EGY GUERILLA-VEZÉR
II. A PÓ STAG ALAM B
Meg kell előznünk az elmondottakat néhány nappal.
Komárom városának egyik csinos házában lakott ez időben egy előkelő állami tisztviselő, Barczally Boldizsár, kinek fia a Gör
gey seregében főbb tiszti rangot viselt, s az öreg úr ezen körülmény
nél fogva, de hivatalához képest is élénk és sajátszerű összekötte
tésben állott a Görgey seregével és természetesen Komárom vár
őrségével is.
Itthon családja csak egy lö éves gyönyörű leánykából állott, de házában csaknem naponkint megfordult a várőrség néhány főbb tisztje s ezek között távoli rokona, Sebő Lajos is, egy fiatal leány
képű honvédhadnagy.
Ahogy belépünk, épen nagyobb társaság van együtt, csupa honvédtisztekből álló.
Aranka, a kedves gyermekleány, a zongoránál ül s valami etűdöt játszik, melyhez szörnyű lelkiismeretességgel veri a taktust egy hosszú szőke hajú és kecskeszakállú egyéniség, a zongoramester.
Mellette áll Sebő, aki nem annyira a zenedarabon, mint inkább a kedves alakon mereng. Szemei elmélázva kisérik a billentyűkön táncoló formás fehér ujjakat, s a mogyoróforma rózsaszínű körmöcskéket, s mintha nézésében valami hipnotizáló erő volna, az ujjak megtagadják a szolgálatot s a kis leány abban hagyja a játszást.
A zongoramester ugyan másként magyarázza a dolgot; azt mondja, hogy a billentyűk még nehezen járnak, ami nem csoda, minthogy a hangszer még egészen új, hisz csak nem rég érkezett Bécsből, ő maga szállította ide Trollmanntól.
172 —
Sebő azt indítványozza, hogy menjenek le inkább a kertbe.
Aranka örömmel fogadja az indítványt, hisz ép maga is oda vágyott.
Amint a verandáról a terjedelmes kertbe lépnek, egy egész sereg galamb repül a kis leányra, úgy hogy egészen ellepik vállait és kiterjesztett karjait.
Aranka nevükön szólítgatja és eperszájából eteti őket.
Olyan elragadó kép, hogy Sebő maga is szeretne galambbá változni.
Egyszerre azonban a levegőből lecsap egy újonnan érkezett galamb, a többiek elröppennek s az újonjött foglalja el heJyöket a kis úrnő vállán.
— Nini a Zefir! A kedves Zefir ! H át megjöttél ? Mit boztál tőle?
Zefir szétterjesztí szárnyait, s engedi a puha ujjakat tollai között kutatni. Szárnyának egyik tolláról a kis ujjak ügyesen egy vékony papirtekercset bontanak le ; Aranka mohón kezdi annak apró betűk
kel Írott tartalm át olvasni, azután odanyújtja azt Sebőnek. Mikor az is átolvasta, futottak be vele mind a ketten a társasághoz, hol a levélkét a házigazda fennhangon olvasta föl vendégei előtt. A levél tartalma a következő v o lt:
„Kedves Atyám! Seregünk Váctól Ipolyság - Léva felé vonul.
A Garamnál azonban minden valószínűség szerint támadnunk fog kelleni. A zt hisszük, hogy mi a balszárnyon lépünk először akcióba.
Elszántan és jó kedvvel megyünk mint mindig, de lőporunk szűkén van, s ez a tisztikart aggasztja. Ha valami csodamódon ide vará
zsolhatnátok gazdag raktáratokból néhány mázsát, győzelmünk biztos volna. Különben egészséges vagyok s ölellek Arankával együtt, szerető fiad Géza.“
— Szegény fiam ! — szólt az öreg Barczally — olyan csoda meg nem történhetik. Már csak a szuronyhoz folyamodjatok, mint szoktátok, ha elfogy a puskapor. Innen most nektek lőport szállí
tani lehetetlenség. Az osztrák sereg valószínűleg Érsekújvártól nyomul elétek. Egész Mátyusföldjén s a Felső-Csallóközben osztrák lovascsapatok portyáznak. Mi itt Komáromban körülrekesztve ostromzár alatt állunk s egészen el vagyunk zárva Görgey seregétől.
