BERFRANC ZEF ! — kiáltott Szibenliszt strázsamester.
A glédából egy csupasz állú, tagbaszakadt muskétás legény lépett elő.
— Leveled jö tt a tábori postával, nesze!
— Instálom vitéz strázsamester uram, lia nem sajnálná fel
olvasni, mert én nem ösmerem a bötűt.
A strázsamester felbontotta a levelet, hosszasan tanulmányozta az ákumbákos német írást, s annak végére jutván, azt kérdi az előtte feszesen álló muskétástól:
— Ki az a Genovéva Zef?
— A feleségem, vitéz strázsamester uram, tán valami rossz hír áll abban a levélben ?
— Rossz is, jó is, amint veszi az ember. Például az áll benne, hogy Genovévának leánykája született.
— No az jó.
— De az is benne áll, ltf)gy Genovéva halálán van, és még egyszer látni szeretne.
A nagy szál ember megingott és a muskétája nagyot zör- rent, amint leeresztette a lábához.
— Vitéz strázsamester uram, kérem, vezessen az óbester úr elébe, néhány napi szabadságot akarok kérni.
— Jól van fiam, szószólód teszek, de figyelmeztetlek, hogy ha haza akarsz menni, oda rossz helyre mégy, mert Oszlány, Felfalu körül van az ellenség, ést a ti tanyátokra is el-ellátogatnak.
De Zef már nem hallott sem m it; az ő lelki szemei előtt csak egy kis bölcső lebegett, mely mellett a vetett ágyon egy halavány fiatal asszony a halállal vívódik és várja az ő hites urát, hogy még egyszer megfoghassa annak kezét, még egyszer rávethesse megtört fényű szemeit, hogy azután nyugodtabban zárhassa le azokat örökre.
A legénység többi részének „Oszolj“t vezényelt a strázsames- ter, s azok szerte széledtek a körmöcbányai nagy piacon, kiki a maga kvártélyára, a strázsamester pedig vezette Oberfranc Zeffet Czelder Orbán óbester elébe.
Czelder Orbán ezredes-kapitány uram muskatérosai csupa német fiúk voltak, többnyire szepességiek ; Oberfranc Zef azonban barsmegyei handerbulc volt Nagymező községből, amit ők úgy hívtak a maguk rossz német nyelvén, hogy: Hochbiesz.
Különös egy helység ez a „Hochbiesz“, van vagy 2000 lakósa, de a faluban alig lakik belőle 200 lélek, a többi mind kint él a kiterjedt határban elszórtan fekvő hegyi tanyákon. A tanya körül van az egész gazdaság. Az egyik tanya egy óra járásnyira is van a másiktól, elrejtőzve az erdők között valamely szűk völgyecskébe, csörgedező forrás-vizek mellett. Jó menedékhelyek olyannak, aki
nek nem tanácsos magát nagyon mutogatni.
Minden héten egyszer, vasárnapon bejönnek a tanyákról fér
fiak, asszonyok. Akkor megnépesedik a helység, alig fémek be az istenházába, meg azután az egyetlen korcsmába. Máskülönben nem igen jönnek le, csak mikor lehozzák a gyermeket megkeresztelni, vagy a halottat eltemetni.
A papjuk tisztelendő Pater Ambrosius Denk, pálos-barát, sorba látogatja a tanyákat, azért is, hogy otthonukban megismerje h ív eit;
de azért is, hogy útközben hódolhasson vadászszenvedéiyének. A jobbmóduakhoz azonban kimegy lakodalomra is, vagy beszentelni a háznál a halottat. Atléta termetű, nagy erejű, javakorbeli ember a páter, fel sem veszi a hegymászást, még inkább jó t tesz az egész
ségének. Egy-egy őzbakot olyan könnyedén visz haza, mint más ember a nyulat.
Többnyire a kántora, Palatinusz Konrád szokta kísérni. Ez egy púpos ember, hosszú lábakkal és iszonyú öklökkel. Óriásnak indult, de a púp összehúzta, eltorzította a termetét, karjaiban azon
ban olyan erő van, mint egy- orángután géb an.
