Ares karöltve já r Aphroditéval. Együtt mennek a véres har
cok mezejére is. A hősi tettek édes csókban nyerik el jutalmukat, s nem ritkán ennek az édes csóknak az elnyeréséért rohannak Ares tanítványai életet kockáztató, halált megvető, őrült kalan
dokba.
Világtörténelmi nagy háborúkban is megtaláljuk az asszonyt, néha az előtérben, gyakrabban csak a sziníalak mögött. A bravúros epizódokban mindenütt ott van. Néha látjuk, mindig sejtjük, gyakran meg is találjuk, ha keressük.
Kétezer esztendő előtt is ügy volt, mint 200 év előtt s ma is úgy van, mint 200 esztendő előtt volt.
Tekintetem belemélyed a kurucvilág kaleidoszkópjába. O tt sűrűén váltakoznak a képek.
Kilenc év leforgása alatt alig volt öt nagyobb ütközet, de számtalan az apróbb csapatok bravúros rohama, az ellenségnek fortélyos meglépése. A csapatvezérek bámulatos vakmerőségéről, személyes bátorságáról nem egy epizód tanúskodik, megannyi legenda, megannyi hősköltemény.
Ahol a vezér el ülj ár a legnagyobb veszélyben, a leg válsá
gosabb helyzetben, ott a bátorság a legénységre is átragad. Hőssé válik valamennyi. Ilyen csapattal aztán sokat lehet merni, s a vállalat többnyire sikerrel jáf. — A legénység ilyenkor nem kérdez, nem okoskodik, tétovázik. A vezér elülmegy; ha ő nem félti a fogát, akkor a közlegénynek sincs mitől tartania.
Berthóty Zsigmond kapitány is azok közül való volt, akik nem tudnak veszteg maradni még a téli szálláson sem, hanem mindig azon törik a fejüket, hol lehetne egy kicsit megnyaggatni a labancokat. Egymásután követi el Dunán túl kiscsapatával fényesebb- nél-fényesebb huszárbravurjait, melyek nemcsak hogy az ellenséget
folytonos nyugtalanságban tartották, hanem mindig tekintélyes zsákmány megszerzésével is jártak.
Tudomást vett ezekről maga a fejedelem is, Munkácsról Ber
csényihez küldött levelében Írván i
„Hála istennek, hogy jobbak a Dunán túl valók ! Tagadha
tatlan, hogy szép aktus vala Berthóty Zsigmondé, bár többeknek is adna az Isten bátrabb szivet, kevesebb okosságot.“
E levél utolsó pár szava gondolkozóba ejtett. Mi önthet a szívbe nagyobb bátorságot, mint a szerelem ? Mi az, amiért legtöbb bolondságot lehet elkövetni, ha nem az asszony ?!
Ares karöltve já r Aphroditéval.
I.
Az 1706-ik esztendei ádvent első napjaiban egy hózivataros hajnalon, mikor a német gyalogsággal megrakott Dozmát helység lakóssága épen rorátéra készülődött, minden trombita szó nélkül, szép csendben bemasirozott Berthóty 500 huszárjával a községbe.
De hát 500 huszár még se jön olyan csendesen a fagyos úton, mintha egy csapat denevér repülne keresztül a levegőn. A nép is, meg a német katonák is már fenn voltak s a harangozó a toronyban, ahelyett, hogy a rorátéra beharangozott volna, esze
veszetten félreverte a harangokat.
Erre aztán megindult egy kis parázs verekedés. A németek az ablakokból, a kerítések mögül lövöldöztek. A huszárok azonban egyszerre csak eltűntek a széles utcáról, be az udvarokba, a ker
tekbe, onnan aztán egyenkint piszkálták ki a meglepett német gyalogosokat, akiket ez a szokatlan támadás annyira megfélemlített, hogy tisztjeik alig voltak képesek egy kis részt csatasorba össze
állítani, de ezt is csak azért, hogy ezek fedezete alatt — a már akkor is divatos „Rückwärtsconcentrirung“-ot eszközölhessék. — Ez fényesen sikerült is, mert Berthóty nem üldözte őket, tudván azt, hogy Torony és a szomszédos többi községek mind meg vannak rakva német katonasággal, meg aztán meg is elégedett az itt rekedt, élelmi szerekkel és egyéb katonai municióval megrakott és indulásra készen állott 54 társzekérrel. Ezeket szépen elindította a kuruc tábor felé.