— Szegény Géza! — sóhajtott Aranka. — Oh ha én küld- hetnék neked az én galambjaim által, amit kívánsz . . . Ugyan Lajos, talán mégis lehetne módját ejteni, hogy küldhetnénk Gézá- éknak néhány mázsa lőport. Ugyan kérem, gondoljon ki valam it!
A tisztek mosolyogtak ezen a gyermeki okoskodáson, s külö
nösen azon, hogy a kis leány épen a leggyerekebb tisztbe helyezi bizalmát; persze a gyerekek összetartanak s hisznek a csodákban is.
Es csakugyan, Sebő hadnagy nagyon elmélyedve és komolyan kezdett gondolkozni arról a módról, hogy az imádott lénynek kí
vánságát teljesíthesse s egyszersmind baj társain is segíthessen A bécsi zongoramester még mindig ott motozott az új hangszer kórul s egy szót sem értett az egész társalgásból. Sebő véletlenül reá pillantott s egy eszmétől megkapatva, hirtelen hozzá lépett s azt kérdé tőle halkan:
— Mester ú r ! megvan még ennek a zongorának a ládája és szállítólevele?
A válasz igenlő volt.
— És önnek is van útlevele úgy-e ?
— Hogy ne volna.
— Rendelkezésemre bocsáthatja néhány napra?
— Addig, amíg itt vagyok, nincs rá szükségem; ha el nem veszti, szívesen.
— Köszönöm, vissza fogja kapni.— S ezzel az ezredes elé lépett.
— Ezredes úr, ha rendelkezésemre bocsát 12 mázsa lőport, s ad nekem egy heti szabadságot, én megkísérlem azt átszállítani Görgey seregéhez.
— A ménkőbe öcsém! arra mégis kiváncsi vagyok, hogy mikép? Tán feltaláltad a kormányozható léghajót?
— Nem léghajón, csak amolyan vizi evezősön. A Duna jobb partja szabad. Innen az éj leple alatt kis hajóval, megbízható ügyes legényekkel a kiosonást meg merem kockáztatni. Azután jól felke
rülve a Dunán, mintha Bécsből jönnénk, kikötünk valahol a bal
parton, s minden gyanút eloszlatandó neki vágok az ellenség főtá
borának. Nagyon jó útlevelem van, ennek a jó német úrnak a szívességé
ből, aki el nem árulhat, mert itt marad. Ez tervemnek fővázlata, a részleteket még bővebben kidolgozva fognám ezredes úr elé terjeszteni.
Az ezredes, ki eleinte csak mosolygott, kezdett mindinkább komolyabbá válni. A fiatal tiszt oly meggyőzőleg, annyi önbizalom
mal beszélt, terve kivihetőségét oly nagy valószínűséggel támogatta, hogy az ezredes is kezdett a dologgal komolyan foglalkozni.
— Öcsém, hadnagy úr, a fejeddel já tsz o l!
— Hát hisz a katona minden nap azzal játszik mostanában.
Ezt bizony senki sem tagadhatta, s beható megbeszélés után, melyben most már a többiek is részt vettek, megállapították a kalandos, és merész tervet, melynek am ily ügyes, oly vakmerő kivitelét láttuk.
— 174 —
i n . EGY DARAB SÁRGA RÉZ, EG Y DARAB F E H É R RONGY ÉS EG Y DARAB VÖRÖS FA.
1849. augusztus 13-án letette Görgey a fegyverét a muszká
nak, s vitéz tábornokait kényére-kegyéré boesáj tóttá — nem a muszkának, hanem annak az ellenségnek, melynek már a homlo
kán tombolt.
A történelem még nem mondhatott ítéletet arról, vájjon áruló volt-e Görgey vagy nem ? De azt a tényt, hogy baj társait kiszol
gáltatta a bakónak, míg a saját életét megmentve, az osztrák kor
mánytól kegydíjat fogadott el, — ezt a tényt Clio nem fogja arra a lapra írni, ahová az igazi hősök nevét szokta jegyezni.
Sötét szomorú felhők borultak a haza egére. A nemzet egyik fele bujdosásban, a másik fele börtönben siratja eltiport szabadságát.