Most, hogy velük találkozunk, az egyházfi is kíséri őket a füstölővel, meg egy minisztráns-gyerek a hosszú nyelű kereszttel.
Az Oberfranc-tanya felé tartanak.
Fent ti tanyán ki van téve a koporsó az udvarra.
A koporsó mellett Oberfranc Zef ünneplő kuruc muskatéros- mundérban, de fegyver nélkül, siratja az ő szerelmes hitvesét, aki egy évi házasság után olyan hirtelen itt hagyta — gyászba borítva, az ő kedves urát.
4*
- 52
-Páter Denk, kezében egy nehéz aranyozott vasfeszületet tartva, imádkozik az elhúnyt lelki üdvéért. Palatinusz Konrád erős recsegő hangon énekli a „de profundist“ egy nagy kapcsos könyvből; az egyházfi a füstölőt tartja kéznél.
Köröskörül a háznépe, meg a szomszédos tanyákról összejött emberek állanak levett kalappal. Egy csomó fehérnép zokogva morzsolgatja az olvasót. Mindenki meg van hatva. Szívből sajnál
ják a fiatal szép asszonyt, a bánattól megtört férjét és az árván maradt kis porontyot.
A beszentelés véget ért Négy markos férfi áll a Szentmihály lovához, melyen a halottat fogják vinni a temető-kertbe, le egé
szen a községbeli templomhoz.
Egyszerre hat német gyalogos-katona toppan be az udvarra, s amint látják a gyász szertartást, megállnak és lábhoz eresztik fegyverüket.
De ahogy észreveszik a tömeg között a kuruc muskatérost, feléje rohannak, keresztül törve a gyászoló gyülekezeten.
Pater Denk éli bök áll és kérlelni kezdi őket. Elmondja, hogy a szegény ember nem ellenséges szándékkal van itt, de eljött a felesége végtisztességére fegyver nélkül, ma már le is telik a sza
badsága. Engedjék a vitéz urak, hogy lekisérhesse kedves halottját a temetőig, azután hadd menjen Isten hirével. Mint katonák tud
hatják, hogy ha letelt a szabadság, jelentkezni muszáj az óbester
nél. Hisz mindnyájan keresztények vagyunk. Mindnyájunknak van otthon valakije, akit szeret. Apja, anyja, mátkája vagy felesége, az jusson most eszükbe. A koporsó előtt el kell némulni egy időre minden ellenséges indulatnak. A halálban mindnyájan egyformák és jó barátok leszünk. Isten előtt állunk, mikor egy koporsó előtt vagyunk. A z Isten szent nevére kérlek azért benneteket vitéz urak, hagyjatok bennünket békességben!
De a szívreható beszéd mit sem használt a nekivadult né
meteknek.
Megragadták a szegény Zefet, aki minderről tudomást sem véve, a koporsóra borulva zokogott.
A tömegben baljóslatú morgás támadt. P ater Denk homlokán ki dagadtak az erek, erősen rájuk r iv a lt:
— Most már azt mondom, hogy ne botránkoztassátok a ha
lotti tisztességet, mert baj lesz!
S amint a káplár erre fenyegető mozdulattal a pappal szembe
fordult, olyan ütést kapott a vaskereszttel a homlokára, hogy a ko
porsó alá esett.
Ez jeladás volt. Palatinusz Konrád a nagy kapcsos könyvet vágta a másik németnek az arcába. Az egyházfi a füstölővel kóllin- totta fejbe a harmadikat. A gyászoló gyülekezet, még az asszonyok is, olyan sfírű tömegbe szorították a katonákat, hogy azok nem voltak képesek fegyverüket használni, s egy pár perc alatt lefegy
verezték és megkötözték őket.
— Az ólba v e lü k ! kommandirozta Pater Denk.
A parancsot gyorsan végrehajtották.
A megkötözött vitézeket szépen sorba beültették a nem egé
szen kifogástalan tisztaságú szalmával kipárnázott ólba, melynek lakói künn a mezőn egykedvűen turkálták a gyöpöt.
A menet azután, mintha mi sem történt volna, szép rendben megindult a koporsóval a völgybe vezető gyalogösvényen ; Palatinusz Konrád szívrehatóan énekelte a zsoltárokat, csak úgy zengett bele az erdő.
