KIS TÖRTÉNETEK. NAGY IDŐKBŐL

N A G Y I D Ő K B Ő L

K IS TÖRTÉNETEK.

Elbeszélések a kuruc világból és az 1848/A9- szabadságharcból.

IRTA

S O M O G Y I G Y U L A .

NAGYSZOMBAT, 1907.

NYOMATOTT WINTER ZSIGMOND BETŰIVEL.

A

* * ' mely e mű szerzőjének elnöklete alatt 1885. évben alakult meg, kellő tudatában annak, hogy a nemzeti közművelődés ügyére vonatkozólag mily hathatós tényező az irodalom, egyéb nemes céljai mellett kiváló feladatául tűzte ki egyrészt megfelelő színvonalon álló könyvtár szervezését, másrészt a közönség minden rétegében hazafias szellemű művek terjesztését. Ez irányú következetes fára­

dozásainkat a magyarok Istenének jóvoltából már is oly örvendetes siker koronázta, aminőt gyarló anyagi eszközeink mellett csak a a távol jövőben reméltünk. Saját erőnkből létesített, közel 8000 kötetnyi könyvtárunk, melyet 1887 óta használ a közönség, Nagyszombat képviselőtestületének 1906. évi dec. 12. közgyűlésében a Múzeumok és Könytárak Orsz. Felügyelőségének meleg ajánlatára hozott hatá­

rozatához képest, a jövőben immár mint városi közkönyvtár fogja folytatni áldásos működését. S két évtizedet meghaladó időn át lankadatlanul folytatott tevékenység némi bizonyítékául hivatkoz­

hatunk arra, hogy fiókunk — jóllehet vajmi csekély összeg szokott rendelkezésünkre állni — eddigelé a felnőttek és ískolásgyermekek között hatezernél több jól megválogatott oly művet osztott szét ingyen, amelyekből az olvasók önzetlen honszerelmet, nemzetünk történeti nagyságai, hősei és vértanúi iránti hálás kegyeletet s a hazafias kötelességek buzgó teljesítésére kitartást és lelkesedést meríthettek

V I

S feledhetetlen érdemű első elnökünk, aki időközben — leg­

nagyobb sajnálatunkra — városunkból más vidékre költözött, de a távolban is mindig velünk érez és folyton szívén viseli azokat a a magasztos eszméket, melyeket itt a fogékony szívekben elültetett, életre keltett és csemetévé növesztett, a jelen kötetbe foglalt elbe­

széléseinek céljainkra való nagylelkű átengedésével lehetővé tette azt, hogy fiókunk a hazafias szellemű művek terjesztése terén mint kiadó is előmozdíthassa kitűzött feladatainak megvalósítását.

A hazafias közönség jóakaratú figyelmébe és pártfogásába ajánljuk e kiadványunkat, melynek összes tiszta jövedelme fiókunk­

nak jut, annyival inkább, mert a népszabadságért II. Rákóczi Ferenc vezérlete alatt és 1848/49-ben vívott harcok amaz epizódjait, melyeket a szerző alapos történeti tájékozottsággal, érdekfeszítő módon, élvezetes stílusban és tősgyökeres magyarságú nyelvezettel beszél el, különösen alkalmasaknak tartjuk arra, hogy a nemzeti eszmények iránti lelkesedést élesszék é3 buzdítsanak azok dicső tetteinek, hazafias elszántságának és kitartó, önzetlen fáradozásaik­

nak követésére, akik bár el is estek a súlyos küzdelmekben, de akiknek emlékét a legkésőbb századokig is híven meg kell őriznie a magyar nemzetnek!

NAGYSZOMBAT, 1907. április 20.

Néhány szó a kiadó részéről ...

K uruc világ.

A r e m e t e ...

Bajmóc e lfo g la lá s a ...

Az imádságos k ö n y v ...

Harmos Böske ...

A tárogátós ...

Az aranyhajú H a n k a ...

Kárász Erzsók ...

Páter Denk ...

Miklós napja B a j m ó c o n ...

A v e r e m b e n ... ..., • Három huszár ...

Egy c s ó k é r t ...

Dávid és G ó l i á t ...

Fráter T ib u rc iu s ...

Hohenzollern, Sigmaringen, H e c k in g e n ...

Monsieur H e n r i ...

Az öreg Csutorás meg a fiai ...

Haza M o r v á b ó l... ...

L a b a n c f o g á s ...

A s t a f é t a ...

O ldal.

V

3 15 20 34 40 43 47 50 54 61 57 72 79 82 89 95 101 108 114 119

1848/49.

A losonci c s a t a ...131

Egy g u e rilla -v e z é r... 138

Névtelen h ő s ö k ...144

A j e g y g y ű r ű ... 150

V i h a r b a n ... 165

H u n y ad y -h u száro k ..., 178

A bujdosók ...190

Kamélia és g y ö n g y v irá g ...202

P a j t á s ... 209

Az élelmezési biztos meg a szalmakomiszárus... 216

J a q u e s ... • ... 226

/ \ Z UNGI HEGYEK közt egy sziklaodúhoz ragasztva áll egy kis kunyhó, bárdolatlan fenyőfából összeróva, a bordák közei sárral betapasztva. — A bútorzat: egy hárságy minden ágynemű nélkül, egy asztal nyírfahasábokból, amiken még a fa fehér héja is rajta van, ugyanilyen pad a ház eresze alatt, azután egy fejsze a falhoz támasztva, végre egy deszkapolc, melyen nehány agyag­

csupor és egy hamuban sült széles lepény terpeszkedik. Elég kényelem egy remete számára; ha azonban beljebb hatolhatnánk a sziklaodúba, ott láthatnék a falra aggatva egy lovas karabélyos tiszt teljes fegyverzetét, sőt még a nyereg-szerszámot is.

A sziklaodúnak két része van, az egyikben, a kisebbikben van a leirt fegyverzet; a másiknak úgy a szaga, mint a fenekén elterített száraz falomb arról tanúskodik, hogy azt szarvasmarha­

istállónak használják.

Nyár kezdete van, június eleje 1703-ban. A remete-lakban semmi élőlény sincsen, az ajtó nyitva. Ezen az elhagyott helyen a gaz­

dának nem kell attól tartania, hogy látogatók jönnek; — és ha jön­

nek, azoknak jó, ha nyitva találják az ajtót, mert ha csak nem hoznak, innen ugyan el nem vihetnek.

A remete-lakhoz egy hegyi ösvény vezet föl a völgyből. Ez a völgy tulajdonképen csak egy tisztás az erdők közt. A rajta végig csörgedező kis hegyi patakban pisztrángok fickándoznak, villám­

gyorsan felvetve magukat a víz szine felé, hogy egy-egy szitakötőt elkaphassanak.

A keskeny völgyben, a buja füvön egy kis fekete tehén lege­

lész. Nem őrzi senki. As idő dél felé jár. A tehén abba hagyja a legelést, fejét felemelve szimatol, nagy okos szemeit körülj ártatja a völgyön, mintha valakit várna. És csakugyan ez erdőből előbukkan

Somogyi Gy. Nagy időkből kis tört. 1*

4

egy emberi alak. De milyen alak? Ruha alig van rajta, s ami van is, csupa rongy; szakálla, bajusza fekete, bozontos; csak hosszú haja van elül vékony, vörös szijjal befonva üstökbe; hátul pedig kuszáit csigákban omlik vállaira. Ezek a vállak Atlaszra emlékeztetnek. A meztelen karok hosszúak, csontosak és szőrösek; bicepsei olyanok, mintha ott egy-egy macska feküdnék. Az ős embert véljük látni rettentő erejével, s meg vagyunk győződve, hogy ha azt egy csomó ember vagy vadállat megtámadná, képes volna gyökerestül kitépni egy fiatal tölgyet, s azzal sújtani agyon maga körül minden táma­

dót, aki idejében el nem fut.

A kis fekete tehén is fut, amint őt megpillantja, de nem tőle, hanem hozzá fut, s mikor oda ér, bizalmasan hozzá dörgölőd- zik, az óriás pedig barátságosan megvakargatja a tehénke füle tövét, azután lehajlik, fejét bedugja a tehén hasa alá, a négy lábát összefogja a két karjával, s azután vállaira emeli a tehenet úgy, mint a juhászok szokták a bárányt, s azzal könnyedén, mintha ő is csak egy bárányt vinne, elindul terhével felfelé azon a hegyi ösvényen, mely a remetelak felé vezet. A tehén legkisebb ellentállást sem tanúsít, egész nyugodtan fekszik az atléta vállain s okos fejét úgy lógatja le, hogy rövid szarvaival vivőjét a menésben ne akadályozza.