Úgy dukált azonban, hogy huszárjait, akik ezt a csinos mun
kát ma éhomra végezték, jól megreggeliztesse. Azért a falu végén levő urasági majornál megállította a csapatjait s részint a majorból rekvirált, részint a társzekereken talált jóféle papramorgóval és puha cipóval bőséges fölöstökömben részesített mindenkit.
— 74 —
Maga Berthóty benézett az ispánhoz. Es is német volt az istenadta s ijedtében még azt a kis magyar szót is elfelejtette, ami imitt-amott ráragadt. Izgett-mozgott, a kezeit dörzsölte s minden módon mutatni akarta szolgálatra készségét, folyton kérdezgetve, was beliebt, mit parancsol az ezredes úr.
Berthóty csak egy pohár friss vizet kért; nagyon megszom- jazott a kiránduláson. — Egy kis német pesztra kuksolt a bölcső mellett, ezt küldte ki az ispán, hogy hozzon egy pohár vizet, de hogy megmutassa, miszerint tudja a mórest, utasította a pesztrát, hogy tányéron hozza be, minek folytán az hűségesen be is hozott egy tányér vizet.
Berthóty jó ízűén felkacagott a parancsnak szószerint való teljesítésén és egy rézlibertást nyomott a szégyenkező kis pesztra markába.
Ezt a jelenetet bizonyára látták a kulcslyukon át, a másik benyíló szobából, a háziasszony meg annak a húga, s úgy látszik, a ház reputációja erősebb volt náluk a félelemnél, mert egyszerre csak megjelentek, tálcán hozva egy üveg friss vizet, tiszta poharat, ó szilvapálinkát, puha kalácsot és töpörtős pogácsát.
Az asszonyok megjelenése a kis német ispánba is bátorságot öntött és tiszteletadóan bemutatta őket a kapitánynak.
— A feleségem, ez meg a sógorasszonyom Német-Újvárról.
Berthóty éles pillantása átsiklott az ispánnén, de megakadt a húgának szoborszép termetén, gyönyörűen szabályos arcvonásain és élveteg, duzzadt piros ajkain, s midőn kezét nyújtá a szép asszony, azt sokáig fogva tartá és a tekintetét belemélyeszté annak tüzes gránátokat szóró fekete szemeibe.
— Németújvárból ? Akkor kegyelmed ellenség és én ezennel fogollyá teszem — mondá tréfásan.
— Azt mondhatnám erre, — szólt lágy behizelgő hangon a szép nő, — hogy én vasmegyei vagyok, hát nem vagyok ellenség ; de minthogy Németújvárra mentem férjhez, és ott van az özvegyi hajlékom, hát kénytelen vagyok pardon gráciáért könyörögni.
— Nincs pardon, a fogoly csak maradjon fogoly.
— De a foglyokat ki lehet váltani, és én ki akarom magam váltani, — mondá a szép özvegy, s minden szava mint a csurgatott méz, úgy csöpögött a Berthóty szívébe.
— Elfogadom a váltságdíjat, de azt természetesen én sza
bom meg.
Elismerem, hogy a győzőnek van joga megszabni a vált
ságdíjat, csak ne legyen az több, mint amennyit a fogoly megfi
zetni képes.
— Öli nagyon is képes lesz, csak a heverő kincseinek egy morzsáját kérem.
— Vájjon mennyit kér?
— Csak egy csókot.
Nem tudni, hogy megértették-e az ispánék vagy sem, hogy most egy olyan váltságdíj lefizetéséről van szó, melynek pontos át
vételéhez tanuk nem kívántatnak, — elég az hozzá, hogy szép csen
desen kisomfordáltak a szobából.
Berthóty egyedül maradt a fiatal özvegygyei.
