikai hit (amit persze inkább ideológiának hívunk)
he-gyeket képes mozgatni, és az esetleges téveszmék nevében milliók haltak már meg a történelem során. Merthogy az illetők rögeszmések és fanatikusok, avagy éppen ellenkezőleg, hősök és szentek – hallhatjuk az elfogadó és elutasító pszichológia ma-gyarázatokat. De éppen ez a probléma: vajon mit kell tennünk, ha nem harcolni és ítélkezni akarunk – azaz ellenfeleink nézeteit téveszmének és sajátunkat pedig igaz-ságnak akarjuk látni –, hanem „pusztán” arra vagyunk kíváncsiak, hogy a fikciónak mi a státusa a politikában.
Nos, a közéleti fikció éppen nem a lényegtelenség vagy éppen a feleslegesség te-rülete. Jacques Derrida Az idegen kérdése: az idegentől jön című írásában van egy részlet, amely Platón Szókratész védőbeszéde című munkáját elemzi. Itt arra mutat rá, hogy Szókratész Platón leírása szerint úgy viselkedik bírái előtt „mintha idegen lenne”
(Derrida 2004: 14.). Szókratész természetesen nem idegen, hanem athéni polgár, te-hát jogilag nincs igaza, ám ettől – mondja Derrida – nyelvileg még igaza lehet és igaza is van. Szókratész ugyanis ezzel a nyelvileg formált fikcióval prezentálja önmaga hely-zetét, vagyis hogy nem érti és beszéli a törvény szavait, ő az agora és a filozófia beszé-dében van otthon, azt használja és beszéli bírái előtt is, és ezzel a fikcióval éri el, hogy elmondhasson más érveket is, nemcsak a törvény érveit, hiszen Athénban az ide-gennek joga volt másként szólni. A bírák természetesen nem tekintik őt ideide-gennek, ezért is ítélik el, amit aztán végül Szókratész is elfogad. Vajon mondhatjuk-e ezért, hogy önmaga idegennek tartása fantazmagória és fikció, amitől el kell tekintenünk, hogy hősünk cselekedetének „igazi oka” és a helyzet „valódi természete” feltáruljon?
Én azt hiszem, hogy a helyzet súlyos félreértése lenne, ha ezt tennénk, hiszen ennek a küzdelemnek valóságos része az a „színtiszta fikció”, hogy Szókratész idegennek mondja magát. Vagy ahogyan Derrida írja: filozófusunk arról beszél, hogy ő idegen Athénban, miközben jogilag nem az, így azonban „tényleg idegen lesz a nyelv által”
(Derrida 2004: 14.).
Mi a státusa tehát a politikában a fikciónak? Úgy vélem, a dolog azon fordul meg, hogy vajon a fikció megkapja-e a működőképes nyilvános formáját vagy sem. Ha pusztán alaktalan képzelgésről van szó, amely ráadásul a magánlét keretei között eg-zisztál, akkor nem politikai dolog áll előttünk. Ha azonban nyilvános formáról van szó, amely megragadható és értelmezhető többek számára is, akkor a fikció, tűnjék bármilyen képtelenségnek mások szemében, politikai realitás, amelynek nem a léte, hanem a természete és működése kérdéses csupán.
A probléma ilyetén értelmezése azért tűnik esetleg zavarba ejtőnek, mert a fikció politikai elítélése igen általános mind a tudományos, mind a politikai diskurzusok-ban. Ezek azonban leginkább harcos beszédek, egyrészről a politikai ellenfelek néze-teinek a vitatásában jelennek meg, vagy az olyan aktivista tudományban, amely egy általa kívánatosnak tartott praxist igyekszik előkészíteni, megalapozni vagy megvéde-ni. A fikció itt a helytelen és felesleges nézet szinonimája, olyan dolog neve, aminek semmi köze a valósághoz, amivel talán nem is lenne gond, ha nem lenne része egy olyan felfogásnak, amely a puszta elutasításon túl értelmezhetetlenné teszi a politikai fikciót mint olyat, merthogy semmi köze az igazsághoz, márpedig „csak az igazság”
számít.
