ÍZ OMOR, KÖDÖS NAP volt az 1703-ik esztendei november 19-ike,
mely a kurucok zólyomi fényes győzedelmével végződött.
A zólyomi csata után Forgásch labanc generális tekintélyes számú sereggel, a hajnali szürkület és a köd leple alatt a zólyomi várból kiosonva, nesztelenül vonult lefelé a Garam völgyén.
A ködtől hideg, apró szemű eső szitált. A nyálkás, sáros úton egy húzómban masirozva, halálra fáradtan érkezett meg a menekülő sereg Szent-Kereszt alá.
Forgách a jezsuiták kastélyába tért be pihenőre, a legénység pedig a helység körül szállott táborba; tüzeket raktak, de sátrakat nem vertek, mert a parancs csak etetésre és rövid pihenésre szólott.
A hátulsó őrség Zsoldos Antal kapitány 500 labanc hajdújá
ból állott. Parancsa az volt, hogy a jámai szorost torlaszolja el, s a kurucokat, ha mutatkoznának, erős puskázással tartóztassa fel addig, míg a tábor megpihen és folytathatja a visszavonulást Bajmóc felé.
Nem sokáig kellett várakozniok. — Egy kanyarodénál kibuk
kantak Károlyi huszárjai, s maguk előtt az utat eltorlaszolva, a torlasz mögött pedig sűrű rendekbe állított fegyvereseket látva, — megállották.
Zsoldos Antal kapitány ekkor harsány hangon tüzet kommen- dirozott. Mielőtt azonban a legénység fegyverét lövésre emelhette volna, a hadsor elébe ugrott Harmos Albert fiatal hadnagy, és kardját mérgesen a hüvelyébe taszítva, ekkép szólott:
— F iú k ! Azt parancsolják nektek, hogy a saját véreitekre lőjjetek; talán az öcséitek, talán a bátyáitok, talán 'az édes apátok is ott állanak, akik hazánkért, a szabadságért fogtak fegyvert.
— Hadd látom hát, van-e köztetek olyan himpellér, aki az édes
apja ellen fordítja a fegyverét, az lőjjön; de először lőjjön le engem, hogy ne éljem túl ezt a gyalázatot!
A sorok között morgás támadt és senki sem lőtt.
A kapitány szólott újra, de már szava nem volt olyan hangos, mint előbb.
— Figyelmeztetek mindenkit, hogy esküvésünk kötelez a pa
rancsnak engedelmeskedni.
De Harmos félbeszakította:
— Micsoda esküvés kényszeríthet arra, hogy az édes anyá
mat megöljem ? Kényszerített eskü, parancsolt imádság ebugatás, ami nem hallatszik a menyországba!
Mint a megdöngetett méhkasban, olyan zúgás támadt erre a hajdúság soraiban.
Harmos ekkor a kapitányhoz fordúlt, aki némán, meghatottan szemlélte ezt a jelenetet.
— Kapitány urunk! Kegyelmedet is igaz magyarnak ismer
jük, ne hagyja el a csapatját, vezessen bennünket oda át, ahol minden igaz hazafinak lenni kötelessége !
A marcona régi katona szúrós szemeiben mintha nedvesség csillogott volna, odalépett a fiatal hadnagyhoz és megszorította a a kezét, azzal kirántotta a kardját és kiáltott:
— Vállra a fegyvert! Indulj!
Eget verő „vivát“ kiáltás harsogtatta meg a levegőt; nehány perc alatt a Garamba dobálták a torlasz köveit, gerendáit, bete
mették az országúton keresztül húzott árkot, és az 500 hajdú gyors lépésben indult meg kapitánya és hadnagya után a kuruc sereg felé.
Mikor Forgách generálisnak jelentették, hogy a hajdúság széthányta a torlaszt és megindult a kurucok felé, mindjárt tudta, hogy azok mit akarnak tenni. Küldte is a hadsegédét lóhalálában azzal a paranccsal, hogy a lovasság vágtasson utánuk, vágjon eléjük és térítse őket vissza.
Forgách, mikor ezt a parancsot kiadta, bizonyára a morva vasasokra gondolt; a hadsegéd azonban a legközelebb talált köny- nyü lovasság egy megerősített századát ültette nyeregbe, ezek pedig magyar huszárok voltak Csillom Máté főhadnagy vezetése alatt.
Vágtatva jöttek a huszárok, s még a kuruc harc vonal előtt utólérték a dalolva lépkedő hajdúkat.
Csillom Máté k iá lto tt:
— Megálljon Zsoldos Antal kapitány uram!
— Állj meg magad, ha nem akarsz velem jönni.
3*
- 36 —
— Forgách uram, a generális azt parancsolja, hogy fordul
janak vissza!
— Mondd meg neki, hogy „eb ura fakó!“ H a magyar létére labanc akar maradni, hát tisztelem a gusztusát, de egy tálból nem eszem vele többek
— H át azt hiszed kapitány uram, hogy ha vissza akarnálak téríteni, így diskurálgatnék?
— H át akkor minek diskurálsz ?
— Annak, hogy be akarok látni a szívetekbe.
— Ami szívünk az édes hazánké, mert magyarok vagyunk.
— H át mi fiúk, mi a csudák vagyunk ? — szólt vissza a huszá
rokhoz Csillom főhadnagy.
Magyarok vagyunk! Eb legyen labanc! V ivát Rákóczi! — zúgott a huszárság.
— No hát akkor trombitás, fújjad azt a tilalmas nótát, hogy:
„Hát a nénéd él-e m ég?“ . . .
* *
*
Forgách uram, ha nézte volna, ha a ködtől láthatta volna, hogyan mennek át a kurucokhoz az ő katonái, milyen örömriadás- sal fogadják ott azokat, hogyan ölelkeznek össze az egymásra talált, egymást megértő m agyarok; csak sejthette volna azt az édes érzést, mikor két egymástól elszakított magyar szív egymáson dobog és lángolón egyesül a hazaszeretetben, . . . akkor tán ő is hamarább lett volna kuruccá.
* *
*
Bajmócig üldözték a kurucok Forgáchot; csipdesték, vágták az utóhadát.
A bajmóci várban Schlick generális fogadta oltalmába a szám
ban nagyon megfogyatkozott, vert hadat.
A kurucok Privigyén táborba szálltak.
Harmos Berci, mikor este magára maradt, egy levélkét vett elő a dolmánya zsebéből. Gyengéden kisimítgatta a gyűrődött lapot és még egyszer — ki tudja, hányadszor? — olvasta annak gyere
kes vonásokkal Írott tartalmát, mely így hangzott:
„Kedves jó Bátyám!
Mióta Forgách uram elcsalt magával, az édes anyánk folyton siránkozik, mindég csak azt hajtogatja, hogy milyen szégyen esett a famíliánkon, labanc lett az egyetlen fia.
Eleget mondom neki, hogy az nem lehet igaz, azt csak az a fecsegő Ladányi pletykázta előtte, aki maga nem megy oda a losonci
táborba, csak a nyulakat kergeti itthon. De nekem nem akar hinni az édes anyánk, azt mondja, hogy csitri vagyok én ahhoz, jobb volna, ha én is megsiratnám a bátyámat és befognám a számat.
Jó, hát én be is fogom, de tudom én, hogy nem leszek csitri.
Majd ha egyszer csak hazajön a bátyám Rákóczival, akkor majd én is fogok sírni, de örömömben. Addig is az Isten vezéreljen édes bátyám ! Szerető húgod Böske?4
„Igaz, a Bercsényi uram hada erre ment Egerből Losoncra, a barátaid mind hozzá á llo ttak : Balázs, Muzslay, Beke, Somogyi, Rády, Huszár, Bory, Sréter, Szakáll, Sontág, Csintalan és még sokan.
Ölellek: Böske?4 Mikor elolvasta ezt a levélkét Harmos, egy könnyet törült ki a szeméből és megkönnyebbülve sóhajtott f e l:
— Édes kis testvérkém, pajkos játszó társam. Te nem is sej
ted, hogy ez a te kis szarkalábas írásod mint égette azt az olda
lamat, amelyiken a szívemet hordom, hogyan sarkalt telkemet fur- dáló régi elhatározásom megvalósítására; most már megtörtént, most már lehet válaszolnom kedves kis levélkédre, legalább csak ennyit:
„Édes kis hugocskám!
Megkaptam a levélkédet; köszönöm, hogy pártomat fogtad, hogy bíztál hennem. Most már ne fogd be, hanem nyisd fel bátran azt a pici eperszádat, és moudd meg az édes anyánknak, hogy ne sírjon, nem labanc a Berci fia, hanem a kurucnál is kurucabb, és hogy nemsokára ölelni fogja az ő áldott jó édes. anyját, meg az ő szerelmetes kis húgát. — 44
* *
*
Ez esemény után majdnem két esztendő múlva, 1705. szep
tember 21-én Dolyánban a Csillom-kúrián találkozunk újra a mi ismerőseinkkel és sok úri vendéggel, akik ide gyűltek megülni neve napját a Szécséuyből haza jött Csillom Máténak, aki immár kapi
tány a fejedelem testőr-karabélyosainál. O tt van Zsoldos Antal is, most már ezredes-kapitány, meg Harmos Berci, aki szintén kapi
tányságig vitte. Azután ott van a sok régi cimbora, mert mind ott táboroznak közel Szécsény körül, ahol Rákóczi, Bercsényi és a vár
megye rendei országgyűlést tartan a k ; marad a katonáknak elég idejük a mulatozásra.
Sok szép nógrádi virágszál van itt koszorúba fonva. Sok csatát látott délceg, daliás vitézek, hej de sok sebet kapnak, miknek gyógyítására nincs szere a borbélynak.
— 38 —
De a szépek közt is legszebb a házigazda lánya, a fekete zemfí, darázs derekú Csillom Eszter.
Valami Lieszkovszky nevű lengyel dragonyostiszt settenkedik körülötte már egynéhány nap óta. Szép daliás férfi a lengyel, ügyes táncos, mézes beszédű, asszonyok bálványa; s ámbár Eszter, mint egy szép szobor, hidegen fogadja az udvarlását, mégis az assz3nyok már úgy emlegetik, hogy nemsokára egy pár lesz belőlük.
Alig veszi valaki számba a kis Harmos Böskét, akiből pedig már viruló 17 esztendős leány le tt; épen elég idő arra, hogy az ő szívében is, mint a márciusi ibolya, egy éj alatt kinyíljon az a titokzatos érzés, aminek a kinyílását megtiltani nem lehet. Szerényen meghúzódik a nagyobb leányok háta megett, de lopva, sóvárogva veti nagy ábrándos szemét a szép lengyel lovagra, aki ügyet sem vet rá, csak mindig Csillom Eszter körül forgolódik.
A vacsoránál is úgy intézte a lengyel, hogy mellette egy hely üresen maradjon a házi kisasszony számára, aki most még kint vau elfoglalva, s csak később fog bejönni a vendégek közé. De a len
gyel egyszerre csak azt vette észre, hogy arra a fenntartott helyre a kis Harmos Böske telepedett le.
Ezen való bosszúságát, mint gavallér, egy mosolygással nyomta el, de ebben a mosolygásban több volt a keserűség, mint a méz.
— Milyen szerencsés ember vagyok én, hogy ilyen szép szom- szédném a k a d t; nem hiába, hogy pénteken születtem, mondta Böskéhez a nála megszokott udvariassággal.
— Hiába mondja, jól tudom én, hogy most oda kíván engem, ahol a kakukfű terem ; de ne féljen, ha Eszter bejön, átengedem neki ezt a helyet, s akkor nem lesz kénytelen pénteken születni, amely nagyon szerencsétlen nap.
A lengyel odafordult a leányhoz, a hangjának fájó rezgése meglepte, s mikor mélyebben belenézett nagy nefelejts-szemébe, a szemérmesen lesütött pillák alól mintha egy könnyet látott volna le
peregni a barackvirágszínű üde arcocskára.
Lieszkovszky csak most nézte meg jobban a leányt; a hirtelen fejlődött filigrán alakon, annak egész lényén valami harmonikus báj ömlött el, az iíjúság zománcával ékesítve.
Dús arany szőke haja, búzavirágszínű ábrándos szeme, lágyan csicsergő hangja, üde gyermekarca, bájos mozdulatai, m'nd arra voltak teremtve, hogy aki egyszer ezzel az édes gyermekkel szóba áll, a legmelegebb rokonszenvet érezze iránta.
A lengyel lovag, aki különösen értett a nőkhöz, mintegy
meg-büvölten hallgatta kis szomszédja édes csevegését. Hiszen ez egy kincs, amit ő volt szerencsés megtalálni. S néhány percnyi be
szélgetés után már azzal is tisztában volt, hogy ez a kincs az övé, csak a kezét kell érte kinyújtania.
Összehasonlította azzal a másikkal, azzal a hideg, fejedelmi alakkal, mely mint a napfényben ragyogó havasok teteje, büszke, fényes, de megközelíthetetlen; míg ebből a másikból sugárzik a kellemes melegség, a vonzalom; az édes, boldogító szerelem.
— Nem, nem fogom erről a helyről elbocsájtani; itt marad
jon mellettem egész este, mindig — örökre. — Akarja-e ?
A lány nem felelt, de az a ragyogó könnycsepp, amely leper
dült lesütött pillái alól, s az a gyengéd kézszorítás — igent jelentett.
Eszre se vették, hogy Eszter már régen bejött, s hogy ott ül Harmos Berci mellett, s hogy az a hideg márványarc milyen lá
gyan olvad, azoknak a büszke fekete szemeknek a nézése hogyan kapcsolódik össze a Harmos szerelmes tekintetével.
Mondjam e tovább? Vagy elég lesz csak annyi, hogy még a szécsényi országgyűlés tartama alatt megtörtént az eljegyzés H ar
mos A lbert és Cäillom Eszter, meg Lieszkovszky Kazimér és H ar
mos Böske között.
A háborús idők nem voltak alkalmasak a menyegző megtar
tására, be kellett várni a 100 napos fegyverszünetet.
Harmosné nagyasszony most megint úgy szeretett volna sírni, ezúttal örömében, csakhogy nem ér rá, annyi a gondja, dolga a kettős menyegzővel.
Csillom Máté, a fejedelem karabélyosainak kemény kapitánya, elvállalta ugyan a botos vőfély tisztét, de áperte kimondta, hogy Igazándi katonának nem illik megházasodni.
A TAROGATÓS.
K
OSA DÁVID STrAz s a m eSTER tizenkét jól lövő legényt válogatott össze a Pekry brigádjából. Délután 5 órakor agyon fogják lőni az ezred tárogatósát, Sipos Balázst.A haditanács kimondta rá a szentenciát.
Kár érte; bátor, jó katona volt; úgy szemre is a legszebb legény az egész brigádában, hát még mikor megfújta a tárogatót:
szilajon, buzdítva a hadba induláskor; lágyan, mélabúsan harc után, a pihenő csendes estéken. . . Falu, város népe a tenyerén hordozta, az egész brigáda mint a szemefényét úgy őrizte, szerette, becézte.
Ment is a legénység, meg az altisztek könyörögni érte a bri- gádéroshoz. Osgyán lakóssága is külön deputációt küldött, hogy adassék pardon, kegyelem a derék vitéznek, a szíveket megindító tárogatósnak.
De nem kapott kegyelmet, bár a brigádéros maga is sajnálta, de hát nagy bűnbe esett, megszegte a legkeményebb parancsot.
Gyalázatot hozott a kuruc seregre. Lopott.
Ellopta a múlt éjjel özvegy Osgyáni Krisztina úrasszonynak gyémántos násfáit, arany kösöntyűit és sok egyéb drága marháját.
A brigádéros belső legénye látta éjfél tájban, mikor átugrott a kert kerítésén.
Most maga sem tagadja, elismer mindent. Ezért meg kell neki halnia.
Nagy bűn az, csúnya gyalázatos dolog kuruc katonának, meglopni egy igaz kuruc asszonyságot, aki étellel, itallal dúsan megvendégli az egész brigádát, akinek a kastélyában maga a bri
gádéros is el van szállásolva.
A kemény katonaregula szerint halállal kell ezért lakolni.
Déli 12 órakor vitték be a siralomházba Sipos Balázst. A református tiszteletes lépett be hozzá, hogy előkészítse utolsó útjára
és kiossza neki .az úr vacsoráját. Jól ismerte a fiút, még pataki diák korában, mikor ő ott szénior volt.