— Ezredes kapitány uram — szólalt meg az asszony, lesü
tött szempillái alól egy villámló sugarat vetve Berthóty felé, — kénytelen vagyok elismerni, hogy a kívánt váltságdíj nem sok, s Ígérem, hogy azt meg is adom ; de özvegyi gyászom, amit boldo
gult férjem uramért fogadtam, még nem telt l e ; kegyelmed gaval- lérságára apellálok, hogy fogadásomat tiszteletben fogja tartani s várni fog addig, míg annak az ideje le nem telik.
— Ha gavallérságomra hivatkozik kegyelmed, akkor bár só
váron, de várni vagyok kénytelen ; de mondja meg kérem, mikor fog az az idő letelni ?
— Nemsokára. Karácsony estéjén, az éjféli mise után letelik a fogadásom.
— Jó, abban az órában itt leszek a csókom ért!
Olyan határozottan volt az mondva, hogy a menyecske szinte megdöbbent. Vájjon a félelemtől-e avagy az örömtől? Szinte szo
morún zengett a hangja, midőn mondá:
— Csakhogy akkor már nem lehetek itt.
— H át hol?
— Otthon Német-Újváron.
— Akkor eljövök Német-Újvárra éjfél után egy órára, ka
rácsony éjtszakáján.
E kijelentésre már határozott ijedelem tükröződött vissza a szép özvegy arcán.
— De tudja-e kegyelmed, hogy Német-Újvár erősség és meg van szállva német helyőrséggel, oda tehát nem lehet olyan köny- nyen bejutni, mint ide Dozmátra.
— Azzal kegyed ne törődjék szép asszony. Adja ide azt a kis k ezét! All az a lk ú !
Az ifjú nő, mintegy igézetnek engedve, önfeledten tévé kezét a kapitányéba, ki azt hévvel szorítá és sokáig fogva tartá.
— 76 —
K int a legénység már régen elfogyasztotta a reggeli ebédjét, a zsákmányul ejtett szekerek már el is mentek előre a megfelelő kísérettel.
A kapitány még mindig ott bent beszélgetett a szép asszony
nyal, s elmerült annak észbontó szemeibe.
Az asztalon érintetlenül maradt a felhordott sok mindenféle jó. A vitéz kapitánynak édesebb volt hallgatni a fiatal asszony csicsergését talán hiábavaló semmiségekről, talán közben fontos dol
gokról is
Isten tudja, meddig beszélgettek volna így el kettecskén, ha egy hadnagy be nem lép azzal a jelentéssel, hogy Torony felől fegy
verek villogása látszik, az ellenség bizonyosan erősítést kapott és visszafordult. Minthogy pedig azt bevárni nem lett volna tanácsos, a vezér felülkerekedett a turbékoló szerelmesen, nyeregbe ugrott s búcsút intve a szép asszonynak, csapatjával elvágtatott.
II.
Száraz fagyos, szép téli este van. Karácsony estéje.
Német-Újvár falai között nagy az élénkség. A polgári házak
nál fényes karácsonyfa körül gyülekeznek a családok tagjai. Dús lakoma után az idősebbek kártyázással, az ifjak ólomöntéssel és egyéb babonás, tréfás játékkal mulatoznak.
A katonaságnak egész éjfélig van kimaradás engedve.
Würtzleréknél a főpiacon egy csomó fiatal leány és menyecske, meg egy nehány katonatiszt van egybegyülve. Ezek is ólomöntéssel mulatnak.
A fiatal háziasszony (akiben a dozmáti szép özvegyre isme
rünk) már harmadszor önti az ólmot, s mindannyiszor egy gyalogos katona alakja formálódik ki a csillogó fémből, amin azután nagyo
kat nevet a társaság, mert eljutott a híre, hogy az özvegyet, mikor a testvérnénjénél volt látogatóban, egy lovas kuruc ejtette foglyul.
H át azért sem huszár lesz, hanem gyalogos ! Hogy is lehetne más
ként, mikor a jelenlevő, őt körülrajongó s magukat ellenállhatatlanok
nak tartó német tisztek is mind gyalogosak.
Eközben elérkezik az éjfél. Megkondúltak a harangok. A pol
gárság, nők, katonák vegyest özönlenek a templomba az éjféli mi
sére. Szép jrendben, nagy ájtatosság mellett ér véget az istentisztelet.