Az országutakon lovas zsandárok cirkálnak, mindenkit meg
állítanak és ki vallatnak.
Néhány nappal a világosi fegyverletétel után ott valahol Érsekújvár körül az országúton halad egy megviselt járómű. A szekér megrongálva, a lovak elcsigázva. A kocsisban alig ismerjük fel Csalamádé Péter régi ismerősünket, úgy kiverte a hathetes sörte a borotválatlan állát. Az egész ember lesoványodva, a ruha róla lerongyolódva, csak az örök pipa van a foga közé szorítva, de mintha az sem füstölne olyan bodorosan, mint annakelőtte. O is onnan jön, ahol a fegyvert letette a magyar sereg. Mióta azt a zongoraládát fuvarozta, alig volt egy pár hétig otthon, minduntalan fuvarba já rt a hadakkal, ami különben amúgy is szenvedélye volt H a a magyarok eleresztették, akkor a németek fogták fuvar alá;
ha azoktól megszökött, megint csak a magyar sereghez k erü lt;
fuvarosra mindig és mindenütt szükség volt. Most már nincsen;
mehet, amerre lát.
H át csak döcög haza felé, amint a lovainak tetszik; csak néha csap egyet közéjük elnyűtt ostorával, mikor aztán a sovány pejek kocogásra kapnak.
Péter gazda lecsüggeszti a fejét, mintha elnyomta volna az álom, voltaképpen pedig csak nagyon mélyen elgondolkozik az állapotokról. Úgy szorítja szíve környékét valami kimondhatatlan fájdalom, hogy még a pipája is kialszik a szájában, s nem is venné észre, hogy az út szélén az ő kocsijával versenyt egy tót leány gyalogol, ha az meg nem szólítaná tótúl, hogy vegye fel kocsijára.
Péter gazda valami keveset konyított a Szvatopluk nyelvéhez, sok fuvarozásai közben ragadt rá valami belőle.
Megállítá hát lovait s helyet mutatott a leánynak a hátulsó ülésen. Olyan ösmerősnek tetszett neki ennek a leánynak az arca, de még a hangja i s ; de ha az ember annyi földet bejár, hát sok emberarcot lát, sokkal meg is ismerkedik, azután megint csak elfelejti. Nem is sokat törte Csalamádé Péter azon a fejét, hogy hol láthatta ezt a leányzót, hanem unaloműzésből beszélni kezdett vele, már t. i. amennyire a nyelvét engedelmességre bírta kény
szeríteni, hogy megküzdjön az egymás tetejébe ágaskodó mással
hangzókkal.
Annyit megértett a leánytól, hogy Komáromba szeretne bejutni, ahol rokonai laknak, de hát az most körül van kerítve orosz meg német hadakkal, bent meg még tarja magát Klapka.
Szörnyen megcsóválta a fejét Csalamádé Péter, mikor a leány komáromi rokonairól beszélt, akikhez minden órán be akar jutni.
H át hiszen Komáromban is lakhatnak tótok, de még bizonyo
sabb, hogy Hankának ott kedvese van valamelyik honvédzászló
aljnál.
Csalamádé nem volt kiváncsi ember különben, de most még
is úgy megszállta a vágyódás megtudni, hogy Hanka mit visz a rokonának abban a kis bátyúban, amit olyan nagyon féltve őriz.
Úgyannyira erőt vett a kiváncsiság Csalamádé uramon, hogy maga is elszégyelte magát, mikor egy kis erdőnél Hanka leszállott a kocsiról, ő meg bepillantott a kocsin maradt bátyúba. De amint annak tartalm át meglátta, mindjárt tisztában volt mindennel, még az is mindjárt az eszébe jutott, hogy hol találkozott ő már egy
szer ezzel a — — Hankával.
Pedig abban a batyuban nem volt egyéb, mint egy darab sárga réz, egy darab fehér rongy, meg egy darab vörösfa.