Az igazságdiskurzus általános hatálya azzal jár, hogy a régmúlt és az aktuális múlt (vagyis a jelen) megragadási kísérletei, másként mondva a lezajlott események és a fennálló állapotok leírása a helyes gondolkodás általános mintája lesz, amelyben a
szubjektivitás csak referáló szerepet kap. Nincs azzal semmi probléma, hogy a létező-ről azt kell mondani, hogy létezik, a nem létezőlétező-ről pedig azt, hogy nem létezik, mint ezt már Arisztotelész is javasolta, de az már probléma, hogy az így tekintett igazság valójában csak egy statikus állapot kontemplatív megragadása, márpedig a politikai valóság változó valóság, amelyben a homo politicus cselekvően vesz részt. Ilyen szem-pontból pedig a valóság alapvető kategóriája nem az objektivitás, hanem a lehetőség, hiszen csak akkor tudunk cselekvően beavatkozni a valóság folyamataiba, ha ott le-hetőségek és megvalósulások láncolatai vannak. És csak így van helye a cselekvő em-bernek is itt, aki beavatkozó-átalakító cselekedeti előtt és közben szüntelen elképzeli, hogy mit kellene tenni, minek kellene lennie ott, ahol ma nincs semmi. Ez a szituá-ció, amely eminens politikai szituászituá-ció, teljesen kisiklik az igazságdiskurzus kezei kö-zül, illetve csak egyik alesetként értelmezhető. Az aktuálisan nem létező vagy éppen másként létező politikai valóságról szóló fikciók, hitek és vágyak, eszmék és ideák, utópiák és ígéretek – függetlenül attól, hogy milyen közel vagy távol vannak attól, ami éppen van – a politikai realitás integráns részei. Persze, mint jeleztem, ha nyilvá-nosan megformáltak. A másik feltétel pedig az, hogy cselekedet kapcsolódjon hozzá.
Természetesen már maga a nyilvános megformálás is cselekedet, vagy ahogy Der-rida mondta: a nyelv által leszünk azzá, amit magunkról és világunkról elmondunk.
Talán ezért is tűnik sokak szemében tévedésnek a fikció realitása, mert nem tekintik a beszédet valóságnak: a jogi státus realitás, a nyelvi státus fikció, vélik. Én inkább azt mondanám, hogy más státusokról van szó (és akkor csak zárójelben kérdezném meg, hogy vajon van-e erősebb fikció a kodifikált státusoknál). Például a diplomata valóságosan cselekszik, amikor úgy beszél s viselkedik, mintha nem lenne jelen az adott országban, a pártpolitikus is, amikor fűt-fát ígér választóinak, a forradalmár is, amikor egy új világot hirdet. Természetesen nem arról beszélnek, ami már megtör-tént, hanem arról, ami folyik, ami tehát levésben van, vagyis alakítható. De hát miért lenne ez probléma, hiszen a cselekvés mindig a jövőre irányul. Az igazságdiskurzus általános szabályként és normaként való kezelése éppen hogy leszereli az ember, pon-tosabban a másik ember cselekvő igyekezetét, és ezt el is éri: az igazság mindig, de mindig a beszélő, illetve a vele egyetértő igazságát jelenti. Ezzel szemben a politika szereplői mindig elképzelik, elmondják és megvitatják, hogy milyen az ország, ahol élnek, milyenek a politikusaik, akik őket irányítják, és nagyjából ennek megfelelően cselekszenek és viselkednek. Ez az egyik legerősebb realitás a politikai életben, minő-sítsék igaznak vagy tévedésnek, színtiszta fikciónak, még ha nem is lehet két kézzel megragadni, mint mondjuk egy hivatali íróasztalt. De hát vajon miért realitás és va-lóság a politikai érdek, és miért fikció az érték? Én azt mondanám, hogy létszerűen mindkettő konstrukció, amely azáltal van, hogy ennek megfelelően cselekszünk láb-bal és szájjal, kézzel és szavakkal.
A fikció politikai értelmezésében irodalmi tapasztalataink és ismereteink is szere-pet játszanak, ami azt sugallja, hogy a fikció a művészet, nem pedig a közélet biro-dalma. Én azonban azt gondolom, hogy ebben a vonatkozásban sem árt árnyaltan fogalmazni. Vannak műfajok, ahol a beszélő én fikciója uralkodik, ilyen például a líra. Az epikában azonban már nem ez a helyzet. A novellák és a regények szerzői elbeszélik, ami megtörtént, leírják, ami van és magyarázzák mindazt, amit leírnak, hogy jelezzék és prezentálják egy lehetséges valóság realitását. Mondhatnám, mint egy társadalomtudós. A dráma pedig a versengő igazságok világa, a különböző, de
érvényes törekvések összecsapása, mint a politics területe. A megformált és érvényes fikciók tehát nemcsak a művészet világában rendelkeznek relevanciával: a diplomata mintha jelenléte is fikció, a jövőígéret is, de igencsak hatékony fikció mindkettő.
