• Nem Talált Eredményt

pirkadatkor, a magyar lovasok néhány százada keleti irányból oldalba támadva az ellenséges könnyűpáncélos gyalogságot és nyílzáport röptettve

Az I. Andorás királyunk korából származó ima alább bemutatandó szövegrészében is feltűnik a pártus név bárdus formában; - „…szent jeles harcosok,

Július 4-én, pirkadatkor, a magyar lovasok néhány százada keleti irányból oldalba támadva az ellenséges könnyűpáncélos gyalogságot és nyílzáport röptettve

közéjük támadásra ingerelte a germán katonaságot, így csalogatva maguk után a Barnahegy és a Zárhegy közötti szoroson által a felbőszült ellent, akik meglátván a magyarok nyolc ezredét a Farkas-völgy síkján, nagy lendülettel vetették magukat feléjük. – Ekkor Árpád vezérlőfejedelem jeladására megindult a lovasroham. A magyar lovasok vágtában lőtték ki nyílaikat az ellenség soraira, majd visszafordulva a síkon, újabb nyílzápor érte a frank sereg tömegeit, akik bosszúszomjuktól elvakultan – azt gondolván, hogy a teljes magyar sereggel ütköznek meg -, annak üldözésébe fogtak. Idő múltán, amikor az ellenség nagy része beözönlött a csatamezőre, kürtszóra, az eddig rejtett, lesben álló csapatrészek is harcba bocsátkozván lezárták a szorost, majd beszorítván az ellenséget a Duna árterébe - a ma Zár-jajnak nevezett mocsaras területre – mind egy szálig lenyilazták őket. – A lezárt szorosokon keresztül nem érkezhetett segítség számukra a keleti-frankok részéről, akik látván a csata kimenetelét megpróbáltak visszavonulni nyugat felé, a Paphegy és a Duna alkotta szoroson kívülre, Carnuntum irányába. Ekkor kapták meg a hadi parancsot a

187

Magyarsáncnál és a Pogánykapunál elhelyezkedő magyar lovasezredek a támadásra. A frank sereg sereghajtó részét beszorították az Állandó-jajnak nevezett ingoványba és lenyilazták minden emberét. Estére már a Dunaától délre felvonult ellenséges hadsereg több mint fele fűbe harapott. -„Ekkor a magyarok visszavonultak a domblánc északi és déli oldalán lévő erdős, bokros részre, valamint a Barnahegy mögé, majd lezárva a szorosokon az átjárás lehetőségét, a jól bevált több gyűrűben, lovakkal együtt felállított őrségük mögött biztonságban tudták magukat.” – írja Poór Miklós.

Másnap, július 5-én – hadban való szokásukhoz híven -, hajnal hasadáskor támadást inditottak megújult erővel a magyar ezredek az ellenség hadállásai felé.

Az éberebb ellenséges csapaterőket nem érte váratlanul a rajtaütés, ezért a magyarok pártus elődeik jól bevált harcmodorában egymást váltó századaikkal állandó nyomás alatt tartva az ellenséget, szemből rohamoztak és amikor az ellen azt hitte, hogy kézitusára kerülhet sor, a lovas századok visszavonultak, hogy máris átadják a teret a következő támadó alakulatnak. – A nyílvesszők úgy hullottak az égből, mint a jégverés átütve pajzsot, páncélt, sisakot. Az állandó idegfeszültség, s a tétlenség, a tehetetlenség és a folyamatos emberveszteség sokkolta a germánok seregét. Estére a megfáradt ellenséget beszorították a Zár-jajnak nevezet Duna menti mocsaras részre és lenyilazták míg a nyugat felé menekülőket Nyúl-jajnál, a Csontudvarnál és a Csonterdőben semmisítették meg.

– Dietmar érsek, Zakariás és Otto püspökök és a többi főpap is elesett a harcon. - Vezér és had együtt halt.

Minderről az északi sereg vezérei azért nem szerezhettek tudomást, mert a tájegység domborzati -, valamint terep viszonyai nem tették lehetővé a Duna túl partján történtek nyomon követését: a Duna menti két km széles ártéri erdők és a Barnahegy elzárta a kilátást, míg Árpád vezér a Barnahegy tetejéről átlátta az egész hadműveleti terepet és azonnal reagálhatott minden eseményre.

188

És most adjuk át a szépen csengő szót a csata krónikásának, Poór Miklósnak;

„ Késő éjszaka Árpád Nagyfejedelem pihenőt rendelt el. A magyarok az előző naphoz hasonlóan felállított őrségük mögött biztonságban pihentek. Július 6-án reggel megkezdték lovaik, fegyvereik, nyergeik rendbetételét és előkészítését a folyón való átkeléshez. Ebből a tevékenységből a Duna túlpartján lévő ellenség megfigyelői nem következtettek arra, hogy a magyarok az északi oldalon akarnak támadni, mert nem láttak hajókat, csónakokat, tutajokat felvonulni. Az ő észjárásuk szerint ugyanis, csak így lehet átkelni a folyón. Délután Árpád Nagyfejedelem a magyarok ősi szokása szerint nagyjából két egyenlő részre osztotta seregét. A Nyúl-jajnál lévő gázlónál pihenő és várakozó ezredekhez csatlakoztatta a Pogánykapunál és a Magyarsáncnál a 7000 harcossal kiegészített seregrészt. Az itt összegyült 16000 harcos feladata lett éjjel 11 óra körül a Dunán lévő gázlón való átkelés. Ugyanakkor a sereg másik részét a Barnahegy déli oldalán sorakoztatta fel saját vezetésével, amit az ellenség megfigyelői útján nem láthatott.”