Szörnyen beszédes kezdett lenni ezután Péter gazda, kegyet
lenül törte azt a keserves tót nyelvet, tetszés szerint belekeverve a magyart úgyannyira, hogy tulajdonképen több volt abban a magyar, mint a t ó t ; de azért úgy látszott, hogy Hanka nagyon jól megér
tette Péter bácsit, aki elmondotta neki, hogy Komárom felé most nem tanácsos menni, mert ott a környéken nagyon sok a katona, s azok ilyen csinos leányzót bizony nem eresztenének keresztül a tá
boron anélkül, hogy jól meg ne ölelgetnék s hogy a batyuját meg ne vizitálnák. Hanem ha átvágnának arra a Mátyusíöldje felé,
— 176 —
amerre ő maga is igyekszik, ott egy félreeső faluban találhatnának egy öreg embert, aki a fiatal leányával kiszorult Komáromból, az majd tán tud valamit mondani a rokonairól.
Bankának úgy látszott, hogy Csalamádé uram már az igazi nyomon van, hát csak ráhagyta, hogy csak arra vigye, amerre akarja.
Alkonyat felé aztán megérkeztek abba a bizonyos kis faluba.
O tt a falu végén állott egy régi nemesi kúria. Csalamádé Péter, mint aki itt már jó ösmerős, egyenesen behajtott az udvarra. A tornácon állt a házi gazda Barczally Boldizsár és mellette a kis Aranka.
Hanka leugrik a kocsiról és egyenesen ráborúl az öreg úr vállára, azután meg az Arankáéra.
Azok pedig egy cseppet sem botránkoznak meg rajta, hogy egy tót parasztleány ilyen merészségre vetemedik, hanem inkább ők is össze-vissza ölelgetik.
Azután kiveszik a Péter által utána hozott batyúcska tartal
mát, azt is sorban összecsókolgatják és hirtelen elrejtik; azután nagyon halkan mondanak valamit Hankának, akin erre bosszankodás, majd izgatott nyugtalanság látszik és még erősebben szorítja keblére Arankát.
Az öreg úr pedig lemegy az istállóba, hirtelen befogat két jó lovat egy könnyő bricskába s azzal feltuszkolják Hankát a szekérre.
Aranka átad egy kendőt megrakva jóféle útravaló elemózsiával;
egy érzékeny „Isten veled“ — — s a kocsi elrobog.
Olyan bánatosan néz az udvarból kigördülő kocsi után Csala
mádé Péter, még szomorúbban az öreg Barczally, de szívszakadva és szeméből omló könnyekkel Aranka.
S aztán még most is ott nézné azt a ligeterdőt, melyben a kocsi már régen eltűnt, ha apja be nem szólítaná a házba.
O tt bent egy kis szobában, egy fali fülkébe van már betéve Hankának itt hagyott batyuja: benne egy darab sárga réz, egy darab fehér rongy, és egy darab vörös fa. A sárga rézdarab a 9-ik honvédzászlóalj pecsétje, a fehér selyemrongy a zászlójából való, a vörös fadarab pedig annak a dicsőséges zászlónak a nyeléből.
Az öreg Barczally sajátkezuleg falazza be a fülkét, mely az ereklyéket magában rejti, a leánya adogatja kezébe a téglát.
Alig hogy készek a munkával, egy zsandár-patroll vágtat be az udvarra.
A házigazda maga is rendőri felügyelet alatt van, s már is fogoly a saját házában, melyet nem szabad elhagynia addig is, míg megidézik birái elé! Most azonban még más valakit is keresnek a zsandárok, valami Sebő nevfí honvédtisztet; kutatják, hogy ki ment innen el egy óra előtt kocsin.
Megesküszik rá az egész cselédség, hogy csak egy tót szol
gálót vittek át a másik faluba; Csalamádé Pétert pedig — mintha a föld nyelte volna el — nem találják sehol.
H át bíz az öreg Barczally sem kerülhette el a hazafiak álta
lános sorsát. (5 is megülte Kufsteint, s annak vastag falai között eleget ráért gondolkozni kis leányáról, akit egyik nagynénje vett magához s aki már azóta nagy leány is lett, meg Géza fiáról, aki ott bujdosik valahol idegenben azzal a Sebő gyerekkel, akit szintúgy szeret, mint a tulajdon fiát.
Hanem hát öt—hat esztendő leforgása alatt csak történik valami örvendetes esemény a magas régiókban, minekíolytán a szegény rabok közül is kieresztenek egyet-kettőt, a bujdosókból is amnesztálnak egynéhányat.
IV . AZ ÁNGLÜS.