Hanem azután, hogy elföldelték a szegény Genovévát, s Pater Denk szép kaligrafikus írással bevezette a matricula defunctorumba, oda állott a hívei elébe és azoknak a következő utasításokat adta:
— Atyámfiái! első sorban ti Oberfrancék minden pereputtyótok
kal, valamelyik jó távol eső atyafitokhoz hurcolkodjatok el a ta
nyátokról, csak az üres házat és az ólban levőket hagyjátok ott. — Ti többiek szépen otthon maradjatok a tanyáitokon, s akárhogy faggatnak is, úgy tegyetek, mintha semmiről sem tudnátok, s a mi fo, azon legyetek, hogy egy darab ideig, talán három-négy hétig se keresztelőre, se lakodalomra, se temetésre szükségetek ne legyen, mert míg a németeket erről a vidékről el nem űzi vitéz óbester Czelder Orbán uram, addig se papotok, se kántorotok, de még egyházfitok sem lészen, mert mi most bezárjuk a plébániát, meg a templomot és elballagunk Zef atyánkfiával Körmöczbánya városába Czelder óbester uramhoz, a hat darab német puskát is magunkkal vivén. A „Gyigyit“ pedig ezzel a szépen megirott episztolával be
futtatjuk Oszlányba a német kommandánshoz, hadd küldjön el a malackáiért.
— Az isten oltalmába ajánlak benneteket!
Minden ügy történt, amint Pater Denk elintézte.
Harmadnapra látták csak a távoli tanyákról, hogy az Ober
franc-tanya lángokban áll.
Gyigvi cigány nem nagyon siethetett a levéllel, mintha valami
— 54 —
eloérzete lett volna, hogy olvasatlan 25 fog neki kijárni a fárad
ságáért.
A szegény foglyok már egészen oda voltak az éhségtől, s úgy kellett őket lepedőkben hazaszállítani.
Nem telt azonban bele három hét sem, Czelder Orbán óbester elkergette Oszlány tájékáról az ellenséget, s Pater Denk újra meg
nyithatta a templom ajtaját a tömegésen beözönlött híveknek, tart
ván nekik szívreható hazafias prédikációt. Palatinusz Konrád pedig trombitához hasonló hangon recsegtette a szebbnél szebb temp
lomi énekeket.
/ \ KI AZ 1706. évi december hava ötödikén este Privigyéről Baj- móc felé ment, azt látta, hogy a bajmóci várnak mind a 365 ablaka fényesen ki van világítva és hogy a keleti bástya ormán óriási zászlót lobogtat az északi szél, mely a Magúra-hegy felől havat szitáló felhőket kerget.
Szent Miklós napjának előestéje van. A vár ura gróf Ber
csényi Miklós, fiatal asszonyával, az életvidor Csáky Krisztinával vendégül látja a környék és Trencsénmegye úri családjait: a Temet- vényeiket, Bossányiakat, Laszkáryakat, Kosztolányiakat, Nedeckye- ket, Pongrácokat, Barossokat, Keöncölöket, Bévayakat, Thegéket, Ambróékat, Simonyi- és Kürthyéket.
Vidám, csapongó hangulatban folyik a pazar lakoma. Sűrűn csengenek az összekoccintott billikomok. Cikornyás pohárköszöntőkkel éltetik a neve napját ünneplő házi gazdát és bájos feleségét.
A híres Cinka Panna cigány bandája húzza a pajkos nótákat.
A fiatalság már türelmetlenkedik az asztalok mellett; ülve is pön- getik a sarkantyúikat.
A háziasszony fel is kel. Eleven virágoskert támad körülötte.
Piros rózsák, fehér liliomok, — vágytól égő, pihegő menyecske
keblek, szerelemtől halványuló leányorcák.
A szem elfárad a sok szépség szemléletében. Az ifjú leventék nem annyira a bortól, mint inkább a női szemek tiizétől mámoro
sán kezdik lejteni az imbolygó palotástáncot a tündériesen kivilá
gított nagy Hunyadyteremben.
A virágoskert legszebb virága még is Kosztolányi Zsuzsó, egy most még csak félig nyilt bimbó. Mosolygása mint a hajnal
hasadás, nem perzsel, csak ébreszt; ragyog és fényes napot igér.