Luitpold katonái abban a hamis tudatban hajthatták álomra a fejüket, hogy a magyaroktól nyugodtan alhatnak, mert két folyó – a Duna és a Morva - is elválasztja őket egymástól, ami – szerintük – áthidalhatatlan akadályt képez seregeik között.

Az átkelés

Éjfél előtt egy órával, a hadparancsnak megfelelően, a magyar seregrészek megkezdték a Duna kijelölt szakaszain az átúsztatást. A harcosok az elővéd biztosítása mellett – mint hun elődeik Kr.u. 373-ban Szikambria várának közelében, Szobnál, levegővel felfújt, lovaikra erősített tömlők segítségével – akadálytalanul keltek át a folyón. Nyugaton a tizenhat lovasezred a Nyúl-jaj (Haslau) közeli gázlónak és a mocsaras részt átszelő száz méteres útnak (Orth an der Donau) köszönhetően már hajnali egy és fertály óra idejére hadrendben várakozott a Morva-mezőn, míg Árpád fejedelem vezetésével a keleti seregrészek Dévény sziklájától – amit ma is Árpád-sziklának hívnak a környéken – másfél ezer méterre lévő kétszázötven széles Dunán átúsztatva, és az alacsony vízállású Morván átlábalva, már fél kettő táján elfoglalták állásaikat a Virágfolyosó (Blumengang) és az Alacsonyan elterülő rész (Niedermeiden) között. A magyar hadak csendben várakoztak a támadást elrendelő kürtjelekre.

189

A Morva-mezei csata

Hajnal kettő óra tájban – amikor a nyugati seregrészek jelzőtüzei fellobbantak – Árpád vezérlőfejedelem megfúvatta a harci kürtöket és két oldalról egyszerre indult meg a lovasroham nyílzáporral borítva az álmából felvert, fejveszetten szaladgáló, fegyvereik után kapkodó ellenséget.

Nem telik el sok idő, holtestek és sebesültek tetemeinek ezrei borítják a véráztatta mezőt. Ellent állni nincs remény, hiszen az elérhetetlen távolságból reájuk zúduló nyílvesszők átütnek sisakot, vértet, s amikor azt hihetnék a keleti-frankok, hogy használhatják rövid lő távú nyilaikat, hosszú lándzsáikat, kardjaikat és bárdjaikat, a lovasok messze elkerülik azokat, és máris jön az égi „áldás” új hulláma fejükre az egymást követő lovas századok nyílzápora következtében. – Halálhörgés, jajszó és zokogás, káromlás hallatszik minden felöl a germán torkokból. – A félelmetesen rohamozó hunok hujognak. - Arat a halál a Morvánál.

A rohamozó magyarok napkeltére az ellenséges sereg egy harmadát már lenyilazták. A meg-megújuló rohamok következtében a zavarodott ellenséges erőket felmorzsolták, és délután öt órakor a maradékát is beszorították a Kényszer-jaj (Bannau), a Sarok-jaj (Eckarts-au) és a Ház-jaj (Hausau) nevezetű ingoványos részbe és mind egy szálig lenyilazták.

190

A keleti sereg rész Árpád vezetésével a vele szemben álló ellenséges erőket bekergette a Nagy-jaj (Grosse-Au), a Bánattal teli (Stopfenreuth) és az Ó-jaj (Alte Au) elnevezésű mocsaras, ingoványba és lenyilazta őket. Délután öt óra táján a magyarok két nagy seregrésze együttesen támadva körülfogta a germánok fővezéri állását és Kopfstetten Eckarts-au-nál Luitpold fővezér, Eisengrin főasztalnok, valamint még tizenkilenc bajor főúr vezérelte sereget teljesen felszámolta, csak tízegynéhány embernek sikerült elmenekülnie a csatatérről. – Futottak merre láttak: Ennsburg felé.