A trombitások, dobosok takaródét fújnak, vernek. Mindenki nyugodni tér. A városra néma csend borul, csak a kapuknál álló őrök, fülükre húzott köpönyegükbe burkolódzva, topognak a csi
korgó hidegben.
A várost átszelő csatorna jégpáncéllal van borítva. A város déli oldalán egy boltozott nyílás van a falon, helyet hagyva a víz kifolyásának; a jég most egészen a boltozatokig ér, még egy macska se juthatna be most a városba.
Jó karban levő erősség ez; bizton lehet benne pihenni a mu
latozás közt eltöltött fél éjjel után.
Ki gondolhatna arra, hogy míg a nagy harangozás tart, egy
néhány ember csákánnyal felfeszegesse a jeget a csatorna kifolyá
sánál, hogy olyan nyílás támadjon, amelyen egy gyalog ember, tér
dig a vízben gázolva és jól meghajolva, átbújhasson a falon. S ahol egy ember átbújhat, ott átmehet a második is, és egymás után a többi is, de nem több, csak 36. Ezek aztán, mint az árnyék, a néptelen mellékutcákon lassan, óvatosan felvonóinak a főpiacra. A templom mellett azután szépen a falhoz lapulnak. O tt a vezetőjük kiválik közülük. Egy közel fekvő házhoz siklik, ahol egy ablakból még gyertyavilág látszik, ott megnyomja a kis utcaajtó kilincsét, az ajtó enged s ő habozás nélkül belép s az ajtót beteszi maga után.
Abban a házban pedig a szép özvegyasszony virraszt az égő gyertya mellett. Éjjeli pongyolája hanyagul fedi szoborszép termetét.
Hófehér nyaka, gömbölyű vállai kikandikálnak a fehér csipkék kö
zül, piciny lábait egy párnázott zsámolyon nyugtatva, félig fekvő helyzetben ül egy karosszékben és félig ébren álmodozik egy nyalka daliáról, akinek egyszer valamit ígért, s aki azt mondta, hogy el fog érte jönni. Eh,^bolondság volt, trétabeszéd volt, amit másnap elfelejtünk. . .
Karácsony éjtszakáján, éjfél utáni egy órakor . . . Mély ár
kokon, magas falakon, zárt vasas kapukon keresztül . . . lehetetlen
ség az, — bolondság az, amit komolyan venni nem lehet. — Hogyha madár volna, hogyha szellő volna, ide repülhetne; máskülönben az ugyan nem is történhetnék . . . csak álmodni lehet róla . . . álmodni szabad . . . olyan édes még az az álmodozás is.
Egyszer csak szépen, halkan kinyílik az ajtó és folytatódik az álom, belép rajta egy dalia és suttogva megszólal:
— Eljöttem a csókomért.
Az álmodozó szép asszony felriad.
— Az Isten szerelméért, hogy jöhetett be kegyelmed?
— Nagyon könnyen, nyitva találtam minden ajtót.
A szép asszony szégyenkezve süti le szemeit, mintha része volna abban, hogy nyitva maradt minden ajtó, azután odaomlik a dalia kitárt karjai közé. . . .
78
-K int a piacon a 36 ember a templom falához lapulva vára
kozik. A kapukról az őrök kiáltása hallatszik:
— Válts fel!
A mellékutcában nehéz tempós, katonás lépések dübörögnek a fagyos földön, azután megint csendes lesz mindenfelé.
Az őröket felváltották, két óra elmúlt. Akkor az, aki eltávo
zott, újra megjelenik a lesben állók között.
Beszéd nem esik, csak in tés; erre a csapat háromfelé oszlik a város három kapuja felé. Azután egy-egy tompa zuhanás, egy-egy elfojtott jaj szó hallatszik, majd egyszerre feltárul a három kapu, s azokon vágtató lovasok özönlenek be a városba.
S mintha tudnák, hol mi van legjobban kéznél, amire nekik szükségük van, ló, marha, portéka, — egyenesen oda vágtatnak.