A hegyi-út a völgyből a remetelakig jó negyed órát tart.

M ikor oda érkeznek, az ember leteszi válláról a tehenet, azután leveszi a polcról a hamuban sült lepényt, azt megsózza, két egyenlő részre szakítja, az egyik felével a tenyeréből megkínálja a tehénkét, mit az nagy mohón elfogyaszt, azután elővesz egy jókora csuprot s abba megfeji a tehenet. — Mikor ennek is vége van, leül a nyírfa­

lócára, s azon melegen megiszogatja a tejet az utolsó csöppig, nagyokat harapva hozzá a lepényből. A tehén pedig lefekszik a gazdája lábához és nyugodtan kérődzik.

A remete aztán két könyökét térdeire támasztva, fejét széles tenyerébe hajtva némán, szomorúan néz maga e lé ; majd réveteg tekintetét a távoi kéklő hegyeken nyugtatja.

így telik az idő két-három óráig. Akkor a remete felkél nyírfa-székéről, kinyujtózkodik; izmai, mint az acélhúrok, úgy pattognak ; azután csendesen szól a szundikáló tehénkéhez.

— Cigány! Hallod-e édes barátom? Gyerünk!

A fekete tehénke lábra áll, s a remete úgy mint az imént, ismét vállaira emeli, s azután szép csendesen leviszi a völgybe legelni, maga pedig visszatér szomorú kunyhójához, kezébe veszi a fejszét és megy száraz fát keresni a közeli erdőbe.

Alig múlik el nehány perc a remete eltávozása után, midőn a hegy másik oldaláról egy kevósbbé járt ösvényen megjelenik egy öreg cigányasszony, két marcona fegyveres férfit vezetve maga után.

— Helyben vagyunk nemzetes uraim, szól a cigányasszony, a kunyhó előtt megállva.

— I tt lakik hát Liberfalvi Csontó Dávid, Thököly urunk vitéz hadnagya! Es te tudtad ezt Polla és nekem nem adtál hírt róla — szól a szemrehányóan az öregebbik férfi.

— Jaj drága nemzetes u ram ! Keményen megtiltotta Dávid úr, hogy rejtékét valakinek eláruljam, meg is esküdtetett a szűz- máriás tölgyfa a la tt; most sem tudom, hogy nem üt-e agyon, hogy kegyelmeteket hozzá vezettem.

— Most már ne félj Polla, hisz tudod, hogy eljött már az ő ideje; de mondd, hogyan tudtad meg, hogy ide menekült?

— Szerelmes Jézuskám ! H át hogyne tudtam volna, hiszen mikor a bandánk kiszabadította a Caraffa embereinek a körme közül, hét sebből vérezve én hoztam őt ide ebbe a kunyhóba, amit még a megholt uram csinált szénégető korában. — Sok bujdosó magyarnak volt már ez a kunyhó menedéke; össze lehet járni az egész erdőt, de erre még sem lehet ráakadni annak, aki nem tudja a járást.

— Mondd el Polla, hogyan történt a dolog ?

— H át a mi népünk, az üst-foltozó cigánybanda, a váradi fűzfák alatt tanyázott; voltunk vagy ötvenen. Egy holdvilágos éjtszakán, egyszerre csak nagy fegyvercsattogást hallunk. Közelebb lopózkodunk, hát látjuk, hogy valami 25 vasas német közre kapott egy kuruc lovas vitézt, aki sehogy sem akarja magát megadni, hanem az egyik kezében karddal, a másikban buzogánnyal kegyet­

lenül ropogtatja a németek sisakjait, feküdt is már vagy négy a gyepen, de hát sok lúd disznót győz, s láttuk ám, hogy lehetetlen lesz a jó vitéznek megmenekülnie. Mégis kár volna azért a bátor kurucért, gyerünk neki segiteni! mondogatják a mi embereink.

Erre elkiáltja magát a vajdánk:

— Tutti more basanti!!

Arra közzé vágtunk a németnek, még az asszonyok is, biz’

azokból egy sem vitte el az irháját, hanem a mi szegény vajdánk is ott hagyta a fogát

A kurucot kiszabadítottuk.

Akkor láttuk csak, hogy hisz ez a mi jó földesurunk, a Dávid úr, a cigányok pártfogója.

6

— Annyira pártfogója, hogy minden vagyonát el muzsikáltátok tőle.

— Hát igaz, hogy nagyon mulatós ifjú úr volt ő kegyelme, de nem csak a cigányok, hanem mások is segítették őt a jó szive révén kipusztítani; de minden jóra fordulhatott volna még, ha szépséges jegyes mátkáját, a Homonnai Ilona leány-asszonyt elve- hette volna.

— Mint esett, hogy el nem vette?

— Úgy, hogy épen a mátkájához akart menni egyedül, amikor Caraffa németjei rábukkantak; mink nehéz sebeiben ide hoztuk, én pedig itt maradtam vele őt gyógyítani, s ki is gyógyítottam jobban, mint akármelyik borbély. — A bandánk elment hírt hozni a dolgokról.

Nagysokára gyühettek csak erre, mert őket is szorongatták. Rossz híreket hoztak. Homonnai uramat elfogatta Caraffa; a leánya nem akarta az apját elhagyni, utána ment Eperjesre, ott pedig Homonnai uramat lefejezték, s ezen való bújában a leánya is utána halt. De még rosszabb hír is volt, hogy Thököly fejedelmet Törökországba vitték; — vége a kuruc világnak! Ezeken a híreken az én jó Dávid uram úgy elbúsulta magát, hogy gyógyuló sebeiről leszag­

gatta a k ö tést; azt mondta, hogy már neki nincsen miért élnie. — Én kérleltem, rimánkodtam, de semmit sem használt; akkor altatót adtam be neki, és csak ily módon sikerült őt megnyugtatnom és sebeiből kigyógyítanom, — de innen kimozdulni nem akart, s nekem keményen megtiltotta, hogy felőle valakinek hírt adjak. Remete lett. Én hor­

dom neki azóta az élelmet. Most sem vezettem volna rá kegyelme­

teket, Esze Tamás uram, ha olyan bíztató hírt nem hozott volna.

— De hol marad Dávid olyan sokáig?

— Bizonyosan fáért ment az erdőbe, de már nem késhet sokáig; én hát félre húzódom, hogy első felindulásában hozzám ne vágjon valamit azért, hogy rejtekhelyét kigyelmeteknek elárultam.

Csakugyan hallatszottak is már a száraz avart ropogtató nehéz léptek, s egyszerre egy óriási fatuskó zuhant a látogatók lábához s ha el nem ugranak, bizonyosan agyonüti mindkettőjüket.

— Áldom az Istent, hogy ilyen jó erőben köszönthetlek kedves öcsém ! — üdvözli a remetét Esze Tamás. Ne nézz reánk haragos szemmel, neked való jó hírt hoztunk, fel virradt ismét a magyarok napja, amely téged kiszólít sötét odúdból.

— Hadnagyom! a bajtársak üzenetét hozom; hívnak, ülj lóra, állj elibénk és vezess bennünket a régi ellenségre ! — mondja a másik jövevény, akit Móritz Istvánnak hívtak

Csontó Dávid mogorván, bizalmatlan pillantásokkal méregette végig a két látogatót, azután megszólalt:

— Hogyan találtatok rám ? M iért akartok feltámasztani engem, aki olyan jól meg vagyok halva, aki olyan jól el vagyok itt temetve.

— Elmúlt máraz én reménységem a föltámadásban, még az Istenben, való hitem is megingott. Annak az éjtszakának, amely két orszá­

got beborított, nem lesz többé hajnalhasadása; nem lesz a magyarnak többé olyan vezére, mint volt jó Thököly Im re ! — Mit akartok ti szegény bujdosók, fegyver nélkül, vezér nélkül? . . .

E beszéd alatt Esze Tamás lassan kigombolgatta a dolmányát, s letekert a derekáról egy nemzetiszín zászlót, amelyre az volt írva nagy aranyos betűkkel, hogy

„

!“

— Nézz ide ! — monda — ezt küldi nekünk Lengyelországból a nagy Thököly fia, a fiatal Rákóczi Ferenc; Ő felvette azt a kardot, amit mostoha-apja markából kicsavartak. I tt vár bennünket a lengyel határon, egy csapat lengyel lovassal. — Vezérünk hát már van olyan, aminőt óhajtottunk, akit a német el akart tenni láb alól, mint a nagyapját, Zrínyi P é te rt; ugyanabból a bécsújhelyi tömlőéből menekült meg csoda módon, — a német 10000 forint vérdíjat tűzött ki a fejére. — Amerre ezt az ő zászlóját meghor­

dozzuk, a nép utána fog özönleni; kaszát, puskát ragad, s mint a tengeráradat, követni fogja az ő megváltóját, Rákóczi Ferencet.