Megint Komáromban vagyunk. A hajóállomáson sok kiváncsi, meg fuvarosnép várja a bécsi hajó megérkezését.
A fuvarosok között megismerjük Csalamádé Péter barátunkat.
Ezúttal könnyű festett szekérkéje van függő bőrülésekkel. Jó sárga lovai nyugtalanul harapdálják a zablát, ő maga azonban egész nyugodtan rágja vígan füstölő tajtékpipájának meggyfaszárát.
A hajó végre megérkezik. Sok utas száll ki belőle.
Ami figyelmünket egy ánglus vonja magára. Bajusztalan, csak szőke pofaszakállal ékeskedő üde arca megnyerő. Vastag, tarka plaidjét, duzzadt bőrtáskáját nem adja ki kezéből.
Csalamádét megpillantva, egyenesen féléje tart, az pedig mint afféle gyakorlott fuvaros készséggel siet előre, kiveszi az utas ke
zéből a bőrtáskát s azt kocsijába teszi, megszólítani azonban nem meri, mert látja, hogy az valami nagy úr és idegen kinézésű ember, akivel nagyon bajos lesz magyarul beszélni.
Az áuglus sem szól semmit, csak fel hág a kocsira. Felül Csala
mádé Péter is.
Somogyi Gy. Nagy időkből kis tört. J 2
— 178 —
De hát végre mégis csak tudni kéne, hogy hát hová akar menni az ánglus.
Hátrafordúl hát és várja a parancsot.
Az angol nem szól, csak néz mosolyogva Péterre.
Péter is csak bámúl, bámúl, mintha nyiladozni kezdene emlé
kezete sötét kamarájának az egyik ablaka.
Végre az utas remegő hangon szólal meg magyarul. Jól ismert hang ez Péternek. Mintha csak a puskaporos hadnagynak, vagy a Hankának a hangját hallaná.
— Várnak-e ott rám Péter bácsi?
— Várnak bizony főhadnagy uram!
— Mindnyájan Péter bácsi?
— Mind — mindnyájan főhadnagy uram !
— Ő is Péter bácsi?
— Ő még legjobban!
— Akkor hát oda hajtson Péter bácsi, de olyan gyorsan, ahogy csak a csikók bírják.
I. A KARIKÁS.
A
Z ŐSTERMÉSZET OLTOTTA be az emberi vérbe a hadakozás szen- vedélyét. Már a legelső két testvér sem bírt megférni a foldtekén, az egyik bírni akarta az egészet, azért leütötte a másikat. A világ- történelem nem áll egyébből, mint véres harcok folytonos láncolatából. A történelem lapjairól azok a koronák ragyognak le legfénye
sebben, amelyek legtöbb vérben fürödtek. És ez így fog tartani mindaddig, míg megint csak két ember marad a földgolyón, azok fogják megvívni az emberiség legutolsó harcát.
A Schwarz Bertoldok, Armstrongok és Ucháciusok nevét a krónikák tovább fogják megőrizni mint a Guttenbergekét, Fultonokét vagy Edisonokét.
Si vis pacem, para bellum, — azt tartják a fejedelmek kor
mányai, folytán hangoztatva, hogy a háborúhoz való nagy előké
születek egyedül a béke biztosítására történnek, s ezzel olyan nehéz terheket rónak a békét óhajtó nép vállaira, hogy maga ez a fegy
veres béke is épen olyan pusztítást visz véghez az emberiség sorai között, mintha háborút viselt volna.
Hajdanában csak a fegyverkovácsok, ma már azonban a technikusok ezrei foglalkoznak újabb és pusztítóbb fegyvernemek feltalálásával.
A Kain furkós botjától a Manlicher-puskáig sokféle fegyver
nemmel pusztította egymást a háborgó emberiség.
12*
— 180
-A dákok láncos golyóit, a teutonok csatabárdjait, a perzsák nyilait, a hunnok csillagos buzogányait, az uszkók kőparittyáit, a görögök hajitó dárdáit, a rómaiak faltörő kosait, a hussziták csép- hadaróit, a lengyelek egyenes kaszáit a múzeumok falai közé szo
rították az öldöklés művészetében haladó kor modernebb harci eszközei, s mégis a X IX . század közepén, a magyar szabadság harcban, az itt elősoroltaknál is primitívebb fegyver keltett bámu
latot és rettegést azon hadsereg előtt, melynek kebelében a congreve- rakéták isszonyú eszméje született.