Vezeték-lovakon ül már a 36 ember is, köztük a vezér is, paran
csokat osztogatva; aki elibök kerül, az magának tulajdonítsa, amit kap.
Sok ideig nem szabad az ilyen dolognak tartani. Mire riadót fújnak, mire az álmos had feleszmél s ijedten sorakozik, a támadók a zsákmánnyal már túl vannak Ungon-Berken.
Eltűntek mint egy álom.
H a az a 15 német katona nem heverne halva az utcákon, maga a várkommendáns is azt hinné, hogy álom volt az egész.
Az a szép asszony is csak egy rövid édes álomnak hinné, ha az a csók még most is úgy nem égetné az ajkait.
Mi pedig azt hihetnők, hogy ez csak mese, ha nem volna megírva hitelt érdemlő régi Írásokban Berthóti Zsigmondnak német
újvári bravúros betörése. Azokban az írásokban nincs ugyan említés téve egy szép özvegy asszonyról, de mi tudjuk, hogy Mars mindig karöltve jár Vénusszal, s az utóbbiért elkövetett bolondságai hős tettekké válnak.
De hát jól mondja a dicső emlékű fejedelem : „Bár többek
nek is adna az Isten bátrabb szívet és kevesebb okosságot!“
1ÁVID KIRÁLY ÓTA sokszor esett már csúfság a Góliátokon, akik góliátságuk tudatában nagyon elbízták m agukat; de olyan csúfság, amilyen báró Orsichon esett meg Körmendnél, alig ért még Góliátot Dávid király óta.
De kezdjük az elején.
Pálffy János bán seregének tűrhetetlen volt már az az éjjel
nappal való folytonos nyugtalanítás, amit a csapdozó kurucok rajtok elkövettek.
Mikor elkezdték a birkahúst a bográcsokba aprítani, bizo
nyosak lehettek, hogy abból még csak kóstolni sem fognak, mert mikor már étvágygerjesztőleg illatozni kezd a zsírbanpirított hagy
ma, megjelent a hivatlan vendég nagy „R ajta“ orditással és étlen- szomjan futni kell előtte, ott kell hagyni a fölséges pörköltet, sőt olyiknak a fogát is.
Ha hosszú masirozás után végre táborba lehet szállni, s le van hintve a zizegő szalma, amin a holtra fáradt horvátság fejét édesen üdítő álomra hajthatná, egyszerre az égből pottyanva, vagy inkább a pokolból felbukkanva rajtuk üt a kuruc, s megint csak futni kell annak, aki még futni bír; aki meg nem bír, az el van fogva, láncra fűzve.
Ki az a rettenetes ember, aki mindig olyan pontosan tudja, hogy a császár hadseregének melyik szárnya a legfáradtabb, leg- éhesebb s melyik részen készülnek enni vagy aludni, s épen ott veri fel őket? !
Ki az a fáradhatatlan ember, aki mindig fürge, pihent lovas
csapattal jön, amelyet nem lehet bekeríteni, mert mire az egész tábor felriad és lóra kap, akkor azok már egy pár bevert koponya hátrahagyásával, egynéhány nyerges ló vagy társzekér elhajtásával, mint a nyári fergeteg, hegyen-völgyön túl járnak ?!
— 80
Ki az a vakmerő ember, aki maga rohan mindig elül, akinek minden csapása halál, s akin nem fog semmi fegyver ?!
Jól tudják azt a császári seregek, hogy az az egyiptomi hét csapás csinálója, az az Isten ostora, akitől egy percig sem lehet nyugodalma a szegény labancnak, nem más, mint Bezerédj kuruc ezredes kapitány.
Hej, ha ez az embert egyszer be lehetne keríteni, elfogni, ártalmatlanná tenni, — többet érne egy egész regementnél! Jönne akkor a dicséret, a jutalom Bécsből!
Vagy legalább volna valaki a labanc táborban, aki páros viadalra ki merne vele állani! Hiszen már többször átüzent, hogy ha él olyan horvát vagy német vagy vadrác, akinek kurázsija van, hát álljon k i vele a csapatok elé egy szál kardra.
Bizony eddig nem akadt olyan ember; azt mondják: nem ettek bolond gombát, eleibe állani egy ilyen emberevőnek!
