A
ZTÁN AZT MEGMONDOM emberek, hogyha ezt a kis erdőt elhagy- Á * tűk, olyan csendesség legyen, mint a templomban, mikor az oltári szentséget felmutatják; a kardot, lódingot ölbe kell fogni, hogy ne ütögesse a kengyelvasat. I tt a város körül könnyen találkozhatunk valami labanc portyázókkal, hát úgy kell mennünk, hogy észre ne vegyenek; innen már nem keressük az utat, hanem átvágunk egyenesen a városnak, — de ha a városban valaki ránk ismerne, hajrá magyar ! azután négyesével együtt, amerre lehet, csak a szilincsi kerek erdőnek, ott összeszedodjünk.
így adta ki a parancsot Sziráki Balázs Antal hadnagy ötven főből álló lovas kurucainak a nagyszombati erdőben.
Ezek bizony messze elportyáztak Morvában az Ocskay brigá- dájától, úgyhogy észre sem vették az erős reguláris csapatokból álló V iard brigadéros csapatát, mely Ocskayt kiszorította onnan.
Azalatt Heisler is átjött a főhaddal Pozsony felől A Vág és a Blava is meg volt szállva Galgóctól egész Nagyszombatig labanc csapa
tokkal. Ocskayt már azóta Nagyszombaton túl szorították, szegény Balázs pedig benn szorult az egérfogóban.
A Fehér-hegyeken át, majd erdőkön, nádasokon bujkálva, sze
rencsésen eljutottak a nagyszombati erdőig anélkül, hogy ellenség
gel találkoztak volna. Itt aztán már nem volt menekülés, cselhez kellett folyamodni. — Á tlátta ugyan Balázs, hogy ez a csel nagyon is kétes kimenetelű, könnyen az egész csapat életébe is kerülhet,
— dehát nem élhet az ember örökké! Az Ocskay huszárjai olyan tésztából voltak gyúrva, hogy minél fortélyosabb és veszedelmesebb volt valami diverzió, azok annál nagyobb buzgósággal vetették rá magukat. Ilyen volt maga a vezér is, és virtusa átragadt valamennyi tisztjére és katonájára.
Ne csodálkozzék hát senki, hogy Sziráki Balázs Antal nem kisebb plánumot gondolt ki, mint azt, hogyha már amúgy is körül vagyunk kerítve, hát egyenesen neki megyünk az ellenség közepé
nek, keresztül Nagyszombat kerített városán, mert kerülő utakon még veszedelmesebb, mindenütt labanc portyázókba ütközhetünk; — de ha a szilincsi erdőig eljuthatunk, azontúl már könnyebben talál
kozhatunk valami kuruc portával, amely okvetlen itt csiripel az el
lenség főkvártélya körül.
Az idő kedvezett az elszánt kurucoknak, mintha csak a szá
mukra mondva csinálták volna. Sötét, hózivataros éjtszaka volt. Akár
merre fordult az ember, szembe vágta a szél a sűrűn hulló havat, mely belepte a lovast és lo v á t; könnyen nézhette bárki is a kuru- cot labancnak — annál is inkább, minthogy a császári seregnek is voltak huszárjai. Balázs erre számított is. Szép csendesen, lépésben indultak meg Nagyszombat, sötétlő falai irányában
Oda érve, keményen megzörgették a kaput.
Az álmos őr kidugta a fejét, 8 mikor látta a behavazott ki
csiny csapatot, azt gondolta, hogy császári portyázók térnek haza, mert hisz olyan bolond gondolata nem támadhatott a jámbornak, hogy egy bekerített várost, melyben 20 ezer fegyveres ember fek
szik, 50 főből álló ellenség akarna meglepni.
Sietett hát a kaput kinyitni, de még is megkérdezte, hogy mi a tábori jelszó.
A tiszt rámordul m érgesen:
— „Melegedni“ ! Nem látod, ki vagyok, te szarvasmarha, könnyű neked itt a meleg szobában sütni a makkot !
Ez az erélyes nyilatkozat tökéletesen megnyugtatta a jámbor labancot, mert aki így beszél ő hozzá, az bizonyosan jó ismerőse lehet, — ezért hamarosan becsapta a kaput, azután besietett tovább melegedni.
A kis csapat pedig megindult szép csendes lépésben végig a Hosszú-utcán. *) Még a patkók sem kopogtak a kövezeten, mert azt már egy lábnyi hó borította. Az utcán egy lelket sem lehetett látni, csak imitt-amott világított még gyertyafény az ablakokból, s ha tán látta volna is valaki a lépésben haladó elcsigázott cso
portot, csak azt gondolta magában .• „jó, hogy nem vagyok köztük“
s közelebb húzódott a fűtött kályhához.
Az alsó kapuhoz érve, már könnyebb volt azt kinyittatni. Aki
nek belülről ki muszáj menni ilyen zegernye időben, annak bizony csak* kemény parancsolatja lehet, de biz a sorsukat nem irígyli senki.
— Nem is várakoztatták őket sokáig, kieresztették.
*) Alsó része ma már „II. Rákóczi Ferenc-utca“.
— 110 —
Azután ügetni próbáltak, de a mindinkább szaporodó friss hóban abba kellett hagyni. — Különben köröskörül a vidéken min
den csendes volt, nem üldözte őket senki.
Csak úgy találomra, bizonytalan irányban haladtak a szilincsi erdő felé. A Parna patakon háromszor is átmentek. Kis patak ez, de mivel nem volt befagyva, csak a szélén, hát biz egy kis láb für
dőt kaptak a huszárok, a lovak lábait meg összekarcolta a besza
kadozó jég. Bizony keserves lovaglás volt, míg a szilincsi erdőt végre elérhették. I tt aztán meg kellett pihenni, ember és ló halálra voltak csigázva. Tüzet azonban nem mertek rakni. A tarisznyában levő maradék-abrakot felkötötték a lovak fejére, s a fagyos csiz
mákban a ló mellett táncolva, fogyasztották el a Morvából hozott sza lonnamaradékot.
Hajnal felé megszűnt a hóesés, szétszakadoztak a havas fel
hők és Szered felől kezdett világosodni az égalja.
A huszárok nyeregbe szálltak, nem nagyon válogathatták az utat, hanem csak mindig kelet felé igyekeztek. Már azt hitték, hogy szerencsésen kiszabadultak a csapdából, egyik-másik legény rá is gyújtott fütyörészve valami bús kuruc nótára, midőn egy cseplyért megkerülve, egyszerre szembe találják magukat egy század reguláris vértes lovassággal.
H át mégis csak meg kell adni a kalandozás árát. — I tt nem lehetett soká fontolgatni, sem messziről lövöldözgetni a karabélyból
— a puskapor amúgy is tisztára át van ázva, — karddal se sok kárt lehetne tenni a vasba öltözött németekben, itt csak a kuruc virtus segíthet. Balázs oldalt ugratva kommandirozott:
— „Fokost a kézbe! Rajta ku ru c!“ Annak a fokosnak két acélpánt védte a somfanyelét, mely sokkal hosszabb volt, mint a németek egyenes kardja, úgy, hogy mire azok előre szúrhattak volna, már ott kopogott a fokos a rézsisakjukon, vagy a nehéz lovaknak az orrán. — Minthogy pedig a kutya se szereti, ha az orrára kop- pintanak, úgy a legszelídebb ló se, de legkevésbé szereti a német,
— annálfogva a vasasok olyan kertájkot csináltak Keresztár felé, hogy csak egy pár hírmondót hagytak hátra, akiknek puhább volt a koponyája, mint a fokos foka. Ezektől aztán megtudták, hogy csak
ugyan Szered mellett találhatják meg Ocskayt.
Apaj már látszott a reggeli ködben, ott akart átmenni Balázs a Dúdvágon s még az ott lakó atyafiságot is ki akarta kerülni, hogy mielőbb a brigadérosánál jelentkezhessék, amidőn megtudta a falu
beliektől, hogy a labancok elrontották a hidakat Apajnál és
Far-kashidánál is, hogy a Szerednél álló kurucok annál nehezebben nyomulhassanak Nagyszombat felé.
Balázs kénytelen volt hát csapatját Apajon elszállásolni, addig míg a jég megerősödik; különben is nagyon rájuk fért a pihenés
Egy hét óta jóformán mindig nyeregben, veszedelmes rejtek- utakon, étlen-szomjan bolyongva, bizony ideje már egyszer hajlék alá juthatni ámbár tót, de jó kuruc nép között, meleg ételt enni, fűtött kemence mellett kinyújtózkodhatni; a ló is az istállóban, akár arra se Tegyen gondja, — ellátja a böcsületes gazda; s minthogy a huszár még ha holtra fáradt, se veti meg a csinos tót menyecs
két, — ami van minden háznál, — hát könnyebb a lelkének, ha egyet-egyet csíphet a piros orcáján. Balázs is felzörgette az atya
fiakat, akik még az igazak álmát aludták. Öreg emberek voltak Királyék. A lányuk már régen férjnél van Abonyban Bontó Ben
cénél, a fiúk meg ott van valahol a dunántúli seregnél.
Balázs csak a két öreget gondolta otthon találhatni. Tán mon
danom sem kell, hogy milyen jó magyaros atyafiságos szívességgel fogadták a rég nem látott rokont; helyét se találták, mindenféle jóval kínálgatták és a szíves kínálás nem is veszett kárba. Mikor aztán egy kissé szóhoz juthatott Balázs, a gyermekek után kérde
zősködött.
A fiunkról nem hallani most ide semmi hírt, — felelték az öregek. El-e, hal-e, azt se tudjuk, de a lányunk eljött látogatóba az ősszel, aztán itt rek e d t; mindjárt fel lesz öltözve,
Alig mondták ezt, nyilt az ajtó s belépett rajta Bontóné, piros pozsgás fiatal asszony, meg egy serdülő leány. — Bontóné minden teketória nélkül nyakon ölelte a kedves rokont és összevissza csó
kolta, s mikor elég volt, odapöndörítette a fiatal leányt is Balázs karjai közé s minthogy az már benne volt a csókolódzásban, hát azzal nem is fukarkodott, csak mikor a leány szégyenlősen kibon
takozott ölelő karjai közül, akkor nézte meg jobban.
A szeme elkáprádzott. L átta megnyílni az eget s azon kipil
lantani egy valóságos angyalt. A csók bíborral vonta be a gyer
mekleány arcát, de nagy fekete szemei mosolyogtak, — egész lé
nyéből valami bűbáj sugárzott, úgy hogy Balázs álmélkodva és gyönyörrel hordozta körül kérdő pillantásait.
— A férjem testvére, Bontó Mariska — mondta a menyecske, kacagva Balázs zavarán.
• Már harmadik napja pihennek a huszárok Apajon. Gyöngy élete van lovasnak, lónak. Előkerültek a faluvégről a muzsikus ci
112 —
gányok. Menyecskék, lányok ünneplőbe öltözve csoportosulnak a korcsma körül, délutántól reggelig hangos a csárda nagyivó szo
bája. Ha a huszárok megunták volna is, a fehérnép nem tágit; ha az asszony nép meg kezd bolondulni, akkor felfordulás van az egész faluban.
Balázs hadnagy mind erről a tivornáyról nem látszott tudomást venni. Holdasa lett annak a két ábrándos fekete szemnek. Megfe
ledkezett ellenségről, jó barátról, szétszedett hidakról, a brigadé- ro sró l; csak az a kis leány töltötte be egész lelkét. Varázslatnak lehetne nevezni azt az érzést, ha annál több nem volna, ha annál erősebb nem volna, ha annál tartósabb nem volna, ha nem volna szerelem !
A harmadik estén valamivel későbben kezdett népesedni a korcsma. A huszárok délután aludtak egy jó sort. De a fehérnép már ismét ünneplőbe öltözött, csak úgy röpködtek a színes szala
gok, csak ügy ropogott a kikeményitett bokorugró szoknya. Hogy ez a fehérnép soha se unja meg a bolondját járn i! A füstös rárán
totta azt a tegnapi frisset. „Fiók, sose halunk meg, akkor is fel
támadunk !“
A hadnagy most is ott ül kedvesének az oldala mellett. Épen arról susognak, hogy holnap jegyet váltanak, aztán áttéteti magát a tiszai sereghez és egy hónap múlva otthon tartják meg az eskü
vőt. Így szövögetik a boldogság kárpitját, melynek minden szálát édes csókkal kell megerősíteni.
Egyszerre csak lövések hangzanak az istállók felől. Az udvar
ról az istállók őrsége visszalövöldöz. A trombitás riadót fúj. H ad
nagy uram felugrik a szép Mariska mellől, a huszárok a táncból rohannak lovaikhoz, egyik táncból a másikba.
Késő. Meglepte őket az ellenség, már teli van velők a falu
— Hej asszonyok, lányok, de sok galibát is tudtok csinálni, ugyan van-e lelketek ? !
Az bizonyos, hogy isszonyü vérontás következnék, ha hamar
jában a kurucok egymásra nem ismernének a káromkodásuktól!; meg aztán egy pajta is kigyúladt, ennek a világánál aztán egészen egy
másra ismertek. A saját ezredük volt. Ocskay az élén.
A dolog úgy történt, hogy Ocskay Farkashidánál hidat vere
tett a Dudvágón. E munkája közben hírül hozták neki, hogy Apa- jon ellenséges lovasság van bekvártélyozva. „Nohát majd kipus- káljuk onnan“ mondta Ocskay. — Úgy esett meg, hogy az ellen
ség helyett a saját jó katonáit találta fel, akiket már vagy fogságban,
vagy lekaszabolva gondolt. Milyen öröm volt a baj társak viszontlátása ! Ez is itt van, amaz is itt van, egy sem hiányzik !
Sziráki Balázs Antal hadnagyot azonban elővette Ocskay. Le
szidta mint a bokrot Ha a magyarországi diverzióját hajlandó is neki elnézni, de azt, hogy itt épen Szered előtt három napig vesz
tegel, dorbézol és nem ad életjelt maga felől, azért büntetést érde
mel, a Dudvág nem lehet akadály egy huszárnak; — azért az első nagyobb csata után egy hónapi szobaáristomra Ítéli.
Hanem aztán amint megtudta, hogy a Dudvágon kivül még más akadály is van, oda súlyosbította a büntetést, hogy a szoba- áristomot azonnal és pedig Apajon kell kiszenvedni, sőt idecitálja Abonyból Bontó Bencét, régi cimboráját is, aki apai tisztet teljesít Mariskánál, hadd mossa meg annak is a fejét. Egy hónap épen elegendő lesz arra, hogy ezt a két engedetlen gyereket örökös rab
sággal büntesse a regimentszpáter . . . !
Hogy ez igy történt-e, boldogok lettek-e a fiatalok? — nem tudom megmondani. A nagyszombati szerencsétlen kimenetelű ü t
közet összekuszálta az események szálait.
Somogyi Gy. Nagy időkből kis tört. 8
LABANCFOGÁS.
|< I Z AZ MÁR úgy volt szokásban a mezei kuruchadaknál, hogyha
* " egyszer jól elverték a németet vagy a rácot, hát akkor nem volt az a hatalom, amely őket együtt tartotta volna. Vitték haza a hadi zsákmányt, meg az egetverő dicsőséget. Úgy gondolták: no ez a lecke elég lesz a németnek egy jó darab időre; öt, hat hét is beletelik, míg kiheveri, addig úgy se lesz semmi hadi munka, minek együk hiába az ország kenyerét, gyerünk haza, — úgy is fel kell kötni, behordani azt a kis gabonát, amit az asszonyok learattak, vagy el kell vetni az őszit, — no meg aztán pihenni is csak kell kicsit, vagy egyet mulatni, hiszen a németnek, labanc
nak hírmondója sincs az egész környéken, nekünk áll most a világ kurucoknak, még Szent Dávid is nekünk hegedül a holdvilágban.
Mikor aztán otthon mindent elvégeztek, nem kellett se bíró, se nótárius, se citáció, se vörös cédula, — újra felhúzták a mun
dért, lóra ültek, vagy aki gyalogos volt, vállára vetette a muskétát, azzal ment ki-ki a maga dandárjához s újra hozzáláttak csapdosni a németet, rácot.
A szomolányi diadal után még a megvert Ritschán serege se szaladt úgy szerteszét, mint az Ocskay brigádájához beosztott mezei h a d a k ; csakhogy amíg azok bevert, véres koponyával jajgatva futottak, addig emezek vig duda-klarinétszóval vonultak el csapa
tonként, ki merre lakott.
Huszonöt főből álló muskatéros csapat vált ki a többiek közül a jókai révnél s kompon átmenve a Kis-Dunán, neki vágtak egyenesen Somorjának, mert mind a huszonötén odavalók voltak.
Vörös Balázs strázsamester és Szomorú Jónás tizedes voltak a vezetőik.
Késő este volt már, mikor Somorjára érkeztek. A házak ab
lakai mind sötétek voltak, csak a korcsmában volt világosság, meg muzsikaszó, duhaj kurjongatás.
Vörös strázsamester „megállj“-t kommandirozott a csapatnak, maga pedig Szomorúval odalopőzkodott a korcsma ablakához s azon óvatosan betekintettek.
No, amit ott láttak, az még egy savóvérű németet is méregbe hozott volna, hát még két olyan kurucot, aki csak most gázolt vériben az ellenségnek s dicsőséggel terhelve jön haza a saját fészkibe.
De hát hiába csűrj ük-csavarjuk a dolgot, el kell mondanunk, hogy Vörös meg Szomorú azt látták az ablakon keresztül, hogy a tulajdon feleségük kackiásan kiöltözve veszett módon járja a táncot a labancokkal. Vörösnétől tán nem is lehetett rossz néven venni, hogy egy nagy drabális vöröshaju némettel járta a táncot, mert hát hiszen azért volt Vörösné, de már Szomorúné egy mák
szemnyit sem volt szomorú, sőt nagyon is vigan rúgta a port egy kurjongató labanc legénnyel. Volt azonban a táncban még több menyecske meg leány is, tán az egész Somorja; hogy többet ne is említsek; ott volt a Szegheő Judit, Sárkány Kata, azután Kuzmáné, Bodóné, Szűcsné, Kutasiné, akiknek a szeretőjük, meg az uruk szintén itt voltak a huszonöt kuruc közt.
Szomorú egyenesen be akart ro h an n i' a tancolók közé, de Vörösben a bosszúálló férj bölcsen helyt adott a fortélyos had
vezérnek. Megkapta Szomorúnak a gallérját és elvonta magával a távolabb álló csapathoz. O tt pedig igy szólott:
— Atyafiak, úgy láttuk, hogy a városban labanc állapot van és hogy az asszonyaink hajlandók a kapitulációra; de résen legyünk emberek! Hübele Balázs módjára nem mehetünk neki a labancok
nak, mint bolond borjú az anyjának, mert sokan v annak; hanem most az asszonyoknak kell megreparálni, amit vétkeztek, csaV azu
tán lesz velők is a számadásunk. — Most mindnyájan menjetek be a ház mögött levő üres pincébe, ott álljatok fel két oldalt a pince
gádorban s amint jön majd egyenkint a labanc, — lekapjátok a húsz körmiről, mohot a szájába, hogy ne kiabálhasson, mindenik- nek van nadrágszíjja, azzal kezeit a lábaihoz kell kötni és be vele a pince hátuljába ! — Az asszonyt, amelyik vele jön, vissza kell ereszteni. — A többi majd az én gondom. De egy hang se legyen emberek, azt megmondom !
A kurucok engedelmeskedtek. Vörös strázsamester azután addig 8*
— 116 —
ólálkodott a korcsma körül, míg egyszer megpillantotta az öreg Süteőnét, aki egy szakajtó liszttel jö tt ki a pitvarból, — annak aztán először is azt mondta, hogy ha csak egy szót is szól valaki
nek arról, hogy őt látta, vagy egyébről, akkor ezt a hegyes pan- ganétát itt döfi keresztül a gyomrán — meg is bökte a mutatóuj
jával, hogy hol, — most pedig szépen, okosan hívja ki a feleségét, már mint a Vörösnét. A megrémült Süteőné hirtelen a gyomrára borította a lisztes szakajtót, mint valami paizst, amelylyel védel
mezze a hegyes vas ellen, — úgy sompolygott be az ivóba.
Egy pár perc múlva Vörösné kijött. Mikor az urát megis
merte, sikoltani akart, de az hamar befogta a száját.
— Egy szót se szólj, azt is lassan mondd !
— Jaj, lelkem uram, ne haragudjon kegyelmed, bizony Isten muszáj volt.
— Ú gy? No, persze, persze — —
— Ha nem hiszi, kérdezze meg a Szomorüné komasszonyt.
— Jó, jó, majd megkérdezi tőle holnap az ura.
— Mennyei szent atyám ! hát az is itthon van ?
— No csak ne óbégass, itthon vagyunk mindnyájan, de most másról van szó. Hány labanc van mindösszesen a városban ?
— Lehet úgy száz darab, a nagyja itt van a korcsmában, a kvártélyokon alig van húsz ember, meg a tisztek.
— No hát, mi nem vagyunk annyian, de azért elfogjuk mind a százat. Érted-e asszony, eszeden légy és térítsd észre a többi fe
li érnépet is, ha azt nem akarjátok, hogy ez a hegyes panganét a gyomrotokat keresztül furdalja. H át most megmutathatjátok, hogy az uratokhoz húztok-e jobban, vagy a labancokhoz
— Jaj lelkem uram, hogy is gondolhat olyat, hisz mondom, hogy csak muszájból —
— Csitt! az a parancsolat, hogy táncoljatok tovább a laban
cokkal, azután egyenként csaljátok ki ő kelmüket az öreg pince
gádorba ; egyéb gondotok ne legyen, de az meglegyen, mert külön
ben ez a hegyes panganét — —
— Meglesz, édes uram, meg
Vörös strázsamester uram hadi taktikája fényesen bevált. A parázs szemű lányoknak, menyecskéknek semmi sem volt könnyebb, mint a tánctól, bortól felhevült labancokat szépen, egyenként ki
csalogatni az öreg pincéhez, ahonnan aztán azok többé vissza sem jö ttek ; minthogy pedig több volt a labanc, mint a menyecske, az eltünedezők hiánya ott benn fel sem tű n t; mindenik azon örült, hogy
már néki is ju t a táncból, meg a menyecskék csábitő mosolygásá
ból, s kacsintásukra ment utánuk valamennyi, mint az esteli vaklégy a saját vesztébe.
V olt már vagy hatvan labanc a pincében megkötözve; a korcs
mában az asztalokra, lócákra dűlve már csak azok voltak, akik a mohón nyelt bortól egészen be voltak csodálkozva, ágyannyira, hogy egyik sem tudta, ki fia-borja ; még azt sem, hogy kik lehetnek azok, akik őket egy üres kamrába bedobálják, ahol aztán nyugodtan tovább aludtak.
A városban csakugyan alig volt több húsz labancnál a tisz
tekkel együtt; valami portyázó lovas csapat lehetett.
Ezeket sem volt nehéz a huszonöt bátor kurucnak lefülelni a kvártélyaikon, meg az istállókban. Mire a jó somorjai polgárok a zajra felocsúdtak, akkorra már mind a száz labanc meg volt kötözve ; az ábrázatjuk olyan volt, mintha rnindeniknek egy nagy gölődény, vagy legalább is egy jó marok bagó lett volna a pofájában.
Nem kellett sokat magyarázni az otthon levő atyafiságnak, kevés szóból is megértették a környülállást. Hamarosan feloldozták a labancok lábait és kiszedték szájukból a mohot; most már kiabál
hattak, ha akartak, de azok inkább csak prüszköltek és köpködték ki a torkukba szorult penészes mohát
A somorjai polgárok örege, iíja a huszonöt vitéz kuruccal az elszedett fegyvereket magukhoz véve, felkaptak a császár lovaira, a labancokat kocsikra rakták, úgy hajtották maguk előtt Semptére Bercsényi főgenerális eleibe, ahol is nagy dicséretben részesülének,
A somorjai polgárok örege, iíja a huszonöt vitéz kuruccal az elszedett fegyvereket magukhoz véve, felkaptak a császár lovaira, a labancokat kocsikra rakták, úgy hajtották maguk előtt Semptére Bercsényi főgenerális eleibe, ahol is nagy dicséretben részesülének,