A vereség hallatán Gyermek Lajos (Ludwig II. das Kind) riadó készültségbe helyeztette tartalék seregét felkészülvén az elkerülhetetlen harcra, mert abban biztos volt, hogy a magyarok üldöző seregrészei hamarosan felbukkannak Enns vára alatt. A hun-magyarok az Ennsburgig terjedő gyepű fürkész-hírvivő tizedeitől pontosan értesültek a tartaléksereg nagyságáról és elhelyezkedéséről. Feltöltvén tartalékaikat élelmiszerrel és tartalék nyílvesszőkkel elindultak nyugat felé, s útjuk során felégették Sankt-Pölten monostorát. Enns várához érve a magyar íjászok néhány százada megrohamozta az Enns folyó jobb partján hadrendbe állt ellenséget, majd menekülést színlelve, meg-megállva bevárták és csalogatták maguk után az elbizakodott, létszám fölényükben bízó, jól felszerelt germánokat, akik bőszülten vetették magukat utánuk. Az Enns folyótól harminc kilométerre lévő Lajosfalva (Ludwigsdorf) közelében az egész német sereget tőrbe csalván az erdős, csalitos részeken megbújt lovas századok harcosai lenyilazták a meglepetéstől megbénult, ellenállásra szinte képtelen katonákat, és a menekülőket levágták. Lajos királynak is csak kevés segítőjével sikerült Passauig futnia, de itt – Bajor földön - sem érezte biztonságban személyét, és német föld nyugati határa mentén állíttatta fel új, királyi székét. Ezzel a kor legnagyobb vállalata, hadi vállalkozása teljes kudarcba fulladt: az Analesek lapjai megőrizték ennek tényét. Így történt, hogy a mai Ausztria keleti fele, az Enns folyóig a

191

magyarok fennhatósága alá került és csak a X. század utólján került vissza Géza feledelem nászajándékaként a bajorok birtokába. A német seregek több mint százhúsz évig nem mertek Hunnia felé indulni és a következő saeculumban is, amikor megpróbálták, kétszer is súlyos vereséget szenvedtek el. Először Szent Imre herceg, majd Béla herceg hadvezetésének köszönhetően Szent István és I.

András királyunk regnálása idejében.

Ez volt az első Pozsonyi csatának a története, amelyben az akkori Európa egyesített legnagyobb seregének veszte felett ülhetett győzelmi ünnepet a magyar, de nagy ára volt az ország és népmegtartó döntő csatáknak; Árpád fiai, hadaknak vezérei, hullottak el a harcon. Tarhos, Jutas és Üllő vezér, valamint hősi halottaink feltételezett sírdombja (tumulusa) a németóvári temető közelében található.

Fákkal beültetett domb, amelyre kis ösvény kanyarodik fel, és pihenőhelyként egy pad is található a tetején.

A Pozsony környéki csatákon Árpád vezérlőfejedelem is súlyosan megsebesült és rövidesen Atilla városában: Szikambriában, hunyta le örökre szemét, mint dicső elődje; a Turul-nem béli Atilla. Testét titokban helyezték nyugalomra a Pilisben ott, ahová a hun kapitányokat; Bélát, Kevét, Kadocsát is temették halomsírjaikba.

Föléjük kőjelet (orut) állítottak – Chun-babát, aki két kezével köldöke magasságában áldozati tálkát tartott -, ami még a XVIII. század derekán is fennállt.

**********

Jegyzetek:

1.- Chron. Eberspergense: Huni qui est Ungri, MGH. SS. XX. 10

2.- Witterbói Gottfried: Pantheon c. művében pedig:«Regnum Scitarum et Avarum, id est Ungarorum priorum,

192

Irodalom:

Poór Miklós: A Pozsonyi csata rövid foglalata (Magyarságtudományi Tanulmányok, Hunidea kiadó, 2008.) Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai (Matrona-Győr, 2010.)

Marton Veronika:I. András korabeli imák (Matrona-Győr, 2006.)

Kézai Simon: A magyarok cselekedeteiről (Budapest, Osiris kiadó, 2000.) Chronica Picta (Képes Krónika,/ Emberfia Alapítvány, 2000.)

Petthő Gergely: Rövid magyar krónika (Cassán, 1729.)

Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonal Árpádig (Bp. Ősi Örökségünk Alapítvány, 2001.) Kiszely István: Az ősmagyarok fegyverzete (tanulmány, http://www.kiszely.hu/istvan_dr/037.html) László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról (Bp. Móra Könyvkiadó, 1982.)

Szőke István Atilla: A Pozsonyi csata elbeszélő költemény (Koronás Kercseny Kiadó, 2007.) Vetráb József Kadocsa: Égre nyíló lélek-ajtó/ Tanulmányok a rejtélyes Pilisről (Koronás Kerecseny Kiadó,2013.)

193

Felfakad bennem egy emlék; - Május, orgona illat, a termőre forduló föld langyos párája, sarjadó vetés zöldellése a maróti határban. Lassú sodrású, tiszta gondolat, melyet formál a száj. Vajon szól-e még az öreg, Pintér János bátyám, s mondja-e igéivel, keserű magyar sorsa emlékvirágának szirmait pergetvén, a tanítást?

Légyen áldott az igazmondó ajak, a mozdulat mellyel rámutatott a síkra, melyen közel huszonötezer igaz magyar férfi, virágzó asszony, tisztes agg, s gyermek fogadta az elkerülhetetlen, hősi halált. Ezen a helyen még az 1950-es évek elején, nyárfák szegélyezte, iratos kő őrizte emléküket. A jel sorsa, mint az útszéli kereszteké, beteljesedett, traktorral sárba rántották, a fákat kivágták, majd beszántották a területét. Nem őrzi nyomát csak az emlékezet.

Történetíróink elhallgatják ezt a népirtást, mely kezdete volt az 1529. évi pilisi genocídiumoknak (Búbánat-völgy, Dömös).