Hogyan maradhatnánk el mi, Thököly régi kipróbált harcosai?

Ránk van a legnagyobb szükség, hogy a népet vezessük.

Csontó mélyen elgondolkozva hallgatta ezt a beszédet.

— Üljetek le remete-kunyhómban! Alkonyodik ; reggelig majd meggondolom a dolgot; nagyon kérges már a szivem, nehezen fér már hozzá a lelkesítő szózat. Most el kell mennem, hogy remetéhez illő vacsorát hozzak a számotokra.

Coontó elment, vendégei letelepedtek; a vén cigányasszony is elősomfordált és kiszedett a bátyújából valami húsfélét, meg egy borral telt csobolyót.

Nemsokára feltűnt a hegyi ösvényen valami mesebeli alak.

Egy óriási púpos szörnyeteg, melynek az oldalán lóg a feje és szarvai. Dávid hozta hátán a tehénkéjét és a kunyhó előtt lábra állította.

A jövevények a legnagyobb bámulattal nézték ezt a jelenetet, csudálkoztak egy embernek ilyen rendki vilii erején, s tán még job-

8

bán azon, hogy az oktalan állat magát ily nyugodtan cipeltetni engedi, s Jáb ra állítva sem mutat semmi nyugtalanságot.

Csontó Dávid e csodálkozás láttára sietett megmagyarázni a do lg o t:

— Erdei bolyongásaim közben egy hat- vagy nyolc-hetes üszőcskét láttam bitangolni. Az auyja után bőgött siralmasan a szegény pára. Bizonyosan marháikat hajtó menekülők hagyhatták el szegényt, tán nem birt utánuk elég gyorsan futni. — Én hátamra vettem a borjucskát és felhoztam ide a kunyhómhoz, itt kenyérrel megetettem, s azután minden nap levittera a hátamon a völgybe és megtanítottam legelni; minden este megint a hátamon felhoztam, hogy éjjel el ne tévelyegjen, vagy a farkasok meg ne egyék.

A kis jószág annyira megszokta a háton való cipelést, hogy azután a maga lábán semmi áron sem akart se feljönni, se lemenni.

Ez a dolog nekem is mulatságot és tréfát okozott egyhangú ma­

gányomban, s amint a borjú napról-napra észrevétlenül növekedett, ügy az én erőm is ezzel lépést tartva, a folytonos gyakorlással nö­

vekedett úgyannyira, hogy most a tehenet is olyan könnyen eme­

lem a hátamon, mint évekkel ezelőtt a kis borjút, s a tehén is, amint azt borjú korában megszokta, ma sem jönne ide a maga lábán, hanem megvárja, hogy a hátamra vegyem.

Nagyon megszoktuk, megszerettük egymást ebben a magány­

ban ; hálás az én gondozásomért, mert ő az én tápláló dajkám, hiszen jóformán az ő tejéből élek. Most balsorsomban a cigányok gondoskodnak az élelmemről; ez a vén cigányasszony, meg a te­

henem, akit hálából szintén „Cigánynak“ neveztem el. — A sors így fizeti nekem vissza azt, hogy vagyonom java részét cigányokra költöttem.

Ezeket mondva megfejte a tehenet és a friss tejet oda tette vendégei elé.

* *

*

A másnapi virradat üresen találta a remete kunyhóját.

A völgyben az öreg Polla kínlódik a kis fekete tehénnel, amely sehogyan sem akarja a megszokott völgyet elhagyni, s okos szemével folyton a hegyi ösvény felé tekintget, mintha onnan várna valakit.

* *

*

K ét év múlva találkozunk újra Liberfalvi Csontó Dáviddal.

Dicsőséges harcok sorozata után diadalmenettel vonul be a kuruc sereg Kassa városába. Az utcákra tódúlt nép örömujjon­

gással fogadja a győztes kurucokat. A házak ablakai tele vannak mosolygó nőkkel, akik virágot szórnak az elvonuló hősök elé.

A karabélyosok egyik csapata élén Liberfalvi Csontó Dávid kapitány lovagol. Farkas-kacagány borítja széles v á lla it; piros kucs- más fejét büszkén emelve hordja, de szép férfias arcán valamely titkos bánat felhője borong.

A főpiacon haladva, az örömujjongásba egy átható női sikol­

tás vegyül, — Dávid tekintete arra fordul. A Homonnai-ház egyik ablakánál magas, karcsú, barna nő omlik elaiéltan a mellette álló idősebb nő vállára. Csontónak a megdöbbenéstől eláll a lélegzete, odaugrik az ablakhoz, az elalélt nő feltekint rá, — szempillantásuk találkozik és egymásba kapcsolódik, és két halottnak hitt szerelmes egymásra ismer.

— Ilonka! te élsz?

— D áv id ! te nem haltál meg ?

Egyszerre kérdeznek, s a feltámadás mennyei érzete felel rá, mely szemükből sugárzik, mely szívüket betölti.

Ha lehetett valaki a Pekry Lőrinc dandárjában, aki megér­

demelt egy pár heti pihenést egy hűséges szép mátka mellett, úgy az bizonyára Csontó Dávid volt, aki hosszú viszontagságos életen át fárasztó, véres harcokban fáradhatatlanul küzdött a szabad­

ság zászlója alatt, akinek haláltmegvető bátorsága, rettentő kard­

csapásai nem egy fényes diadalt szereztek a kurucoknak, aki holt­

nak hitt jegyese emlékét oltári szentség gyanánt őrizte lelkében. — Most, hogy a véletlen, karjai közé vezette az egyetlen nőt, akit valaha szeretett, azt a nőt, — aki bár nem kételkedhetett az ő elvesztéről szállongó hirekben, — mégis várt, várt valami cso­

dára és sorba utasította vissza a sűrűn jelenkező kérőket, — bizo­

nyára senki sem irigyelte boldogságukat, sőt mindenki örült rajta, hogy a kegyelmes sors így összehozta ezt a két hűséges szívet.

Liberfalvára, Csont ónak egy kis tiszamelléki ősi birtokára vonultak el az új házasok, hogy ott töltsék el a rövidre szabott mézes heteket.

A vidék köröskörül a kurucok kezében volt, bár a Pekry dandára a fejedelemmel együtt tovább vonult. De mit törődtek ők most az egész világgal, mikor számukra megnyílt a menyország kapuja, azé a földi menyországé, melyről már egyszer lemondtak.

De az idő, amely Csontó Dávid egykori remete-lakában olyan nyomasztó lassúsággal haladt, most fecske-szárnyakon röpült, s a szerelmes pár csak azt vette észre, hogy már alig van egy pár nap­

10 —

juk a boldog együttlétre, azután ismét válni kell. — Csontót ka­

tonai kötelessége újra a esapatjához szólítja. — Azt sem vették tudomásul, kogy a kuruc hadak a Dunához vonultak, s hogy a Montecucolli-ezred egy nagy sereg rácsággal vonul át a Tisza- menti vármegyéken.

A bánat sötét felhője újra megjelent a szép asszony lelkén, aggódón öleié magához délceg urát, mintha nem akarná többé maga mellől elbocsájtani; mintha attól félne, hogy ha egyszer újra elvál­

nak, soha többé nem fogják egymást megtalálni.

Növelte az ijedelmet Pollának, az öreg cigányasszonynak a megjelenése, aki azzal a hÍrrel állított be, hogy a rácok már a szomszéd faluban v an n ak ; nincs vesztegetni való idő, menekülni kell gyorsan.

Csontót kelletlenül érintette ez a hír, mely egy édes álomból ébreszté fel, Polla azonban sürgette a készülést, s míg Csontó előkereste fegyvereit és fallal kerített kis udvarházát nehány fegy­

veres emberével védelmi állapotba helyezte, azalatt Polla felöl­

töztette a fiatal asszonyt rongyos cigányasszonynak, hogy még maga Csontó is alig ismert rá.

— Jól van, hát csak menjetek — mondá C sontó; Polla majd elvezet biztos helyre, én pedig majd utánatok jövök.