2. Jürgen Habermas a fikciós nyelv természetéről
A művészet azonban, mondják sokan, mégiscsak a fikció, a tudomány pedig a reali-tás területe, tehát a kettő összemosása súlyos tévedés, nem kevésbé a politizáló em-ber igaz állításainak és képzelgéseinek az egy szintre hozása. Az ilyen törekvésekben kifejeződő normatív igényt el lehet fogadni, vagyis azt, hogy a politikai valóságról legyenek minél pontosabb ismereteink, ám azt már sokkal kevésbé, hogy ezt a nor-mát egyben általános ismeretszerzési elvvé teszik. Hívei például azt mondják, hogy a műalkotások mindig fikciók, költői „kitalációk”.
A kérdésünk ezért az, hogy lehetséges-e olyan fikciós nyelv, amely empirikusan is felfogható reális valóságot ír le. Másképpen mondva: lehet-e az irodalmi nyelv egy-szerre realista és fikciós nyelv is. S ha igen, akkor ez esetben hová tűnik a tudomány?
A probléma nem légből kapott. Vannak történészek, akik úgy vélik, hogy a történeti tények bizonyos irodalmi formák által prestrukturáltan válnak egyáltalán elérhető-vé, ezért a történelemírás elsőrendűen esztétikai tevékenység, tehát specifikus jellegű szépirodalmi munkálkodás. Ezt a felfogást képviseli például Hayden White, Frank Ankersmit és Paul Marie Veyne. Valóban ez lenne a helyzet? Azért, mert a történet-tudomány vagy a politikatörténet-tudomány ugyanúgy időbeli lefolyású eseményeket mond el, mint a dolgokról mesélő állampolgár, azaz narratívák révén ad értelmet a világnak, akkor az eredmény eleve fikció, mint a regény, a novella vagy a mítosz? Legfeljebb kevesebb fantáziával vannak előadva?
Jürgen Habermas a problémát Italo Calvino egyik írása kapcsán vizsgálta meg, s konkrétan azt a kérdést tette fel, amit mi is az imént; lehetséges-e olyan irodalmi nyelv, amely egyszerre realista és fikciós. Konklúziója, hogy az irodalmi szövegeket mindig behatárolják a mindennapok, vagyis az irodalmi szöveg sohasem szívhatja magába a mindennapok realista nyelvét, a fikció nem győzi le a realitást. Bár vannak erre irányuló próbálkozások, de az irodalmi szövegekkel végzett különféle esztétikai kísérletek „nem támasztják alá azt a feltételezést, miszerint a nyelv egy általános, fik-ció és valóság között minden különbséget elmosó, minden világban lévőt magába ölelő szövegtörténés” (Habermas 1993: 1269.).
Ennek megértéséhez, mutat rá Habermas, először is figyelembe kell venni azt, amit Calvino is megtett, nevezetesen hogy ha egy tudományos (irodalmi) szöveg az emberekről és a társadalomról szól, akkor az értelmezésnek több síkja jön létre. Az első értelmezési sík természetesen maga a tudományos vagy irodalmi szöveg, illetve egy ilyen szöveg megalkotásának folyamata. Ez azonban még akkor sem magányos aktus, ha valaki egyedül végzi: más tudós vagy művész bizonyosan írt már valamit arról, amiről most éppen valaki egy új szöveget állít elő. Ezért is a „kollégák” rivális értelmezése a második szint, amire nyíltan vagy rejtetten, de mindig reagálni szoktak.
A harmadik szint annak a cselekvő embernek a beszéde, aki valami értelmet igyekszik adni annak, amit éppen tesz, s ami általa történik, és amit az irodalmi és a
tudomá-nyos szövegek is igyekeznek megragadni, a negyedik szint pedig annak a valóságnak a leírása, amely körbeveszi a cselekvő embereket. Az irodalmi vagy a tudományos szö-veg természetesen elsőrendűen az utóbbi kettőre épül, ezek alkotják „nyersanyagát”.
