KÉZAI KRÓNIKA; „A VISSZATÉRÉSRŐL”

[24-26]

„Miután tehát előadtuk a hunok eredetét,…most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannóniába. …hét hadseregre oszlottak,…minden hadsereg harmincezer fegyveresből állt…zászlót bontva kivonultak tehát feleségeikkel, gyermekeikkel, nyájaikkal együtt, és átkeltek a Dunán Pestnél, illetve a szobi révnél, ahol is megvívtak egy bizonyos Duna menti várat.”

A krónika a továbbiakban megjegyzi; Marót várának tartják a mondai hagyomány átörökítői, s a fent nevezett fejedelem ennek az erőd-várnak a védelmében esett el annak ostromakor. Kézai Marót éltes rokonának tartja az elesettet, anélkül hogy megnevezné őt. Nevére nézve, hogy ki volt e helytartó férfiú az az alább következő sorok rejtekében található. A tényt, hogy Árpád fejedelem e hadmozdulatokat vezérelte volt Kálti Márk albai kanonok által jegyzett Képes Krónika következő sorai erősítik meg; „Eoque Arpad Zuatapolug cum ceteris Hungaris, ut superius dictum est, debellato et occiso castra fixit in monte Noe propre Albam, et ille locus est primus, quem Arpad sibi elegit in Pannonia, unde et civitas Alba per sanctum regem Stephanum, qui ipso processit, fundata est ibi prope.

„ A mikor Árpád a többi magyarral együtt, miként fentebb elmondtuk, harcban legyőzte és megölte Zuatapolug-ot, tábort ütött Noe hegyén Alba közelében. Ezt a helyet választotta Árpád először Pannóniában, s szent István király, aki tőle származott, ezért alapította ennek közelében Alba városát.”

(Fordítás: Barsi János) Kíséreljük meg összeállítani azt a képet, amelynek résztöredékeit megőrizték krónikáink szavai, továbbá olyan írástudók, akik utazásaik folyamán felkereshették a magyar királyi központ kiemelt fontosságú várait, városait. Ilyen kiemelkedő személyiséggel bíró, nagy műveltségű velencei katonadiplomatáról tesz említést Vértessy György: „Fehéregyháza Kérdése” című tanulmányának kilencedik fejezetében.

F. Iustinianus a XV. század második felében, követségben járt Mátyás király Budáján. II. Atilla – ahogy Mátyást már kortársai is nevezték – ismerve Franciscus Iustinianus szenvedélyét a régi, római feliratos kövek gyűjtése területén,

30

engedélyezte neki kedvére a szabad mozgást Buda és környéke területén.

Iustinianus lejegyezte, hogy három latin vésetű követ talált Fehéregyháza (Alba Ecclisia) környékén, amely jegyzése alapján 2000 lépésre van Budától. Figyelembe vevén a római hosszmérték nagyobb egységét, mely egy lépés (passus) hosszát 150 cm-ben határozza meg, kiszámolhatjuk e két pont közötti távolságot, amely 3000 métert tesz ki.

Ez a leírás nem illik a mai Budai vár környezetére, mert az a terület, amelyre Fehéregyház romjait feltételezték a XIX. század végi ásatások során 5000 lépésre (7,5 km.) távolságra volt található a mai budai várhegy IV. Béla király építtette Pestújhegyi várától. Ennek a leírásnak valósága csak a pilisi Fehéregyházára vonatkozhat, arra az épületre, amelyet I. István királyunk fogadalmi templomként építetett, Keán bolgár király elleni győzelmes hadjáratát követően, a Budával szemközti hegy lábánál, s amelyet Mátyás királyunk – az egri püspök közbenjárásával IV. Sixtus pápa breve-je (1483. augusztus 20.) nyomán – a romba dőlt régi budai prépostság köveivel és oszlopaival megújítatott.

Javaslom, térjünk vissza gondolatban a Duna fölé magasodó sziklára épült várhoz:

Szikambriához, Atilla városához, amelyet hunok, vagyis magyarok Budának neveztek egészen addig, amíg királyi palotájának romló állaga szükségessé nem tette új budai székhely felépítését (1248). Ettől fogva Óbudaként jegyzi a történelmi hagyomány. A város első nevét a szikamber nép azon ágától eredezteti, amely önelnevezése alapján a sicane-ok második csoportját alkotván, pannóniai szikambereknek neveztetnek.

A továbbiakban fényt derítünk e nép származás történetére.