Szelid őzszeme szinte félénken le-lezáródik hosszú selyempillája alá.
— 56 —
Piros szattyán-topánkákba rejtett pici lába mintha a levegőben röpködne.
Egész sereg fiatal levente rajongja körül a karcsú leánykát, várva, lesve, könyörögve tőle egy-egy fordulót.
Merő ellentéte, de szépségben erős vetélytársa a fiatal leány
nak Uzon Ágnes. Már özvegy, pedig még alig van 20 esztendős, az asszonyi bolondító bájak teljességében. — Éjfekete szeme min
den pillantásában mintha egy sereg démon incselkedne, s akire ráveti ezt a pillantást, az villamos ütést érez a szíve tájékán.
Nemsokára az ékesebb urak is bekerültek a poharak mellől s nem egy őszbe csavarodott kuruc járta el fiatalos hévvel a délceg magyar táncot.
Éjfél után 2 órakor azonban a tárogatós takaródót fuj, mert más napra nagy vadászat van tervezve, amihez erőt kell gyűjteni egy kis pihenéssel.
Az urakkal együtt néhány katonás természetű asszonyság is elindult a vadászatra, ezek között első sorban Uzon Ágnes, kit a kacér szabású vadászöltözet még igézőbbé tett. No hiszen, aki melléje kerül, az ugyan nem fog lőni vadkant.
A többi asszonyi vendég a délelőttöt fürdéssel töltötte a bajmóci hévvízben. Esti 5 órára várták haza ebédre a vadásztár
saságot, azután majd folytatása lesz a tegnapi dáridónak, világos virradt! g.
A háziasszony nem ment ki a fürdőbe, a mai estére teendő intézkedésekkel volt elfoglalva. Mellette maradt és mindenütt vele volt kedvence, a kis Zsuzsó.
Úgy 10 óra tájban délelőtt jelenti a kapuőr, hogy egy lovag érkezett, aki miután értesült, hogy a vár ura vadászaton van, az úrasszonynál óhajtana tisztelegni.
— Vezesse be azonnal! — parancsolá a grófnő.
Egy daliás kuruc huszártiszt lép be, mélyen meghajolva kezet csókol Bercsényinének, s így szól:
— Laszkáry Simon főhadnagy vagyok. A fejedelem ő nagy
ságától jövök Rozsnyóról egy levéllel, melyet személyesen kell át
adnom a főgenerális úrnak, s minthogy kint arról értesültem, hogy a főgenerális úr vadászaton van, arra kérném Méltóságodat, rendelne mellém valakit, aki felvezetne a vadásztársaság után.
— Isten hozza a főhadnagy urat, — üdvözlő szivélyesen a grófnő — reméllem, az a levél nem olyan sürgős, hogy itt be ne várhatná, míg az uram hazajön a vadászatról.
— Méltóságos asszonyom, a levélre az van írva: „ibi, ubi“.
A levelet oda keli vinnem a főgenerális után, ahol találom.
— No de egy kicsit csak megpihen mégis. A mi erdősége
inkben nagyon nehéz a járás, s kegyelmed ugyan fáradt lehet a hosszú lovaglás után. Pihenjen meg, falatozzon, s azután majd rendelek egy könnyű szánt, ha már épen ki akar menni.
— Köszönöm kegyességét méltóságos asszonyomnak; ez eset
ben nem ellenkezem.
— H át engem meg se lát Simon? — szólalt meg most Zsuzsóka csengetyűhangja.
Dehogy is nem látta meg, majd hogy el nem nyelte a tekin
tetével. Keresgélt emlékezetében az ismerős gyermekarc után; ez a hang azután egyszerre nyomra vezette.
— Zsuzsóka, te vagy ? — Kegyed az ? — Milyen nagy lány lett a kis babából, akivel annyit kergetőztem Kosztolányban!
— Én mindjárt megismertem magát, ha a nevét nem is mondta volna, pedig milyen régen láttam ; van annak tán nyolc esztendeje is.
A grófnő kedvtelő mosollyal legeltette szemeit a szép fiatal páron, azután becsengette a várnagyot s míg annak a másik teremben parancsait kiadta, a fiatalok magukra maradtak.