Illusztráljuk ezeket a síkokat egy „közönséges” politológiai szöveggel! Egy tudo-mányos elemző munka gyakran kezdődik ehhez hasonló módon: „Be szeretném mu-tatni, hogy a kormány és az ellenzék vitája a gazdasági válságról, úgy, ahogyan a hazai elemzők és politológusok leírják, nem felel meg sem a tényeknek, sem a helyzetnek.”
Ha az aktuális témát kivesszük a mondatból, akkor a következő értelmezési vázat kapjuk: én mint politológus arról kívánok szólni, amiről a politikai életben is vitáz-nak ellenérdekeltségű felek, de nem úgy, ahogyan más politológusok teszik ezt, mert állításaik tévedések. Láthatóan itt két alapvető sík van, a cselekvők és a leírók síkja, ám ezek a síkok is tagoltak, mert több leíró és cselekvő személy is van, akik nem egy-formán, sőt akár ellentétesen is értelmezhetik a realitást.
Kérdés, hogy mikor merül fel itt a „fikciógyártás” lehetősége. Elvileg mindig, bár nem egyforma eséllyel. Legkevésbé fogékony rá az a szereplő – véli Habermas –, akinek viselnie kell kijelentései és állításai következményeit. Akinek ugyanis nemcsak beszéde a cselekvés, hanem részt vevő cselekvőként beszél, annak a szövege saját ma-gára, azaz a beszélőre is vonatkozik. Résztvevői helyzetben van, ezért nem vonhatja ki magát saját szövege érvényessége alól. Ez egészen általános a mindennapi életben.
Az irodalmi szövegnek viszont más a státusa, ezt a szöveget csupán befogadni kell. Az életben elhangzó szövegek „cselekvés-összefüggésekben hatnak, amelyek résztvevői helyzeteket vagy akár problémákat kénytelenek megoldani, míg itt [az irodalomban]
a befogadás helyzetében, mely az olvasót felmenti a cselekvés alól: a helyzetek és a problémák, amelyekkel szembetalálja magát, nem közvetlenül a sajátjai. Az irodalom nem kényszeríti olyanfajta állásfoglalásra az olvasót, mint a mindennapi kommuni-káció a cselekvőt. Ez is, az is történetekben bonyolódik, de másként. A különbség többek között a jelentés és az érvényesség kapcsolatával magyarázható.” (Habermas 1993: 1269.)
Az irodalmi szövegekben „az érvényesség megszakad a szöveg határán” vagyis nem terjed ki az olvasóra, a jelentés és az érvényesség csak a regény szereplőire vonatkozik.
Ezzel szemben „a hétköznapok prózájában a kijelentések igazságára, a normák helyes-ségére, a kifejezések őszinteségére és az értékek sorrendjére vonatkozó igények éppúgy érintik a beszélőt, mint a címzettet” (Habermas 1993: 1269.). A regény olvasójának arra sincs módja, hogy a szerzői szerepek fölé kerekedjen: „Hogy mi érvényes és mi nem, azt egyedül a szerző dönti el.” (Uo.) Ez a szerző auktoriális pozíciója. Ha ezt a szerző feladja, már nem irodalmi szöveget hoz létre. S az olvasó is feladja olvasói pozí-cióját, ha „úgy viszonyul a szövegen belüli érvényességigényekhez, mint »odakinn« a hétköznapokban” – írja Habermas (uo.). Ez esetben, s ez a leíró tudományos szövegre is vonatkozik, „az olvasó kritikája nem a szövegre és annak világfeltáró képességére vonatkozik, hanem arra, ami a szövegben a világról áll. Bizonyos mértékig az elméle-ti szöveg is fel van mentve a cselekvés kötelezettsége alól, de másként távolodik el a mindennapi gyakorlattól, mint az irodalmi szövegek, az érvényesség igénye nem szakad meg ott, ahol a szöveg véget ér, és nem menti fel az olvasót a szövegben megfogalmazott érvényességigények címzettjének szerepe alól.” (Uo. 1269–1270.) A fikciót ezért nem egy másik fikció helyettesíti, hanem a megtehetőség praxisa. Mindez nem jelenti azt, hogy az irodalomból teljességgel hiányozna a realitás, hiszen van például
dokumen-tumregény és történelmi regény, írnak verseket létező személyekhez, továbbá valami-lyen módon az olvasó is része a műalkotásnak. És azt sem jelenti, hogy a történeti munkákból hiányozna a fikcionalitás, hiszen az adatok még nem tények, s a tények még nem történelem, ezért is a múltból úgy lesz írt történelem, hogy a történész a múltból egy realitásra törekvő képzelőerő segítségével megformált, elmesélt történe-tet állít össze. Ezzel együtt is a két típusú szöveg státusa nyilvánvalóan különbözik: a művészi írás középpontjában a fantázia, a tudományos írás középpontjában a realitás megragadása áll.