A legjobb tanulók egyike volt Balázs, úgy hogy még a göttin- gai univerzitásra is kiküldötték, ahonnan sok tudománnyal gazdagodva tért vissza; de ahelyett, hogy elfoglalta volna a neki felaján
lott jó parochiát, beállott a kuruc seregbe, s mint jeles muzsi
kus a tárogatót is fújta az egész brigáda gyönyörűségére, s már bizonyosan nemsokára hadnagyi rangot is kapott volna, ha ilyen
képen magáról meg nem feledkezik.
No, ezt ugyan senki sem tette volna fel erről az egyenes lelkű, pallérozott, tudományos fiatal emberről, mikor rá sem volt szorulva, hisz mindenütt tejbe-vajba fürösztötték; annyi volt a pénze, hogy mindig ő segítette ki a megszorult baj társait.
Ha csak egy szóval is mondaná, hogy nem követte el azt, amivel vádolják, mindenki, sőt maga a brigádéros is elhinné neki, hiszen a lopott jószágot sem találták meg nála, s abból, hogy valaki éjjel a kerítésen átugrik, még nem következik, hogy lopni járt.
De ő nem védekezik.
A siralomház körül sírnak az osgyáni asszonyok, leányok.
Baj társai szomorúan lehorgasztott fővel csoportosulnak az ajtó előtt, de az elitéit nem kiván be senkit, maga akar lenni a pappal.
Még együtt ült a haditanács, mikor a halálitélet híre eljutott az osgyáni ksstélyba is. Erre a hírre letört egy szép liliomszál a kastély kertjében. Szép fiatal leányzó, Osgyáni Böske, az úrasszony egyetlen leánya omlott össze, mint akit a villám sújtott agyon.
De hamar feleszmélt, felugrott m integy eszelős és az anyjához rohant; — annak a keblére rejtette könnytől ázott arcát, s beszélt nagy zokogás között:
— Anyám, édes egyetlen jó anyám ! Én szeretem őt már ré gen, de nem mertem neked bevallani, mert attól féltem, hogy elu
tasítod.
— Kiről beszélsz édes lányom? — kérdé megdöbbenve az anyja.
— Sipos Balázsról, anyám.
— Arról a tolvajról, te szerencsétlen ?
— Az irgalmas Istenre esküszöm, ő nem tolvaj, meg kell őt mentenünk.
— De hisz ő maga bevallotta.
— Azért vallotta be, mert ő a legnemesebb ember a világon,
— 42
-mert nem akarta elárulni, hogy mi járatban volt, amikor megfog
ták. A nyám ! könyörülj ! En lennék oka a halálának.
Az anya lelkében villámláshoz hasonló, vakító és lesújtó vilá
gosság lobbant föl.
— Oh szidj, büntess, amint akarod, de mentsd meg őt, mert bizonyos, hogy én is utána halok.
— Takarodj a szobádba, rossz gyerm ek! — mondá az anya szigorúan. Azután felöltötte az ünneplőjét és ment a haditanács elé.
— Nagyságos vitézlő brigadéros uram öcsém! Nagy tévedés van a dologban, egy becsületes nemes embert akarnak megbélye
gezni, sőt még az életét is ki akarják oltani; — de hát kegyelme
tek nem tudhatták, hogy Sipos Balázs az én Böske leányom jegyese, és a lopás ideje alatt az én házamnál volt látogatóban Instálom, hogy eresszék őt azonnal szabadon.
A tiszt urak meglepetve tekintettek egymásra, a meglepetést azonban csakhamar a megkönyebbülés érezte váltotta föl.
Csak az egyik kapitány jegyezte meg némi m aliciával:
— Magyarázatra szorul azonban, hogy mi oka lehetett akkor a vádlottnak a kerítésen ugrani által, ha a kapun is kijöhetett volna ?
A kuruc asszony egy kicsit elpirult, de azután kevélyen emelte fel tiszteletet parancsoló szép ősz fejét és erős határozott hangon szólott:
— Osgyán és Gűgy ura arra megy ki a kastélyából, amerre neki tetszik!
EGGELI HETET ÜTÖTT a strasznici torony órája.
Maiovik Hanka épen a haját fésülte. Az arany zubatag hullámozva ömlött le patyolatvállaira, melyekről lecsúszott a csip
kés háló köntös.
A nagy állótükör tetején egy kékestollú szajkó himbálódzott és csőrével pajkosan kapkodta el egy-egy fürtjét az aranyos hajnak, közbe rekedt hangon kiab álta: Kraszná, Hanka, kraszná!!
A szép Hanka ingerkedve egyet-egyet koppintott rézfésűjével a pajkos madár csőrére, amely csak annál jobban kiabálta : „Kraszná, Hanka, kraszná!!
Egyszerre az utcáról vágtató lovak dobogása és zűrzavaros lárma hangzott föl.
Hanka az ablakhoz ugrott, kitárta a félig nyitott vastáblákat, és kihajolt az ablakon, hogy lássa, mit törént.
Egy kuruc huszár-csapat robogott a főutcán végig, az Ordódy ezredéből valók voltak. Hadnagyuk a nyalka Beke Lőrinc épen az ablak alatt lovagolt, mikor Hanka azon kihajolt szétbontott arany hajával. Hogy odatekintett Beke Lőrinc, megrántotta lova zabláját, egy pillanatig mintegy megigézve állott s kivont kardjá
val katonásan tisztelgett.
Mindez csak egynéhány másodpercig tartott, mint egy égi jelenés; a vastábla hirtelen becsapódott újra, s a lovas csapat el
vágtatott.
A kurucok kivetették a sarcot Strasznicra, a kis morva vá
rosra. Posztót, zabot és pénzt.
A város elöljárói, meg egynéhány jobb módú polgár 24 órai haladékért könyörögtek a kuruc hadnagy előtt, mert nem képesek előbb a kívánt sarcot előteremteni.
— 44
-Azt gondolták magukban a ravasz morvák, hogy 24 óra alatt ide érhet a hirtelen értesített s nem messze táborozó császári sereg, majd ád az azután sarcot a kicsiny kuruc csapatnak.
Beke Lőrinc nem volt olyan bárgyú, hogy át ne látott volna a szitán, és ne sejtette volna, hogy a morva szomszédok miben sántikálnak, de az az igéző jelenés abból a vastáblás ablakból nem birt kimenni az eszéből, s minden áron találkozni akart azzal az aranyhajú tün d érrel; ezért beleegyezett, hogy várakozni fog, ámbár alhadnagya, az öreg Petrás Jóska nagyon javasolta, hogy vigyék el, amit találnak, azután csak kocogtassanak vissza Szakolcára.
De Beke Lőrinc nem tágított.
— Ki van adva a parancs, hogy itt maradunk; ehhez tartsa magát minden ember.
Kettős előőrsöket állított a városon kivül Petrás Jóska parancs
noksága alatt, a többi legényt elszállásoltatta, maga pedig bement egyenesen abba a vastáblás házba.
Hankának is azt súgta valami belülről, hogy vendéget fog kapni, szinte várta is m á r; mégis mikor a kövezett folyosóról be
hallotta a sarkantyú pengését, nagyot dobbant a szíve, s mikor szemtül szembe állott a délceg huszárhadnaggyal, úgy remegett mint a nyárfalevél, s félrehúzódott anyjának — egy drabalis morva asszonyságnak a háta mögé, aki előjött, hogy hívatlan vendégét fogadja
— Tisztelt asszonyság és szépséges leányasszony ! Azt jöttem megkérdezni, hogy adnak-e nekem kvártélyt 24 órára, mert ha nem adnak, akkor, — akkor tovább megyek egy házzal.
— Adunk, lelkem, adunk — szólt elég nyájasan az asszony.
Hogyne adnánk, ha muszáj ! — gondolta magában, de azért nyom
ban megrakta az asztalt jóféle szilvapálinkával, meg morva fona- tossal, azután engedelmet kért, hogy a konyhában az ebéd után nézhessen.
Beke Lőrinc egyedül maradt a leánnyal.
Nem sokat teketóriázott, neki vágott kurucosan, megfogta a
Nem sokat teketóriázott, neki vágott kurucosan, megfogta a