Végre érkezett egy új tiszt a táborba, valami báró Orsich horvát ezredes. Ölesnél nagyobb óriás testre, egy Herkules izom
erőre ; híres vív ó és jó lovas.
Mikor ez meghallja, hogy mit üzenget által Bezerédj, bősz haragra lobban, nagyokat dobbant a lábával, csak úgy reng belé a föld, üti a szélles mellét, amely úgy dong mint egy üres hordó.
— Megeszem én azt a híres magyart, elhozom nektek ele
venen, ide állítom azt a vitéz kurucot az asztalra gyertyatartónak!
Üzenjétek meg neki, hogy várom, hozhat magával még két olyan magafajta csiribiri kurucot segítségnek!
Az üzenet elment. Bezerédj visszaüzent, hogy másnap haj
nalban ott fogja várni a hetvenkedő bajnokot egymaga a körmendi gyepen, lóháton, pisztoly nélkül, dolmányban, egy szál karddal.
Szép harmatos nyári reggel volt. Az ellenséges csapatok hadi rendben ágyúlövésnyire állanak a körmendi szántóföldeken. Innen is, onnan is kiválik egy lovas és előre üget a közbül hagyott üres térre.
A nap épen kelőben van. A horvát óriás egy tizenhét markos lókolosszuson ülve, hosszú árnyékot vet a gyepen, mintha egy hegy közelítene; megvető mosolygásra húzza szét nagy harcsaszáját, mikor a kis zömök Bezerédjt megpillantja, aki fürge vasderes lován eléje vágtat s a szokásos tisztelgés után, mint a gondolat, már az óriás baloldalán terem, s kardja mint a villámlás sújt le annak a balvállára, de ebben a pillanatban a kard középen elpattan, s pengéje süvítve elröpül.
Az óriás sodronyinget viselt, a vágás meg nem sértette, csak az erős ütés kábította el egy pillanatra. H a sodronying nincs rajta — amire Bezerédj kardpárviadalnál nem is számított — akkor az az egy nyakszirtvágás elég lett volna a horvátnak, így azonban Bezerédj kardja törését okozta s az most a kezében marad
ván, csonka karddal el volt veszve.
Erre az esetre tán számított is a ravasz báró Orsicli, mert lovát hirtelen megfordítva lehajlott Bezerédjhez, azt hóna alatt megragadva kiemelte nyergéből s mint egy kis gyereket átültette a saját nyergébe s már előre örült, hogy Ígéretéhez képest ele
venen fogja a híres kurucot beszolgáltatni.
Bezeredj vasderese, mikor megérezte, hogy gazdája már nem ül a hátán, visszavágtatott a kuruccsapathoz, ahol a gazdátlan ló láttára nagy izgalom támadt. A huszárok sarkantyúba kapták lovaikat s kivont karddal vágtattak, bálványozott vezérük meg
mentésére.
Amint javában vágtatnak, egyszerre csak észreveszik, hogy óriási fekete lovon egy magános lovag üget velők szemben.
Nosza, rajta! Ez az a horvát, aki elkapta az ezredesüket.
No hiszen jó helyre igyekszik! Amint azonban közelebb érnek, azt látják, hogy hiszen az Bezerédj maga, aki jön vissza a horvátnak óriási lován, vigan, sértetlenül.
L ett erre öröm, csodálkozás a huszárok között.
H át úgy történt a dolog, hogy amint a horvát átemelte Bezerédjt a saját nyergébe, még le se ültethette maga elé, mikor Bezerédj a markában szorongatott tört kardja markolatával olyat csapott a horvát ezredes vakszemére, hogy az halva fordult le a nyeregből, Bezerédj pedig helyette maradt a nagy ménkű tátoson, s diadalmasan vágtatott vissza a csapatjához.
A horvátok azután már nem izengettek többet, elment a kedvük örökre párosviadalra kiállani Bezerédj vei, a kuruc Dáviddal, aki olyan csúffá tette a nagy hencegés mellett vasingbe öltözött horvát Góliátot.
*
Somogyi Gy. Nagy időkből kis tört. 6