A SZIKAMBEREK

A történelem idősodrában többször is felbukkannak a népek országútján vándorolva koronként más-más néven, s az ókori ismert világ más-más földrajzi térségében a szikamberek. A Kis-Ázsiai nép, amely Trója (TRUWIŠAŠ=TRUIA=Troié) és fellegvárának (WILUŠAŠ= ^WILIOS= Iliász) hellének általi elpusztítása után – A Kr.e. XII. század közepét követően - egyesülvén a

31

földjükről elvándorolni kényszerült Kis-Ázsia-i pelazgokkal – a történelmi szükségszerűség kényszere alatt egy új gens-et hívott életre: a bebrisz (Bebryce) népet. Vándorlásaik útját és viszontagságaikat Trójától a Frank Birodalom megalapításáig nyomon követi a Nagy Francia Krónika. A bebriszek két nép-ágra osztódva indulnak évszázadokig tartó nagy vándorútjukra. A déli ág megalapítja Sicaniát a mai Szicilia területén, majd az Itáliai félszigeten fölfelé haladva eléri a Pó-síkságot, átkel az Alpokon és letelepedik a mai Franciaország déli területén. Az északi ág átkelvén a Boszporusz szorosán, kelet felé indulva a Don alsó folyásához érkezik, majd továbbhaladva Macedóniában időz, ahol a velük élő pelazgok leválnak róluk és egyesülnek a korábban ott letelepedett pelazg népcsoporttal. A szikánok tovaindulva elérték a Duna-deltát, majd a folyó vonalán léptek be a Kárpát-medencébe, ahol a Dráva-Száva–Duna közének vidékén erős Frank államot hoznak létre, amelyet a rómaiak „Francochoriumnak” (Frankok országának) neveznek. Kárpát-medencei jelenlétükről Hérodotosz is megemlékezik: -„Csupán annyit tudtam meg, hogy az Isztroszon túl vannak még emberek, akiket Sigunnoknak (Sicun=Sican/ a szerző) hívnak és méd ruhát hordanak / und medische kleidung trügen/. Lovaik teste bolyhos, a sörényük öt ujj hosszú, azonban kicsik, tompa orrúak és túl gyengék arra, hogy embert vigyenek, azonban kocsi eléfogva nagyon gyorsak, ezért az ottani emberek kocsin utaznak.

Országuk egészen közel az Adria mellett lakó Enétekig terjed. Úgy hírlik Médiából származnak /”Sie wollen aus Medien stammen”/: de hogy miként jöttek Médiából ide, azt nem tudom elgondolni. Az idők folyamán minden lehetséges, a liguroknál, akik Massalia fölött laknak, sigunnoknak hívják a szatócsokat, a ciprusiaknál pedig a lándzsát (szigonyt/ a szerző).”

Krisztus előtt a II. század elején Francio (Francion), a frankok királya

„megalapítja” azt a várost a Pilisben, amely város másik népnevükről Szikambriának (Syccambria, Sicambrie) neveztetik el. A pannóniai szikamberek további állomáshelyeiről a következők ismeretesek; a Rajna forrásvidéke, Gueldria, a mai Hollandia középső részén, Felső-Gallia, Burgundia, majd egy részük visszaköltözik a Kárpát-medencébe.

A meroving királyok, akik testén szintúgy, származásuk révén, azonos jel volt található (e szikamber-frank királyi családnál egyenlőszárú kereszt-formájú

32

anyajegy a szív fölött), mint a Turul-házi szakrális királyaink testén, Noé-ra, mint ősapjukra tekintettek s ugyanakkor a régi trójaiak leszármazottjainak is tartották magukat és népüket. Úgy hagyományozták utódaikra, hogy népük nagy része elhagyván Arkadiát (Gallileát,/a mai Palesztinát) Trója mellett harcolt a hellének ellen. Népük neve a bibliában; „benjamita”-ként szerepel. A benjaminok egyik nemzetségét; Béla nemzettségének hívták (l'un des clans de benjamin s'appelait le clan de Béla).

Egy görög mítosz szerint Béla fia Dana (Tana) Hellászba költözött ötven leánya kíséretében (Danaidák) s általuk terjesztette el a honi szokásokat és az Isten-Anya kultuszát a hellén földön. – (>>Les benjamites se retrouvent, ils ont quitté la Palestine du moins une grande partie pour se réfugier en Grèce. D'ailleurs un mythe grecque, le fils du roi Bélos, Danaos amenant en pays hellène ses 50 filles qui allaient elles mêmes introduire en Arcadie le culte de la déesse mère. Or le roi Bélos etait en réalité Baal ou bel ou peut être le Bélial de l'ancien testament. D'autant que l'un des clans de benjamin s'appelait le clan de Béla.<<) Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy XVI. század második tizedében Jean Lemaire a gueldre származású belga költő-énekes a magyar, francia és a török nép közös trójai eredetét hangsúlyozza kiemelvén azt, hogy a két előzőleg említett nép jézushitű, míg a török oszmánhitű.