Ez a félelmes fegyver volt a karikás o sto r; erről a fegyverről fogok egy rövid, adomaszerű, de valósággal megtörtént epizódot elbeszélni.
* *
Hogy kis történetemet megkezdhessem, 56 esztendővel hát
rább és 150 kilométerrel lefelé kell szállanom. A magyar szabad
ság hajnalhasadása s a nagy alföldi rónaság történetem kezdetének ideje és helye. Egy fénylő pontocska abból a hajnalhasadásból, egy pusztai kis tanya abból a nagy rónaságból.
Egy parányi részlete a nagy éposznak az, amit itt elmondok;
de néha egy, tárcánkból elővett kis fotográfiával is kelthetünk érdeklődést, kivált ha az a fotográfia előttünk ösmerős tájat vagy alakot mutat.
A Duna és Tisza között elterülő végtelen rónaságon egy magá
nos lovas üget egy kis tanya felé. Szép festői alak. Tulipánokkal ki varrott szűre bal vállára vetve, daru tollas pörge kis kalapja jobb szemére nyomva, patyolat ingének bő újját duzzasztja az alkonyi szellő. Vállára omló göndör hajával, tömött kis bajszával, villogó fekete szemeivel —, típusa az alföldi csikósbojtárnak.
Mikor még magunkfajta felföldi ember a nagy messzeségben alig látná meg a tanyai kis házat, már az ő sasszeme a sugár kútágast is látja, s még néhány percnyi ügetés után már azt a piros kendőt is észreveszi, mely a kútágas mellől feléje integet.
Édes borzongás fut erre végig a legény idegein, amit tán a lova is megérez, mert minden nógatás nélkül sebesebben kezd ügetni a tanya felé.
A pusztai pásztornépnek a lova m indene; a babája után — ha van neki — a lovát szereti legjobban, mert nagyon is reá van u talv a; lova nélkül nagyon elhagyatottnak, nagyon gyámoltalannak érezné magát. A lovának lekötelezettje, mert az teszi lehetővé
neki, minden munkájának, minden céljának gyors végrehajtását. Ha zivatar jön, az védelmezi meg otet, mert mint egy védőfalhoz, úgy áll a lova eleje mögé. Ha alszik, az virraszt fölötte, s ha baj van a ménes körül, egyet nyerít, vagy gyöngéden fogai közé fogja a szűre gallérját és úgy költi fel gazdáját.
Még ha nagyon kapatosán megy is haza valami erős csárdái mulatozásról, s jobbra-balra bólogatva alszik a nyeregben, a lova olyan szépen, olyan ringatva viszi haza, úgy vigyáz rá, mint a dajka a bölcsőben fekvő kisdedre. Hogyne szeretné hát, hogyne volna hálás iránta, hisz a lova neki egyedüli s legjobb barátja.
A kúthoz érve, leugrik a legény lováról és a nyakába borúi a reá várakozó leánynak.
A leány egy pusztai vadrózsa, melyre a szabad természet rá halmozta minden bubáját. Milyen szép, egymáshoz illő pár ! Gyö
nyörködve néz rájuk a lemenő nap, s mintha gyönyörében megái - lana a látóhatáron, hogy arany tengerben füröszthesse, biborba borít
hassa az egymás vállán nyugvó gyönyörű pár em bert! . . .
A legény nem mondja kedvesének, hogy hol járt, mi dolog
ban volt, de a leány tud a lelkében olvasni.
— H át csakugyan elmégy? — kérdi szomorúan.
— Elmegyek Juliskáin, hisz az édes apád úgy se adna hozzám.
— Hiszen még meg sem kérdezted tőle — —
— Jól tudom én, lelkem. Ismerem kevély természetét. Neki mé
nese, gulyája van; én meg szegény bojtár vagyok; szóba se állna velem, ha megkérnélek tőle. De majd tán lesz belőlem valami, s ha
nese, gulyája van; én meg szegény bojtár vagyok; szóba se állna velem, ha megkérnélek tőle. De majd tán lesz belőlem valami, s ha