Habermas elemzése azért fontos az általunk vizsgált probléma megértése szem-pontjából, mert rávilágít, hogy az értelemadás és az értelemfejtés különböző pozíció-ból történik. A mindennapjait élő, politizáló ember értelemadása szükségképpen a realitást igyekszik eltalálni, ezért is mondhatja Habermas, hogy ez a nyelv mindenkor behatárolja az igaznak tűnő fikciós nyelvet. Egy elképzelt világban való mozgás, azaz találkozás egy vonzó fikcióval nem ugyanaz, mint saját valóságom lehetőségeinek a számbavétele. Ehhez mintát szolgáltathat az irodalom, de a vele való találkozásnak nincs tétje, csak ha realitásnak gondolom a fikciót. A saját problémáim megoldása közben mondottak viszont kötnek engem, hiszen mindig arról beszélek, hogy mi van (igazság), mi helyes (morál), mit akarok (invenció), mit tehetek (decízió), ki bánt és ki véd (hatalom). Vagyis az életünket bekerítő és kifejező diskurzusok igen messze vannak a fikció státusától, sőt kifejezetten tétje van annak, hogy éppen mit mon-dunk. Ezért is tűnik súlyos tévedésnek a diskurzusok eliminálása vagy elformalizálása valamiféle science nevében az empirikus társadalomtudomány kapcsán, vagy éppen eljelentéktelenítésük, merthogy ezek is csak szövegek, mint az irodalom. A politika ugyanis leginkább diskurzusként mutatkozik meg akár a közösség, akár az egyén vonatkozásában. S a diskurzus szövege beépül az életünkbe, maga is realitás tehát, s ezért tétje van annak, hogy mit s miként mondunk.
3. A fikció helyei: a múlt, a jövő és a távoli terület
A társadalomtudományok azonban nem egyforma módon szembesülnek vizsgálati tárgyuk realitásának problémáival, ugyanis vannak olyan, egyébként fontos valóság-területek és vizsgálati tárgyak, amelyek közvetlenül nem tapasztalhatók meg, ezért a rájuk vonatkozó tudás meg van terhelve a fikció lehetőségével. A tudomány beszél olyan empirikus dolgokról is, amelyekhez nincs közvetlen hozzáférésünk, létezésük-ről vagy sajátosságaikról ezért csak közvetített ismereteink lehetnek. Ezek a valóság-területek az idő és a tér dimenziói mentén konstituálódnak: a múlt, a jövő és a távoli terület az a három hely, ahol s amelyek kapcsán a fikciók megjelenhetnek, a politiká-ban is természetesen.
A történettudomány megismerési igénye, amint ezt a történészek panaszolják, gyakran találkozik kétkedéssel; nem az igény problémás persze, hanem a prezentált múlt. „Ennek kézenfekvő okai vannak. – írja például David Carr – A múlt esemé-nyeit sem látni, sem hallani vagy érezni nem lehet, így valamennyi róluk megfogal-mazott állításnak szélsőségesen indirekt eszközökre kell támaszkodnia. Gyakran va-gyunk bizonytalanok az események létét tanúsítandó tudósítások jelentését illetően, nem is szólva azok igazságtartalmáról.” (Carr 1999: 69.) Általánosabban szólva, a
megtapasztalhatatlan és elfeledett társadalmi események vizsgálata és prezentálása gya-nút kelt az emberekben. Azt szoktuk mondani, nem biztos, hogy az adott esemény létezett, legfőképpen pedig pontosan az és főleg úgy, ahogyan róla a kutatók írnak
megtapasztalhatatlan és elfeledett társadalmi események vizsgálata és prezentálása gya-nút kelt az emberekben. Azt szoktuk mondani, nem biztos, hogy az adott esemény létezett, legfőképpen pedig pontosan az és főleg úgy, ahogyan róla a kutatók írnak