A
Z 1704-IK ESZTENDEI október hónap 31-én reggeli 5 órakor É rsekújvár nyitrai kapujánál álló labanc strázsa egy hangos
„Halberdót“ kiáltott.
Erre a harcias halberdóra a reggeli szürkületből vidám, bor
ízű hang fe le lt:
— Sose rontsd a gégádat Gáspár; nem látod, én vagyok?!
— Kegyelmed az, fráter Tiburcius ?
— Én vagyok fiam testestül-lelkestül, taligástul meg szamarostul.
— H át már megint fogytán van a csibe meg a tojás?
— A tojás nem volna fogytán, ha a tyúkot is meg nem ettük volna.
— Mi a ménkűnek esznek hát annyit?
— H át mit csináljon a szegény barát egész áldott nap ? Eszik meg imádkozik. Az imádságban nem segít neki senki, azért az egé
szen neki jut. Az evésben azonban minden csütörtökön segít a kommendánstok egynéhány tisztjével, meg a városi elülj áróság, azért abból kevesebb marad a barátnak. Azután, ha beszorít bennünket Bercsényi uram, majd megesszük még a csicsókát is. Hát addig kvestáljon a barát, ameddig lehet.
— H át most merre fordítja a csacsi fülét Tiburcius bátya?
-- Erre próbálkozók Bánkeszi télé.
— Nohát járjon Isten h írév el!
— Isten áldjon meg Gáspár. Azután ne felejtsétek el, hogy magyarok vagytok. Lesz még szőllő lágy kenyérrel.
Az őrt álló hajdú lassan utána morogta a bajúsza alatt: „Lesz még szőllő lágykenyérrel !“ azután megnyitá a kaput.
A barát lassan megindúlt szamaras kordéján, de biz nem for
dult balra Bánkeszi felé, hanem fogta a somfabotját és jókat húzott
a Csacsi füle közé, amely barátságos biztatásra azután az se vette tréfára a dolgot, hanem amolyan farkas-kocogással neki rugaszko
dott a Bessenyőre vezető útnak.
Bessenyőn a szélső ház volt a Szentiványi János uram kúriája.
O maga nem lakott benne, mert Bercsényi főgenerális mellett jár, mint annak főadjutánsa, a családja meg ott lakik a lip tó vármegyei jószágán; itt csak a tiszttartója, nemzetes Csintalan Kajetán uram lakik.
Amint meglátja Csintalan uram, hogy fráter Tiburcius befor
dul a kordájával a mindig nyitott kapun, nagyot kurjant:
— Jóska te, fogj be izibe! Te meg Matyi, kösd be az Isten lovát az istállóba! Csak azután fordult a baráthoz.
— Isten hozott fráterkám, kerülj beljebb! Míg befognak, harapj valamit! Minden rendben van V erebélyen; Léván várnak a pihent lovak. Holnap, mire a fejedelem ő nagysága felkel, hely
ben lehetsz.
O tt bent az asztalon el volt készítve a paprikás szalonna, a jó öreg szilvórium, meg a foszlós fonatoskalács, s nemzetes Csinta
lanná asszonyom szíves kínálása nem veszett kárba, mert fráter Ti
burcius nem ejtett makulát az érsekújvári franciskánus-klastrom becsületén az evést-ivást illetőleg, de meg egyebekben sem, ami majd később ki fog tudódni.
— H át az én kis báránykám, a Juliska leányasszony, hol van ilyenkor? — kérdé a fráter bekukkantva a benyiló szobába.
— Jaj lelkem fráterkám, az csak a kertet bújja, pedig most már ugyancsak puszta.
— No megnézem. Tudjátok^ a páter gvárdián nagyon szereti, ha virág van az asztalon, majd kérek Juliskától az ő szép őszi rózsáiból, hogy ha visszajövök, elvihessem a gvardiáunak.
A barát kiment a kertbe; Juliska már ott leste a kis rácsos ajtónál, s amint tréfásan megszorongatta a kezét a szép fiatal leány
kának, egy levélkét csúsztatott bele, hangosan meg azt m ondta:
— No báránykám, csak készíts egy szép bukétot a páter gvárdián számára, aki nagyon tiszteltet, csókoltat és azt üzeni, hogy egészséges és hogy mindig rád gondol, ha virágaidat látja.