Nem mondom el, miről beszélgettek. Csupa visszaemlékezések voltak gyermekkori haszontalanságokra, de a kezük úgy maradt egymásba kulcsolva s a szemük egymásba tapadva, míg csak reggelihez nem hívták őket.
Simon most már szerette volna itt bevárni a vadásztársaságot, s várt volna szívesen akármeddig, ha a katona-regula és az imá
dott fejedelem parancsa indulásra nem sarkalta volna.
Egy puskát kért magának a várnagytól, azután egy darabig szánon, majd a vezető után gyalog indult neki a rengetegnek.
Mikor a „Hlbokó“ völgybe értek, épen akkor állították fel az utolsó hajtást a hegy aljában.
— Az urak az „Opletyena“ bércen vannak felállítva, — je lentette a hajtást rendező vadász, — legjobb lesz, ha a főhadnagy úr a hajtőkhöz csatlakozik, akkor egyenesen a vadász urakhoz fog jutni, s minthogy néha kitör a sertésfalka, könnyen lőhet is egy
szép kant.
Simon elfogadta a vadász tervét s beállott a hajtok közé, akik botjaikkal a fákat ütögetve s közbe nagyokat kurjantva, gyor
san haladtak felfelé a meredek lejtőn.
- 58 —
A hajtásnak az a szárnya, melyen Simon haladt, egyet ka
nyarodott, s a kört bezárva legelőbb érkezett a szélső vadászok ál
lásához.
A szélitől második helyen állott Uzon Ágnes. Ezüsttel kivert könnyű fegyverét lövésre készen tartva, mellette szélről állott Ambró Pista, aki nem a vadat, de mindig csak a szép asszonyt leste. Tán azért is állította őket ide szélre a ravasz fővadász, mert gondolta, hogy ide úgy se vetődik vad s ezek itt vígan turbékolhatnak.
A hajtők lármája már egészen közelben hallatszott; ezek közt elül jö tt Laszkáry Simon.
Ambró már le is eresztette a fegyvere sárkányát és épen meg akarta szólítani szép szomszédnéját, amikor a bokrok közül nagyo
kat fújva csörtetett elő egy óriási vadkan.
A bátor amazon nem volt rest, — szembe lőtte a szörnye
teget. A jól irányzott golyó nagyot koppant s kitörte a vadkan egyik agyarát. A vadállat megrogyott, az ütés megszédítette, ket- tőt-liármat fordult maga körül s akkor rémes fogcsattogtatással egyenesen neki rontott Uzon Ágnesnek.
A vadkan olyan közel volt már a megrémült fiatal asszony
hoz, hogy Ambró már nem mert lőni, nehogy Ágnest találja, hanem vadászkését kirántva rohant annak védelmére; de nagy sietségében nem ügyelt egy kiálló fagyökérre, melyben megbotolva végig vágta magát a havon.
Agnes meg csak állott az ijedtségtől megmerevülve, csak fegy
verét tartotta önkénytelenül maga elé; a fenevad pedig jö tt tajté
kot túrva, mindjárt fellöki már és széthasogatja patyolattestét.
Ebben a pillanatban egy lövés dördült el a hajtők közül, s a vadkan vérében hörögve terült el Ágnes lábai előtt. Rá nyomban egy délceg dalia fogja fel karjaiba az ájuláshoz közel álló, karcsú asszonyt.
Az a tekintet, amit az ijedtségtől magához térve, Uzon Ágnes vetett megmentőjére, képes lett volna a legridegebb keblet is hir
telen lángra lobbantani, ha nem ismerte volna meg azelőtt egy pár órával Kosztolányi Zsuzsót Leszkáry Simon, de így őnála kárba veszett az amazon hálás, szerelmes pillantása.
A hajtásnak vége volt; a társaság Bercsényivel közeledett.
Simon átadta pihegő terhét az időközben feltápászkodott Ambró Pistának, s katonásan tisztelkedve jelentkezett a főgenerális előtt, átadva neki a fejedelem levelét, melyet Bercsényi nyomban felbontott.