Az asszonyok neki estek, kérték, könyörögtek, hogy menekül­

jön velők együtt, de Csontó Dávidban felébredt a kuruc nyakas- ság meg a katona-virtus, mely nem engedi, h gy bujkálva mene­

küljön, mint valam> lúdtolvaj. O majd keresztül vágja magát amúgy kurucosan, csak nem fog egy pár hitvány rác elől megugrani. — Erre meg az asszony vetette meg a lábát s azt mondta, hogy a feleségnek kötelessége az ura mellett maradni, mert arra esküdött, hogy se jó, se balsorsban soha el nem hagyja, hát ő is vele marad, ő is elbír egy kardot.

Csontónak olyan jól esett a felesége ragaszkodása, elszánt bá­

tor lelkének megnyilatkozása, meg is Ölelgette, meg is csókolgatta érte, de azután megmagyarázta neki, hogy az egészen más, az asz- szony nem katona, attól nem veszik rossz néven, ha elbújik az el­

lenség elől, — hiszen neki tréfa az egész, ő az ő hat huszárjával a poklok kapuin is keresztül vágja magát, ne féljen az asszony, holnap már megint együtt lesznek s több efféle.

De az asszony nem tágított, hanem előkereste a pisztolyokat.

Végre is nem volt mit tenni Csontónak, parancsolt kemény han­

gon — és az asszony engedelmesen, de zokogva ment el Pollával.

Nagyon is ideje v o lt; alig távozhattak az asszonyok egy pár puskalövésnyire, körül volt fogva a kúria s ezernyi vadrác dön­

gette a kaput, s hogy az rögtön megnyílni nem akart, tüzes csóvát vetettek a fal mellett álló istállókra, s attól aztán egyszerre láng­

ban állott a ház is.

Csontó hat huszárjával már lovon ült, kinyittatta a kaput s neki vágott a sűrű, ostromló tömegnek.

Mint mikor a vadkörtefát megrázzák, úgy hullott a rác jobbra- balra, amerre a hót kuruc kardja süvített, s bizonyosan át is vágták volna magukat, ha nem lett volna a ház környéke geren­

dákkal és szekerekkel eltorlaszolva, amelyen a lovaik átugrani nem birtak. A sűrű tömeg körülfogta őket, mint az á r; lerángatták a lóról s összekötözték kezeiket, lábaikat.

— Fel kell akasztani! Meg kell nyúzni ő k e t!

— Előbb le kell vagdalni az orrukat, összetörni a kezüket!

Ilyen vad kiáltások hangzottak a tömegből, s jó időbe került, míg a vezérük csendet birt teremteni, s kimondhatta az Ítéletet, hogy karóba fognak húzatni.

A rácság meg volt elégedve az Ítélettel, nagy kört alakítot­

tak a ház előtti térségen, hosszú karókat hegyeztek s azokat tompa végükkel beásták a földbe. Mindenik karóhoz egy-egy kurucot vonszoltak, a hetedik legmagasabb karóhoz, középre állították Csontó Dávidot.

Ebben a percben érkezett vágtatva egy vértes-század a Mon- tecucolli ezredből. A kapitány jelentést tétetett magának a rácok vezérétől, akit óbesternek hívtak, de mégis alázatosan jelentett a vértes kapitánynak. Most a kapitány Csontóhoz fordult s tiszta magyarsággal kérdezte a nevét.

— Liberfalvi Csontó Dávid huszárkapitány vagyok; arra kér­

lek bajtárs, lövess agyon, mint katonához illik, de ne engedd raj­

tunk elkövetni azt a csúfságot, hogy karóba húzzon bennünket ez a vad csorda.

— Jól van/ nem fog megtörténni. Egyelőre az én foglyom vagy, a többiről majd ezredesem fog intézkedni.

— Köszönöm.

A kapitány azután kihirdette a generális parancsát, hogy az egész rácság vonuljon az egy órányira fekvő erdő alá, s ott várja be a további parancsot.

A rácok morogni, majd zúgni kezdtek, hogy így meg lett rontva a mulatságuk és még csak ki sem rabolhatták a falut, de a vértes kapitány rájuk rivalt rá c ú l:

— 12 —

— Aki nem engedelmeskedik, agyon lövetem ! Erre aztán csend lett és a rácok elvonultak.

A vértes kapitány újra Csontéhoz fordult.

— Bajtárs, feloldatom a kötésedet, ha tiszti becsületszavadra megigéred, hogy nem kisérled meg a szökést.

— Nem Ígérek sem m it: tégy, amit jónak látsz.

A vértes kapitány nem titkolhatta el bosszúságát; Csontét megkötözve egy pincébe vettette, melynek erős tölgyfa ajtajához őrt állíttatott. — A vérteseket elszállásolták a faluban; a hat huszárt megkötözve a helység házánál őrizték.

Eközben egészen beesteledett. A háztető gyorsan elégett és magátél elaludt. — Csonté Dávid, bár nem Ígért semmit, szökésre még sem gondolhatott. Megkötözötten egy sötét üregbe dobva, saját pincéjének az erős tölgyfa ajtaja rázárva, az elé fegyveres őr állítva.

A kötés azonban nagyon alkalmatlan kezdett lenni, szorította, vágta kezét-lábát.

— Ej, mit, — gondolá magában — legalább ezt nem fogom tú rni; — s azzal szétfeszítette karjait, egy nagyot nyújtózkodott s a kötelek szétszakadozva hullottak le róla. — Jé időbe került, míg meggémberedett tagjaiból kiállott a zsibbadás.

Fel s alá kezdett járni a pincében, jól ismerte itt a járást, hisz a sajátja volt.

A hosszú pince felett nem volt épület, hanem gyeppel volt fedve és sok helyen sűrű bozóttal benőve. A pincének volt még egy mellékága is, mely a főágtól derékszög alatt vonúlt a szilvás kertig, ahol már sűrű bokrok lepték el a tetejét. I tt volt a szelelő lyuk, de azon egy macska sem fért volna ki, arra hát nem is lehe­

tett gondolni, hogy azon menekülni lehessen, — hanem azért a sö­

tétben mégis elment egész odáig s itt gondolatokba merülve megállott.

Egyszer úgy rémlett neki, mintha a szelelő lyukban mozogna valami, tán egy patkány. F ig y e lt; amint merőn néz fel a lyukon, azt látja, hogy egy kis fényes pont száll azon lefelé, csak olyan, mint egy Szentjános-bogárka, száll lejjebb, mindig lejjebb, le egé­

szen a pincébe, s ott megáll a fénypont egy helyben, s mindig nagyobb, nagyobb lesz. — El nem tudta képzelni, hogy mi lehet, míg egyszerre — jól ismert kellemes szag üti meg az orrát, a meg­

gyújtott bükkfa-tapló szaga. — Most már tisztában volt azzal, hogy valaki fent, aki jelenlétét észrevétetni akarja, egy hosszú vesszőbe égő taplót csiptetett s azt dugta le a lyukon jól számítva, hogy

ennek — ha tényét nem is, de a szagát okvetetlen m egfogja érezni az, aki a pincében van.

Most hát azt kellett megtudni, hogy ki van fent. Egy keze ügyébe esett lopótökből szócsövet csinált úgy, hogy a szívó lyukát nagyobbra harapta, és kiszólt:

— Ki van ott?

Felülről szintén valami csövön jö tt a felelet:

— En vagyok, a Polla.

— Mi újság Polla ?

— A ló itt van megnyergelve; az őrt elaltatom, egy kulacs bort vittem neki, hogy a káplárja k ü ld i; altató van benne ; ha el­

alszik, jelt adok ; ha ki birja feszíteni az ajtót, akkor megmenekülhet.

Hogy ki bir-e egy ajtót feszíteni? Gyerekség! Aminek Csontó Bálint a vállait neki feszíti, annak engedni kell, még ha kőfal volna is.

— Jól van Polla, várom a jelt.

Egy izgalmas negyedóra telt el a várakozásban.

Végre a szelelőn megszólalt Polla:

— Rajta, rajta, gyorsan!

Csontó óriási erejének engedett az ajtó. — de egy körül­

ményre nem számított Polla. Az őr ugyanis az ajtónak támasz­

kodva aludt el, s amidőn Csontó az ajtót kidöntötte, azzal együtt az alvó őrt is feltaszította, s ennek felhúzott sárkányú karabélya esés közben valami kőhöz ütődve elsült.

A lövésre az őrség előrohant és Csontónak alig volt ideje a Polla által elővezetett lóra felkapni, amelyen már Polla fenn ült.

— Kegyelmeddel kell maradnom, mert a nádason kell men­

nünk, ott pedig vezetőre van szükség.

A nádas mindjárt a kertek alatt kezdődött, s mire a vérte­

sek lóra kaptak, a menekülőket már elfödte a náderdo. — I tt Polla leszállt a lóról és a tocsogó mezőkön keresztül cikcakkos irányban, de biztosan vezette a lovat. — Fél óra múlva egy kis tisztásra értek, ott egy nádkunyhóban találták Ilonát, aki örömében zo­

kogva borult kedves urának széles mellére.

— A reggelt itt kell bevárnunk, — mondá Polla — mert éjjel beletévedhetnénk az ingoványba.

Egyszerre a falu felől világosodni kezdett.

Ilona rémülten kiáltott fel :

— Meggyújtották a nádat!

Polla azonban felujjongott örömében:

14 —

— Hála Istennek, nem akadt a faluban olyan gézengúz, akit a németek vezetőnek megkaphattak volna, mert különben nem gyúj­

tották volna fel a nádat, — de szél uramnak még a császár sem parancsol; látják-e, hogy a tűz ellenkező irányban terjed, így hát reggelig már baj nem érhet bennünket.

Másnap hajnalban tovább indultak, mindenütt a nádat b ú jv a;

a lovon most Ilona ült, Csontó és Polla néhol kötözködésig gázol­

ták a vizet, de Polla jól tudta a járást és biztosan vezetett.

Dél tájban egy szárazabb helyen újra megpihentek I tt Polla elvált tőlük, hogy szétnézzen a külső világban ; csak este felé tért vissza azzal a jó hírrel, hogy a szatmármegyei hajdúk egy postá­

jával találkozott, s ezeknek elmondta az esetet, azok most itt vár­

nak rájuk a nádas szélin.

így menekült meg Csontó Dávid a feleségével, akit azután Kassára kísért a nagynénjéhez, maga pedig újra belesodortatott a a véres harcok forgatagába, amelyekben nem egyszer vette hasz­

nát rendkívüli testi erejének.

A változó szerencsével folytatott hadjárat után újra beborult az ég Magyarország felett. A szabadságért kibontott szent zászlók porba hullottak a gyászos emlékű majtényi síkon. — Csontó elkí­

sérte a fejedelmet Lengyelországba .. . s hogy azután mi tö rté n t--- ? H át mi szokott a halál után következni? Temetés, siralom. Elkob­

zott jószágok, üldözött családok, rabigába vert nép, bujdosás, s a bujdosók nyomát hóval fedi be a tél. . .

A

* 5 óra tájban, víg társaság ült együtt egy nagy diófa alatt a Kárász Lukács uram privigyei kertjében, mely a piaristák kertjé­

nek tőszomszédságában feküdt.

A diófa alatt levő nagy malomkő-asztal szép sávos, otthonszőtt abrosszal vala leterítve és sok jó harapni valóval, meg nagy, fedeles cinkorsókkal s ugyanolyan fémből való serlegekkel megrakva, s ámbár átláthatatlan voltuknál fogvást nem lehetett kivenni, hogy miféle folyadékot tartalm aznak; mindazonáltal a falócákon körül ülök kipirúlt ábrázatját tekintve s élénk beszélgetésüket hallva, biz­

tosra vehetjük, hogy nem víz vala bennük.

Az asztalnál a főhelyen, melyet a legöblösebb és ezüstből való billikomról lehet megismerni, ült egy magas, sovány, de csontos marcona férfiú, a hős tetteiről már országszerte isme­

retes, vitéz kuruc óbester: Czelder Orbán, főparancsnoka a Bajmó­

cot körülzárolva tartó kuruc seregnek; vele szemben egy délceg fiatal kuruc kapitány: Winkler Vilmos, akit legjobban akként mu­

tathatunk be, ha ideiktatjuk Pápay János udvari tanácsos és feje­

delmi főtitkárnak 1703. évi december 3-áról a fejedelemhez in­

tézett levelét, mely az eredeti szerint szóról-szóra így hangzik:

„Méltóságos Úr, jó U ram !

Hogy a Nagyságod terhes nyavalyáját mégis distrahálhatja:

pro novella írhatom, most érkezvén mind méltóságos Bercsényi Miklós, mind pedig méltóságos Károlyi Sándor uram ő kegyelmek levelei; Károlyi uram bizonyosan írja, hogy Bajmócnál egy Ving- ler nevű hadnagy az németet s labancot felvervén, az gyalog né­

metet széllyelverte, s ami megmaradott volt is közülök, éccaka hozzáállván mintegy hat compania; midőn aztán reggel megvir-

— 16 —

radván, az mieinknek kevés voltát (mely csak portás volt) meg­

látta volna, viszont az mieinket odahagyta, s dolgára ment, de elhiszem, eddig annak is tettek szükségéről; Schlick pedig az több német hadakkal együtt Sléziába ment, ki midőn Plathy Sán­

dor urammal beszélteti volna, his formalibus mondotta Plathy uramnak: Ego nuuquam credidissem etc., mely szók— úgylátom — kétségbeesett ember szavai.“

Tehát az a vakmerő hadnagy, most már kapitány, ismeretes volt Bajmóc körül.

A két kuruc tiszt között ültek jobbról és balról Istvánffy János privigyei plébános; a piarista-házfő több piarista atyával;

továbbá Skacsány István Privigye város bírája, Padolán György jurátus nótárius, Skopecz Tamás városi szenátor, yégre a házigazda, Kárász Lukács uram, Privigyének egyik legvagyonosabb polgára.

A gazdag uzsonnát maga Kárászné asszonyom, a gazda har­

madik felesége rakja fel. Hires szép asszony messze vidéken. Ma különösen kicsipte magát az illusztris vendégek tiszteletére. Jól illik neki a privigyei arany-főkötő, ezüst-csattos pruszlik és selyem szoknya.

A klastromkert kőkerítésén kis ajtó van, egy orgona-bokor mögött. Ennek az ajtócskának egykor talán más célja lehetett, de ez idő szerint egyébre nem szolgál, m inthogy a tisztelendő piarista atyák ezen jöhessenek át néha-néha a Kárász uram diófája alá anél­

kül, hogy az utcára kelljen kerülniük; mert Kárász uram — ha csak otthon van — minden délután kijön a kertjébe. Rendesen egy vén süket szolgáló hordja ki utána azokat a bizonyos fedeles cin­

korsókat; ha azután kiürülnek és még nem csendítettek „Ave M áriára“, hát a legfiatalabb páter átviszi azokat azon a kis ajtócs­

kán s a klastrom pincéjében újra megtöltve hozza vissza.

Ma különösen jó kel te van a hűvös italnak ; tikkasztó meleg is van, meg a beszélgetés tárgya is olyan, amely nagy izgalomban tartja a kedélyeket, s ezeknek a lecsillapítására tudvalevő — leg­

jobb szer a jó hideg bor.

Épen harmadszor fordul be a piarista-atya az orgonabokor mögötti kis ajtón egy újabbi friss töltéssel, s ezúttal odasúg az ezredeshez, hogy egy ember várakozik rá a klastrom folyosóján, kinek valami fontos közleni valója volna.

— Miféle ember az? — kérdi az óbester.

— H át a Ploda, a bajmóci meleg vízi molnár. Nagyon ösme- rős ember a kuruc táborban, tán az ezredes úr is ismerni fogja.

— Plodának hívják ?

— Biz’ annak az igazi neve Clcmentisz Gáspár, de szörnyű mód sebes beszédű lóvén, hát azt, hogy „tyeplá voda“ mindig úgy mondja, hogy „ploda“, azért elnevezték Diódának, s ez a név rajta száradt.

— En bizony nem ismerem, — mondja az ezredes. Hanem hát ha velem közleni valója van, mért nem jön át ide ?

— H át instálom, — először is neki nem kötjük az orrára, hogy merre lehet ide átjö n n i; másodszor olyaknak mondja közle­

ményeit, amiket csak magának az óbester úrnak akar előadni.

— No akkor átmegyek, — mondja Czelder Orbán felkelve helyéről, s nemsokára a klastrom folyosóján visszhangzottak nehéz léptei. Alig telt el azonban nehány perc, a kert ajtaja nagyot csat­

tant, és szapora lépések tempóját jelezte a lovagsarkantyúk pengése.

Jött vissza az óbester és hozta a gallérjánál fogva Plodát.

— Menjen kend a pokol fenekébe, hiszen az ördög sem tudja kendet megérteni.

Clementisz Gáspár, vagy rövidesebben Ploda, apró, de rend kívül szapora lépésekben jött, vagy inkább tolta őt az óbester a diófa alatt ülő társaság elébe.

Ha elképzelünk egy ürgét molnárkék dolmányban és gömbölyű hasáról folyton lecsúszandó, vedlett zsinórzatú s ugyanolyan színű nadrágban, akkor előttünk áll Clementisz Gáspár. Kövér kis man­

galica ember. Hátranyomott alacsony homloka, apró, villogó, fekete szeme, pisze orra, három szőrszálból álló bajuszkája és rövid keze- lába igazolják merészségemet, mellyel őt ürgéhez hasonlítottam, s a hasonlatot még tökéletesebbé teszi az az izgékonyság, mely rajta tapasztalható.

Az egész emberke olyan, mint valamely felhúzott gépezetű játékszer, melynek minden tagja, minden idege mozog; a nyelve meg úgy berreg, mint egy megindított ébresztő óra, mely addig meg nem áll, míg le nem jár, vagy valamely kívülről jövő erő meg nem állítja.

Ha beszél, a nyelve is úgy siet, mint a lába járásközben, sőt még sokkal jobban, mert a hangokat és szótagokat olyan gyorsan rakja egymásra, hogy azokat a legsebesebb angol lóval sem lehet utólérni. Beszédét megérteni annak, aki azt nem tanulmányozta, egyáltalában nem lehet, csak lefotografálni lehetue; de minthogy az az ördöngäs masina történetünk idejében még nincs föltalálva, kénytelen az óbester Plodát a pokolfenekébe való takarodásra uta-

Somogyi Gy. Nagy időkből kis tört. 2

— 18 -

sítani, azt gondolván, hogy ott majd találkozik valami jófülíí ör­

dögfiú, aki a molnár szapora beszédét megtudja érteni.

Nem kellett azonban a megrettent Plodának olyan messzire menni, mert szerencsére jelentkezett Podolán György uram, a város nótáriusa, hogy ő megérti a majszter nyelvét.

Oda állították hát Plodát a nótáriussal szembe, kik között azután ilyetén beszélgetés keletkezett:

— H át mi hírt hozott Clementisz uram ?

Clementisz uram megindította egész testén a verklit, s rettentő idegrángások között vékony kalatoló hangján azt feleli, hogy:

— Mannamlucseszteprostnál.

— Azt mondja, — magyarázza a nótárius — hogy ma nagy mulatság lesz a prépostnál.

— Honnan tudja majszter uram ?

— Teszkerlisztendakornták.

— Tegnap egy szekér lisztet vittem oda, akkor mondták,

— fordítja le a jegyző.

— De hát miféle nyelven beszél ez a szerencsétlen ? — kérdi az óbester.

— Magyarúl beszélne biz ő, instálom; csakhogy nagyon meg­

szalad a nyelve, mintha a jégen elcsúszott volna, azután nem birná megállítani.

Nehéz dolog volt ezt a párbeszédet nevetés nélkül hallgatni a már amúgy is jól beborozott társaságnak, de hát országos dolog lévén, csak türtőztették magukat a jó kurucok, csak biztatták Po­

dolán uramat, hogy kérdezze ki töviről-hegyire a molnárt; mert jól érezte mindenki, hogy itt nem csupán az a megtudnivaló, hogy a bajmóci prépost vendégséget tart, hanem ebből tán majd valami fontosabbra fognak kilyukadni, mert Clementisz uramat jól ismer­

ték a kuruc táborban (nem lehetetlen, hogy a labancokéban is), mert azon körülménynél fogva, hogy ő a bajmóci melegvízi molnár, s a várat és a várost ő látja el liszttel, oda neki szabad bejárása van; de viszont a malom a falakon kívül lévén, a majszter szaba­

don mehet az ő szürkelovas káréján a világ más része felé is.

— H át aztán kik lesznek azon a mulatságon? — folytatja a kérdezősködést Podolán uram.

— Skarbólkapnyúrcsesz.

— Sokan a várból, a kapitány úr is ott lesz.

De lehetetlen volna azt nekem mind úgy elmondani, amint azt Ploda elhadarta; sőt magának Podolán György nótárius uram-

nak is gondot adott annak a megértése, s kénytelen volt minden egyes körmondat, vagy inkább környargalat után Pl ódának a tor­

kához kapni, így kényszerítvén azt pauza tartására, mert különben folyton pergett volna a garatja, míg csak le nem já r

Ploda molnár közvetetlen tapasztalatai s a várban, meg a plé­

bánián felfogott egyes szavak után azt jelentette, hogy a prépostnál ma este tartandó lakoma annak a hírnek örömére készül, amit teg­

nap egy Skultetius hozott be, hogy tudniillik Galgóc felől mintegy 5000 főből álló német had közeledik ágyúkkal ellátva, a már több hét óta körülzárolt Bajmóc vára felszabadítására.

A prépost különösen örül a vár felszabadításának ; nem mintha ő is határozottan labanc volna, hanem azért, hogy majd akkor újra elindúlhat a trencsényi és túróéi nemes urakat kapacitálni s meg­

nyerni a békekötés eszméjének, mely ügyben ő már régóta fárado­

zik, s ennélfogva úgy a kuruc, mint a labanc főurakkal folyton érintkezésben van.

Valószínű, hogy a furfangos molnár még többet is tudott, mint amennyit a vegyes társaság előtt elmondani jónak látott. Nem is nagy fontosságot tulajdonítottak Ploda uram híreinek a borozó urak.

Maga az óbester Czelder Orbán nevetett legnagyobbat az 5000 fő­

ből álló felszabadító sereg hírére, jól tudván, hogy ilyen sehonnan sem jöhet, s ha mégis ilyen hírt vittek a várba, úgy az a hírnök vagy rosszul volt értesülve, vagy készakarva csalta meg a várbe­

lieket ; mert az a sereg jö tt ugyan ágyúkkal és társzekerekkel és csakugyan német is volt, de nem 5000, hanem csak 500 német jö tt Winkler kapitány vezetésével, még pedig a szomolányi vár bevéte­

lekor magyar zászló alá esküdött német őrségből, tehát "azok kuruc németek voltak s tegnap már meg is érkeztek, de nem a várat fel­

szabadítani, hanem inkább megostromolni.

Ki tudja, nem maga Clementisz Gáspár volt-e az a hirnök, aki ezt a vendégségre buzdító örömhírt a várba megvitte ? Biz’ az kitelik tőle.

Fel is hagyott azután Podolán uram a molnár nyargaló be­

szédének a keserves műfordításával, de Ploda csak nem akart távozni, hanem szörnyű módon integetett a félszemével W inkler kapitányra, ki ezeket a huny őrit ásókat eleintén a Ploda szokott arcjátékának tulajdonította, végre azonban mégis figyelmes lett, s felállva helyé­

ről, kifelé indúlt. Ekkor Ploda uram hirtelen elbúcsúzott mondván :

„Slajmeket“, ami valószínűleg azt jelentette, ho g y : „Istennek aján­

lom kegyelmeteket!“

2*

20 —

A piaristák kertjében érte utói W inklert, akinek hirtelen egy levélkét csúsztatott a kezébe, s azzal sebesen tipegett ki a klastrom előtt álló káréjához; és semmi rosszat nem sejtve, nyugodtan szundikáló szürke lovának füle közé jó csomót vervén, elhajtott Bajmóc felé.

Mikor a kapitány visszatért a borozó társasághoz, már ott nagyban folyt a vitatkozás azon, hogy miben sántikálnak némely főemberek.

Istvánffy uram, a plébános, nagyon erősítette, hogy a békes­

ség megkötése immár közelben várható. A császári biztosok nagy ígéreteket tettek némely kuruc főembernek.

Felpattant erre Kárász uram, hogy hamisság van a dologban;

nem szabad engedni, nem lehet alkudni a ném ettel; vagy élünk, vagy halunk, de nem engedünk; segítség is jön már a francia ki­

rálytól, meg Lengyelországból.

A piarista házfőnök is hozzájár fiit a házigazda nyilatkozatához.

— Nem kell a némettel alkudni, mert nem is tanácsos. Bizonyosan megcsalná a magyart, mert igaza van annak a jó kuruc nótának, amely úgy szól, h o g y :

„Ne hígyj magyar a németnek, Akármiként hitegetnek.

Ha ád is olyan levelet, Mint a kerek köpönyeged, S pecsétet nyom olyat rája, Mint a holdnak karimája, Nincsen abban semmi virtus, Verje meg a Jézus Krisztus.“

Már ezt aztán nem tudta, de nem is akarta senki megcáfolni, hanem felemelték a kupákat és koccintottak.

Winkler kapitány azonban, ki egyszerre nagyon hallgatag lett, megköszönte a kínálást, azt mondván, hogy már neki elég; oldalára kötötte széles fringiá át, s nem gondolva a meleggel, vállára kanya- rította farkasbőr kacagányát s az ezredest oldalt híva, azzal csen­

desen értekezett, mire az ezredes is kardot kötött, mindketten hirtelen elbúcsúztak a vidám társaságtól s a város alatt levő tábor felé siettek.

I tt az óbester összehivatta a tiszteket s a következő paran­

csot adta k i :

A bajmóci kálváriahegyen és a dubnicai oldalon nagy tábori tüzeket kell rakni, s azok élesztésére ötven ember ott maradjon A többiek az éj beálltával vonuljanak a legnagyobb rendben le a Nyitra vizéhez s a partok által fedve, húzódjanak a híd környékén

levő füzesekbe. A Privigye alatti táborban szintén tüzek éleszten­

dők, s innen a gyalogság késő este, létrákkal ellátva, ugyancsak a a hídhoz vonul, ott a többi csapatokkal egyesül és további parancsra vár. A lovasság egy része az ágyúkat kiséri Apátin át a bajmóci fürdő alá, honnan az ágyúk újabb parancsia a kőbánya fölötti par­

ton állíttatnak íöl.

A futárok a paranccsal elnyargaltak. Az éj beállott.

A parancsot a legnagyobb pontossággal hajtották végre. A felvonulás minden oldalról a legnagyobb rendben és csendben tör­

tént, s ebben a csapatoknak jó segítségére volt a dél felől köze­

ledő zivatar. Az eget sötét fellegek homályosították el. A távolban villámlani és dörögni kezdett.

Mikor az ágyúk elvonultak Ploda uram malma előtt, a majszter kint állott az út mellett, s mint világlátott ember, hódolva a lábra kapott új szokásnak, hosszúszárú pipából bodor füstöket eregetett, s csak azt mondogatta az ágyúkat kisérő embereknek:

„Smeket’“ Azok bizonyára azt hitték, hogy a dohányzás az, ami olyan nagyon „smeket“ a májszternek, pedig az ő mondásának az volt a tulajdonképpeni értelme, hogy „Isten segítse meg kegyel­

m eteket!“

A főkommendás Czelder óbester és W inkler kapitány a Nyitra-híd melletti kis dombon, a Szt. Anna szobornál levő négy hárs alatt ültek tábori székeken, lovaikat csatlósok tartották zablyán, s mindaketten merően néztek a bajmóci plébánia félé.

Egyszerre csak a plébánia egyik emeleti ablakában egy égő gyertya lett látható; néhány pillanat múlva egy másik gyertya is világít az első mellett. Az ezredes, meg a kapitány erre felugrál­

nak s parancsot adnak a csapatoknak az indulásra. Czelder maga elül gyalog, s W inkler mellette. Az óbesternek ezúttal egy rövid nyelű buzogány van nagy ökleibe szorítva, s ezt lóbázza hosszú, csontos karjaival.

A csapatok nesztelenül, bokrok és nádasok között megbukva, érnek el a halastóig, s ennek mindkét partján füzes és sás között vonulnak föl egészen a prépost kertjében levő sziklák alá.

Csodálatos, hogy senki sem veszi őket észre. Őr nincs sehol a falakon, s a kurucok lábtói nesztelenül támaszkodnak a sziklá­

hoz, és megkezdődik a felkapaszkodás.

Most előzzük meg a vakmerő kurucokat s nézzük meg, hogy mi történik a bajmóci prépostnál.

Ott a földszinti ebédlőben tizenketten ülnek a fényesen terí-

- 22

tett hosszá asztalnál gazdag vacsora mellett. Az asztalfőn a vár parancsnoka, Frey Keresztély, annak jobbján Hunyady András, Nyitramegye alispánja, balján még ketten a várba szorult vármegyei neme3 urak közül (kiknek nevét azonban a történelem fel nem je­

gyezte) ; ezek után következtek Letavay Bálint nyugalmazott uradalmi tiszt, két tiszt a várőrségből, Dávid Mihály bajmóci jegyző, Zsilka Mátyás uradalmi tiszttartó, a prépost Öccse; Repkovics Márton bajmóci városbiró, Páter Hilárius a várbeli kapucinus, s végre maga a házi gazda, Zsilka János Ferenc bajmóci prépost.

Volna még egy tizenharmadik is, s az Zsilka tiszttartó szép hajadon leánya Ilona, kinek jó kifogása az, hogy neki mint tizen­

harmadiknak leülnie nem szabad, különben is segít a gazdasszony- nak a feltálalásnál és sürgölődik az asztal körül. Bájos mosolyát, gyönyörű termetét, kecses mozdulatait kedvtelve kisérik szemmel a vendégek.

Az Ízletes vacsora és a sűrűn összekoccanó poharak vidám hangulatot keltettek a társaságban, s vígan folynak a tréfás ado­

mák és a kacskaringós pohárköszöntők.

— Ilonka húgom — szól most a házi gazda — talán jó volna, ha felnyittatnád az ablakokat, a hőség itt benn már igen nagy s az ablakon a tó felől jó friss levegő jönne be.

— Isten ments, bácsikám — mondja hirtelen Ilonka — nem volna tanácsos ablakot nyitni, mert nagy zivatar közelít.

— Csakugyan — mondják a vendégek — már hallani is a zúgását.

Ilonkán a figyelmes szemlélő valami lázas izgatottságot ve­

hetne észre; folyton ki s bejár; a konyhába, meg az ambitusra megy, bort töltöget az ott összegyűlt labanc altiszteknek és városi őrjá­

róknak, majd az emeletre fut, s merőn néz ki az ablakon, mint­

egy áthatni akarva a sötétségen; majd hallgatózik, azután kifut az udvarra, ott a kert felőli szikla bástyán egy hosszú muskétás, városi őrszem gubbaszkodik, azt megszólitja:

— Márton bácsi, hallja-e ?

— Hallom, szép leányasszony, hallom; hát mi jó t akar mondani ?

— Bizony nem is rosszat, Márton b á ty a ; csak azt, hogy jöjjön be egy pohár borra, meg egy kis vacsorára.

— Jaj szentem, leányasszonykám ; inkább ide hozza ki azt a borocskát; hisz tudja, hogy nekem itt muszáj istrázsálni.

— Ugyan mit istrázsál, Márton bátya; hiszen látja, hogy a kurucok milyen tüzeket raknak, bizonyosan ökröket sütnek útrava-

lónak, ugyanis holnap hajnalban már tovább kell menniök, mert jön a segítségünk Galgócról, annak az örömére mulat itt ma min­

den ember.

— H át hiszen jól tudom én azt magam is, hogy bolondság itt ácsorogni ebben az Ítéletidőben, de hátha jön a vizitáció ?

— Ugyan már ki jönne? A várkommendáns, meg a tisztek bent ülnek a vacsoránál.

-- De hát a városi hadnagy, meg a napos szenátor?

— Azok is mind bent vannak az ambituson és isznak, hat ökörrel se lehet már azokat onnan kivontatni. Csak kelmed jöjjön be Márton bácsi, a konyha is tele van már német katonával, akik itt a környéken istrázsáltak; azok is mind bent isznak.

No már erre Márton uram is megindult lefelé a deszkalép­

csőn gyors tempóban, hogy a német el ne igya előle a jó zobori termést, mert a magyar, még ha labanc is, akkor sem szereti a németet.

Ilonka pedig ilyenformán beterelve az őröket, meg a vizsgá­

lókat, elibök rakta a sok jó ennivalót és a legerősebb borokkal megtöltött nagy vászonkorsókat, s mikor már látta, hogy ezeket innen vasvillával se lehetne elkergetni, akkor felkapott két viasz­

gyertyát s azokkal felszaladt az emeleti szobába, s meggyujtogatva, kitette az egyik ablakba, s azzal újra lesietett az úri vendégek közé.

Odabent az urak mind-mindjóbban belemelegedtek a tószto- zásba, s midőn már egymást kölcsönösen mind sorban éltették, eldicsérvén egymásnak minden meglevő és meg nem levő virtusa­

ikat, — akkor már a távollevőket kezdték sorba venni és magasz­

talni, különösen a felmentő seregben gyanított magasabb tényezőket.

Most ismét a háziúr áll fel bizonyára hasonló szándékkal.

A tléta termetű ember fő tisztelendő Zsilka János Ferenc prépost uram ő kegyelme, s ámbár még csak ötvenedik évet tapossa, a szakálla, meg a haja erősen kezd őszbe csavarodni. Balkezével lejjebb húzza kissé felcsúszott vörös övét, megpödörinti bajuszát, azután szokása szerint két újjá közé fogva a nyakáról függő arany­

keresztet s jobbjával öblös serleget emelve, végig jártatja eleven szürke szemét a társaságon, s érces hangon kezdi a toaszt szo­

kásos bevezetését:

— Uram, uram, nemes, nemzetes és vitézlő Hunyady András vicecomes uram, szállók az úrnak.

— Állok elébe — mondja annak módja szerint az alispán, felállva székéről.

— 24 —

Ekkor hirtelen feltárul az ajtó s betoppan rajta kivont kard­

dal W inkler kapitány.

— Senki se mozduljon, akinek az élete kedves! . . .

A meglepetéstől halálra merevedett társaság valóban nem is m ozdulhatott; a prépost állott mint egy kőszobor, kezében a ser­

leggel, s szemben vele az alispán.

Mikor a várkommendánsnak meg a tiszteknek eszükbe jutott, hogy hátuk megett a sarokba támasztott kardjaikhoz kapjanak, akkor már azokat a benyomult kurucok mind összeszedték.

A nyitva maradt ajtón behallatszott az ambitusról a zaj és káromkodás, amint a kurucok az ott lepett labancokat egymáshoz kötözték.

Ez alatt már a városban is lárma tá m a d t; egy Krusztyik nevű polgár a toronyból lelóggó kötélhez szaladt és kezdte a haran­

got félre verni; de alig kondított kettőt-hármat, olyan ütést kapott egy muskétatussal a nyakszirtjére, hogy menten arcra bukott.

A várból kürtszó hallatszott, a városban kint mulató őrséget hívták be. Futottak is befelé, de csak azok érhették el a kaput, akik a közelben levő korcsmában mulattak; a többi szerte csatan­

golok a kurucok kezébe kerültek, akik nehány perc alatt ellepték a várost, s felkutattak minden zeget-zugot.

A vár hídját azon közben a tisztek távollétében a szinte tiszt­

számba menő porkoláb, egy Kalvaszter Jeremias nevű dalmata gyorsan felvonatta, embereit a törésekhez állíttatta (mert már az ágyúkat használni késő volt), sőt maga sem tudta, hogy tulajdonkép mi történt, s hogy mi lenne most az ő teendője.

De nem kellett ezen sokáig a fejét törnie, mert a város felől fáklyavilág közeledett. Kalvaszter felismerte köztük a várkommen- dánst, meg a tiszteket, s hagyta őket egészen a felvonó hídig közeledni.

— A hidat l e ! — parancsolá a kommendáns.

A híd feletti kis kémlőablak vastáblája felnyillott s azon egy széles, csupasz ábrázat jelent meg.

— Ki parancsolgat o tt? — kérdé a nagy fej.

— Én a vár kommendánsa ; tisztjeimmel együtt foglyok vagyunk, az ellenség benn van a. városban, a várat többé nem tarthatjuk, kapitulálnunk kell.

— Ha foglyok volnátok, nem volna kard az oldalatokon.

Árulók vagytok, átpártoltatok a kurucokhoz, de én Jeremias Kai-

vaszter hu vagyok a császáromhoz, átveszem a vár parancsnoksá­

gát s védelmezni fogom azt.

— Porkoláb Kai vaszter ! Parancsolom, hogy nyittasd fel a kaput. En azért, hogy fogoly lettem, mégis a te parancsnokod vagyok, kardomat a lovagias ellenség becsületszóra adta vissza.

Mondom, hogy a várat többé védeni nem lehet, az élelem fogytán van s a felmentő seregnek híre sincs.

— Én pedig nem nyittatom meg a kaput, s ha el nem pusz­

tultok innen, lövetni fogok.

Ekkor a nagy hársfa mögül előlépett a kuruc óbester, Czel- der Orbán. Hosszú szögletes alakja a fáklya fényénél még nagyobb­

nak, még szögletesebbnek látszott, s megcsóválván a levegőben rövid nyelő csillagos buzogányát, ekképen szólott:

— Hallod-e komám Kalvaszter Jeremiás, azt mondom én neked, hogy ne sokat kukorékolj azon a kakasülőn, mert úgy vágom ezt a buzogányt a kopasz fejedhez, hogy menten vacsorán éred P ilátu st!

Látni kellett volna azt, mint kapta be a nagy fejét erre a biztatásra a szűk lyukon a mi Kalvaszterünk, s hogy* csapta be hirtelen a kis ablak vastábláját.

Sebben a pillanatban, mintha a buzogány emelése lett volna ajel, egy ágyú dördült el a kőbánya-hegyen, s egy gránátnak a világító üstöké nagy ívben süvítve húllott a várat övező, vízzel telt sáncárokba.

Erre a komoly szóra újra felpattant a kapu feletti kis ablak vastáblája, de a Kai vaszter kopasz feje helyett a fehér zászló nyúlt ki azon.

A kapu megnyílt. Az őrség lerakta a fegyvert. A vár ormára kitűzték a Rákóczi zászlaját, melynek egyik felén Magyarország patronája, másik felén Rákóczi jelmondata „Pro libertate“ volt ékesen arannyal és skófiummal kihimezve.

A kapitulációnak csak két főpontja volt:

1. Minden ágyú (7 darab volt), fegyver és muníció a vár­

ban marad.

2. A tisztek kardosán, a legénység fegyver nélkül szabadon elvonulhat Czelder óbester Salvus-Conductusával Komárom felé.

De csak hárman mentek el Frey Keresztély várparancsnokkal;

a többi felesküdött Rákóczi zászlaja alá, s maga Kalvaszter Jere­

miás tűzött leghosszabb vörös tollat a sisakja mellé. (Maradékai még most is élnek Bajmócon). — Az alispán és a többi nemes urak is letették a hííségeskut.

- 26

A vár bevételét ekktp jelenti a fejedelemnek gróf Bercsényi Miklós főgenerális Nagy-Magyarról, 1704. július 12-éről kelt leve­

lében. K ülcím : „Méltóságos Fejedelem felsővadászi Rákóczi Ferenc kegyelmes urunk ő Nagyságának adassék.“

B elü l: „Nagyságodnak alázatosan szolgálok. Bajmóc vára alá, a mint a minap írtam vala Nagyságodnak, kommendirozván néme­

teket és municiót, kit meglátván? egy próbalövésnél többet nem vártak. Isten kegyelméből felad ták ; az németekben együtt az kom- mendánssal négyen mentek el, az többi mind szolgálatot vettek.

Condició a feladáshoz majd semmi, kiért Istennek áldassék szent n ev e! Már meghagytam, hogy Trencsény alá menjenek, mivel onnan követeket akarván hozzám küldeni, nem admittaltam, praevidiálván : csak aratást kérnek ; azért is levelek által kérőén denegáltam, lát­

ván arra vágyásokat és másképen is sok reménység nyújtó ok in­

terveniálván, — ne me diabolus otiosum iuveniat: oda küldtem azon Bajmóc alatt levő hadakat; reméllem, Isten által segít rajta, kivel nagyot nyerünk nem csak az Vág, de Morvára is, Nyitra pedig az mint mai intercipiált levelekből látom, igen is extremis van. 6-án datált leveleikben segítséget kérnek, egy hét terminusok, tovább nem tarthatják, ők írják .“

Rákóczi Bajmóc várát hű generálisának és barátjának, gróf Bercsényi Miklósnak ajándékozá, ki ott feleségével, gróf Csáky Krisz­

tinával együtt — ha a hadjárat engedé — igen szívesen időzött Kölönösen hosszabb ideig vala itt 1706. év őszén, mikor is a fel­

vidéki urak és több kuruc vezér meglátogatták, s az országos ügyek felől való tanácskozások mellett Miklós napját is nagy pompa és vigasság között ülték meg.

Ekkor írja neki a fejedelem Rozsnyóról (1706. dec. 3).

„Alkalmas ideje, hogy kegyelmed levelét nem vévén, csak­

nem azt gondolám, hogy a bajmóci hegyek között oly barlangba esett kegyelmed, melyből ki sem bujhatik. Ma mindazonáltal 30-án Írott leveléből látom feltámadását, és az dolgokhoz való kezdését, melyben igen helyesnek látván az reguláris hadakról való dispozi- cióit, azokat mind helyben hagyom, és az excessusok iránt tétendő inquisiciót is fölöttébb hasznosnak és szükségesnek találom, hogy annál is inkább consoláltassék az szegény megnyomorodott foldnépe.“

Bercsényiné még hosszabb ideig tartózkodott Bajmócon; leg- elsőbben 1704. évi szeptember havában jö tt ide. Ezt megírja Ber­

csényi a fejedelemnek Vedrődről, 1704. szept. 8-án.

„Az zsenám, Nagyságos uram, pessime contenta velem, mind