A szép fiatal leánynak élénk pirosság öntötte el az orcáját, s mély tüzü fekete szeméből az édes öröm sugárzott vissza. Apja, anyja, akik szintén kijöttek, nem tudták felfogni, mit tud úgy örülni ez a leány a vén gvárdián üzenetének.
Mi megsúghatjuk, hogy annak a gvardiánnak szépen felkun- korodott fekete bajuszkája, piros nadrágja és sárga csizmája van, az oldalán pedig fényes kard csörömpöl.
6*
— 84 —
F ráter Tiburcius nemcsak a fejedelemnek, meg a klastromnak, hanem az ifjú szerelmeseknek is hű postása volt.
Jóska kocsis az alatt négy kapálódzó csikót fogott egy könnyű kocsiba, melyre fráter Tiburcius könnyedén felkapott, a suhogó egyet cserdűlt s a négy tátos pehelyként ragadta tova a könnyű kocsit a sáros országúton.
Harmadnapra már megint beállított a négyes fráter Tibur- ciussal a szentiványi kúriára. — A csacsi már ott állott az udva
ron a kordéval, mely tele volt rakva csibével, libával, tojással és jóféle masánszki almával, amit Axmann Henrik várkommendans uram különösen kedvel és a csütörtöki vacsorákon bőségesen fogyaszt. A páter gvardián számára meg Juliska kihozta a gyönyörű bukétot, színes őszi rózsákból Összeállítva. F ráter Tiburcius megköszönte a sok mindenféle jót, — adjon az Isten ezer annyit helyette! — azu
tán nagy lompos lépésekkel megindult a kordé mellett Érsekújvárba.
— O tt a kapunál most a H artl Ernő placckommendáns-ezredes né
met muskatérosai álltak vártát. K int állott a káplárjuk is négy le
génnyel, s amint megpillantották a frátert, már előre nyitották neki a kaput, egyetértőn összemosolyogtak, azután gyöngédeden meghú
zogatták a csacsi lekonyúlt füleit. F ráter Tiburcius pedig ezért a nyájaskodásért a markába nyomott mindeniknek egy-egy jókora fekete retket.
Az nap épen csütörtök volt, s még alig esteledett, H ärtl ez
redes-kapitány, meg Bakó Péter, a hajdúk fő vajdája, már a klast
rombán v o ltak ; ott fráter Tiburciussal bementek a gvardián cel
lájába, s valami nagyon fontos beszélni valójuk lehetett, mert be
zárták maguk után az ajtót.
Vacsorához azután Axman várparancsnok is eljött s nagyon megörült a szép masánszki almáknak. Őszi rózsák azonban nem voltak az asztalon, azoknak nyoma veszett, de ha nagyon kereste volna valaki, hát Litassy Bertók hadnagy süvege mellett megtalál
hatott volna belőlük hármat, egy pirosat, egy sárgát, meg egy rózsaszínűt.
* * *
A Selmecbányái béke-tárgyalások meghiúsultak, jobban mondva, meg sem kezdődtek, mert a császári bizottság elnökének, báró Sei
lern miniszternek a dölyfös merevségén megtört a magyarok jóin
dulata és a közbenjáró lord Stepney angol és Hamel Bruininx hol
landi követek minden igyekezete. A császári biztosoknak tán nem is volt egyéb céljuk, minthogy a fegyvernyugvással időt nyerjenek
Heister és a többi német generálisok szétriasztott seregeik össze- szedésére és megerősítésére, és hogy a minden oldalról diadalma
san előnyomuló kuruc hadakat feltartóztassák.
A bizottság tagjai tehát olyan nagy pompával, mint ahogy fogadva lettek, hat lovas, fullajtáros díszhintókban, farkas-kacagá- nyos huszár csapatoktól kísérve, elutaztak Esztergomba.
A fegyvernyugvás hát felbomlott.
A fejedelem Vihnyéről Ipolyságnál álló táborához sietett.
Alighogy itt megpihent, jelentették neki, hogy Érsekújvárból egy francsiskánus barát érkezett fontos üzenetekkel, ki is nyomban bebocsájtatást nyert a fejedelem elé.
Ami ismerősünk : fráter Tiburcius volt. Leveleket hozott H ärtl ezredestől, a fejedelem régi emberétől, továbbá Bogyó Ferenc ér- sekujvári városbiró, Nagy István plébános, Balka János harminca- dos és Grassalkovics János postamester uraktól.
Fontos jelentések lehettek ezek, mert a fejedelem sajátkezűleg rögtön válaszolt rájuk és kegyesen bocsájtá el a barátot.
Azután parancsot adott, hogy a tábor azonnal induljon saját ve
zetése alatt Érsekújvár alá, s odaérkezve a várat nyomban körülzárolja.
Eközben Vak Bottyán generális is megérkezett a Csallóköz felől ladikokkal, gerendákkal, rőzse-kötegekkel és lábtókkal ellátva.
* * *
Ismét csütörtöki nap volt. A franciskánusok klastromába, a megszokott vacsorára jöttek össze a várőrség főbb tisztjei a vár- parancsnokkal együtt, meg a városbeli előkelőbb konfráterek.
A nagy refektorium hosszú asztala csak úgy görnyedt a sok mindenféle jók alatt, amik többnyire a fráter Tiburcius kordéjából kerültek elő. Az uraknak ma különös jó kedvük volt. A pincerna- rium magiszter alig győzte felhordani az öblös cinkannákat.
F ráter Tiburcius azonban nagyon nyugtalan volt, minduntalan el-eltűnt a fráterek külön asztalától. A páter gvardián egy párszor rá is szólt:
— Sedeat fráter Tiburcius, ne szaladgáljon mindig! Inkább mondja el az uraknak, hogy mit látott, hallott, amikor utoljára kinn volt kvestálni.
Axmann Henrik várparancsnok úr is ismételte ezt a parancsot, mert így vacsora vége felé máskor is nagy mulatságuk tellett az uraknak fráter Tiburcius víg tréfákkal és adomákkal fűszerezett meséi hallgatásában.
— Jaj instálom — kezdte a fráter — a legutolsó kirándulásom
— 86 —
alatt sok kalamitás ért engemet. Először is Bessenyőn ért az este.
Be akarok menni éjjeli szállást kérni a Szenti vány i-kur iára, kát ké
rem szeretettel, nem leket.
— Be volt zárva a kapu ? — kérdi a parancsnok.
— Nem volt biz az, könyörgöm, mindig nyitva szokott lenni, de a Plátó semmiféle biztatásra sem akart betérni, pedig már a legfontosabb argumentumokat is alkalmaztam, kogy erre rábírjam.
— Ki az a Plátó ?
— A biz a szamárkám, instálom.
— Hogy mert ilyen nevet adni egy oktalan állatnak?
— Eleinte buksinak kívtam, de sokszor volt alkalmam meg
győződni, kogy ennek az állatnak több esze van, mint sok falusi bírónak, hát azért.
— F olytassa!
— Gondolkozni kezdtem, mi oka lehet Plátónak, kogy nem akar bemenni; míg végre rájöttem ; megérezte bizonyára, hogy Szent- iványi uram is, meg a tiszttartója is nagy kurucok, azért nem akart ilyen kuructanyán éjjeli szállást kérni.
— Eszerint a Plátó jóérzelmű labanc.— Ez a mondás a Nagy István plébános uram száján csúszott ki. Össze is kapta hamarosan az a'kait, de még jobban összehúzta szemöldökeit a várparancsnok.
F ráter Tiburcius azonban, mintha semmit sem vett volna észre, folytatta :
— Megfordítottam hát a rudat a községi biró. Fába András uram portája felé, ide aztán szépen beballagtunk. Kaptunk is jó éjjeli szállást. A kappanokat megetettem, a libákat megitattam, Plátót meg odakötöttem a karéhoz, és meghagytam neki, hogy vigyázzon a tojásokra; magam pedig befordultam a házba ahol jó vacsorát kaptam, azután lefeküdtem a vetett ágyba, Fábáné asszonyom meg rám borított egy félmázsás dunnát, ami alatt úgy éreztem maga
mat mint a disznósajt a présben.
— Talán jól bepityizáltatok a bíróval, fráter?
— Nem lehetetlen, mert borzasztó álmok kezdtek környékezni.
Az utcáról a betett ablakokon keresztül zűrzavaros lárma szű
rődött át tompán. A parancsnok kiküldött egy hadnagyot, nézné meg, miféle részeg katonák zajonganak.
— Csak folytassa, fráter Tiburcius!
— Azt álmodtam, — megkövetem alázatosan becses fejeiket mind közönségesen, — hogy én vagyok a Plátó s a főkommendáns uram ő kegyelme ül a hátamon.
— No ez ostoba álom volt, — jegyzé meg a parancsnok.
— Magam is így gondolkoztam, mert egyszerre felágaskodtam a hátulsó lábamra, ledobtam a kommendánsomat és elordítottam magamat: „V ivát Rákóczi!“
„Csrum p!“
Nagy csörömpöléssel beszakad a refektorium egyik ablaktáb
lája s az utcáról ezer torok ordítása hallik be:
„V ivát Rákóczi!“
Az urak felugranak az asztaltól, csak Axmann várparancs
nok maradt ülve halotthalvány an, mintegy megkövülve a rémület
től. Észre sem vette, hogy két kuruc tiszt közre fogja, s mint hadi foglyot magukkal viszik.
Érsekújvár híres nagy erőssége egy ágyúlövés nélkül a ku
rucok kezébe esett.
Hogy történhetett ez ?
Azok a levelek, melyeket fráter Tiburcius a fejedelemnek Ipolyságra vitt, adtak hírt neki azokról az előkészületekről, amiket az ő hű emberei a falakon belül apróra elintéztek.
Másnap nagy áldomás és „Te Deum landamus“ volt, vigadott az egész város, csupán egy ember nem vett részt a nagy vigasság
ban, s ez fráter Tiburcius v o lt; ő már hajnalban felszerszámozta Plátót s elindult kordéjával az ismert úton Bessenyő felé.
A Szentiványi-kuriához érve, Plátó minden biztatás nélkül szépen befordult a nyitott kapun. (Sohsem is ellenkezett ő azelőtt sem !) Csintalan uraméknál tartották ők aztán az áldomást, szűk baráti körben.
I tt azután fráter Tiburcius töviről-hegyire elbeszélte sorát a vár bevételének.
— A Csallóköz felőli törött résekhez ladikokon jöttek át éj
nek idején szép csöndben a kurucok, magukkal hozva a létrákat és a rőzse-kötegeket.
A résnél H ärtl ezredes-kapitány német muskatérosai és Bakó Péter hajdúi voltak őrálláson, s ezek már régen a fejedelem részére voltak megnyerve.
A muskatérosok, meg a hajdúk azután szép csendesen felhu- zogatták és beeresztgették a kurucokat. Litassy Bertók volt a haj
dúk egyik hadnagya.
— Te Kajetán, ha láttad volna azt a gyereket! Mikor már egy kompánia kuruc benn volt, hogy' rohanta meg velük a várbeli németeket, hogy’ fegyvereztes le őket egymásután, mielőtt csak egy
- 88 —
lövést tehettek volna, hogy’ fogta el a vacsoránál a főkommen- dánst! . . . Hiszen ismered őt, atyádfia is szögről-végről, de nem akartál róla hallani sem, mert labancnak hitted, pedig ő mindig híve volt Rákóczinak, de hát nem szabadulhatott ki a várból. Most már látod, hogy ott benn jobb szolgálatot tett ügyünknek, mintha künn lett volna.
Az ország legerősebb vára egy ember veszteség nélkül Rákóczi kezébe került, s ebben nagy érdeme van Litassy B ertóknak; ki is nevezte a fővezér nyomban főhadnagynak, s nem vetek neki két hónapot, hogy kapitány lesz a gyerekből. Most már csak megen
geditek neki úgy-e, hogy kilátogasson hozzátok.
— Meg, bizony meg, — bólintgattak az öregek, — de hát a te érdemeidet Tiburcius, hogyan fogják megjutalmazni? Te meg
szöktél még az áldomás elől is — s elbújsz itt nálunk, mikor ju talom osztogatás van. De énelőttem említette Szentiványi uram, hogy mi van ígérve. Felszentelnek páternek és gvardián leszel Szécsény- ben; holnap lesz a napja, hogy felkeresem és emlékeztetni fogom az Ígéretek beváltására.
— Hagyd abba Kajetán, ha szeretsz. Én nem vágyódom sem
mire. Nekem elég a saját érzésem, hogy mint igaz magyar megtet
tem kötelességemet. — Én már csak itt maradok az én Plátóm- mal, nagyon összeszoktunk mi m ár; nekem minden gvardiánságnál nagyobb örömet okoz, ha bejárhatom a faluimat s meglátogathatom az én ismerőseimet, akik engem szeretnek.
Juliska áhítattal hallgatta ezeket a beszédeket, s addig-addig settenkedett a fráter körül, míg egyszer csak kicsente annak a csuklyá
jából azt, amiről bizonyosan tudta, hogy ott van: azt a kis rózsa
színű levélkét; — mert fráter Tiburcius nem csak a hazáját meg a klastromát szolgálta hűségesen, hanem azokat is, akik egymást igazán szeretik.
HECKINGEN.
■-BERCSÉNYI FŐGENERÁLIS HADAI Nyitrán és környékén feküdtek.
U Fürge lovas portyázói beszáguldozták a vidéket fel Modorig és le a Csallóközig.
Egy Nagyszombat felé haladó lovascsapatot Réthy Dániel kuruc kapitány vezetett fel a Blava patak mentén.
Bucsány alatt egy magános malomnál a kurucok pihenőt tartottak. Ot-hatszáz lépésnyire a malom körül felállottak a lovas őrszemek, a nyeregkápára fektetett karabélyokkal.
A csapat lovai a malom körül levő gyepen voltak kipány
vázva és abrakoltak. A legénység a malomból kihozott nagy kon- dérokban birkatokányt pörkölt. A szalonnazsiron pirított vörös
hagyma illata egész az őrszemekig hatott és étvágygerjesztőleg csiklandozta a szemfüles legények orrát.
A molnárné, egy tűzrőlpattant szőke tót menyecske, a leg
finomabb lánglisztből túrós, tepertős, kapros csuszát készített a tiszt urak számára.
Szép májusvégi nap volt.
Egyszerre az egyik őrszem jelt ád, hogy Nagyszombat felől valami lovasok közelednek, de csak négyen, és hogy fehér kendőt lobogtatnak.
— Mindenki maradjon veszteg! — parancsolja a kapitány,
— két huszár menjen eléjük s vezesse őket ide. ,
Napirenden volt abban az időben, hogy a labancok átszök- döstek a kurucokhoz.
Réthy kapitány lel se kelt a diófa alatt levő lócáról, az asztallá alakított malomkő mellől, mikor a két huszár a négy idegen lovast bekisérte s azok a lóról leszállva eléje léptek.
— 90
Pedig érdemes volt azokat közelebbről is megtekinteni.
Az első, aki előlépett, egy liórihorgas sovány alak, olyan idegenszerű vértesforma pruszlikban, liegyesvégű sisakkal és vöröses
szőke kecskeszakállal. Oldalán fityegő bosszú egyenes spádéját a földre támasztva, büszkén és mereven állott meg a kapitány előtt.
A többiek a háta megett sorakoztak.
A kecskeszakállú megszólalt ném etül:
— A nevem Guido Freiherr von Bärenhausen, hohenzollerni major. Ez az úr itt magister Dominik Schneiderius, chirurgus és alchimista, Sigmaringen hercegségből. — Egy kancsalszemfí kis emberkére mutatott, aki pofoncsapott Napoleonkalappal a fején, fekete posztóból készült félig katonai, félig polgári szabású sárga gombos kabátban, rézforgantyús gyiklesővel igyekezett katonásan állani karikalábain s tudományos férfiúhoz illő tekintélyes komoly ságot fejezni ki szögletes ábrázatjával és kancsal szemeivel.
— Ez meg itt a szakácsom Löffelholz Chrisostomus, heckin- geni születés. Kiváló művész a magasabb főzésben. A főztét már annyira megszoktam, hogy nem bírnék élni nála nélkül, kivált itt ebben a paprikás országban, azért magammal hordozom.
A szakács egész mivolta hasonlított egy heckingeni gombóc
hoz, tulajdonképpen három gombóchoz, a legnagyobb gombóc ké
pezvén a törzsöt, egy kisebb a fejet és egy legkisebb az o rro t; ez utóbbi azonban szilvásgombóc, mert ép olyan kékes, vöröses erekkel van átfuttatva.
A kezéről, lábáról nem is érdemes beszélni, azok olyan rövidek és vékonyak.
— Ez pedig a vadászom ! — fejezi be a bemutatást a báró, egy nyurga fiatal legényre mutatva, akin a hátára felpakk olt tömött iszákon kivül semmi figyelemreméltó nem mutatkozott.
A kapitány azután megkérdezte, hogy mi járatban vannak.
Réthy kapitány mosonymegyei ember lóvén, tudott németül, de ezek úgy öblögették a szájukat és úgy nyeldesték a szava
kat, hogy csak nagy nehezen bírta megérteni, hogy felajánlják szolgálatukat a fejedelemnek s egyenesen hozzá kívánnak vezettetni.
Réthy csak annyit mondott: — Jól van, maradjanak velünk, harmad napra visszatérünk Nyitrára a fővezérhez, az majd eligazítja a dolgukat.
Ebben a báró is megnyugodott, csak azt kérte ki, hogy en
gedjék meg az ő szakácsának, hogy hamarjában egy úri ebédet készíthessen.
Megengedték.
Löffelholz mester neki is látott azonnal. A nyeregkápájáról leoldotta a kasztroljait, előszedte a késeit, kanalait és szemlét tartott a ház körül. Volt egy kis kézi hálója is, azzal a zúgó felett fogott hamarjában vagy 20 darab zöldbékát; az udvaron összeszedett egy csomó papsajtot, a patakparton libasalátát, a kertben sárga
répát, kalaráb ét; a molnárnétól kért vajat, grizt és csurgatott mézet.
Egy óra múlva már feltálalta az úri ebédet mely állott kirántott békacombokból, papsajtból készült spinóttal garnirozva, azután egy császári korona formájú süteményből, mely a többi dolgokat tar
talmazta művészileg összkotyvasztva és formában megsütve. A korona tetején most érő apró cseresnyéből ki volt rakva valami figura; lehetett az galamb, elefánt vagy krokodilus.
Mindazt felrakta a malomkőasztalra és egy kecses taglejtéssel meghívta az urakat a ,,diner“-hez.
A kuructisztek azonban nem érezték magukat annyira bűnö
söknek, hogy ilyen ebéd elköltésének a penitenciájára méltók vol
nának ; különben is már jóllaktak a legénység pörköltjéből, meg a molnárné pompás csuszájából.
Azért átengedték a malomkövet minden nyalánkságával együtt a német uraknak és jó messziről szánakozó gyönyörűséggel nézték, milyen mohón fogyasztják azok a fejedelmi ételeket és csak várták, mikor fog már rajtuk kitörni a hascsikarás meg egyéb efféle kórság; minthogy azonban ilyesmi nem mutatkozott, a kapitány nyergeltetett s a csapat az új vendégekkel együtt megindult.
Nagyszombat alatt megpillantottak egy német portyázó csa
patot, amely vágómarhákat hajtott. Nem sokat tanakodtak, neki vágtak. Guido Freiherr von Bärenhausen is kihúzta rozsdás spádéját, magiszter Schneiderius is a gyiklesőjét, s hopp! kénytelen-kelletlen csak vágtattak a többiekkel. A sebes vágtatásban a szakácsnak úgy összecsattogtak a kasztroljai, hogy az ellenség már magától ettől a rettentő csattogástól is bizonyára megfutamodik vala, ha a fáradt sovány gebék a vágtatást tovább birták v o ln a; de bíz őkelmék lassan elmaradoztak s egy terebélyes vad körtefa alatt szépen megvárták, míg a kuruccsapat megint visszatér, hozva ma
gával 50 darab ökröt, meg egynéhány labancfoglyot lovastul.
A kurucokban nem esett kár, hanem Hohenzollern, Sigma- ringen és Heckingen hercegségek szülöttei biztosnak vélt pozíciójuk dacára, vagy épen emiatt kénytelek voltak vérüket ontani új hazájukért. A vadkörtefában ugyanis darazsak laktak, a
leg-- 92
vérengzőbb fajtából való lódarazsak ; ezek a nagy kasztrolcsattogásra felriadtak és kizúdóltak a lyukaikból s csunyáúl összemardosták a fa alatt pihenő' vitézeket. Löffelholznak az orra annyira megdagadt, hogy teljesen felbomlott az ábrázatában eddig fennállott összhang,
— egy érett uborka keveredvén a gombócok közé.
— egy érett uborka keveredvén a gombócok közé.