A vadászat után újra dús lakoma következett, azután tánc reggelig.
A házi úrnőnek, a háj s Csáky Krisztina grófnőnek eleven kedélye maga is elég lett volna a társaság felvillanyozására, ha nem lett volna az amúgy is csapongó jó kedvben.
Uzon Agnes minden módon igyekezett kitüntetni élete meg
mentőjét, de az csak az ő Zsuzsója körül settenkedett.
Leszkáry Simon itt találta atyját és testvérhugait, (anyja már nem élt), ezért ki is jelentette, hogy most már nem megy át Lesz- kárra, hanem másnap mindjárt visszaindul a fejedelem táborába.
Mindenki igyekezett a jó táncos, jó mulató huszárt marasztalni, de hiába, a kötelesség mindennél elébb való. — A fiatal urak a lovát sajnálták, hadd pihenje ki magát a szegény pára. Erre büszke di
csekvéssel felelt Simon :
— Az a ló a fejedelem istállójából való, annak az apja Arábia gyepjein legelészett, annak csak játék Rozsnyóról idefutni meg vissza;
nem is látszik ám rajta a fáradtság, s holnap már akár futtató ver
senyre is kiáltanék valamennyi itteni lovaitokkal.
— No már azt meg is szeretnénk próbálni, — harsogták egy
hangúlag a fiatalok, — holnap elkisérünk Privigyéig valamennyien.
Másnap kora reggel a vár udvarán toporzékoltak a felnyer
gelt paripák. — A csapat lóra kapott és elindult. Egyszer csak mint valami égi jelenés utánuk vágtat Uzon Ágnes aranysárga pari
pán. Hosszú uszályos, testhez álló lovagló öltönye igézőén tünteté elő szoborszerű idomait. Haja kibomlott a sebes vágtatásban, s mint valami fekete zászló úszott utána a levegőben.
A csapat örömriadallal fogadta a délceg amazont, de ugyan
csak csóválták a fejüket, hogy azt a keményszájú, szeszélyes sárgát választotta.
— Ne féltsenek kegyelmetek engem ! — felelte hetykén, — az én lovam sántít, hát azt nyergeltettem meg, amelyik legközelebb volt. Hálátlanság volna tőlem, ha én is el nem kisérném életem megmentőjét, — lette hozzá egy csábító oldalpillantással Simon felé.
Mikor a Nyitra vize mellett elterülő legelőre értek, megeresz
tették a kantárszárát s egy kis futtatást rögtönöztek ; nagyon kíván
csiak voltak látni az arabus szürkének a virtusait.
Csak ez kellett Uzon Ágnes aranysárgájának. Szügybe vágta a fejét, s prüszkölve ragadta magával könnyű lovasát, neki egye
nesen a Nyitrának. A lovasok mindjárt észrevették a veszedelmet és sarkantyúba kapva paripáikat, vágtattak a szép asszony után, ki
60 —
bár nem birla fékezni megvadult lovát, de erősen tartotta magát a nyeregben. Nyomába nem birt jutni más, csak Laszkáry ara
busa ; neki sikerült eleibe vágni, s épen abban a percben ragadta meg a sárga zabláját, mikor az a Nyitra meredek partjáról egy őrült ugrást akart tenni.
A vad ló hirtelen meghőkölése megingatta nyergében az asz- szonyt úgy, hogy oldalt kezdett lefordulni a lóról, de kéznél volt Laszkáry s egy pillanat alatt felfogta az elaléltat.
Ez az eset véget vetett a további lovaglásnak. Ágnest egy más szelidebb lóra ültették, Laszkárytól pedig elbúcsúztak, aki az
tán legényével tovább folytatta útját.
Mikor a szép asszony kis kezét bucsúzásra nyújtotta, azt mondta lassan Sim onnak:
— Ne feledje el kegyelmed, hogy kétszer mentette meg éle
temet, most már jussa van azzal rendelkezni.
* * *
Egy év telt el a leírt eset óta. Laszkáry Simon Érsekújvárt volt a fejedelem seregében. Egy napon lovas staféta érkezett Tren- csénből és egy illatos levélkét nyújtott át neki.
A levélben apró női írással ez állott:
A levélben apró női írással ez állott: